Szemelvények Cseke Gábor és Dan Culcer baráti beszélgetéséből

Helyszín: Csíkszereda, Merkur szálloda, 207-es szoba. Időpont: 2014. november 15.

(Az alábbi szöveg vázlatos szemelvénycsokor a beszélgetés jegyzőkönyvéből, amelynek strukturálásán, tartalmi gazdagításán még javában dolgozunk. Annyi bizonyos: az itt leírt gondolatokon nem fogunk másítani, legfeljebb az érvelést, a tényszerű hivatkozást tesszük árnyaltabbá, meggyőzőbbé – nem a magunk, hanem a közönség számára. Az alábbi vázlat nem folytatása, mint inkább kiegészítője annak a korábbi anyagnak – Ketten egy szigeten –, amely szintén a maszol.ro Kisebbségben című melléklete felkérésére készült, Cseke Gábor szerkesztésében.)

Dan Culcer (a továbbiakban: DC): Volt egyszer egy folyóirat, úgy hívták, hogy Provincia...

Cseke Gábor (a továbbiakban: CsG): Ismerem, két nyelven jelent meg, magyarul és románul. Most is el lehet olvasni az interneten, mind a 24 számot, 2000-től 2002 szeptemberéig.

DC: Igen, mert akkor megszűnt. És azóta se támadt fel.

CsG: A megszűnés okairól találtam egy érdekes nyilatkozatot. Sabina Fati, aki valamikor a Szabad Európát tudósította, a lap szerkesztőbizottságának is tagja volt. Az Erdélyi Riport 2013-as interjúkészítője nyíltan rákérdezett a megszűnés okára, de csak tétova, ködös választ kapott: „A folyóiratot az a szándék hozta létre, hogy közösen beszéljünk az erdélyi magyarok és románok gondjairól, keressük meg a közös célkitűzéseinket és oszlassuk el a nézeteltéréseinket. Azt is szerettük volna, hogy a mindenkori bukaresti kormány ne szorítsa gazdasági szempontból sem háttérbe Erdélyt. Időközben Romániának volt két erdélyi miniszterelnöke is, Victor Ciorbea és Emil Boc, tehát valamelyest javult a helyzet ezen a téren. Én nem azt mondom, hogy egy Provincia-típusú kezdeményezésre többé már nincs szükség, de a mostani romániai állapotok össze sem hasonlíthatóak a kilencvenes évek végével. Azóta Románia belépett az EU-ba, a romániai magyar kisebbség szinte az összes jogát kivívta az országban.”  Sabina Fati így látta...

DC: Nem csodálkozom ezen a diplomatikusságon. A lapot tudtommal magyar értelmiségiek hozták létre, akik kapcsolatba léptek néhány jószándékú román sorstársukkal és megnyerték őket egy, az erdélyi régióval foglalkozó folyóirat ügyének. Olvastam s ma is tanulmányozom a lapban megjelent álláspontokat, de úgy vélem, hogy román kollégáim többsége –  kivéve Alexandru Cistelecant például, aki felelős szerkesztő volt, jól ismertem, neki magyar a felesége, ezért valamennyire élte is a román–magyar együttélés problematikáját – valójában nem tudta, miről is van szó. Egy másik barátom, Ion Muslea pedig idealista volt, fennen hangoztatta a béke és barátság jelszavát... Román cukordíszek voltak ők egy magyar tortán, azzal a céllal, hogy könnyebben el lehessen adni az egészet. Szerintem a Provincia lényegében magyar lap volt, s nem egy román–magyar kiadvány. Vagy ha legalább erdélyi lett volna... De nem, hiszen a lapjain egész sor olyan román vélemény nem kapott helyet, amelynek pedig el kellett volna hangoznia, ha igényt tartunk a valóságos párbeszédre...

CsG: Magam is többször előkeresem a lapgyűjteményt, de úgy láttam, viszonylag elég sok román név is jelen volt a folyóirat hasábjain. Azt hiszed, hogy ennyi tollforgató ember ne tudja, miről ír, miről beszél?

DC: Az a baj, hogy a többségük egyáltalán nem tud magyarul! És ez probléma! Hogyan legyél hozzáértő az együttélés kérdéseiben, ha képtelen vagy elolvasni azokat a magyar szövegeket, melyek a magyar közösségi gondolkodás csak egy részének álláspontját fejezik ki? Ilyen alapon kialakulhat-e bármilyen vita? Te például el tudod olvasni Gogát, eredetiben. Vagy ha kell, Aurel C. Popovici-ot is. De a Provincia köré tömörített román gyerekek jobbára csak hallomásból tájékozódhattak, nem ismerték a magyar nyelvet. Szóvá tettem már korábban is ezt a problémát, s ezért is tartom súlyos politikai hibának azt, hogy például a kolozsvári kisebbségkutató intézetben szinte csak magyarok foglalnak helyet, majd minden szinten. Az intézet feladata viszont nem az, hogy a magyar kisebbség, és esetleg a roma, meg olykor a többi kisebbség szócsöve legyen. Véleményem szerint egy önálló állami, romániai intézetnek kell lennie, amelynek mindent el kell követnie, hogy segítségével a mindenkori román kormány a lehető legtudományosabb, leghitelesebb, legpontosabb, első kézből való értesülésekhez jusson az erdélyi román–magyar, illetve román—kisebbségi kapcsolatokat illetően.

CsG: Föltéve, ha a kormány egyáltalán igényli az ilyesmit...

DC: A kormánynak kutyakötelessége ezt elvárni, ellenkező esetben csak kidobja a pénzt az ablakon...

CsG: Hasonló intézmények, másféle elnevezéssel, léteztek valamiképpen a rendszerváltás előtt is. És tudjuk, hogy mennyire vették őket komolyan odafent. Kirakatmegoldások voltak.

DC: Mert az egyszemélyes vezetésnek, a diktatúrának nem volt szüksége a munkájukra. Sőt, éppen akkor dolgoztak jól, ha nem a munkájukat végezték...

CsG: Azt gyanítom, a mai helyzet azért állhatott elő, mert bekövetkezett az ellentétes reakció. Ami a másik véglet, és szintén nem szerencsés... Ne felejtsük el, a népi demokrácia megtelepedése előtt az erdélyi magyar közösségnek önálló tudományos intézményei, gyűjteményei, oktatási egységei voltak, amiket egy tollvonással megszüntettek, archívumaikat zárolták, elhurcolták, részben megsemmisítették. Később a kisebbségi munkatársakat szorították rendszeresen háttérbe a közös intézményekben...

DC: Amennyiben a magyarság valamely önálló intézményét kívánja visszaállítani, azt tegye meg saját erőforrásaiból. Ahogyan korábban is történt. Ne állami dotációval. Ha a magyar közösség kíván vizsgálódni történelme és saját helyzete részleteiben, létesítsen saját kutatóintézetet.

CsG: Éppen csak arra gondolok, hogy akik az állam részéről a kisebbségkutató intézet ügyeit igazgatják, talán úgy okoskodhattak, hogy a magyar nemzetiségű kutatók jól-rosszul, valamennyire pótolhatják a magyar nyelvet ismerő román kutatók hiányát. A magyar szakemberek ugyanis, képzésük folytán, beszélik a románt is. S lévén bizonyos fokú román szellemiségű neveltetésük is, talán mégsem befolyásolja őket annyira az elfogultság...

DC: És te azt hiszed, hogy nem létezik elfogultság? Az egyszerűen bele van kódolva az emberbe! Mibennünk is jelen van. Ez az a sajátos valami bennünk, ami miatt azt mondanám, ha szükségét látom, hogy – eddig és ne tovább. Mindent vagy majdnem minden hajlandók vagyunk lenyelni egyik a másiktól, de létezik egy határ, amin túl nincsen pardon!

CsG: Tudom, általános emberi tulajdonság. Másképp látjuk ugyanazt a dolgot. Azt mondom például, hogy a fű zöld. Rendben van, persze hogy zöld, de milyen zöld? És ezen akár össze is kaphatunk, mert az egyik sötétzöldnek látja, a másik világosabbnak, a harmadik kékeszöldnek és így tovább...

DC: Volt egy barátom, aki előszeretettel hangoztatta, ha a zöld került szóba, hogy nagyon fontos megkülönböztetni a füvet a tyúkszartól. Mivel hogy mindkettő zöld színű. Ebben aztán közösek. A fű pozitív, előremutató, ideológiailag kedvező valami, viszont mégis csak a tyúk terméke lesz belőle... Tehát mindig jó különbséget tenni a látszat és a lényeg között. Visszatérve a kisebbségkutató intézetre, átnéztem a kutatási elképzeléseiket és annak megfelelően mondtam véleményt. Amennyiben pusztán csak személyzeti felépítéséről, szerkezetről lenne szó, arról vitatkozhatnánk, hogy mennyien legyenek magyarok és mennyien mások. Ez még nem a lényeg. A döntő az, hogy miféle elemzések készülnek ott. És sajnos, a kutatások egyre csak ugyanazt a nagy adatbázist gazdagítják, amit a Funar-féle politikai korszakról összegyűjtöttek. Példának okáért... És mindegyre magyar értelmezésből. Hol van itt a semleges álláspont? Nem azt állítom, hogy ha több román dolgozna az intézetben, akkor ők biztosítanák a semlegességet. Isten ments! De legalább volna rá némi esély, hogy a szempontokat összevessék, és úgy a következtetések is könnyebben levonhatók. Így viszont az intézet nem más, mint egy részben a román állam, részben mindenféle magyarországi és egyéb érdekeltségű alapítványok által fenntartott valami, és semmi több.

CsG: Ennek dacára nem kerülhetjük meg a közös intézmények működésében tapasztalható méltánytalanságokat, áldatlan állapotokat, megalázó helyzeteket, amelyekből 1989 decembere előtt bőven volt részünk mindannyiunknak. Közös iskolák, közös egyetemek, közös kultúrelőadások, közös színházak, közös ünnepélyek, még akkor is, ha a résztvevők saját közösségükön belül, meghitten, anyanyelvükön szerettek volna megnyilvánulni. Minden egynemű volt és nagyjából egynyelvű. Torokszorítóan kilátástalan helyzet volt. Olykor a belső feszültségek fölösleges torzsalkodáshoz vezettek, a viszályokban az emberek úgy érezték, nem az igazságuk győz, hanem valakiknek a hatalma, és ez legtöbbször a román intézményvezetők, a párttitkárok hatalmát jelentette. Valakinek pedig mindig be kellett húznia a farkát, mert kisebbségben maradt. Van-e rá esélyünk, hogy megszabaduljunk végre ettől a belharctól és viszálytól? Az intézmények működése olykor erről is szól: a közös munkáról, a közös esélyekről...

DC: Véleményem szerint a nemzetiségek közötti kapcsolatok vizsgálata igenis szükséges. Enélkül csak a benyomásokra támaszkodhatnánk, az impressziók pedig mindegyre az irracionalitás álarcát öltik magukra. Ezért aztán a benyomásokra alapozó következtetések használhatatlanok, ha konfliktushelyzetekben kell józanul tájékozódnunk. Az említett kutatóintézetre tehát szükség van...

Az egyik vitás területe együttélésünknek a történelmi szembenállás. Hogy ez ne maradjon így, míg a világ, azt javasolnám, hogy egész Romániában, és ne csak Erdélyben olyan történelemtankönyvek forogjanak közkézen, amelyek a világtörténelmet tárgyalják, különös tekintettel Kelet-Európára. vagyis, a craiovai vagy a szatmári román diákok is tanulják csak ugyanazt az egyetemes történelmet, pontosabban Magyarország, Szerbia, Ukrajna, Bulgária, Oroszország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia történelmét. Mert amit erről az övezetről ma tudunk, az bizony édeskevés. Egy példát mondok. A román polgárok tulajdonképpen nem ismerik Bulgária történelmét, azon kívül, hogy elvesztettük a Kadrilaterként is emlegetett Dél-Dobrudzsát. De hogy min mentek keresztül a bolgárok a történelem folyamán, a török uralom alatt, hogy a bolgár kommunisták vagy anarchisták miként tudtak megbújni nálunk, hogy szövetségesei voltak-e a németeknek és miért, vagy hogy mért nem irtották ki a saját zsidó lakosságukat, mint mások stb., ezekről vajmi keveset tudunk. Újra csak az ismeretek, a tudás kérdésénél kötünk ki, annak a szükségességénél, hogy számszerűleg is növekednie kell azok számának, akik a szomszédságok nyelvét beszélik. Magyarországon jártomban alkalmam volt számos olyan magyar állampolgárral találkozni, akik beszéltek lengyelül, csehül, horvátul, szerbül stb. és akik szakértő közvetítői voltak a különböző lapoknál az illető irodalmaknak, tanulmányok és műfordítások szerzői voltak... Romániában még ezen a szinten sincsenek jóformán szakembereink. Amikor annak idején a Vatra folyóiratnál szervezni próbáltam a szomszédos országok irodalmából való fordítások projektjét, a műfordítók akut hiányába ütköztem. Itt valami ferde összpontosítás működik a román kultúrában, sajnálatosan már 1848-tól jobban érdekelt bennünket Franciaország vagy Olaszország, esetleg Oroszország, mint maguk a szomszédaink. Akikről pedig szívesen elmondjuk, hogy függünk tőlük. Mindig léteztek külső erők, nagyhatalmak, amelyek elrendezték közöttünk a dolgokat. Pedig igazából a szomszédokkal adódnak a közvetlen problémáink, kevésbé a németekkel vagy az olaszokkal. Velük mindenesetre nincsenek területi vitáink.

CsG: Az az embertípus vagyok, aki könnyen elhiszi másokról azt, amit saját magukról állítanak. Persze, csak amíg be nem bizonyosodik, hogy felültettek... Egyáltalán, szeretem az emberekről mindenek előtt a kedvező dolgokat elhinni. Nem gondolom, hogy az emberek többsége gazember. Így aztán fiatalon elhittem mindazt a forradalmi jelszót, amivel megtömték a fejünket. Nem gondolkoztam rajtuk, csak ismételtem őket. 1956-ban például valósággal átéltem a Petőfi Sándor-féle forradalmi eszmerendszert.  Olvastuk a verseit a zsarnokságról, az elnyomásról, a szabadságharcról. Talpra magyar!... Mi mindannyian, az erdélyi magyarok, szüleim, szorongtunk, hogy mi lesz ezután, szegény magyarok, most rájuk törtek az oroszok, folyik a vér a pesti utcán és a többi közhely... Csak jóval később tudatosodott bennem, hogy valójában sokkal árnyaltabban, összetettebben és prózaibban történtek ezek a dolgok. Hogy az igazságnak sokféle arca van és sokszor nem is mindig a legigazibbat látjuk... Hogy a jelszavak mennyire hamisak tudnak lenni, ha nem gondolkozunk el rajtuk és kritikátlanul hangoztatjuk őket. A történelmi eseményekről rendre kiderült, hogy távolról sem csak azt jelentették, amit tanítottak nekünk róluk, hanem azt is, amit ügyesen elhallgattak előttünk. Ez trauma volt és egyben tanulság is. Persze, egy csomó olyan dolgot is elhittem, amit például a román történelemből tanítottak nekünk az iskolában, s ez ugyancsak szöges ellentétben állt azzal, amit korábban otthon hallottam ugyanazokkal az eseményekkel kapcsolatban. Mivel az iskolában hangzott el, tananyagként, engedelmesen hitelt adtam ezeknek is, s valahogy a kettőt nem tudtam összeilleszteni.

DC: Szerintem nem is lehetett. Mert eléggé szélsőséges a kétféle látásmód, a román és a magyar. Például 1848-ról... Ezért hozakodtam elő a történelemkönyveket illető javaslattal, amelyek nem lennének román vagy magyar történelemkönyvek, hanem olyan tankönyvek, amelyek románoknak, magyaroknak, cseheknek, szerbeknek, ukránoknak, lengyeleknek, bolgároknak stb. készültek, s amelyekből valamennyien tanulnának egymás történelméről. Ki-ki a saját nyelvén.

CsG: Ha már a nyelveknél tartunk, azon gondolkozom, saját tapasztalatomat figyelembe véve, hogy mikor kezd el az ember foglalkozni más nyelvek tanulásával? Amikor szüksége van rájuk. Amikor olyan helyzetbe kerül, hogy akarva-akaratlanul is ráragad egy nyelv. Nagyon ritka az az eset, hogy tudatosan magad elé tűzöd, a szükséglettől függetlenül, hogy márpedig pontosan és alaposan, rövid idő alatt elsajátítasz egy másik nyelvet. A ritka esetek, a kivételek még nem oldják meg a problémát...

DC: Csakhogy én nem a köznapi emberről beszélek. Konceptuális programokról szóltam, az általános szükségleteknek megfelelően.

CsG: Éppen azt szeretném tudni, hogy miért születik olyan nehezen a pozitív válasz, ha egyszer valós ez a szükséglet?

DC: Mert a Romániában 1848-ban meghonosodott társadalmi-gazdasági gondolkodás rendszere kívülről érkezett, a francia szabadkőművességben gyökerezett, amely erőltetett szinkronban egy olyan társadalmat hozott létre, amely elfedi a valóságos román társadalmat. A reális társadalom ugyanis roppant gyakorlatias, amely ha szükségét érezte, akkor a török nyelvet vagy a szerbet használta, minden gond nélkül. Senki nem kényszerítette rá és mégis megtanulta. Az ország északkeleti részein vannak területek, ahol a románok is beszélnek ukránul vagy ruszinul, és fordítva, mert szükségét érzik a tolmács nélküli, kölcsönös közlésnek... És ez a közlés: létezik!

Vagy jusson eszedbe, hogy a rendszerváltás előtti román televíziózás olyan mélyre süllyedt, hogy már csak napi két órán át sugároztak műsort, de abban sem volt köszönet, mert többnyire a pártfőtitkár cselekedeteiről számoltak be. Ezért aztán a Románia határövezetei mentén lakók, akiknek úgy ahogy sikerült venniük a szomszédos országok adásait, tehát a bolgárokat, a szerbeket, a magyarokat, de még az oroszokat is, mindinkább rákaptak ezek műsoraira. Ismerek embereket Turnu-Severinből, akik ezért tanultak meg szerbül, mások Slobozia környékén a bolgár nyelvvel barátkoztak. Igaz, nem vitték tökélyre a nyelvtudást, de annyira azért már tudtak, hogy néhány éven át értelmesen követhessék a szófiai adást.

CsG: 1987-ben lehetett, amikor születésnapomra a gyermekeimtől egy bolgár–román zsebszótárt kaptam, azzal a kitétellel, hogy segítek nekik kedvenc filmsorozataik lefordításában, amelyeket a szófiai tévében követtek. Már-már én is ott tartottam, hogy összefüggő szövegeket, filmbeli párbeszédeket, újsághíreket kapásból fordítottam. Aztán jött a fordulat és az egész abbamaradt...

DC: Akkor hát a saját szemeddel láthattad, miképpen jelentkezett egyfajta szükséglet a gyakorlatban. Az igazi probléma az, hogy amennyiben felüti a fejét valamilyen szükséglet, amit értelmesen megmagyaráznak, amely mellett érvelnek, akkor annak lehet gyakorlati foganatja is. A történelemtankönyvek esetében is így áll a helyzet. A szükséglet valós. De amíg akuttá válik, egy román—magyar közös próbálkozás csak lendíthetne előre a helyzeten, bebizonyítaná, hogy az elképzelés lehetséges, s arra ösztönözné a körülöttünk élőkkel bennünket is, hogy bízzunk benne: lehetséges az együttélés halálos ellenségeskedés nélkül is.

Vagy például politikusaink értelmesen rámutathatnának arra, hogy a szomszédainkkal való kereskedelmi kapcsolataink sokkal jövedelmezőbbek és méltányosabbak, mintha azt a nagyhatalmakkal szorgalmaznánk. Amelyek gazdasági erejüknél fogva valósággal agyonnyomnak bennünket. Elefántok a porcelánboltban...

CsG: Az a véleményed tehát, hogy hiányzik az érdekeltség?

DC: Egyes jelenkori román politikusok elképzelései és akarata hiányoznak, akik nem értik meg, hogy a szomszédokkal és nem a nagyhatalmakkal való kapcsolatokon kell kiemelten munkálkodni. A nagyok csak azért állnak le velünk üzletelni, hogy behajtsák maguknak a hasznot. Sajátos nézőpont kérdése ez, amelyet ha elfogad az ember, hangadók, a sajtó révén könnyebben elterjedhet az emberek között. Olyan élő példát mondhatok erre, ami nem most, a liberalizált szabad kereskedelem idején, hanem még a rendszerváltás során vált be, méghozzá Marosvásárhelyen. A Maros megyei kereskedelmi igazgatóság vezetőjéről van szó, aki még azelőtt, hogy Franciaországba emigráltam volna, tehát 1987 előtt arról volt híres, hogy a segesvári inggyár termelését próbálta a magyar piacra terelgetni úgy, hogy egyezséget kötött egy élelmiszertermékekben gazdag magyarországi várossal. Az akkori Romániában tudjuk, krónikus élelmiszerhiány volt. Nem tudom pontosan, hogyan sikerült erre jóváhagyást szereznie, feltételezem, hogy jó kapcsolatai voltak az akkori megyei első titkárral, a lényeg az, hogy szabályos cserekereskedelemben egyeztek meg. Ennek fejében Magyarországról élelmiszerek érkeztek Marosvásárhelyre és az egész megyébe, Segesvárról pedig inget és egyéb, keresett textiltermékeket szállítottak a magyaroknak. A termékcsere tökéletesen működött. Lám, a valós kommunizmusban is sikerült megoldást találni erre a gondra. Valakinek beugrott az ötlet, amelyet politikai érvekkel sikerült megtámogatnia, valahogy így: amennyiben nem látjuk el élelemmel Maros megyét, az ott élő magyarok joggal mondhatják, hogy Romániában az embereket kiéheztetik. Ha viszont behozunk némi élelmet, ez a veszély megszűnhet, legalábbis Maros megye viszonylatában. Egy értelmes politikus mindenképpen azon van, hogy lehetőségeihez mérten csökkentse a feszültségeket, a konfliktushelyzeteket.

CsG: A példa, amiről szóltál, valósnak tűnik, hiszen odalent, kicsiben sok minden másként, valahogy emberibben, értelmesebben zajlott, mint odafent, makroszinten. A csúcsról jövő utasítás ugyanis az volt: vigyünk ki mindent az államadósság fejében, amit csak lehet, amit csak elfogadnak.

DC: Hogy ennek ellenére egy, az általam bemutatott cserekereskedelem létrejöhessen, valahol, valakiknek be kellett hunyniuk a szemüket.

CsG: Úgy van, valakinek vállalnia kellett hallgatólagosan a felelősséget. Rábólintott az ügyre, mondjuk éppen a megyei első titkár, anélkül hogy a felső hatóságoktól engedélyt kért volna rá. Azt mondhatta: ha működik a dolog, jó, ha meg nem, akkor nem tudok semmiről semmit, mosom kezeimet... Az ilyesmi nem új dolog, a történelem tele van ehhez hasonló számos partizán magatartással. Ahhoz, hogy valami normálisan működjön, olykor muszáj megkerülni a hatalmat, és akadnak szerencsére hozzá olyan emberek, akik vállalják ennek a kockázatát. Egy bajuk van viszont, az pedig elég nagy: már-már a semmire épülnek. A bizonytalanságra.

DC: Mert hiányzik hozzá az állami garancia. Helyi szintű, amatőr próbálkozások. Mai szóval élve: civil kezdeményezések.

CsG: Ha viszont semmi sem biztos, akkor hogyan lehessen rá alapozni? Tudjuk, hogy szükséges, hasznos a partizánmunka, de vakon nem zenghetjük a föltétlen dicséretét. Az egyik nagy tanulság, amit az eddigi beszélgetéseinkből leszűrhetünk, az az, hogy egyedül semmire sem megyünk. Se a kapcsolatépítésben, sem a kereskedelemben, sem az egyezkedésben.

DC: Ez így igaz.

CsG: De ketten sem megyünk semmire. Vagyis szinte semmire...

DC: Ezt viszont másként látom. Azt hiszem, a kettő már akár sok is lehet...

CsG: De csak akkor ha a másik betartja a szavát és teljességgel megbízhatsz benne.

DC: Hajdanán, a kereskedők, a vásárokon, ahol az emberek saját termékeiket adták-vették, elég volt annyit mondani: rendben, a vásár megköttetett. Nem volt ott semmilyen formalizmus, irkafirka, nem kellett oda semmi egyéb...

CsG: Talán csak az áldomás.

DC: Persze, az nem maradhatott el. Ennek a bizalomnak az ára – a bizalom volt! Maga az aktus egyszerű volt, nem járt együtt a cserekapcsolatok erősítésével. Minden egyszerűen zajlott: kezet fogtunk, megittuk az áldomást és az ügy ezzel be volt fejezve. Ebben áll a hagyományos jogtörténeti kultúra. Így köttettek az összes egyezségek. De akár a békeegyezmények is. Nem léteztek mai értelemben vett papírszerződések. Amikor az emberek javában püfölték egymást a bunkósbottal, s mind a két fél úgy látta, hogy ideje abbahagyni, egy váratlan pillanatban megálltak és azt mondták: elég volt! Ennyi volt...

Csíkszereda, 2015. március 30.