A szép és a szörnyeteg mint klasszikusan szélsőséges ellentétpár régóta kísér(t) bennünket, s mint (lényegében minden társadalmi tüneményre kiterjedő) tartalom a politikai rendszerváltás kommunikációjában is megjelenik, elsősorban mint az „ellenség neve” és a hozzá tartozó morális—politikai üzenet. Politikai falfirkáktól európai zászlóégetésig, etnikai fenyegetéstől az erkölcsi lejáratásig, uralkodási rémképektől és mumusoktól a „politikai anime” jelképtáráig mindenütt a minősítések és tartalomtól ittas szimbolizációs folyamatok vesznek körül bennünket, ellenséget/ellenfelet és barátot/társat elkülönítve a társadalmi közéletben. A jó és a rossz, a gyűlölet és a berekesztés retorikai cselei ülik meg a közbeszédet – miáltal is ennek politikai antropológiai belátása és a „rendszerváltás értelmének” körvonalazása vagy megkérdőjelezése lett olyan kihívássá, melyre a válaszkísérleteknek legalább alapszinten vállalkoznia érdemes, máskor még kötelező is. A közéleti ,.arculattervezések”, az üzleti—politikai marketingek korszakában, a múlt és jövő keretezése révén kialakult „elbeszélések”, kis és nagy Történetek jelzés-értékű lajstroma immár összeállítható talán – ha ugyan nem minősül politizálásnak már ez maga is, vagy legalább kockázatos játéknak a tudomány szótárával... A „vad” és a „nemes” fogalmai felvilágosodás-kori tanulságokból (Rousseau, Voltaire írásaiból is) már olyasféle kettősségként merészkedtek elő, melyekre a „primitív” és a „civilizált” újkori, a „főtt és a nyers” kultúrák (Lévi-Strauss) legújabbkori dualitásai rátelepültek, s azóta is mintegy folytonosan velünk élnek, kortól és rendszerektől vagy rendszerváltó hőbörgésektől csak látszólag függetleníthetően... Vagyis szépen és szörnyűen egyszerre…

A rendszerek váltása – mint fogalom és történeti tartalom – magában foglalja egyes korok fő jellemvonásait, meghatározó jegyeit. A császárok kora, a keresztesháborúké, a gyarmatosításoké, a korai kapitalizmusoké, a liberális piac hódító hatásáé, az individuális Én kiválása a tömegtársadalom sodrásából vagy épp belesimulása a fogyasztás új katedrálisainak felekezeti háborúiba – korszakok voltak és maradtak is. Mikor az államoké, máskor az egyházaké, s időnként a civil társadalmaké… – a tervgazdálkodás korántsem csak fényes szocializmusra jellemző nyűgje már jelen volt a piramisok építésénél, a katedrálisok emelésénél, a hódítások kíméletlen korszakaiban, az akaratvezérelt társadalmak öntudatlan időszakaiban szinte mindenütt a világon.[1] A vak célkitűzések, a parancsuralmi modellek és „centrális akarattal” kierőszakolt végrehajtási módszertanok mindig is előszeretettel éltek a másságok legyűrésének programjával, az ellenfelek démonizálásával, a politikai akarnokság maga-teremtette felülmúlhatatlansági határainak építésével. Mindig is „reakciós” maradt, akiben kétely merült föl; mindig hazafiatlan, idegenszívű, áruló (sőt hazaáruló), gyalázatos kozmopolita, akiben kérdés fogalmazódott meg vagy összehasonlítás szándéka nyilvánult meg. Az ilyet örökké „ki kellett szorítani” a társadalomból, meg kellett bélyegezni, korlátozni volt érdemes és valamely „irányított” uralmi térbe kényszeríteni (nevezzük mondjuk irányított demokráciának, avagy Orbanisztán új államformájának talán…), amelyben a joguralom fikciója és az intézményi biztonság hiányának értéke még nem egészen hangosan elfogadott jelenség. Valami mindig maradt (ahogy Parti Nagy Lajos jellemzi): a Népköztársaságot követte a Köztársaság, s maradt mára a Társaság, mely ugyanúgy elvárja a respektust, az illő hódolatot, a közadakozást és köztámogatást, mint egykoron a szocializmus kulcsállama…

Meggyőződésem, hogy a nevesítő eljárásmód, vagyis a megnevezés és kinevezés mint eljárás olyan szimbolizációs eszköz – s maga az eszközhasználat olyan értékelvű eljárásmód –, melynek célja (Michel Foucault szavaival) túlmegy a diskurzus elemzésén „abban a formájában, amelyben másutt létrejött és a hagyomány jóvoltából rendelkezésre állt. A reprezentáció elméletének megléte vagy hiánya, pontosabban szólva ezen elmélet elsődlegessége, vagy származtatottsága, teljességgel módosítja a rendszer egyensúlyát. Míg a reprezentáció önmagából indul ki a gondolkodás általános elemeként, a diskurzus elmélete minden lehetséges nyelvtan alapjával ér föl, ugyanakkor a megismerés elméletével is azonos” írja Michel Foucault.[2] Az eszközök és értékek generálásában motivált lények cselekedetei, s így az önérdekét mindenképpen kiteljesítő politikai cselekvés épp ezért éleszti fel rendszeresen azt a folyamatot, melyben a szimbolikus politika a cselekvő, attraktív, beavatkozó, erőfitogtató reálpolitikává alakul át. Ebben a nyelv (mint normaképző eszköz) és a nyelvi hatás (mint dramaturgiai fegyvertár része) olyan létezés-magyarázó (ontológiai) státuszra tör a mindennapi használat során, melynek nemcsak megképződik a maga univerzuma, jelentéstere vagy térbeli kiterjedése, de totalizáló ereje egyenesen a birodalmias erőfölénybe hajol át ma már. Másképp mondva: a létről dadogó társadalomtudomány, a kérdésekre épülő értelmezéstudományok szinte elveszítik, hatástalanítani engedik (külső erők által) azt a vélt fölényt, melyet az értelem korábban az érzelmi—indulati világok ellen mindig is oda tudott állítani. (Bár, igaz az is, ezen értelmiségi „hüppögések” győzelme a nyílt erőszakkal szemben mindig is kétséges volt és maradt…).

A szép és a szörnyeteg, avagy más, de analóg viszonyrendszerben a jó és a rossz a legősibb pre-archaikus toposz talán, mitológiai közhely, a tudás labirintusának és e labirintus bejárhatóságának vagy birtokbavételének legfélelmesebb ellentétpárja, sőt egyenesen megszemélyesült Minotaurusza. Csak éppen a minősítések „igazsága”, érvényességük kontrasztja hibádzik, empirikus igazolhatósága pedig főként közhelytárak, prekoncepciók révén a legesélyesebb – nem pedig a filozófiai definíciós igény vagy az antropológiai árnyalás, az élményközeliség elemző elbeszélése által. De mégis..., ha a világ hajlamos e bináris osztottságban megnevezni a jelenségeket, nem kell-e komolyan vennünk ezt kutatóként, benne élőként is? Ugyanakkor, s nem függetlenül a szakmai belső normáktól, hol leljük meg a megosztásban korántsem mutatkozni látszó komplexitást, amely nem használ minősítéseket „en bloc” szándékkal a világ tüneményeinek megnevezésére, nem beszél élménytávoli hidegséggel a hasznosság vagy hasznavehetőség felosztó elve alapján, hanem éppen ellenkezőleg: relativizálja magát a jót és kontrasztját is, a szépet és szörnyűségest épp oly dimenziók közé helyezve, mint a jellegtelent vagy hasznost. Ha tehát a szép és a szörnyeteg mindig kontrasztban, párban áll, akkor melyik a „győztesebb”? Nincs-e mindig is feltételezhető függés a két fenomén között? Lehet-e őket elválasztani, s kedvelni az egyiket, félni és utálni a másikat? Nem lehet-e szép a szörnyűség totális megvalósulásában, s nincs-e rejtett rútság a szépség felszíni mutatkozásában…?

Itt most kevésbé a hétköznapi szóbeszédbe süppedve, inkább ehelyett szakmai, „tudásipari” oldalról kérdezve, s nem direkten politikai vagy aktuálpolitikai feltételek közt megszólalva, igyekszem alább „nempolitikai politikául” gondolkodni, hittel hívén persze, hogy „a” politikai nincsen is ténylegesen. Nagyonis van azonban a szimbolikus, nyelvi szférában, ahol a szavaknak „dolgoktól” függő émikus (élményközvetlen) kategóriáit sikerülne talán kimutatnunk olyan textusokban, amelyekben a fordulatok, közlési tartalmak, diskurzusok már magában az elbeszélhetőség esélyében, a „napirendben”, a szcenáriókban és protokollokban, vagy egyszerűbben szólva a definíciók rangjának definiálásában és a szimbolikus kommunikációk temérdek alakzatában is megjelennek, bábeli konstrukciók kontrasztjaként, amikre hivatkozva mindig lehet „néven nevezni végre” a jót és rosszat, ártalmast és félelmest, károst és üdvöst. Ez a nomináló, elnevezési játszmákban kimunkált retorikai uralom egyfajta (…figyelem, máris idézőjelek közt beszélek!) „kommunikációs forradalom” arculatában mutatkozik, melyben „tények” és értelmezések között csak maga a beszélő hivatott megkülönböztetést tenni, belátási logikák elemeivel gazdagon manipulálva, s végső soron a következtetések logikai kényszerétől, levezetési szabványaitól magamagát teljességgel mentesítve. Ámde, a narratívákba burkolt, nyelvi köntösbe bugyolált értékalkotás és előzetesen harsányan megszabott (prefixált) értelmezési kényszer már csak azért sem lehet elutasíthatónak mondható a befogadók által, mert minden irracionalitásai dacára életképesnek minősül. Életképesnek attól, hogy nem igazolásra szorul, hanem hitekre és lojalitásokra, hűségre és hajbókolásra számít. S ahol csak a lojalitás számít, ott a „tények” neve az átkereszteléstől függ elsősorban, a megértés legrosszabb esetben elmarad, vagy a befogadó kénytelen belátni, hogy esélytelen a visszabeszéddel, tépelődéssel, mérlegeléssel küzdeni a kételkedésmentes miliőben. Ebben a nyelvi, nyelvpolitikai jelentéstérben a jó (mondjuk) kétlábú, a rossz pedig több, a szép egynemű entitás, a rút pedig más érvű, másságát szégyenszemre hordozni kénytelen valami (előképeit lásd Orwell 1984-ében). Ez a „szimbolikus jelentéssel bíró láncolat” (E. R. Leach szavaival, 1996:168) kiváló körülményt biztosít a véleményvezérek szabta értékrendek terjedési hálózata számára.

Az a „morális fennség”, amely a közbeszéd és a politikai retorika egész holdudvarában megjelenik, alapvetően befolyásolja a vélemény-klímát, meghatározza a véleményformálók és protokoll-vezérek mutatkozási minőségeit is. A szépek és szörnyetegek mintegy a „közmorál” elfogadott, köztiszteletben álló, legitim szereplőinek tetszenek legott, jelenlétüket akolmentalitás veszi körül, ennek révén pedig az egyes táborok híveinek törzsi törekvései szabályozzák a megfeleléskényszereket és érdekközösségeket. A szép olyanná lesz, mint a szolgálatkész alávetett, a szörny pedig öntudatosan öntelt, indokolatlanul magabízó fényében ítéltetik meg. Hőshöz antihős is kell, ellenpólus, mely legitimálja. Ebben a szcenikai térben a rivalizáló elitek ideálképzési normarendje eltérő értéktartalmakat közvetít versenytárs vagy ellenfél ritkábban, a politikai ellenség viszont annál sűrűbben lesz azokból, akik a másik parton állnak. A „másik” mássága, a másik part lakójának közelsége és a vele lehetséges kapcsolati tartalom is befolyásolja ezt az ellentétviszonyt: a Másik, a Nem-Én lehet közvetlen közel is, lehet mondjuk a szomszéd is, de akár családtag is, s lehet a másságok partvidékén élő bennszülött. Így például „a nyugati” mint élőlény fél évszázadon át ellenség volt a harcképes szocializmusok időszakának ideológiai retorikájában (imígyen a burzsoá, a tőkés, a haszonelv, a liberális, az individuális vagy épp az egzisztenciális is a szörnyek bestiáriumába tartozott), de rögvest magasrendűvé, szépségessé tűnt át, midőn a kétpólusú világrend összeomlásával a vélemény-elit ezt a másság iránti türelmet tekintette már ideológiai főiránynak. A béke és forradalom permanens korszakának szép entellektüelje – mint a saját korának szcénáiba beleszóló vagy hozzászólni hivatott ellenbeszélő – ideális mintának tetszett (lásd a rendszerváltó ellenzéki kerekasztal megannyi résztvevőjét, később tüntetések, demonstrációk, előbb a szamizdat kiadóit és fenntartóit stb.). Ma pedig már a hozzászólni merész egyén is szörnyetegnek minősülhet, ha saját „színpadi” körülményeit, játékterét illeti kritikával. A rendszer váltása evidensen mint jó és szép kontrasztja kapott megvilágítást, maga a váltás a Sein és a Sollen partvonalán, léthelyzetek és akaródzások tükrözte térben forgalmazta a megéltség bizalmasságát, az irányzatos elköteleződés igényét.

Emlékeztetnék a retorikai fordulatok néhány olyan analógiájára, mint az „eladósodás” vagy a „recesszió”, amely kihallhatóan szörnyűséges tünemény, szemben ,,a megoldás” ígéretével, amely a jó kiteljesedésének üzenete lett. A gazdasági-politikai közbeszédben a „megszorítás” mint mumus szembekerül a „szabadságharccal”, a „liberalizmus” és „liberális szabadság” mint szitokszó kap értelmezési konnotációt, szemben például a „tevékenység-alapú finanszírozással”, vagy a „beárazással”, melyek a kereskedelem életvezetési trükkjeiből lettek strukturális védekező eszközök és szinte vádiratként szólnak a haszonelvű bankrendszeri logikák ellen. De megfigyelhetők további ciklikus változások is ebben a retorikában: a „válságkezelés” lehetne például jó és szép, hisz célja nemes..., de mert kényszer szülte, s a kényszer már csak relatíve jó lehet, szörnyű összefüggésrendet vizionál(tat); az „unortodox gazdaságpolitika” lehetne nemes cél, de ironikus tartalmat vett föl az elmúlt egypár évben...; s ha mindmáig hatóan az „őszödi beszéd” a nemtelen szörnyszülemények, burkolt „fenyegetések” prototípusává lett is, párhuzamosan mintegy feljött a „kötcsei beszéd” mint reményteli ellenígérvény, s „a tusnádfürdői beszéd” is, mely a jót és rosszat hangos Kelet/Nyugat összehasonlítás részévé teszi ismét... Olyan megnevezett képzetek, mint a „nyugdíjrendszer” vagy a „hitelnyújtás”, a „futballstadion-építés” vagy a „rendvédelmi beruházás” a maguk indifferens, politikai értéktartalom nélküli racionalitásával megúszhatták volna talán a „vádlotti” státuszba kerülést. De mert a kontextus megváltozott körülöttük, jelentésterük megmérgeződött az ártó vagy óvó célok révén. A társadalom alap-stabilitását biztosítani látszó „rend” pedig többes jelentésmódosulást szenved el: a rend mint „rendszer” váltásra kerül 1989-ben és utána, a „Legyen végre rend!” már választási plakátszöveggé magasztosítja akkoriban a definiálatlan elvárást, a „Rend a lelke mindennek ... !” közhely pedig felveszi a közhelyesen jó arculat helyett – az egyenruhás masírozási alakzat révén – az államrend veszélyeztetésének és lakossági fenyegetettségnek megfelelő pofázmányait (érdemes itt a gárdák nyílt vonulásának aggasztó összhatásaira gondolni). A tüntetésekben edződött mai politikai csoportelit immáron Bibó-kollégiumi máskéntbeszélő klánból az államiasult és totalitarisztikus eszköztárral bíró csúcs-magisztrátussá vedlett át..., s maga a „tüntetés” is a közelmúlt két—négy év alatt szükséges jóból tilalmas rosszá transzformálódott a politikai közhelyszótárban.

Nemcsak az értelmezési, kommunikációs tér, de a jelzős szerkezetek más formái is új életre kelnek: ha ma a ,,multik és oligarchák” szörnyű szitokszóvá vedlik, miközben hazai multivá és oligarchává avanzsálódik az új hatalmi pragmatizmus kíméletlen önérvényesítése, s ha a ,,rózsadombi paktum” mint szörnyképző vízió lesz eszköztár ahhoz, hogy a „politikailag korrekt” vagy épp „politikailag szép” ellenpólusán megjelenjen a „narancsos feelinget” elutasító identifikáció, az újfajta „szotyialista realizmus” elleni közérzet, akkor már lehetetlen nem észrevenni, hogy a nyelvi köntösbe bújt politikai pragmatizmus diadalmenetének vagyunk nézői, élvezői vagy épp elszenvedői.

A „bársonyos forradalom” „narancsos forradalomra” átkeresztelése, Magyar Köztársaságból Hungáriává átvedlés, az érdemdús kritikák korának átváltozása érdemtelen blogok korává, a politikai és hatalmi—gazdasági mohóság korábbi szitokszóból irányadó válságkezelési attrakcióvá avanzsálódása… – mindezek immár olyan színházi állam kialakulási folyamatát illusztrálják, melyben a dikciók (szemben a distinkciókkal), a manipulációk (szemben a megértő jovialitással), a rögtönzések (szemben a szcenáriókkal), a „rend” (szemben a rendtelenség szörnyképével) mutatkoznak. Mindazonáltal olyan nyelvi kontextusú hatalomváltás jeleinek minősülnek vagy minősülhetnek, melynek elemzésében, interpretálásában a részvételre késztetett antropológiai, kommunikációs, kultúraelméleti elbeszélőmódnak is kétségtelen szerepe lett. Ha a kulturális és narratív közéletben mindenütt a minősítések szimbolizációs folyamatai vesznek körül bennünket, hűségesküvel és ellenségképekkel szegmentálva a társadalmi közéletet, akkor a jó és a rossz, a kirekesztő gyűlölet és a berekesztő hódolat retorikai cselei ülik már meg a közbeszédet – ennek politikai szociológiai, választáspszichológiai, vagy kulturális antropológiai belátása a „rendszerváltás értelmének” körvonalazása révén kényszerít minket válaszkísérletekre. A politikai, s kitüntetetten az uralmi térhasználat erőszakos megváltoztatási kísérleteinek folyamata nem csupán az értékek rendjének megváltozási kényszerét rejti magában (mint erről a Szomorú trópusokban Lévi-Strauss is meghatározóan ír),[3] hanem olyan új hagyományteremtésnek és hagyománytermelésnek is alapjává válik, melyre Eric Hobsbawm ad példákat az ünnepstruktúrák elemzésében, elősegítve ezek interiorizálódásának felfedezését, amennyiben az ismétlés—ismétlődés révén teszi beláthatóvá, kontrasztot érzékeltetve ezáltal az intellektuális „hangosbeszélés” felelősségéről az észvezérelt és az érzelemvezérelt politikai presztízsek transzformációs korszakában.

Viszont a bináris toposz kialakulása - szép és szörny - nem „genetikai” áthagyományozódás vagy kultúrafejlődési funkcionalitás kérdése, hanem dialógusrendszerek eredménye, melyeknek dichotómiákba tagoltsága vagy értelmezési szilárdsága a sok évszázados kutatási távlatosságnak is köszönhető. Ha az emberről van szó, amiről a kulturális antropológusok szólnak rendszeresebben az elismerő figyelem nevében, akkor csak értelmező felelősséggel szólhatunk, s csak látszólag van könnyebb dolgunk, ha a „nemes” és „vad” bennszülötteket saját társadalmunkban keresünk, ha a szakterületünkön bevált ábrázolási konvenciókat elkülönítve (pontosabban olyanokat kimutatva, amiket kutatóként belátóan így értelmezünk), amelyek révén az őslakos ekképp azonosítható. Ezzel némi esélyt kapunk talán arra is, hogy kulturális relativistaként járjunk el, és a dramaturgiai, narratív stb. elemekkel, cselekménybeli ok-okozati összefüggésekkel még így sem biztos, hogy könnyű szintézist tudunk teremteni.

Helyzetleíró „tereptapasztalataim” ismertetésének e pontján – úgy érzem – kezd tarthatatlanná válni a nyelvi kontextusú felsorolás folytathatósága. Mentségemül szóljon, hogy a kiterjesztett értelemben vett „terepem” nemcsak saját társadalmam, hanem saját létem és saját létünk nyelvi uralomnak kitett szenvedő alanyisága válik látványosan kívülről meghatározottá, vagyis kollektív „tereptapasztalatban” részesít minden résztvevőt, egyúttal mentesít attól, hogy a saját kultúrában kutató antropológus látszólagos eligazodás-készségét evidenciaként kezeljük, s lemondjunk a „közgondolkodás vs. szakmai szótár”, „közfelfogás vs. narratív elbeszélésmód”, „politikai uralom vs. résztvevő jelenlét” lapidárisan relativizáló képletének alkalmazásáról. Arról hogy a téri beszédmód, mely a hatalmi harsány és öntelt központosítást „centrális erőtérnek” nevezi Magyarországon, hozzásegít bennünket is ahhoz, hogy mondjuk az utca- és térátnevezésekben, a Károlyi-szoborszáműzésben és más szimbolizációs eljárásokban, a sztrájkokat helyettesítő lájkokban, vagy akár az Alaptörvénynek és asztalainak legitimálási folyamatában a magánosított közpolitikát lássuk meg elsősorban, avagy olyan visszatörzsiesedési eljárások hajnalát, amelyben a realizmustól az absztrakcióig, a tényinterpretációtól az értékkövetésig, az élményszintézistől a honi kakasviadalok „sűrű leírásáig” megannyi új témakört fedezhetünk fel az alkalmazott vagy politikai antropológiai kutatások számára. Tudván tudva, hogy a politikai narratívákban az értékelő gesztusokkal csakis győzni lehet a morális arénában, adódik a feladat az antropológiai interpretáció számára, hogy e társas narratívákban megjelenő jók és rosszak, szépek és szörnyetegek megnevezésével az élményközeli distinkciót avassuk megismerő módszerré. Állami dramaturgia, etatizált szcenikai eszköztár, központilag gyártott drámai politikai szövegolvasatok mellett ez nem is lenne akkora feladat... – már csak alig megkezdett terepmunka-naplóinkat kell elkészítenünk, hogy teljesebben—komplexebben ábrázolt társadalmi élményanyagunk nevet kaphasson a jövőben...

Könyvészet

Berger, Peter L. – Luckmann, Thomas /1966/ 1998 A valóság társadalmi felépítése. Tudásszociológiai értekezés. Jószöveg Kiadó, Budapest.

Hambly, Barbara 1989 A Szép és a Szörnyeteg. Krónika-Press Kiadó Kft., Budapest.

Hobsbawm, Eric 1996 „Le nouveau désordre mondial”. In Teló, Mario – Magnette, Paul ed. 1996 Repenser L’Europe. Editions de l’Université de Bruxelles.

Hobsbawm, Eric 1989 Politics for a Rational Left. Political Writing 1977–1988. Verso, New York, London.

Hobsbawm, Eric 2009 Hétköznapi hősök. Ellenállók, lázadók és a dzsessz. L’Harmattan, Budapest.

Leach, Edmund Ronald 1996 Szociálantropológia. Osiris, Budapest.

Llosa, Mario Vargas A látványcivilizáció https://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2014-06-25+09%3A00%3A00/mario-vargas-llosa-a-latvanycivilizacio

Molnár Tamás 1992 L'Hégémonie libérale. L'Age d'Homme, Lausanne. On-line: https://www.ppek.hu/text/libheg01.txt. (Magyarul: A liberális hegemónia. Kairosz, Budapest, 2001.)