„Nem bizonyos, hogy a nagytól egyenesebb út vezet a még nagyobbhoz, mint a kicsitől; sok jel mutat arra, hogy a nemzeteknek ahhoz, hogy életképes nemzetek feletti integrációkban egyesüljenek, előbb világosan meg kell alakulniok, és ahhoz, hogy megalakuljanak, előbb sokszor szét kell vetniük vagy el kall utasítaniok az olyan, akár régi, akár új, működésképtelen federációkat, amelyek nem képesek számukra a nemzetté alakulás és a társadalmi haladás együttes távlatát nyújtani”.

(Bibó István 1976, 1990 A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai)

Az új évezred nemzetközi reményei, trendjei mellett (és olykor ellenük is) alapvető történeti kérdés maradt a Jászi Oszkár által földolgozott, majd negyedszázaddal később Bibó István által fölvetett megoldási alternatíva a kisnemzeti sorsról. Az életképes nemzetek integrációja, kulturális identitásának jogosultsága még ma is nyitott kérdés, a társadalmi haladás perspektívája úgyszintén. Napjainkban ezért úgy is fogalmazhatunk, sarkítva a problematikát: létezik-e még tematizálható kérdésként a nemzeti keretű állami szerveződésmód, s hogy a nagybirodalmak szétesését követő etno-regionális konfliktusok és átmenetek miként veszik át a szociokulturális integrációk feszültségeit kezelő technikákat (ha átveszik egyáltalán), továbbá miképp alakul újfent az európai léptékű nagybirodalmi szerveződés olyan feltétel-együttessé, amely víz alá szorítja és elfullasztja a „kisdemokráciák” még életképesebb példányait is...

Világosabban fogalmazva a kérdés-komplexumot: miként alakul a „régiók Európájának” küzdőpályáin, az integrálódás „nagy történetén” belül a kis nemzetek „kis története”, s miképpen lesznek képesek mezőnyben maradni az európai küzdőtér új aktorai, ha nemcsak a gazdasági, integráció- (vagy kül-)politikai szerveződési síkon tekintjük át mozgásaikat, hanem tételezzük a háttérben valamely közös európai kultúra létét és mindannyiunk számára elérhetőségét?

Ma már korántsem vitatható, hogy a globalizáció trendjei mentén szinte előre szakaszolható változások hatnak majd kényszerítően a kis államokra, Európa és a világ perifériáira, félperifériáira, nemzeti szerveződési szintjeire ugyancsak. Ám nemcsak rájuk hatnak, de nyomasztó ideológiai együttesük visszahatásként is befolyásolja az európai kultúra egészét, minthogy ezek szükségképpen kölcsönhatásokban léteznek. Máris megrajzolhatónak tetszenek a felülről (vagy a tagnemzetek jóváhagyó megfelelés-kényszeressége mentén bármilyen érdekszempontból) térképre róható jelei a tagállami státusúak és az erre még csak aspirálók közötti határvonalaknak. A jóléti-gondoskodó állam belső krízisei is hozzájárulnak (már ma is) ahhoz, hogy a centrális szerepkörű államok támogatása szükségképpen együtt járjon a kisebbek és a periferizálódottak defavorizálásával. Mi több: a kisebbek és gyengék összefogása (illetve, nemegyszer már megvolt, alkalmi) szolidaritása is megbomlik, a periférián élők egyenesen a kizártak (exclusions) körébe kerülhetnek a legparányibb elbizonytalanodás nyomán, s magát a megosztottságot is körülveszi a közösség tagjai által generált „elbírálási folyamat”, amely a később csatlakozottak körébe bekopogtatók közül kiválogatja az érdemeseket és az érdemteleneket.

Élő falanx

Maga a „bebocsáttatás” (avagy antropológiai értelemben vett „beavatási szertartás”) magán viseli az „értékteremtés” és „értékesítés” szakralizáló funkciójának jeleit. Így ugyanis megméretődnek és megkülönböztetődnek az átlagosak, a „megérdemelten” tagállammá lettek (vagyis a „méltók”, „partnerképesek”), meg a „lemaradók”, a „felzárkózni képtelenek”, az „innovációra alkalmatlanok” egyaránt. E kizárási és befogadási aktussal viszont nemcsak a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének mechanizmusai konzerválódnak, hanem önálló EU-hatalommá lépnek elő a normák, mértékek, arányok és egyensúlyok új kezelői, új térszerkezet-átalakító döntések szabályozzák immár a térbeli hovátartozás mintáit, új államközösségi víziók termelődnek ki, s új igazodási kényszerek kezdenek hatni  stb. Az európai kultúra sosemvolt „egysége” elkezd immár intézményes egységként, élő falanxként működni, nem éppen befogadó hangulatban, hanem a kulturális összhang ürügyén megfogalmazódó „önvédelem” formájában (lásd menekültkérdés, kisebbségek ügye, migrációpolitikák, biztonságpolitikák, stb.).

Vagyis egy új beszédmód alakul ki, egy új intézményiség és identitás-teremtés csinál helyet a döntéshozók és megértésre aspirálók közötti viszonyban is. (Ha nem is vettük észre, vagy ha konstatáltuk is, Brüsszel—Strasbourg olyan önálló államiság-szerepre növekedett, hogy nem is kellett hozzá territoriális hódítás, elég volt a támogatáspolitika irányelve és a pályázatok diplomáciaivá avanzsált programnyelve, költségvetési kényszer-eszköze…!) Emellett nem(csak) a jóléti és szociális hátrányos helyzetet termeli újra a felálló intézményi komplexum, hanem a kulturális—civilizatorikus megosztottságot is. A „konvergenciális” mozgást a „divergenciák” kiegészítik, adott esetben minden országban külön-külön is; államokon és adaptációs rutinokon belül pedig a tradicionális kulturális és a posztmodern éppúgy megütközik, ahogyan a gazdasági, menekültügyi vagy mentális önértékelési időszakokban az már korábban is sok esetben megtörtént. Európa, amely nemcsak a régiók Európája, hanem a kisebbségeké és különböző kultúráké is, kialakíthatja a „túlélésre” ítélt és a pusztulásra szánt etnokulturális szférák, a megújulás-tartalékokkal rendelkező, és az ezektől immár megfosztott etnokulturális térségek két szembenálló tartományát, amelyek között mint közvetítő intézmény egyáltalán nem lesz majd köteles és képes összhangot kialakítani (pontosabban: erre rá nem szorítható, legfeljebb érdekei kívánhatják az egyensúly fenntartását önnön fönnmaradása érdekében – ami persze korántsem csekély esély számunkra...).

Interkulturális konfliktusok

A kultúrák között azonban megannyi érintkezési felület, harmonikus viszony, kölcsönösség, konfliktus, partnerkapcsolat, kiegyezés és más interferenciák hatnak, amelyek hullámait sem az EU, sem a virtuális közösség (Unio) intézményei, sem pedig az érintett szubkultúrák reprezentánsai nem próbálják ma még „mederben tartani”. Emiatt maga a csatlakozási folyamat is interkulturális konfliktusokat tartalmaz az új tagállamokban, az egyes érdekeltek történelmei és kulturális örökségei szembekerülhetnek egymással, és csitíthatják vagy épp fölhangosíthatják azokat a belső (nemzeti határokon belüli) kulturális-civilizatorikus különbség-vitákat, amelyek a biopolitikák korszakában már korántsem csupán a liberális gazdaságnak és a toleráns kisebbségpolitikának kedveznek.

A „nagyállamok” és „kisállamok” kultúrájának kérdése (tessenek itt a hollandokra, flamandokra, litvánokra gondolni, s velük átellenben a franciákra, görögökre, németekre!), vagyis e kulturális találkozások problematikává válása nem titkoltan fölerősödött ez Európai Unió döntéshozatali mechanizmusaiban várható változástól, a kicsik súlyarány-változtató esélyeitől, a kompromisszum-kötések lehetőségének fölmerülésétől. Mindez nemcsak várható kihívásként válik meggondolandóvá, de azon a diskurzus-mezőn belül is, amelyen a nagyállam tételezetten nyerő alkupozícióban volt és kifelé saját (tételezett—formalizált) egységességét hirdethette történeti idők óta, a kisállamok létéhez pedig hozzátartozott a bevallott félsz és esendőség, védtelenség és adaptációs kényszer is. A felállás ilyetén alakulása még a nagy kultúrákat sem kötelezi a kooperációk keresésére, de a maga módján mindkét államtípusnak számolnia kell a lehetséges kollíziókkal és koalíciókkal, alkukkal és szövetségkeresési kényszerekkel – azonban nem egyenlő és nem egyforma módon. Ráadásul a nagyok szerepe nemcsak az egykor volt nemzetállami nagyság vagy kultúrállami hübrisz mentén mérhető immár, hanem a közös célért vállalt áldozathozatal, a „kicsiket megsegíteni köteles” szerepkör morális kényszerének teljesítése alapján is. Erre azonban a hajlandóságot még megannyi feltétel, s köztük nemzeti múltigazolás, európai vezető szerepkeresés, amerikai érdekszférához tartozás, territoriális önérvényesítés, revanspolitika, geopolitikai stratégiai vágyképek és más koloncok is nehezítik... Egység, egysége a másságnak, formája a különbözőségnek, kerete a sokféleségnek... – ábrándos képzetek ezek olykor, de még korántsem közösen és együttesen is vállalt érdekazonosság.

„Kulturális kisállamiság”

Amikor itt a multikulturális Európa vízióját kívánom „tesztelni”, természetesen inkább a vitapontok, értelmezési felületek, interpretációk nagy egységeit szeretném felvillantani, mintsem a történeti múltba vezető államiság- és nemzet-vita összes leágazását, történeti konnotációját szemlézni, vagy újrafelosztani a mai nézőpontok alapján. Ezt a munkát elvégezték történészek, szociológusok, kisebbségkutatók vagy uniós szakemberek (külföldön is, és főként a rendszerváltási pártalakulások idején, majd az uniós csatlakozás képzete körül a magyar szakirodalomban is) az elmúlt években/évtizedekben. De ha szabad nehezen indokolható magabiztossággal összegeznem e korszak szakirodalmát: a nemzet-tematika, s ezen belül a kis népek sorsának kérdése nem lett világosabb, nem lett megnyugtatóbb, mint volt nemzeti történelmünk során számos fordulóban, de még csak áttekinthetőbb sem lett, mint volt Bibó István háború utáni rövid áttekintésében. S különösen nyugtalanítóvá vált szinte mindenütt Európában a kisebbségek kezelése, a tolerancia, a szuverenitás terén.

Miért érdemes mégis kiemelt figyelmet fordítani a „kulturális kisállamiság” kérdésére, s különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a nagyság sosem lehetett erény valamely birodalom nyomasztó jelenléte nélkül...?

A válasz éppoly árnyalt és látszólag tétova lehet csupán, mint maga a kérdésföltevés. Kézenfekvőnek látszik persze, hogy a magyar historikus tudat és a történeti szerep mentén legalább a magyarságtudat egyik evidens válaszát adjuk erre a kérdésre: a kis állam is állam, sőt, a nagy állam is jobbára csak föderáció vagy birodalom, magába habzsolva kisebb entitásokat, vagyis a kis állam „létjoga” még szükségszerűbb, létének féltése még indokoltabb, s ha oly kitartó küzdelemben, mint épp a magyar államiság, képes és sikeres volt megőrizni (kvázi- vagy tényleges) szuverenitását egy évezreden át, miért lenne akkor föltehető kérdés a mérettel és szereppel kapcsolatos érvényesség...?

További látszólagos „evidencia” lehet a kisállamiság mai elemzésekor, hogy a nemzetállami (vagy európai kultúrállami) létföltételek eddig sokkal többször hiányoztak, mint épp a rendszerváltás körüli és utáni évtizedben, s ha „végre valahára” most meg lehetne valósítanunk egy parlamentáris, többpárti, társadalmi konszenzuson nyugvó államlétet, miért kellene éppen most arról merengeni, hogy mi végre a kisállami lét... Ez a kifejezetten politikai pragmatizmust tanúsító választípus a politikai rendszerváltás logikájába ugyancsak a birodalmi (szovjet) védövezetből kiszabadulás időpontját, a nyugati partnership kialakíthatóságát, a nyugati minták követésének lehetőségét, illetve a magyar államiság elvitathatatlan céljának pártpolitikai alapállástól független evidenciáját, alapkonszenzusát helyezi, függetlenül attól, hogy ez államközi alku kérdése vagy partnerviszony feltétele immár. Itt tehát röviden nemcsak egy államiság és partnerség-viszony kérdéséről van szól, hanem legalább annyira a történeti státusz, a kulturális szereptudat, az „európai örökség” Bibó Istvánon, Hanák Péteren, Szűcs Jenőn is túlívelő kihívásairól, másképpen arról, hogy van-e olyan nemzeti kultúra, amely az európai kultúrával szinkronban vagy konfliktusban, más népek kultúrájával harcban vagy kooperációban van, s kellő alapot nyújthat-e mint ilyen ahhoz, hogy nemzetek közötti harmóniák ébredjenek a nemzetek közötti hörgések ellenoldalán?

Felfogásmodellek

Nem szándékom az államfelfogások, államéletrajzok, nemzetek közti egyezkedési folyamatok elmúlt korszakait és jelenkori elméleteit teljes körűen sorra venni, vagy elnagyoltan kontrasztba állítani. Itt csupán kiemelek ezért néhány felfogásmodellt, amelyek jelenléte a hazai „nagypolitikában” eleve külső nyomást gyakorol a politikatudományi válaszadók köreire, függetlenül attól, hogy pártos vagy pártfüggetlen válaszaik miként igazolják, hagyják jóvá, kérdőjelezik meg, vagy éppen konstruálják újra a „nemzet-kérdés” megannyi aspektusát, s teszik folytonos vita, alku, ellenségeskedés tárgyává és ürügyévé a nemzeti identitás mértékét, formáit, esélyeit és veszélyeit.

A nemzetre hangolt és a pragmatikus kérdésfeltevések, illetve válaszok kézenfekvően kifejezik a nemzeti létkérdések iránti aggódás ezeréves kötelezettségét, meg aztán ennek normáit, szerepeit, mélységeit és közhelyeit is. A két irányból (mielőtt még továbbiak felé tekintenék) egyként ágazik le a feladatok, esélyek és félelmek, kötelezettségek és kooperációk széles skáláját kínáló europeizációs folyamat néhány mellékösvénye is, melyeken a már európai irányból vagy európai irányban vonulók hangosan harsogják a nemzeti kultúrák és létfeltételek elérvénytelenedési programját, s ezen örvendezve (lásd a pragmatikus vagy szkeptikus EU-eufóriák időszakait, érdekköreit) vagy aggódva (lásd a konzervatív-nemzeti világképek kényszerképzeteit és félszeit), mindenesetre egybehangzóan megállapítják, hogy az európai „nemzetközösség” kialakulási játszmái nem kedveznek immár a nemzetien hangolt politikai aktoroknak. Ez az alapvetően kritikai attitűd abban segít, hogy az európai közösséget vélt vagy valódi entitásként tételezők, esetleg konstrukcióját a maguk erejével és hatékonyságával elősegíteni iparkodók markáns vonalakkal aláhúzzák a programos közösségen belüli nemzetfüggetlen egység-gondolatot, vagyis egyetlen elegáns mozdulattal elvágják a nemzeti pányvák révén saját kulturális valósághoz kötött nemzeti érzületet attól a képzetes európai tértől, amelyben a nemzetközi egységgondolat zordonan kihasította már a maga közös univerzumát, megnehezítve ezzel a náció-kötötte identitások térnyerését.

A szereplők körei

A képletszerű összefoglalástól éppen a napi és korszakos irányváltások, hangsúlyeltolódások, reprezentáció-játékok megléte és formáló hatása miatt ódzkodom; de a szélsőséges egyszerűsítés vádját vállalva röviden úgy állítanám összefüggésbe a szereplők köreit, hogy a történeti „előnnyel” és legitimáló funkcióval rendelkező nemzeti kisállam-felfogás a pragmatikus irányba mozdult el, s mivel ez okvetlenül lineáris folyamat, időszakonként egyfajta belső hullámzást okoznak a kritikai hatások, euro-szkeptikus felfogásokat erősítenek és megtörik a két hullám erejét (esetenként éppen ezzel hatnak vissza erősítően egyikre vagy másikra).

A kisállami kultúrák rendszerint mélyebben—súlyosabban átélik a maguk vegyességét, multietnikus mivoltát, s ezért sokszor esélytelennek látják magukat a nagy európai kulturális alakzatokhoz képest. Vagyis elkezdenek saját energia-tartalékokat mozgósítani, esetleg ideálképeket gyártani, amelyek viszont nincsenek egzakt mintákhoz kötve. „Anti-huntingtoni” jóslat? Lehetséges… A föderatív álom- és államképet beteljesító Svájc éppúgy nem valódi jövőkép számunkra vagy a lettek számára, mint Luxemburg vagy Dánia, Litvánia vagy Portugália kulturális identitása. A történészek megvilágosító publikációi és a politológusok időszakos okfejtései sem tudták „ideáltipizálni” a magyar közpolitika számára, milyen kisállami jövőképpel lehetne vagy kellene rendelkeznünk, s a politikusok ígérvényei még kevésbé minősülnek érvényesnek. Nincs valójában belső meditációs folyamat ekörül, s ha lehet, még kevésbé van külső mintaszolgáltatás, vagyis európai mintaállam, amelynek idealizálhatósága programos célkövetésre késztetné a magyar közgondolkodást. A folyamat nemcsak átmeneti jellegét tekintve bizonytalanítja el a politikai mezőben aktivizálódókat, de mintegy ráadásként azokkal a koloncokkal is megterheli, amelyek például a határon túli magyarsággal, a migráns tömegek átmeneti vagy állandósult jelenlétével, a makrogazdaság működési trendjeivel és a geopolitikai vonzáskörök hatásaival pányvázzák le a formáló képzeletet.

A kisállami mintakeresés mindemellett (még – és ez korántsem lényegtelen momentum!) nem égető kérdése az átmeneti fázisban lévő magyar gazdasági és politikai erőknek – sem azok számára, akik rálátnak a gazdaság és belpolitika örvényeire, sem azok előtt, akik mindezt aggódva lesik. A „liminális fázis” (hogy Victor Turner szakkifejezését csempésszük ide) nemcsak a határoltságot, nemcsak a szakrifikált célt, nemcsak a változásokat követően helyreálló, egyfajta „kamaszlétből” egy „felnőttesebb” (EU-képesebb, EU-komfortabb) státuszba átjutó állapotot takarja, hanem egyúttal azt a legitimációs folyamatot is, amelyet mentális és kulturális köztámogatás nélkül igencsak nehéz végbevinni. E közös érdekfelismerés nélküli mintakeresés ezért a politikai imagináció sajátos lehetőségére koncentrál, figyelembe véve a kínálkozó előképeket is… Annak belátása vagy mégannyira „eldöntése”, merre tovább…, nem igazán a helyi döntések kérdése, és nem is a pártpolitikák tematikája csupán.

Nem kívánok itt sem a nemzet iránti aggódás publicisztikai mezőjébe tévedni, sem az István-i intelmek koráig visszamenni a nézőpontok és viták föltárása érdekében. De érdemesnek látom figyelembe venni, hogy a tételezett-képzelt európai kultúra és a nemzeti kultúrák valamiféle „végig nem beszélt” nemzet-képletek mintájára találkoznak, hatnak egymásra és kerülnek olykor még konfliktusba is. A trendek belátásához legelőször az uniós folyamatban állami és nemzeti szintnek tekintett entitások létét, vitáját, önképét és diskurzusait kellene fölidézni. Hiszen az államalkotó 19. századi identitás-játszmák végnapjait éljük, mikor is a nemzeti fejlődéstörténet, a nemzeti múlt mint szimbolikus örökség megtartásának kérdése merül föl akként: megosztja-e vagy összehangolja az uniós csatlakozási/alkalmazkodási folyamat szereplőinek elfogadó vagy elutasító magatartását azokéval, akik nagy nemzetként a kulturális indentifikációt tekintik elsődleges eszközüknek. S ebben a verbális, érzelmi és definíciós küzdelemben rendkívül erőteljesen van jelen a nemzetféltő magatartások, a modernizációs áldozatvállalás, a pragmatikus és a kritikai attitűdök széles skálája, mely a nemzet-tematikát veszi körül – éppúgy, ahogy a felvilágosodás és a korai modernitás korának holland, portugál vagy litván hőskorában is úgy keletkeztek a nemzeti öndefiníciók, hogy identikus egységüket a kiszorítási vagy bekebelezési stratégiák mentén rendezték el (lásd ehhez Huizinga 2001, Szilágyi 2000, Gergely 1998, Dumont 1998, Renan 1995, Gellner 1989, Smith 1991).

(Folytatjuk)