Cseke Gábor olvasónaplója

Ha már Joseph Mengelét, Auschwitz rémét emlegettük dr. Lénárd Sándor kapcsán, akkor teljesen logikus, hogy ezúttal dr. Nyiszli Miklós életét és sorsfordító vallomását vegyük elő, amely első, 1946-os megjelenése óta is egyre sokkolja az olvasók újabb és újabb nemzedékeit.

A szilágysági származású Nyiszli Miklós lágerbeszámolóját (először Dr. Mengele boncoló orvosa voltam az auschwitzi krematóriumban címmel jelent meg fésületlen szerzői kiadásban, majd közel húsz év elteltével, némileg megszerkesztve–adjusztálva, az Orvos voltam Auschwitzban címet kapta) máig újra és újra kiadják, és megjelenése mindig esemény.

Kiadók és kritikusok abban egyetértenek, hogy ez a nagyfokú érdeklődés nem a mű esetleges irodalmi–esztétikai értékeinek szól, hanem a párját ritkító dokumentumnak. Dr. Nyiszli ugyanis, a máramarosi Szaploncáról 1944-ben Auschwitzba elhurcolt zsidó orvosként olyan hihetetlenül kivételes, életben maradással végződő „pozitív” kálváriát élt meg, ami az abszurd birodalmán is túlmutat. És ez még nem minden: a hírhedt láger egykori boncolóorvosaként, helyzetének kényszere folytán a tábort működtető, ördögi tömegpusztító rendszer belső köreinek – pokolbugyrainak - nem csak szenvedő átélője, hanem cselekvő végrehajtója és egyben tanúja is lesz; olyan tanú, aki valami megmagyarázhatatlan csoda (elnézés? személyi szimpátia? kedvezmény? véletlen? stb. – erre immár sosem kapunk választ) folytán elkerülte a törvényszerű megsemmisítést. A lágerben naponta elpusztított tízezrek tetemét eltakarító személyzethez, az SS-gyilkosokat kiszolgáló sonderkommandóhoz tartozóként nem csak látta, hanem átélte sorstársai pusztulását, sőt rendszeresen maga is része volt a halálgyár könyörtelen gépezetének. A sorsában osztozó meghasonlott, bűntudattal hatványozottan terhelt, kényszerű tanúkat a tábori szabályoknak megfelelően rendszerint négyhónaponként likvidálták. Nyiszlit és néhány társát valami módon elkerülte a megsemmisítés fekete angyala. Helyette viszont meg kellett fogadni a magának, népének és az egész emberiségnek, hogy erejéhez mérten tanúságot tesz mindarról, amit látott, átélt és aminek részese volt. Hogy miként tesz majd eleget ennek a már-már lehetetlen – mert képtelen – felelősségnek, ezen nem volt ideje a fogsága idején töprengeni. Egyetlen gondolat vezérelte, mint a vele együtt pusztulásra ítélt százezreket: ha csak lehet, valami áron, de túlélni.

Naplójából, amelyet ma nyugodt körülmények között, hűvösen kritikus szemmel újra és újra elolvashatunk, véleményezhetünk, kritizálhatunk akár, a vallomástevő olykor higgadtnak látszó alakja lép elénk, aki leírja transzportjuk utazását az auschwitzi láger kapujáig, majd elénk tárja a rakodótéren lebonyolított szelektálás mechanizmusát, s ezzel együtt mindjárt fel is villantja annak az embernek a képét, aki az ő sorsát – a halálba küldött és meggyalázott milliókéval ellentétben – a továbbiakban az élet felé terelgette; természetesen nem rögtön és nem egyből, hanem csak az idő teltével, lépésről lépésre, ahogy az A. 8450 számú KZ fogoly és a befutó transzportokat szétválogató Mengele doktor szakmai kapcsolatai a napok, hetek és hónapok teltével alakulnak.

A táborlakókon kísérletező, genetikával kacérkodó, ikerkutatásokat végző Mengelének szüksége van ugyanis tapasztalt, német orvosi iskolán nevelkedett, megbízható, kórbonctanban és törvényszéki orvosi praxissal rendelkező orvosokra. Hiába tűnik minden gesztusával élet-halál urának: önmagában nem sokra megy. Föl kell építenie és működtetnie kell azt a gépezetet, amely eszelős ambícióit kiszolgálja. Nyiszli mindebből csak annyit tud meg kezdetben, hogy nagy szükség lehet orvosi tudására. Ebben esetleges megmenekülése (?) lehetőségét sejti, és bár távolról sem az egyedüli orvos a transzportban, azt kell tapasztalnia, hogy rajta kívül nincsen jelentkező.

Igaz, a felszólításhoz szigorú megjegyzés is tartozott: amennyiben a jelentkező nem felel meg az előírt kritériumoknak, ez akár az életébe is kerülhet. Ez ellen pedig nincs apelláta: dr. Nyiszli a továbbiakban szigorú ellenőrzésen megy át mindaddig, amíg bizonyítékát nem szolgáltatja annak, hogy megfelel a Mengele-féle igényeknek. „Vizsgáztatása” ezzel távolról sem ért véget, hiszen a könyvből kiderül, hogy minden szavával és tettével újra és újra megmérettetik: állandó bizonylatot, „hűséget” várnak el tőle, és ennek csak úgy tud megfelelni, ha végrehajtja a kapott parancsokat – amelyek idegenek a humánumtól és a szakmai etikától.

A szerző által megrajzolt Mengele-portré kísértetiesen emlékeztet a R. L. Stevenson által mesterien megírt Dr. Jekyll és Mr. Hyde hátborzongató történetére, amelyben a cselekmény főhőse udvarias, rokonszenves, jó szándékú lényből meredeken s egyre nagyobb gyakorisággal vált át gyilkos szörnyeteggé, majd vissza. Az életmódban is megnyilvánuló jellembeli kettősség, a kaméleon-típusú viselkedés, amilyen szokatlan, olyan kiszámíthatatlan is: Nyiszli hamar rájön, hogy helyzete kétséges, egyáltalán nem lehet rá építeni, s mindig a pillanat dönti el, hogy mely irányban gurul el a kocka... Ezért állandóan résen kell lennie.

A rendhagyó vallomás szerzője mindvégig igyekszik tartani magát ahhoz a szándékához, hogy higgadtan, objektíven meséli el a látottakat—átélteket. Minden bizonnyal már fogsága idején foglalkoztatta a gondolat, hogy amennyiben életben marad, valamilyen módon megpróbál tanúságot tenni és rögzíti az utókor számára azt, amihez úgy tűnik, kevés a rendelkezésére álló nyelvi eszköz, mert könnyen előfordulhat, hogy amit megpróbál leírni, az nem fejezi ki a lényeget. Amikor ugyanis hűvösen tudósít a tábori személyzet tetteiről, akkor a saját cselekedeteiről is ezt kellene tennie, hiszen ő is része a gépezetnek – de miként maradhat közömbös az iránt, hogy maga is zokszó nélkül eltakarította legyilkolt fajtársait, végezte a sonderkommandósok gyűlöletes munkáját, boncolta a náci orvosi kísérletek halálra gyötört áldozatait, s mindezt a tábori erkölcs, a fegyelem, a legszigorúbb szakszerűség jegyében. Így aztán dr. Nyiszlinek is legalább kettős, meghasonlott embernek kellett lennie – vagy legalábbis kénytelen volt ebbe a szerepbe rejtőzni –, hogy egyetlen nagy terve, az életben maradás valamilyen módon megvalósulhasson.

Jellemző a magára kényszerített objektív hangvételre mindjárt a könyv negyedik fejezetében leírt laboratóriumi látogatás, amelynek során csalódottan állapítja meg, hogy a föltehetően rá váró boncolóterem messze elmarad a remélt korszerű színvonaltól: „Prakszisomban vidéki exhumálásoknál, öngyilkosoknak vagy meggyilkoltaknak a helyszínen kötelező boncolásainál sem végeztem munkámat ily primitív környezetben, ily hiányos műszerekkel. Ám alkalmazkodó természetem megbarátkozik ezzel a lehetőséggel is. Csak azt nem értem, miért adták reám a piszkos kamrában végzendő teendőimhez az új civil ruhát. Itt valami ellentmondás tátong, de nem töprengek rajta.”

Tehát az alkalmazkodó természet munkába lépett: ez igazítja dr. Nyiszli további lépteit – tárgyilagos beszámolóját a boncterem melletti cigánytáborról és népéről, akik katolikusságuk folytán „családi táborban élnek. Öregek, fiatalok, gyermekek, vegyesen, ki hol akar...” És különösen kegyetlen kápói a zsidólakta barakokknak... Továbbá kísérleti alanyai bizonyos kutatólaboratóriumi kísérleteknek, Mengele doktor mindennapos jelenlétében...

A tárgyilagosság van jelen akkor is, amikor az ötödik fejezetben a szerző leírja, miképpen kénytelen vizsgázni a tábori főorvos és sleppje előtt. A hullaszállítók két tetemet raknak le a laborban, amelyek boncolása közben dr. Nyiszlinek nyilvánosan kell bemutatnia szakértelmét. „Akárcsak valami nagy tudományos intézet kórbonctani osztályán lennénk, amikor nagyon érdekes eset kerül kés alá. Látom arcukon a feszült érdeklődést, a kíváncsiságot, vajon mit tudok. Veszedelmes fórum előtt vizsgázom. Szinte érzem, mennyire izgulnak értem fogoly kollégáim... Hozzáfogok a boncoláshoz. Feltárom a koponyát, a mellkast, a hasüreget, kiszedem az összes szerveket, minden rendellenességet bemutatok. A közbevetett kérdésekre – sűrűn hangzanak el ilyenek – azonnal válaszolok. Az arcokon a kielégített érdeklődés kifejezése és a felém küldött elismerő pillantások tudatják velem, hogy vizsgám sikerült. Felboncolom a másik halottat is. Dr. Mengele felszólít a boncolási jegyzőkönyvek elkészítésére. Holnap érte küld. Távoznak az SS-orvosok. Fogoly kollégáimmal még elbeszélgetünk. Eddig csak udvariasak voltak hozzám, most befogadtak körükbe. Másnap még három halottat kapok boncolásra. A nézőközönségem ma is ugyanaz, de a hangulat már kevésbé merev. Ma több a hozzászólás, az egyes tudományos kérdések eldöntésénél élénk vita keletkezik.”

A vizsgáztatás a következő nap is folytatódik. Megjelennek az első páciensek: SS-altisztek, táborőrség... Dr. Nyiszli fővesztés terhe mellett az ő doktoruk is egyben. Áldozatok és gyilkosok orvosa egy személyben. Beszélgetnek vele, kifaggatják. Tesztelik. És megfelelőnek találják. Mire aztán megtörténik az első „csoda” is: dr. Nyiszli előtt váratlanul kitárul a valódi boncolóterem, egy ultramodern, mindennel fölszerelt, kényelmes munkahely, ahol minden szükségest megtalál a legigényesebb orvos is.

Megszerezte a bizalmat, ami csak ideig-óráig tart.

Szakmaiság, tudás, vita, permanens megfelelni akarás – ebből épül fel dr. Nyiszli és fogolytársai esetében az élvemaradás reménye. Távolról sem a biztonsága – az életet senki sem garantálja sem Auschwitzban, sem más táborban. A szakmáját embertelen körülmények között, mély erkölcsi meghasonlásban, kényszerűségből művelő boncolóorvos fő motivációja: képesnek maradni a későbbi híradáshoz. Hogy egy emlékező tanúk nélküli, „se láss, se hallj” világban is el tudja mondani, milyen mélyre kellett lesüllyednie az embernek, hogy halvány élve maradási esélyei el ne vesszenek.

A dr. Nyiszlihez hasonló orvos, aki látszólag fesztelenül arról számol be kollektív vádiratában, hogy kivételes helyzetükben a halálba küldöttektől  zsákmányolt otthoni falatokból, italokból, cigarettákból fogyasztottak s lazultak el jóllakottan szörnyűséges napjaik végén, vádiratában joggal teheti fel élete végén a kérdést magának: te jó ég, mit tettem én az embertársaim, a társadalom, a szakmai humánum ellen? Milyen ügyre áldoztam prakszisbeli tudásomat, emberfeletti megbízhatóságomat? Minden valószínűség szerint ezek a gyötrő kérdések haláláig foglalkoztatták a szerzőt, és nem találta meg rájuk a választ.

A könyv végén az ő szavaival is olvashatjuk: „Kétmillió ártatlan embert kísért szemem a gázkamrákig, tanúja voltam az embermáglyák borzalmának.

Hulláik százait nyitottam fel egy magát lángésznek vélő, csendesen őrjöngő orvos parancsára; milliós tömegek gáz- és máglyahalálából akart hasznot húzni egy hamis teóriákra épített áltudomány.

Egészséges fiatal leányok holttestéről szeltem le a húst, készítettem belőle erős táptalajt dr. Mengele baktériumtenyészete számára.

Nyomorékok és törpék hulláit dugtam klórmeszes fürdőbe, vagy főztem kazánban, hogy jól preparált csontvázaik a Harmadik Birodalom múzeumaiba kerüljenek, ahol arra lettek volna hivatva, hogy az eljövendő nemzedékek előtt igazolják egy nép kipusztításának szükségességét.

Kétszer éreztem a halál szelének érintését a kivégző osztagok fegyverei előtt. Ezerháromszáz bajtársam véres holttestétől búcsúztam, és egyes-egyedül én maradtam hírmondónak.

Száz meg száz kilométereken át meneteltem hómezőkön, fagyhalállal küzdve, hogy újabb megsemmisítő táborok lakójává váljak.”

Egyetlen vigasza: megpróbálni a továbbiakban újra értelmesen dolgozni, másokon segíteni. Ebben a szándékában segítheti az a tudat, hogy a gázkamrát túlélt felesége és lánya ismét egy családi közösségben élhet vele. Utolsó évtizedében 1949–1950 között Nagyváradon üzemi, majd 1951-től 1956-ban bekövetkezett haláláig kórházi orvos volt.

Könyvével pedig akaratlanul is íróvá vált, aki az elsők között örökítette meg a náci fasizmus borzalmait, az azokat megteremtő rendszer belső, önjáró működését. Amelyhez elég egyetlen kimondott parancs, s a rendszer idegpályáin azonnal tovaterjed a reflexszerű cselekvés. Az”okosan” kimódolt borzalom...

Tanúságát még azon melegében fel is használták 1947-ben a nürnbergi perben, amelynek során dr. Nyiszli saját akaratából a Nemzetközi Katonai Törvényszék tudomására hozta mindazt, amit az I. G. Farbenindustrie vezetőinek bűnperében elmondhatott élményeiről, tapasztalatairól. Törvényszéki tanúságtételéről riportban számolt be (Tanú voltam Nürnbergben, Világ, 1948. évi áprilisi számok). A perről tudni kell, hogy a törvényszéken bekérték dr. Nyiszli könyvének egy példányát is, amit a szakértők „tüzetesen megvizsgáltak és összevetették adatait a pörben rendelkezésre álló okmányokkal, tanúvallomásokkal, a számos addig ismeretlen részlettel együtt a könyvet teljes egészében bizonyító anyagnak tekintették és dokumentumként kezelték.”

A könyv pedig, több kiadáson át s számos világnyelven is megjelenve, elkezdte élni a maga harcos, ellentmondásos életét. Voltak olyan hangok, melyek azt kifogásolták, hogy a szerző leírásai nem mindenben fedik a teljes valóságot. Az egyik ilyen tényszerű nem-egyezés az a körülmény, hogy „Auschwitzba deportálása után egy nappal dr. Nyiszli Miklós a monowitzi munkatáborba került, és csak két hét elmúltával osztották be boncolóorvosként Mengele rendeletére az auschwitzi krematóriumba. Nyiszli Miklósnénak, a szerző özvegyének közlése szerint dr. Nyiszli a monowitzi kitérő mellőzésével a szerkezet egységének megőrzésére törekedett, nem akarta megbontani a könyv fő mondanivalóját: az auschwitzi haláltáborban látottak megörökítését” – áll a könyv második, 1964-es bukaresti kiadásának jegyzetanyagában.

A könyvből továbbá úgy tűnik ki, mint hogyha dr. Mengele lett volna az auschwitzi tábor vezető orvosa, viszont az igazság szerint a főorvos dr. Thilo volt: az ő árnyékában dr. Mengele a deportáltak szelektálását végezte és a genetikai laboratóriumot vezette, de ténylegesen úgy viselkedett, mintha ő lett volna a tótumfaktum – mindenütt jelen volt, megmutatkozott, fontossá tette magát, kegyetlenkedett, ugyanakkor „emberséges gesztusai” is voltak. A túlélők benne látták a tábor sötét szellemét, őt tartották „főnöknek”.

Stefan Niemayer, a náci gonosztettekről egész könyvsorozatot írt szerző a mű egyik kiadásához írt függelékben így jellemzi Nyiszli „tévedéseit”:

„Dr. Nyiszli Miklós megtett mindent, ami tőle tellett, hogy egyrészt életben maradjon, másrészt hogy leírja mindazokat a szörnyűségeket, amelyeken kénytelen volt átmenni, és amelyeket nagy szerencsével sikerült is túlélnie. Ugyanakkor – semmivel sem csökkentve emlékezéseinek súlyát, értékét és fontosságát a későbbi korok számára – az is világos, hogy messze nem tudhatott mindent, de még eleget sem az Auschwitznak nevezett 'halálgyárról'. Így például nem szabad elfelejtenünk, hogy csak néhány hónapot töltött a táborban, és bár ezen időszak alatt rengeteg szörnyű élménye volt – magáról a Táborról mint egészről nem sok adatot szerezhetett. Így azok csak szórványosan, nemegyszer mint csupán feltételezések bukkannak fel könyve lapjain.”

A dokumentum lapjain meglehetősen gyakran felbukkan a fordulat, hogy bizonyos tények hallomás útján jutottak el a szerző tudatáig. Ez viszont nem kérdőjelezheti meg tanúságának hitelét és jóhiszeműségét. A nácizmus és képviselőinek gaztettei nem holmi tárgyi tévedéseken, egyénien értelmezett részleteken álltak vagy buktak. Az oknyomozásban régen elfogadott szempont, hogy ahány tanú, annyiféle vallomás. Ettől függetlenül a vallomások egybevágó lényegét egyértelműen ki lehet belőlük hámozni.

Dr. Nyiszli tömören, jó intuícióval fogalmazta meg a lágerélet valóságát működtető rendszert, azt az abszurd helyzetet, amelyben maguk a foglyok voltak kénytelenek életben maradásuk reményében működtetni az embertelen gépezetet.

A könyvet - nem csupán irodalmi szempontból - igen fontosnak tartó Nobel-díjas Kertész Imre maga is átlényegítette műveinek helyszínét: a Gályanaplóban még azt írja, hogy „Auschwitz beszél belőlem”, majd a Sorstalanságból az derül ki, hogy mindössze három--négy napot töltött Auschwitzban. Az ellentmondásra rákérdező Adelbert Reifnek ezt a választ adja:

„De még csak nem is Auschwitzban voltam 1944-ben, hanem tulajdonképpen Birkenau karanténtáborban. Amikor a Sorstalanságban azt írom, hogy az első napok jobban bevésődtek az emlékezetembe, mint mindaz, ami később következett, akkor itt Dosztojevszkijnek a Feljegyzések a holtak házából című könyvére utalok, ahol a foglyok hasonló tapasztalatáról számol be. S való tény, hogy a fogságban vagy lágerben töltött legelső napok egy rabnak mindig a legmélyebb benyomásai közé tartoznak... Az ott töltött kurta időszakban a koncentrációs táborok valamennyi borzalmával megismerkedtem, szerencsére többnyire csak az ottani foglyok beszámolóiból.

Hogy nem kerültem „a pokol hetedik bugyrába”, mint Ön mondja, ez igaz. Ám „a pokol hetedik bugyrából” senki sem írhat beszámolót. Ott vagy meggyilkolták az embert, vagy olyan élményeket kellett elszenvednie, amelyeket lehetetlenség szavakba foglalni.”

Nyiszli Miklós szerencséjére „csak” három bugyor (fogolylét, sonderkommando, boncoló műtő) valóságába pillanthatott bele, de az is majdnem az életébe került. Hogy mégis túlélhette, abban a véletlen mellett a szokásosnál nagyobb alkalmazkodó képességén túl, az ellenállás egyetlen lehetséges ambíciója segítette: megmaradni, hogy papírra vethesse milliók legyilkolt, sírba vitt, kitörölt, végzetesen megsérült emlékezetét.

Csíkszereda, 2015. február 1.