KISEBBSÉGBEN: Van még 25 évünk?
A kérdés nem költői. Tárgyilagos, akárcsak a hozzá fűződő elemzések, de amint az oktatásról, oktatáspolitikáról, nevelésről vagy képzésről teszünk említést honi behatároltságunk ugarán, automatikusan válik áthallásossá. Soha nem volt negyedszázadnyi elherdálni való időnk, nem voltak feláldozható nemzedékeink, nincsenek ismételhető pillanatok arcunk évgyűrűin. A „mégis volt” romániai paradoxonja sokrétű, összenő benne éretlenségünk, céltalanságunk, évszázadok porát hordó megannyi nemzeti görcsünk, posztkommunistaságunk, néma cinkosságunk és kiszolgáltatottságunk minden apró állomása. Valószínű, mert ezt érdemeltük. Ennyire voltunk képesek. A tényszerű jelzés azonban, hogy erre az útkeresésre újabb 25 évünk is lesz, már túlmutat minden paradoxonon. Ha a következő 25 évben is csak ennyire leszünk képesek, valószínű, determináltságunk okán, nem is érdemlünk többet.
Szándékosan indítottam Dr. Murvai László legújabb kötetének[1] záró alfejezet-címével, ugyanis a rá jellemző alapossággal körbejárt terület, hazai oktatásunk „háza tája” is rendezettebbnek tűnhetne, ha a folyamat végére is vetett volna az elmúlt 25 esztendőben értő tekintetet valaki. Betekintett volna például a nemzeti, egységes és egyéb üresen uniformizáló jelszó mögé, s megtalálta volna azt a rendszer által kilökött fiatalt, aki elméletileg az öntőmintában kapott útravalóval kénytelen hosszabb-rövidebb útján boldogulni. Ha ezáltal ráleltünk volna azokra az alapvető készségekre és szükségletekre, érzelmi és kreatív intelligenciára, amelyek kombinálása által egy ember érvényesülési lehetőségei gyakorlatilag végtelenek az eperültetvényeken túl is, ha felfedeztük volna, hogy a minőséget termelő szakoktatás nem az ördögtől való, s a kék munkaruha már nem feltétlenül a kulákoktól megkülönböztető, teherautók nyitott rakterén jelszavakat üvöltő szocreál valóságot tükrözi, talán maradt volna egy pár évünk a céltudatos elmozdulásra is.
Helyette hálót szőttünk törvényekből, rendeletekből és határozatokból, kövér pókként lebegünk a szélén, magánegyetemeink és olcsó diplomagyáraink legyeinek húsán mentve át aktivista múltunk jólétiségét – tisztelet a 25 esztendő múltán egyre számottevőbb kivételnek. A fiatalok statisztikai adatok, amelyeket legtöbbször arra sem méltatnak, hogy stratégiába szőjék számszerűségüket. Murvai László is kiemeli, hogy az 1995/84-es Tanügyi Törvényt váltó, olyannyira várt 2011/1-es Tanügyi Törvény 365 cikkelyéből 150 cikkely módosult 2014-ig, azaz, a törvény 41 százalékban már nem az, amit a parlament 2011-ben elfogadott. Enyhe vigasz, hogy a kisebbségi oktatásra vonatkozó cikkelyek nem módosultak, csak a keret, amelynek – ugye – elválaszthatatlan részelemei.
Murvai László újabb kötetének minden sora szervesen épül be abba az életműbe, amely tagadhatatlanul és egyedi módon válik a romániai magyar oktatás lelkiismeretévé. A szerzőnek és (mindenkori) minisztériumbeli csapatának köszönhetően részletesen feldolgozott, illetve szakmai szempontból értelmezett adatbázishoz juthatunk hozzá, amely önmagában elég volna egy alapos oktatási reform előkészítéséhez. Természetesen, ha szándékában állna ez bárkinek is. Az oktatási minisztérium kisebbségi ügyekkel megbízott egykori alkalmazottja, irodavezetője, vezérigazgatója, majd államtitkári tanácsosa - a többnyire évente (a sajtóban leközölt, és kötet formájában is) megjelentetett kisebbségi oktatás adattárán keresztül - megkerülhetetlenül hűséges kísérőként gyűjti, elemzi és osztja meg a romániai magyar oktatás szervezésére és minőségére vonatkozó információkat. További köteteiben, a Fekete fehér könyv (1996), a Számok hermeneutikája (2001), a Kulcsok és zárak (2005), a Körkép a romániai magyar oktatásról (2007) című műveiben letisztulnak az „új idők” kulcsszavai, és számok, rendeletek, határozatok, valamint törvénykeretek közé ékelve nyerik el végső formájukat. Azt a formát, amely a romániai magyar oktatás gyűjtőfogalma alatt teljes értékű képet nyújt a vizsgált időszak (1990-2007) minden fontosabb változásáról. A diagnózis – legalábbis a kisebbségi, ezen belül pedig a romániai magyar oktatás kérdéskörét illetően – teljesnek tűnik. A most megjelenő kötettel, amely a 2006-2013 közötti időszakot öleli fel, mindenképpen kiteljesül.
A három, élesen elkülönülő fejezetbe tömörített tanulmánysorozat olyan jövőképet sugall, amely nem ad okot túlzott optimizmusra. Apadó gyermeklétszám, szórványosodás, eredménytelen módszertan, túlzott információ-halmaz, 53,3%-os funkcionális analfabetizmus – és ez csak az utóbbi nyolc év eredményeinek tükrében. Szomorúan tehetjük fel a kérdést: hol marad a holnapi újrakezdéshez szükséges erőt tápláló optimizmus? Hol is maradhatna, ha nem bennünk, ráébredésünkben, a változtathatóságba vetett hitünkben. Az eredmények tükrében átértékelt helyes irány megtalálásában. Ennek az iránynak a követése során a Murvai László munkássága nélkülözhetetlenné válik. Mint egyébként minden olyan tanulmány, amely önismeretünk révén teszi lehetővé önkorrekciónkat, hibáink tudatosítása által gátolja meg azok jövőbeni megismétlését. Csak legyen még sok Murvai Lászlónk…
[1] Murvai László: Oktatásunk háza táján: 2006-2013. Magister Kiadó, Csíkszereda, 2014.
- 34931 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34933 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34933 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34934 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34936 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34936 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni