70 év nem kis idő, de nem is sok.

Ahogyan távolodik időben a holokauszt, napról napra, egyre-másra újabb és újabb arcát mutatja. 70 év kevésnek bizonyult arra, hogy „felfogjuk” az akkor történt borzalmakat, az „értelmezés” még várat magára.

A 2014 őszén megjelent Magyar holokauszt 70 című könyv, a Logos Kiadó Historia-Diaspora sorozatának XVII. kötete (2014). A sorozatszerkesztő (Babits Antal), alternatív felsőoktatási tankönyvként jelöli meg rendeltetését, mely forráskiadványként szolgál a holokauszt tanulmányozásához.

A célközönség feltüntetésén kívül, elgondolkoztató, hogy miért vesz bárki napjainkban hasonló tematikájú kiadványt kezébe. Talán, mert többet, mást szeretne megtudni a holokausztról; esetleg kíváncsi a legújabb kutatási eredményekre; vagy ismerni akarja, hogyan vélekednek nagyjaink, 70 év múltával, a világtörténelem egyedülálló eseménysorozatáról. Jómagam, személyes érintettség okán, a legjobbkor (ha van ilyen) kezdtem ismerkedni a könyvvel, mely szerényen visszafogott, szellemiségét külsőleg is magán viselő munka.

Engedtessék meg tehát néhány személyes gondolat: amikor bántanak, számtalanszor felrémlik bennem valami, ami szavakkal nem kifejezhető, mert csak az érzések szintjén jelentkezik. Hasonló valamiféle önként vállalt, talán dacból viselt, de minden esetben iránymutató, semmi mással össze nem téveszthető tudatérzéshez. Furcsa lehet, de a hétköznapi agresszió, erőfitogtatás ilyetén módon, hasznossá válhat. Az én esetemben KAPOCS. Kapcsolódás azokhoz az egykor élt embertársaimhoz, akiket akár ismerhettem is volna, ha akkor élek; őket, akiket bántottak, megaláztak és végül elpusztítottak. Róluk tudhatok meg még több információt ebben a könyvben. Számtalan kötet próbált már kognitív magyarázatot adni arra, amire nincsenek emberi fogalmak. A Babits Antal filozófiatörténész által szerkesztett új könyv nem erőlködik ezen, egyszerű üzenetet hordoz summázva: miért kellene megértetni azt, amit lehetetlenség? Figyelmeztet, hogy tudatosítsuk: előnyt élvezünk a 70 évvel ezelőtt mártíromságot szenvedettekkel szemben. Mi már el tudjuk képzelni azt, amit ők, annak idején álmodni sem mertek, mégis bekövetkezett.

A legmodernebb zsidó legenda Auschwitzban játszódik: a táborban, a legnagyobb titokban, összeállt néhány ortodox lengyel zsidó, azzal a szándékkal, hogy annyira rejtve, annyira zárt körben, hogy se a sorstársaknak, se a kápóknak, se az SS-nek nehogy tudomására jusson, de mégis éljenek vallásos életet, amennyire lehet. Találtak egy bátor, ugyancsak lengyel ortodox rabbit is. Ám amikor sor került volna az első titkos istentiszteletre, kiderült, hogy annyi gyűlölet, keserűség, szemrehányás, vád van bennük az Úr ellen, hogy nem képesek imádkozni. A rabbi szerint nem maradt más lehetőségük, minthogy Béth Dint (vallásos törvényszéket) hívjanak össze. A tárgyalás megkezdődött. Volt bíróság, vádló, védő – ahogy kell. És nem találtak mentséget az Örökkévaló számára. Ezért halálra ítélték. S amikor Adonáj halálos ítélete elhangzott, a rabbi felnézett az égre és szólt:

Feljöttek a csillagok.

Itt az esti ima ideje. És valamennyien elmentek imádkozni... Vajon ott volt-e az Örökkévaló Auschwitzban?

Minden, a témában 70 éven keresztül napvilágot látott írás erre igyekszik választ találni.

A Logos Könyvkiadó szellemiségéhez híven, hiánypótló könyvet jelentetett meg, a 70 éve felszabadult, legszörnyűbb hely emlékére. Mégis más, mint mindig, és ez egyik erőssége is: személyes reflexiókat tartalmaz.

A holokauszt két öröksége, mely az alcímben szerepel (veszteségek és felelősségek), meghatározza az összeállítás hangnemét. Emlékek, amelyek körvonalazzák az identitást; különféle narratívák, miket az köt össze, hogy az írók, kötelességüknek érzik a hiteles tájékoztatást. A tematikusan rendezett fejezetek, a holokauszt veszteségeit, és mérhetetlen bánatát hivatottak bemutatni. Önmeghatározások egyben, és kivétel nélkül finoman rezonálnak, egy széles spektrumú olvasóközönségre. Családi fényképalbumokat láthatunk, melyek bizonyára nehezen nyíltak meg; betekintést kapunk arról is, hogyan éltek, aztán hogyan árulták el őket szomszédjaik, ismerőseik, környezetük, végül, hogyan haltak meg.

Akadnak, akik a holokausztot, a zsidó múlttal azonosítják, amire a jelen nem tarthat igényt. Nem véletlen tehát, hogy a narratívák egyre kendőzetlenebbül vállalják föl a soával való kapcsolatot, és kevésbé árnyaltak már a megfogalmazások a korábbi megjelenésekhez mérten. Jelen munka, értékes és izgalmas hozzájárulás ahhoz a tételhez, miszerint

a múlt alakítja a jelent.

A könyv oldalain megtörténik a veszteségek számbavétele, a tanúvallomások megdöbbentő mivolta, adott hangvétele, szükségszerűen szelektív és reduktív. A memória megőrzésére tett igyekezetük, az emlékek frissen tartását hivatott fenntartani. Egyetlen céljuk, hogy megakadályozzák: a holokauszt bekerüljön a történelem nagy hűtőházába.

A szerzők, szondaként működve, alaposan körüljárva a témát, látleletet adnak a traumatikus összefüggésekről. A holokauszt után létrejött ürességet, mit a mérhetetlen veszteség formált, sokan próbálták már megfogalmazni eddig, sikertelenül. E roppant erőfeszítés a kötet egyes írásaiban is megnyilvánul, hallgatólagosan felvállalva a történelem és az emlékezet között tátongó szakadék áthidalását. Kiderül, hogy veszteség és veszteség között nincsen különbség, bárhol történjen a világban. A veszteségben megjelenik a „vesztes”, akitől elvettek valamit, vagy valakit. Ők aztán végérvényesen belekényszerítik magukat ebbe a szerepbe, a viselhetetlen fájdalom súlya miatt.

Ez lenne a zsidóság önmeghatározása?

Több kérdés nyitva marad, a poszt-holokauszt nemzedék számára jócskán adódik még feladat. Elsősorban rekonstruálni identitásukat, amely alapvető emberi szükséglet. Néha úgy érezhetjük, hatáskörükön kívül esnek ezek a feladatok, de nap mint nap azonosulniuk kell az emlékekkel, és konfigurálniuk szükséges a folyamatosan felmerülő adatokat.

A holokauszt

kimeríthetetlen forrása a bűntudatnak,

ezért is óvatos a rekonstrukció. A tanulmányok olyan kulturális emlékezetről tesznek bizonyságot, melynek minden esetben az emberi, az egyedi tragédia megnyilatkozása a végkifejlete. Az egykori pillanatok jelenlétében—távollétében, hűségében—árulásában, bűntudatában—szabadságában inspirálódtak a tanulmányok. Mély emberi szükségleteket hordoznak: a történteket meg kell vizsgálni, a felelősöket pedig, el kell számoltatni.

Mintha ez oly egyszerű lenne! Erre 70 éven keresztül lehetőség lett volna, még akkor is, ha olykor veszélyes határokat kellett volna átlépniük. Az angol holokausztkutató és egyetemi professzor, David Cesarani így nyilatkozott erről: „mert az, egy soha véget nem érő folyamat lenne.”

A szerkesztő fegyelmezett nyitottsága garancia a megbízhatóságra, és példaértékű hitelességre való szigorú törekvése. Olyan világszínvonalú gondolkodókat szólaltat meg a könyvben, mint Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbit, Schőner Alfréd főrabbit, egyetemi tanárt, vagy Karády Viktort, Hidvégi Mátét.

A bevezető írás előrevetíti, hogy időben, és térben óriási utat, területet ölel föl a kötet. David Harris, az AJC (Amerikai Zsidó Bizottság) vezetője osztja meg gondolatait az egyetemes zsidókérdésről a holokauszt utáni években tapasztaltak alapján. Ars poétikája, „Minden teljes mértékben rajtunk múlik. Ha mi nem cselekszünk, akkor ugyan ki fog?” Írása végén summázottan figyelmezteti a világ humanistáit, gondolkodóit: „Hogyan segíthetünk? És hogy emlékeztessük magunkat: bármilyen emberpróbálóak is a jelen kihívásai, a történelem már bebizonyította, hogy minden akadály leküzdhető.” (10.)

Schweitzer József nagyszerű írása, örök kérdést boncol: milyen az Istenhit Auschwitz után. Kiemelkedő gondolkodók: Buber, Herschel, Sartr, Camus, Jacobs, Hick, Maybaum, Leo Baeck, Fackelheim, Berkovits segítségül hívásával próbálja bemutatni számunkra, mennyire magára tud maradni egy ember a fasizmus árnyékában. „Van olyan nehéz élethelyzet, amikor megszakad a kapcsolat az ég és föld között.” (13.) Örökérvényű kérdést feszeget: hogyan lehetséges mindezek után Istenről beszélnünk? Központi pillére a zsidó hitnek, hogy semmi nem történik ok nélkül, de bárhogyan is, megnyugtató lezárás nem lévén, Schweitzer professzor arra törekszik, hogy a veszteséget elszenvedők számára vigasztalást és erősítést nyújtson.

Schőner Alfréd, művészettörténészként járul hozzá a kötethez. Eufemizmus a Duna-parti emlékműveken? – címmel közölt írása, aprólékosan felsorakoztatja az utókor által emelt „művészeti” alkotásokat, melyek nem minden maradék nélkül teljesítik rendeltetésüket. Megdöbbentő, de nagyonis valóságos felütéssel kezdi írását: „…az emberek néha álszeméremből félnek kimondani azt is, hogy zsidó, azt hiszik, hogy ez sértés.” (19.) Igazolja, és remek fényképekkel alátámasztja, hogy minden alkotásról hiányzik egy szó! A „zsidó” szót eufemizmusokkal helyettesítik a készítők: hol „mártírok”-nak, „magyarok”-nak, „üldözöttek”-nek, „áldozatok”-nak nevezik a zsidó üldözötteket. Költői a kérdés: „A meggyilkolt védtelenek vajon miért nem nevezhetők zsidónak?”

Karasszon István, teológiai értelmezést nyújt a magyar holokausztról úgy, hogy Eszter könyvével igyekszik párhuzamba hozni azt. A bibliatudós megállapítása szerint, Eszter könyve, szokatlan a zsidó vallásos tradícióban. Szimbóluma egyúttal a megalázott, meggyötört vészkorszakbeli zsidóságnak ”… mintegy ultima ratióként, tehát végső lehetőségként, amikor már semmilyen más mód nincs arra, hogy a nép megvédje önmagát…” (39.) megengedhető az Eszter könyvében alkalmazott erőszakos motívum.

Tibori Szabó Zoltán erdélyi magyar újságíró, szerkesztő és műfordító, aki holokausztkutatással is foglalkozik, élharcosa a történelemhamisítás ellen vívott tevékenységnek. Igyekszik fellépni az idegengyűlölet, antiszemitizmus és a szélsőséges nézeteket vallók egyre gyarapodó táborával szemben. A holokauszt észak-erdélyi zsidó gyermekáldozatairól nyújtott alapos írása, egy eddig kevésbé ismert területre kalauzolja az érdeklődőt. Párhuzamokat vélünk felfedezni abban a tekintetben, hogy az erdélyi zsidókérdést nagyon hasonló módon próbálták megoldani, mint Magyarországon. A stációk: a pogromok, gettósítás, deportálás, majd a keresztény segítségnyújtók közömbössége, kísértetiesen ismétlődnek. Egy esettanulmányon keresztül teszi még közelibbé a borzalmakat. A kolozsvári Zsidó Gimnázium diákjainak sorsát követi nyomon, a holokauszt idején. Az író, könyörtelen számadatokkal zárja munkáját, amely szigorúan a tényekre hagyatkozva igyekszik nem kommentálni…, csak adatot szolgáltatni”.

L. Juhász Ilona szakterületéhez hűen, az emlékezés megnyilatkozási formáit vizsgálja. Speciálisan, a Soá, szlovákiai területein található többdimenziós emlékműveire hagyatkozik. Kevésbé kutatott az országon kívül eső, egykor magyar lakta területek holokauszt okozta veszteségkezelése. L. Simon Ilona részletesen mutatja be a fizikai emlékezés-megnyilvánulások evolúcióját 1945-től a rendszerváltásig. Aprólékos, pontos leírásokat és adatokat szolgáltat a szlovákiai holokauszt kutatói számára.

Dévavári Zoltán kutatási területe a délvidéki magyarság két világháború közötti története. A kötetben, a szabadkai zsidóság megsemmisüléséről ír. „Feljelentők, besúgók, életmentők és áldozatok” alcímet viselő tanulmány a vészkorszak szomorú velejáróit, jelenségeit mutatja be. Az egybeesések, azonosságok itt is egyértelműsíthetőek a hazai zsidóüldözésekkel kapcsolatban.

Karády Viktor azt vizsgálja írásában, hogy miként szerveződtek át a zsidó iskolák a holokauszt óta. Számszerű becslések alapján tesz megállapítást a zsidó elemisták túlélési arányait tekintve a Trianoni országban és a főváros tekintetében. A nyers számok magukért beszélnek, és makacs tényként kezeli őket. Karády konklúziót von le a részletekből, amely kevésbé optimista a jövőt tekintve, de mindenképpen őszinte és racionálisan szükségszerű: „A zsidó létet ezután hosszú évtizedekre a szűkre szabott s megtűrt felekezeti intézmények gettójába szorították, ami legtöbbször magának a Soának is, mint a modernkori honi és az európai történelem legnagyobb botrányának nyilvános tabu alá helyezésével járt” (202.).

Háberman Zoltán azt tárgyalja tanulmányában, hogy miért csatlakoztak a zsidók a kommunista baloldali mozgalmakhoz, illetve hogyan lehet beemelni az ellenállás fontosságát a holokauszt nagy emlékezetébe. Hogyan terjedhetett el a

„mint birkák a vágóhídra”

narratíva, és miért tartja még napjainkban is magát ez a sztereotípia. Konklúziójában megállapítja, hogy nem változtat a helyzeten, ha beazonosítjuk az ellenállókat. Utalva Schőner Alfréd korábban idézett írására, az eufemizmusok jelen témában is „terminus technicusok”: a magyar antifasiszta ellenállás lexikonjában több ezer ellenálló és csoport szerepel. Egyetlen rövid szócikkben írnak a zsidó ellenállásokról.  Egyébként senkiről nem derül ki, hogy a zsidósághoz köthető lenne bármilyen értelemben. Ettől függetlenül Háberman visszautasítja az állítást: „Nem igaz, sőt antiszemita állítás, miszerint mentünk, mint birkák a vágóhídra!” (223.)

Szita Szabolcs a visszatérés küzdelmét mutatja be írásában, az 1945-ben történt ausztriai magyar deportáltak példáján keresztül.

Oláh János pedig egy tudós, folklorista rabbiról ír (Pfeiffer Ignác 1881–1945), aki Dachauban lelte halálát. Érezhetjük, hogy a veszteségek mérhetetlenek és nincsenek tekintettel senkire és semmire.

Nyirkos Tamás írása, különleges színfoltja a kiadványnak. A holokauszt középkori előzményeire világít rá. Amennyiben megvizsgáljuk a zsidóság egyetemes történelmét, tapasztalhatjuk, hogy az antiszemitizmus nem új keletű: „És iszonyattá, példabeszéddé és gúnnyá leszel minden népnél, amelyek közé elűz téged az Úr” (Móz. V. 28:37).

A középkori világkép központi elemének, a kereszténységnek, egyik alapja a zsidó vallás volt, ugyanakkor az új és a régi vallás közötti szellemi—logikai kapcsolatok jelentős ellentmondásokat rejtettek magukban. Nyirkos Tamás azt a momentumot igyekszik megragadni, amikor végérvényesen és visszavonhatatlanul megromlott a zsidó—keresztény együttélés. Érdekes megállapítása, miszerint nem feltétlenül tanulatlan emberekben gyökerezik az antiszemitizmus. Ezt alátámasztandó, találunk bőségesen példákat a tanulmányában. Végső következtetésében utal a holokausztra: „mi történik akkor, ha olyan diskurzus honosodik meg, ami az elgondolhatatlant is elgondolhatóvá teszi” (261.).

Hidvégi Máté, kijózanító és megdöbbentő következtetéseket tár elénk. Érdekes felütéssel nyit: Hannah Arendt-et idézi, aki elmondja, még a náci időszak elején is csak egy őrült lett volna képes előre látni azt, ami elkövetkezett.

A holokauszt valójában „kívül marad az emberi felfogóképesség határain…” – idézi Primo Levit. Hidvégi hatalmas munkája összegzi mindazok neveit, gondolatait, akik igenis

előre látták a soát.

Több mint 50 gondolkodó, államfő, katolikus kormányzó, ideológus, jósnő, médium, költő, filantróp, zenész, orvos, hebraista hihetetlenül gazdag felsorolása bizonyítja, hogy lehetett számolni a tragédiával. Hidvégi Máté burkoltan, de nagyon egyértelműen fogalmazza meg célját gyűjteményével: „..a mi látókörünk is behatárolt, és ugyanakkor súlyos felelősséget hordozunk a jövő generációt illetően” (283.).

Személyes történetét osztja meg velünk, amely Jakov Katz professzorral kapcsolatos beszélgetését idézi. 1933-ban tett soá-jövendölésre tett reakciójáról érdeklődött a kutató: „Mit szólhattam volna?” – hangzott Katz válasza. Ezek a sorok zárják a kitűnő könyvet, mely méltó módon, mintegy kaddisként tiszteleg az áldozatok emléke előtt.

A sorban utolsó tanulmány jövőbeláttatása hangsúlyozza a könyv üzenetét: figyelmeztetés arra, hogy hasonló veszteségek soha ne váljanak valóssággá. Summázva tárja elénk: ez történt a zsidókkal, de

megtörténhet bárki mással.

Mert az emberiség furcsa mechanizmusa, a kollektív emberi psziché, ami minden időben ott volt, mégsem vettük komolyan figyelmezetéseit. A holokausztnak nem lett volna szabad megtörténnie. Még a lubavicsi Rebbe (Széfer HaSichot 5751) is azt nyilatkozta, hogy a 6 millió áldozatot olyan kegyetlenül pusztították el, hogy a sátán sem tudott volna olyan bűnöket elkövetni, amiért ezzel kellett volna megfizetnie.

Végső célja a válogatásnak, az „ismétlési kényszer”, az az örökletes memória, mely szabványosított kulturális identitástudatot hordoz. Nem szimplán válaszokat keres, hiszen azok eddig is voltak. Látjuk, ezek nem hagyományos válaszkeresések az emberi szenvedésre.

A judaizmus hisz a lélek létezésében. A lélek, a mennyei birodalomból leszáll a földi létbe, hogy itt eltöltsön 70, akár 80 évet, majd visszatér Teremtőjéhez. A lélek tehát létezik, mielőtt belép a testbe és akkor is, miután elhagyja azt. A haszid filozófia tanítja, hogy a kard, tűz, víz hatással vannak a testre, de nincsenek hatással a lélekre. Botokkal és kövekkel árthatunk a csontoknak, de nem tudjuk a lelket elpusztítani. Ezt követően nyilvánvaló, hogy a krematóriumok csak a testeket semmisítették meg, a mártíroknak a lelkét viszont nem.