Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?

Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.

Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?

A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).

Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]

Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]

A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.

A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]

Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.

A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]

Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).

Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]

A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.

Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]

A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.

Csángó identitás – csángók identitása

A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.

Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:

1.      Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.

2.      A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.

3.      Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.

4.      Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.

5.      Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).

6.      Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.

7.      Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.

8.      Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.

9.      Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]

A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]

A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]

Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.

Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.

Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet a „prenacionális” (már részletezett) formában, másrészt megjelent a csángó nemzeti identitás is. Még arra is van példa – ha ez nem is tömegesen fordul elő –, hogy románul beszélő fiatalok megpróbálják „felfedezni” őseik szokásait, hagyományát, így valamilyen szinten (újra) vállalják csángó gyökereiket, egyfajta „másodlagos önazonosság-tudatként”. És természetesen arról a – számunkra, magyarországi magyarok számára – legkézenfekvőbbnek tűnő eshetőségről se feledkezzünk meg, hogy valaki elsősorban a magyar nemzethez tartozónak érzi és vallja magát, és e kereten belül értelmezi csángó mivoltát.[17]

A magyar szempont

A romániai magyar szervezetek és értelmiség, nemkülönben magyarországi civil szervezetek és a magyar állam – magyar szemszögből teljesen érthető módon – igyekezett és igyekszik tenni a csángómagyar kultúra védelmében, a nyelv megőrzéséért, a magyar identitás tudatosításáért, kialakításáért, megtartásáért. A rendszerváltást követő évek suta próbálkozásai után az utóbbi évtizedben professzionálisabb és eredményesebb kísérletek történtek ezen a téren. Például a Bákó megyei tanfelügyelőség beadta derekát: a már említett Frumószán a szülők – többéves sikertelen próbálkozás után – végül elfogadta kérvényeket, így 2003 szeptemberétől a frumószai iskolában egy – különböző életkorú gyermekekből álló, összevont – „osztály” heti három órában kezdhetett magyarul tanulni. Emellett tovább folytatódott a magyar nyelvoktatás korábbi, nem iskolarendszerű formája is: a tanár házában hét közben a magyar standard nyelvváltozat elsajátítására kaptak lehetőséget a nebulók szóban és írásban. De Nyisztor Ilona népdalénekes vezetésével a helyi csángó folklórt is új életre keltették. S harmadik lehetőségként – ahogyan a megelőző években – ezután is megmaradt a gyerekek Székelyföld iskoláiba irányuló migrációjának és ottani nyelvtanulásának lehetősége. Frumósza egyébként – minden vita és probléma ellenére – a bíztató kezdetek után továbbra is eredményes a csángó gyermekek oktatásában: tavaly már heti 18 órában 88 gyermek tanult magyarul az iskolában.[18]

Legutóbb a Teleki Alapítvány megbízásából Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója vezetésével folyt olyan tudományos kutatás, mely a szórványmagyar – benne a csángó – oktatás hatékonyságát vizsgálta. A kutatásból kiderül, hogy a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen folyt magyar oktatás. Külön örvendetes, hogy ebből 18 esetben állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a csángó gyerekek a magyar nyelvet. Iskolán kívül 1700–1800, az állami oktatási rendszer keretein belül pedig mintegy 1050 gyermek tanult magyarul.[19]

Csángó vagy (?) magyar (vagy…)?

A csángók jeles kutatója, Tánczos Vilmos a közelmúltban borús képet festett a csángó jövőről:

„A generációk nyelvtudása között (…) nagyok a különbségek, de (…) pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.”[20]

A már idézett frumószai katolikusok csángó „identitásának” bonyolultsága, egyben bizonytalansága jól tükrözi a csángók elmúlt száz évének hasonló dilemmáit. Magyar? Román? Csángó? Köztesség? Kevertség? Mintha maguk sem tudnák, és fenntartják az identitás felülírásának bármikor alkalmazható lehetőségét.[21] Hiábavalóak tehát a magyar anyanyelv és a hagyományok? Sok esetben – legalábbis az identitás megvallásakor – úgy tűnik, igen: a román nyelven folyó mise, a román államhoz való ösztönös lojalitás következtében valamint a modern nemzettudat hiánya folytán önként vallja magát románnak még az is, aki egyébként tiltakozik az ellen, hogy ő oláh lenne…

„A moldvai csángók között különböző – de nem egyforma intenzitással érvényesülő – nemzeti ideológiák harca zajlik. Ezek egy része a román, más része a magyar nemzetbe igyekszik a csángó etnikai közösséget beépíteni, de vannak olyan „nemzet utáni” (posztnemzeti) ideológiák is, amelyek az önálló csángó etnikai identitás megerősítését szorgalmazzák. A fenti fogalmi bizonytalanságok és esetlegességek miatt a hivatalos népszámlálási eredmények nem alkalmasak arra, hogy akár az anyanyelv, akár az etnikai identitás vonatkozásában jogalapot vagy tényalapot jelentsenek a moldvai csángókra vonatkozó cselekvési programok kidolgozásához és vélekedések megfogalmazásához egyetlen olyan területen sem, amely a népcsoport etnokulturális sajátosságaival kapcsolatos” – állapítja meg a sokat idézett Tánczos Vilmos egy tanulmányában.[22]

Magyar szívvel és magyar szemmel vizsgálva a csángó-ügyet mindehhez hozzátehetjük: nem lehet kérdés, hogy támogatni kell anyanyelvi oktatásukat éppúgy, mint hagyományaik, kultúrájuk megőrzését. És talán lehetünk annyira önzők, hogy – ha tehetjük – segítsük elő, hogy a csángómagyar identitás megerősödjön, illetve tudatosodjon mindazokban, akik – mert ezt mi magyar szemmel és magyar szívvel tudjuk – mind nyelvileg, mind kultúrájukat és tradícióik jelentős részét tekintve a magyar nemzethez tartoznak.

Haág Zalán a Pécsi Tudományegyetem Politikatudományi Doktori Iskolájának hallgatója.

[1] Für Lajos: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? Tiszatáj, 1972. 8. sz., 57-66.

[2] Halász Péter: A moldvai csángó magyarok. Tudósítás a külső magyarokról, Rubicon, 1990/6, https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_moldvai_csango_magyarok_tudositas_a_kulso_magyarokrol/ (letöltés ideje: 2015. 04. 10.)

[3] Uo.

[4] Uo.

[5] Diószegi László: A moldvai csángók története és jelene 3., www.csango.hu/download/dioszegi-tanulmany.doc (letöltés ideje: 2015. 04. 06.)

[6] Diószegi 1.

[7] Diószegi 3.

[8] Pusztay János: A madárnyelvű nép: a csángók, Magyar Szemle XXI. évf. 11-12. sz., 2012. december, https://www.magyarszemle.hu/volume/2012_6 (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)

[9] Bakk-Dávid Tímea: Intenzív nyelvcsere. 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban (interjú Tánczos Vilmossal), Transindex, 2011. március 15., https://itthon.transindex.ro/?cikk=13851 (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)

[10] Forrás: Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1k%C3%B3_megye (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)

[11] ET 1521/2001-es ajánlás

https://assembly.coe.int/Main.asp?link=/Documents/AdoptedText/ta01/EREC1521.htm (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)

[12] Tánczos Vilmos: „Hát mondja meg kend, hogy én mi vagyok!” A csángó nyelvi identitás tényezői: helyzetjelentés a 2011. évi népszámlálás kapcsán, 83-84.

https://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-3-06-Tanczos.pdf (letöltés ideje: 2015. 04. 17.)

[13] Tánczos 83-90.

[14] Simon Boglárka: Hogyan „boldogulnak” a csángók? Az identitás kinyilvánításának versus elrejtésének stratégiái egy moldvai közösségben. Erdélyi Társadalom, 3. évf. 1. sz., 2005, 12-13. https://erdelyitarsadalom.adatbank.transindex.ro/pdfdok/et5_2k5_1_tanulmany_1_1.pdf (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)

[15] Simon 25.

[16] Pusztay.

[17] Tánczos 92-99.

[18] Simon 21. és Merre tovább, csángó oktatási program?, ErdélyMa.hu, 2014. augusztus 29., https://erdely.ma/oktatas.php?id=171373&cim=merre_tovabb_csango_oktatasi_program (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)

[19] Ezek a csángó oktatási program buktatói, MagyarSzóOnline, 2014. január 22., http://regi.maszol.ro/index.php/hatter/23833-ezek-a-csango-oktatasi-program-buktatoi (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)

[20] Bakk-Dávid Tímea: Intenzív nyelvcsere. 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban (interjú Tánczos Vilmossal), Transindex, 2011. március 15., https://itthon.transindex.ro/?cikk=13851 (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)

[21] Simon 14.

[22] Tánczos 110-111.