(In memoriam Hankiss Elemér)

Hankiss Elemér megint „tőrbecsalt” bennünket. Nem láttuk Rajta, nem is engedte volna láthatni, mennyire jár a végén, vagy éppen mennyi még, amit frissíteni, formálni fog hordozható eszméin és fizikai énjén is, s meg sem áll újabb szerzői művek sorozata előtt… (1928. május 4. – 2015. január 10).

Könyveiben rendre ismét új arcát mutatta, mindig meglepően mást, mint az addigiak voltak, s megint oly kihívó alapkérdésekkel, amelyekre nemcsak nekünk, Neki magának is emberöltőnyi válaszadó merészséggel kellett megfelelnie.

Még akik a „szociológia” szóra negatív közérzülettel válaszolnak is azonnal, jól tudják, hogy van ebből többféle is…, de aki igazán keresi közérthető dimenzióit, az forduljon Hankiss írásaihoz, s rá fog jönni: emberi állapotaink és életfeltételeink közösen megértendő problematikát hordoznak, közösen elemezni szükséges már a feltételek peremét is, nemcsak a Diagnózisokat, Az ezerarcú én kondícióit, a Proletár reneszánsz fejlődés-állapotát és még számos mennyi más kételyt és serkentést, melyet életútja során átadott kollégáinak, követőinek, vitatóinak is.

Az emberi kaland: egy civilizáció-elmélet vázlata című kötetében Hankiss az irodalom tudora, „máshogy-olvasója”, értékrendjeink szociológus kutatója és kritikusa, társadalmi diagnózisaink szociálpszichológiai elemzője, társadalmi-politikai alternatíváink politológus előrajzolója után filozófusként, eszmetörténészként, antropológusként jelentkezik: létcéljaink, létértelmezési lehetőségeink érdeklik, s létkörülményeinket immár nem a „Magyarországot kitaláló” praktikum felől szemléli, hanem az univerzum felől. S lehetne ez a szemléletváltás valami alkalmi szerepcsere is, amely kínálja magát abban a korban, amikor a „bátorság az életre” oly nehezen megvalósítható egyéni program lett, hogy közösségi—társadalmi érvényessége majdhogynem kevesebb, mint egy lemondó legyintés a lét céljait minősítve. Ám úgy tűnik, Hankiss szellemi kalandja, amelybe az értelem világában kóborló kortársait meghívja, nem valamely aktuális válaszadó szerepvállalása, hanem az a fajta problematizáló merengés inkább, amelyre egy adott kor és kivételes összegző adottság hiányában csak kevesen próbálhatnak vállalkozni, s amely épp emiatt töprengésbe taszítja inkább olvasóit, mintsem hogy megajándékozná őket a biztos tudás látszatával.

Nem mintha ez utóbbi gesztus Hankisstól idegen lett volna korábbi írásaiban és köteteiben. De ebben az opuszban mintha a kor nagy öregjeihez méltón azzal a meggyőződéssel fogott volna tollat (eredetileg nem is itthon, hanem Amerikában), hogy fölkínáljon egy lehetőséget a korunk szellemi állapotából következő világértelmezési kísérletek magyarázataként, méghozzá annak hitével, hogy – mint Theodor Fontane fogalmazta – az ember nem tud meglenni segítő konstrukciók nélkül, mert elemi szüksége van léte céljáról, ittléte értelméről és hogyléte minőségéről valami

magyarázatfélét

előállítani. Lehetőséget kínál persze, s nem elemi értelmezési kézikönyvet. Pontosan úgy, mint aki tudván tudja nemcsak azt, hogy a társadalom és az emberi történések kutatója eredendően őszintébb, ha hipotézisei alapján kérdéseket fogalmaz s olykor megnyugtató válasz nélkül meri hagyni azokat… – hanem mint aki a kultúrák idegensége, változékonysága és messzisége miatt kénytelen bevallani, hogy bár igyekszik belátó lenni a távoli—régi civilizációk univerzumát tekintve, mégsem tud kilépni az európai civilizációra jellemző gondolkodásmódból. Lehetséges: ha Társadalmi csapdák és Diagnózisok (kettő is megjelent!) nem tudtak kijózanítani bennünket végtelen békétlenség-hiányunkból, akkor talán az univerzálisabb feltételekre ébresztés inkább segíthet… Immáron nem pusztán Idegen világban kezelhetetlen létmódjaink kritikáját adja, s nem is Az ember és az antilop sorskérdéseinek alapfeltételeit vagy fejlődés-párhuzamait keresi, hanem sokkal többet ennél: a belső káoszok elleni orvosságot, a ráébredés merészségét s új világok esélyét.

Az emberi kaland korszakosan tragikus és impozánsan magányos létállapotok helyzetjelentése.[1] Tudunk-e „itthon” lenni még a világban, s van-e még világ körülöttünk? Ha van, az miénk-e még, köröttünk forog-e, vagy már régen a periférián lakozunk, csak át sem látjuk a margóra futás veszélyeit? S ha meg kell küzdenie szeretetlenségnek és kételynek, kétségbeesésnek és reménynek, rettegésnek és derengő fénynek, az engedi-e még otthon éreznünk magunkat saját bolygónkon? Pillangók vagy antilopok is lehetnénk e hitek és értéknormák nélkül… – de vajon emberek is maradhatunk-e még emellett.

A szabadság, a méltóság, a biztonság, az értelem és a morál sziklái közt keresi azt a talpalatnyi földet, ahol „a rettenettel flörtölő” emberiség és a fogyasztói civilizáció építményei és romjai találhatók. Egyfajta kompendium ez Hankisstól, a dolgok értelmét és tartalmait röviden összegző kalandregény, amely fejezetről fejezetre bonyolódik és gazdagodik azáltal, hogy célok, történések és interpretációk gazdag tárházát bontja ki az ismeretszociológia és ismeretelmélet gondolatmeneteiből. Mitológiák és viccek, „bon mot”-k és felvilágosult bölcselmek, antik premisszák és modern teológiai/tudáselméleti felismerések kavarognak a kötet lapjain, egészséges átmenetben a mindennapi élet antropológiáját leíró tanulságok és a transzcendentális káoszfelfogások interpretációi között.

Aki a fejezetcímeket és ezek egymásra épülését nézi: a teremtés és az idegenség-élmény, a mítoszok és félelmek, az édenkerti közérzet, a ház/város/katedrális jelentéstartalmai, a morális és hit-elvű tudatvilág, a racionális univerzum, a játék/tréfa/szépség/trivialitás blokkjait találja a kötet lapjain, mintha egy európai fejlődés-  vagy társadalom- és gondolkodástörténet konstrukcióját kapná. Teremtéstől a halandóságig, szenzualitástól az időtlenségig ívelnek a fejezetek egy valóban európaiasan formált gondolatmenetben: a lét és az ismeretlenség szimbolikus univerzumától a narrativitás és a gondolkodás-konstruktumok talán még szimbolikusabb világáig. Pithagoreus, platonikus és karteziános álmoktól a játékok, fikciók, felfedezések, vallások struktúráiig. S a félelemig, a kételyig, mert mégsem bizonyos mindenképpen, hogy az értelmes embertől a felelős emberig valóban olyan egyenes az út, amilyennek az esetleg a tudományos fantázia mentén megrajzolható lenne. „Teremteni valamit a semmiből, csillagképeket építeni szimbólumokból, talán a semmiből, fölépíteni a szabadság, az értelem és a méltóság világát egy néma és üres univerzumban: ez, úgy hiszem, emberhez méltó munka volt. Igazi emberi kaland” – írja záró gondolatként. S nemcsak megnyugtatásul, összegző értékelésként, hanem a hitet is védelmezve - azt, amelybe kapaszkodva egy racionális univerzum vagy annak látomása lehetővé tette, hogy az emberben dúló és a körülötte hömpölygő káosz harmóniába rendezhető legyen, meg „a fizikai erők és törvények vad zakatolása” fölötti ellenőrzés formájában az igazságosság princípiumának bevezetése egy morális univerzumba szintúgy védekező eszköz lehessen. Eszköz egy idegen világ szakadékai, az élet pusztulása, az „ott kint” tomboló szenvedés és agónia ellen.

Hankiss munkahipotézise az, hogy „az emberiségnek története során s létének minden pillanatában ki kellett küzdenie, meg kellett teremtenie önnön szabadságát, biztonságát és méltóságát egy veszélyekkel s félelmekkel teli univerzumban”. Humanista, értékkonzervatív, szinte transzcendentális álláspontot tükröző álláspont. Vállalója lehetne történész, filozófus, teológus, vagy épp mozgalmár ökológus is. Mégis, miért gondolom, hogy Hankiss ezúton az

antropológiai gondolkodás

felé lépett tovább (túl az idézett szakirodalomban igen sokarcúan reprezentált antropológiai szakírók – Gehlen, Tillich, Eliade, Scruton, Lévi-Strauss, Monod, Evans-Pritchard, Róheim, Frazer, Durand, Dumezil – tekintélyes számán).

Sokszor visszatérő és rendre újrafölhasznált érve Hankissnak, hogy „lehetetlen bizonyítani vagy cáfolni”, „senki sem bizonyította vagy cáfolta” ezt meg azt... Persze aki a társadalomtudóst arra tartja, sőt arra kárhoztatja, hogy adjon vitathatatlan bizonyítékot az ép ésszel követhető jelenségek világáról, az könnyűszerrel mondhatná: aki tudja, vagy legalább hiszi, hogy tudja, honnan jött és mi a dolga ezen a világon, nem érzi sorsa abszurditását, sem félelmetes mélységeit, s így nincs szüksége az elbizonytalanító emberi kalandregényekre. Én azonban éppen ellenkezőleg gondolom: az „emberi kaland” lényege talán elsősorban az lehet, hogy „a valóságos világ tényleges összefüggésrendszereinek, struktúráinak egy-egy mozzanatára is rábukkanhatunk”, s ezekből a lét-lenyomatokból, élettényekből olyan „szimbólumhálókat” vetíthetünk a valóságra, amelyek esetleg „pusztán az emberi agy szüleményeinek” is bizonyulhatnak, mégis segítenek a világképek alkotásában, mítoszok, vallások, műalkotások egész imaginációs univerzumának kialakulásában.

 Hankissnál az emberi kaland a jelek és szimbólumok teremtésének, használatának egész eszközrendszerét lehetővé tévő, kialakító és fenntartó körülmény-együttes, amely a maga összetettségében védő funkciót biztosít, védőburkolatot képez az emberi közösségek körül, sőt magában az emberen belüli világban is. Hitek, remények, illúziók, vágyakozások, az eligazodás és a fontosságtudat szerepe töltik meg belülről az ember védőszféráit, s a belénk épült idegen világ éppúgy, mint a körülöttünk fenekedő, egyformán tekinthető ellenségesnek, szorongásra okot adónak és biztonságosnak, kényelmesnek, szabadnak. Ezek az értékelő szempontok, s a funkciónak meg a szimbolikus kezelésmódnak ilyetén felfogása mutatja, hogy Hankiss a világ civilizációs fejlődéstörténetét, illetve a mai, gloriózus haladástörténetet meghaladó szemléletmódot képviseli abban a társadalomban, amelyben résztvevő megfigyelőként és a korszakosan érvényes, összegzett tudásegység egyik reprezentánsaként most maga is „az ember, a káosz hatalmas és idegen erőivel szemben építette föl” a maga művét.

A félelem szerepe és a konfliktusvállalás merészsége éppúgy, mint az új kihívások elleni új válaszokra érzékenység olyan emberi kaland, amely egy idegen világ erőivel vívott állandó küzdelemként azonosítható. Hankiss szellemi magánküzdelme és erőfeszítéseinek sikeressége kapott foglalatot új munkájában. Saját emberi kalandja ennyiben immár mindenképpen sikeres marad. A többi kaland-lehetőség azonban már nem kis mértékben rajtunk, olvasóin és képes beszédmódjának értelmezőin áll. Még akkor is, ha Ő már csupán a velünk élő kíváncsi kétely esélyét hagyta ránk…