Ország-vízió, „nagyság” és túlélés

A nemzet leggyakrabban vagy legközvetlenebbül az ország spiritualizált fogalma. Lelke az országnak, melyet a földrajzi értelmű „teste” fölött (vagy számos esetben azt megjelenítő szimbólumként) hordoz elködösített és/vagy idealizált formában. Mint jelképes fogalmi tartomány, képes önálló létre „kelni”, vagyis terjeszkedni, kiterjedni és visszahúzódni szintúgy (Gergely 1998). E kiterjesztett hatókör olykor a nagy nemzetekkel szembeni oppozíciós vagy önvédelmi stratégia része, máskor a nemzeti kisebbségekre is vonatkozhat, megint máskor beleértendők a diaszpórák, az egykori „nemzeti nagyság” örökségének elemei (szilárd uralom, nagy kiterjedés, hódítások, ősök emlékezete), vagy épp a „balsorssal terhes múlt”, esetleg a demográfiai veszteségek terének minősül (menekültek, asszimilálódók, hősi halottak, Holokauszt, migrációpolitika, stb.). A terjeszkedés kérdése pedig mindig is a szövetségesség/szuverenitás, alárendelődés/kooperáció, domináció/alattvalóiság vitáját provokálta, részben mintegy válaszul a kisállamok kicsiny voltára vagy növekedési aspirációra vonatkoztatva, részben a lehetséges szuverenitás reménye mentén vagy rendszerváltó korszakok önkép-formáló szlogenjeiben – lásd „trianoni” nemzetkép, „béketábor” nemzetkép, antalli külpolitika 15 millió magyarja, vagy a MIÉP nemzetideológiai szótárában megjelenő változatok mai Fideszbe átkerülő szlogenjei.

A nemzet egyúttal a származási közösség képzetének egysége, a térben kiterjedt és az időben kontinuusnak tekintett univerzum, melynek határait a napi tétek, korszakos ideológiák, hangosbeszélő politikusok és alantas vagy primer gazdasági érdekszövevények szabják át-meg-át. A határoltság önkéntes vállalása – amennyire ez az ország alapvető jellemvonása, vagy kollektív múlthoz való viszonyát, legitimitását szolgálja, annyira – nem jellemző a nemzet-képzetekre: a mai magyarságból egyetlen toldalékszóval lehet egyetemes kiterjedésű „összmagyarságot” csinálni, egyetlen nyelvi csellel lehet másfélszer akkora tömeget kreálni (határoktól függetlenített vagy „határon túli magyarság”), mint a határok között élők létszáma, s lehet ugyanakkor a végeláthatatlan sokféleségből „egynemű” konstrukciót is fabrikálni („a belgák”, a „hollandok” vagy az „amerikai nép” szép stilisztikai példája ennek, de lassan jönnek már a „pirézek” is!), vagy lehet szembeállítani az ugyancsak multikulturális jelenség-együttest a hamis-nemzet kreatúrájával (ilyenek a „gyarmati kultúrák”, pl. az „afro-amerikaiak”, „észak-ír britek”, „indonézek” képződményei).

Valahogy mégsem tiszta ez így...! Nem mintha bármely reményt érdemes lenne nagyra növeszteni az ügyben, hogy bármikor is tisztább lesz a nemzetfogalom, mint volt egykoron... (Legföllebb csupán más lesz). Mégsem lehetetlen talán, hogy egyszer maguk a nemzetfogalmak használói, konstruálói vagy forgalmazói lesznek olyan merészek, és egyszerre merik majd használni a térhez kötött, a jogilag fundált, a kultúrában gyökerező, az államszerkezetbe tömörített, a történetileg szavatolt, az identikusan felmutatott és mentálisan is leplezett nemzet-képzeteket...! Talán ehhez a majdani merész konszenzushoz érdemes keresgélni néhány adalékot, melyek megfontolásra érdemesek... A kérdésfelvetés nemegyszer csupán gyakorlatias szempontú, mint most is, az Európai Unió kibővülési és túlélést tesztelő korszakában: relativizálható-e egy nemzet kultúrájának kiterjedése, s ha igen, miképp reagálnak magára a viszonylagossá tett társadalmi és politikai térképzetre a szomszédok, a versenytársak vagy az ellenségek, a hívek és a leigázottak...? Az Európai Egyesült Államok kialakításának szükségessége (mint azt elsőként George Washington javasolta egy Lafayette márkihoz írott levelében, s miként azt a tradicionális monarchiák korának letűntét remélő, a nemzetállamok korát megálmodó 1849-es Párizsi Békekonferencia elnökeként az író Victor Hugo indítványozta) azon az elven alapult, hogy a polgárok egyenlőségét meghirdető újkori polgári rend fölváltható, helyettesíthető, bővíthető olyan egyetemes renddé, amely minden polgár szabadsága helyett minden ember testvériségét hirdeti meg és érvényesíti is (bővebben lásd Hugo /1849/2002:135-143).

A megrögzöttségek túlhaladása

Kiindulópontunk lehetne a kortárs nemzet-diskurzusok és államszerepek egyik (talán jellegzetesen francia vagy „franciás”) gondolkodójának, Alain Dieckhoff politikai szociológusnak ama kérdésfölvetése, amely a megrögzöttségek túlhaladásának igényét fogalmazza meg, elsődlegesen européer provokációval, vagyis a német és francia nemzetkategóriák (államnemzet vagy kultúrnemzet?) továbbélésének és elérvénytelenedésének igényével összefüggésben (lásd Dieckhoff első ízben 1996, majd 2002, 2003). A Dieckhoff kiindulópontjául szolgáló prediszpozíciók fontolásra méltók: szabad állampolgárok önkéntes és tudatos közössége, illetve a természetes – leszármazási? – renden alapuló identitásérzet történeti közössége, amelyek a kultúrnemzet és politikai- vagy államnemzet-felfogásra utalnak). De lehetséges, hogy ezek csak mesterkélt vagy politikai kommunikációra alkalmas fikciók? Amennyiben maguk az ekként (így vagy amúgy) definiált népek bárhol és bármikor szót kérhetnének, vélhetően nem igyekeznének egyik vagy másik besorolásba bekerülni azon az áron, hogy amennyiben „kulturálisak”, akkor nem lehetnek „politikaiak”, s fordítva: amennyiben államként konstituálják magukat, rögvest megszűnnek kulturálisak (is) lenni. A szaktudományok, a politikai retorika, a kormányzati indolencia persze sosem hajol közelebb a „néplélek” kevésbé romantikus, de annál plurálisabb öndefinícióihoz, megelégszik azzal, hogy fölülről—kívülről minősít, s esze ágában sincs kettősségében, párhuzamosságban, rétegzettségben, időbeli változásokban, önmegjelenítési célok szerint vagy társas csoportok, néprétegek, köz- és önérzetek alapján meghatározni azt, amiről utóbb mégis úgy nyilatkozik, mintha a közakarat és a közfelkiáltás hozta volna létre...

Nehezen tudunk ezzel az oly közvetlennek és praktikusnak tűnő nemzet-fogalommal bánni... Mi a nemzet? Országnyi térség? Állami—közigazgatási—jogi egység? Népi közösség? Politikai univerzum? Határolt társadalmi tér? Élményközösségi egység? Érzelemittas jelszó? Megnyugtató, hogy ahány definíciós igény neveli, annyiféle gyümölcsöt terem... Mégsem lehetünk vele elégedettek – ezért minden körülíró vita legalább annyit erősít rajta, mint amennyit kétségbe von... Ha kicsi ez a nemzet, akkor is, ha meg hatalmas(nak látszik), akkor mégannyira... Ennél már csak a kultúra fogalma bizonytalanabb, akár ha Európáéról, akár ha bármely nemzetéről is van szó…! Ám számos korai felfogásban a nemzeti és a kulturális fogalomközösséget, testvériséget alkot, s ez nem lényegtelen momentum.

A Meinecke révén elhíresült nemzetfogalom a nyelv, a vallás és a közös politika (mint az államot alkotó nép kollektív akarata) nyilvánvalóan romantikus alapú akarategyüttest konstruál. Eredetileg a hegeli „világszellem” adja alapját ennek a germán—teuton mentális örökségnek, amely a latin és a szláv kulturális territórium közötti, közvetítő, balanszírozó szerepet, egyensúlyteremtő „jogosultságot” fogalmazott érvényesnek a vallásháborúk és territoriális megosztottságok utáni német reformmozgalom számára, kiemelve a „német naprendszerben” betöltött központi szerep mellett az alárendelhető kisállamok szatellit-szerepét. A német romantikus államgenerálási kísérlet, amely a még nem létező, de keletkezőfélben lévő germán impérium formálásában öltött testet, abban a nemzeti feladattudatban leli gyökereit, amely „missziónak” tartja önmaga megformálását és geográfiai újradefiniálását, számítva a dinasztikus örökség jogán nemcsak az osztráknémet reformeri identitás, a cárizmus-ellenes lengyel szimpátia és a magyar lojalitás háttérerőire, hanem a román, a bosnyák, a szerb, a bolgár, a szlovén, a horvát és a cseh kisállamiság újradefiniálhatóságára is (bővebben lásd Gergely 1998).

A germán vezetésű Dunai Birodalom képzete azonban nemcsak a reformkori és negyvennyolcas „Lajtán-túli” vehemenciákra épül, hanem igen nagy mértékben a polgári társadalomépítési gyakorlat és az ehhez fűződő vágyképek egalitárius koreszméihez is. A Meinecke és Renan népszerűsítette egységgondolat eredendően a fichtei egalitárius tételen nyugszik, amely azonban szigorúan hierarchikus, sőt a patriotizmus építéséből örömmel kizárja az univerzalizmus vagy kozmopolitizmus minden formáját, továbbá a valódi társadalmi egyenlőség gyakorlatát is (bővebb elemzését lásd Dumont 1998: 107-110). Ez a nőnemű Európa-Anya, aki áldott egyenlőségtudat nevében arányosan osztozik kicsinyei között, olyan vízió, mely a 18—19. századi társadalmi tagoltságra, osztályviszonyokra és autark termelési logikára bazírozza az elosztás igazságosságának elvét, ma már kevesebb, mint egykor volt álomkép – szociológiai, demográfiai, antropológiai és pszichológiai, kisebbségpolitikai relevanciák nélkül. A romantikus német nemzetképek a nemzetet mint „kollektív egyént” közvetítik (látszatra mintegy „belülről” szemlélve) – s ezzel már alapszinten szembekerülnek a franciákkal, akik az „emberiség fragmentumait” tekintik nemzetnek, vagyis képesek mintegy „rá”tekinteni, dedukció részeként értelmezni az érdekeltek teljes körét. Ennek a normatív gondolkodási és politikai filozófiai tradíciónak azonban kiegészítő eleme az etnocentrizmus is, az öntömjénezéssel, felsőbbrendűséggel, a másság nem tűrésével, az „örökölt sikerképesség” állandó önigazolási vagy önmarcangolási gyakorlatával (lásd Dumont 1998, mellette Fulbook 1999, és mások megközelítéseit, régebbről Carl Schmitt, Karl Marx, vagy akár Bibó István is kellő mennyiségű adalékot kínálnak e felfogás kritikájaként).

Hiányos nemzetkritériumok

Ha lehet kényszeres definiálgatás helyett mindjárt kritikai álláspontot keresni, úgy vélekednék, hogy a (Benedict Anderson-féle) „képzelt közösség” romantika-kori elméleti bázisa köztudottan hiányos nemzet-kritériummal bánik – márcsak ezért is, mert ennyi „nacionális” és racionális (vagy képzelt) kulturális öröksége bizony nemcsak a nyugati társadalmaknak van, hanem bármely őslakos csoportnak, törzsnek, hordának a pigmeusok, guaranik, fokföldi vagy kaliforniai indiánok, celebeszi toradzsák életközösségeinek is. Ugyanakkor ami a nemzetállami vagy kultúrnemzeti kritériumok egyik legfőbb (közös) hiányossága, az éppen a nemzet-alatti és állam-alatti szinten élő társadalmak (jelzem: ma még mindig a világ nagyobbik hányadának!) feledése, vagy tudatos kihagyása az emberi univerzum tagolásából. Kétségtelen csúsztatás persze, hogy a nemzetfogalom ürügyén a nemzetté még nem vált társadalmakat említem, de teszem ezt pusztán azért, mert úgy látom (és a politikai antropológia mintegy fél évszázados kutatástörténete sokféleképpen igazolja is ezt), hogy azok a formáljogi, intézményrendszeri, államracionalitási vagy épp romantizáló kritériumok, amelyek az akár kultúr-, akár nemzetállamiság meghatározásához alkalmasnak látszanak, éppúgy jelen vannak a nemállami szinten szerveződő társadalmakban is, csak éppen 1.) nem öltenek nemzetközi elméleti vitákban forgalmazható hamis formát, 2.) nem kötődik hozzájuk a politikai és történeti csatározásokban eszközzé vált reprezentációs érdek, 3.) másfajta inherens racionalitásnak felelnek meg, mint az európai közgondolkodásban fegyverré vált érvelésmódok.

Épp ez a helyzet – vélem én – a „nagyállamok” és a „kisállamok” viszonyában is: a nagyság mint mérce, az autonómia mint a létformák kiteljesedő csúcsformája, a kiegyezéses dominancia mint mindezeknek uralmi eszköze, az „egyenlőség” eszméjét kinyilatkoztatni merész hatalmi indolencia mint a sikerképesség garanciája egyaránt „átszabályozza” a feltételek együttesét... – vagyis annak kérdése, ki definiálja a definíciókat, immár a nemállami helyzetű politikai térségek esélyeit éppoly mértékűre rajzolja át, mint a kisállamok alkupozícióit. Mindez nem jelenti persze azt, hogy a kisállamiság azonos lenne a nemállamisággal; de annak meghatározása, mekkora a kicsi (s következésül: mekkora a hatékony, mekkora a sikerképes, milyen az intenzív, ki a partner és az ellenség, kinek van saját kultúrája, s az ki ellenében keletkezett... stb.) immár azok joga lett, akik kicsiny egységeikből nőttek nagyra, s ennek entitási örökléte számukra sem garantált (lásd a „nagynémet egység” szétesését, az olasz regionalizmust vagy a brit hatáskör-szűkülést a 20. századi európai diplomáciatörténetben).

Ezenfelül – mint erre az európai unionizálódás kutatói nemegyszer figyelmeztetnek – a nagy és kis államok közti különbséget időben is, térben is, gyakorlatban is és teoretikus megközelítésekben is kiegészíti vagy formálja a duális osztottságok több másféle rendszere, így például a régi és az új, a szerves és a mondvacsináltan vagy erőszakkal konstruált, az „egylelkű” és a multikulturális, az egynyelvű és a soknyelvű, a gazdag és a szegény, az északi és a déli, a katolikus és a más vallású államok heterogén egysége, sokfélesége. Ezek mind az államok, mind a politikai rendszerek, mind pedig a külső, kapcsolati zónában a szomszédsággal való viszonyt, a nemzetekfölötti szerveződésekben a kooperációkat vagy konfliktusokat, az érdekképviseletben a belső tagoltságot és a külső (reprezentációs) egyféleséget, végülis (adott esetben) civilizációk, kultúrák, nemzeti állami örökségek széles, de szétszabdalt horizontját alkotják (röviden lást erről Almond – Powell 1996:36-53). Vagyis az egység szent köteléke, a kicsik és a nagyok függésrendje, a keletkező és a versenyben részt vevő országok száma (mely Európában az 1796-os 13 ország helyett 1990-ben már harmincnál is többet formál, miközben a gyarmatbirodalmak még össze is omlottak, s a földrész birodalmai mintegy „redukálódtak” kétszáz év múltán), s nem különben az államok mérete is nagyot változott, így egy mezőbe került a 80 milliós lakosságú Németország és a Lichtensteini Hercegség, Svédország és Vatikánváros.

A méretkülönbségek azonban nem merítik ki a partnerviszonyok teljes körét – hisz lehetséges, hogy az európai uniós képviseleti mezőnyben gyengén pozicionáltak össz-erejükben mégis lehetnek hatékonyak... Sőt, a geostratégiai helyzet sem okvetlenül jelenthet előnyt vagy hátrányt, így a nemzetközi egymásrautaltság, a hegemónia- és alárendeltségi viszonyok skálája immár jócskán átszínezi a nemzet- és térségi biztonsági politikákat. A súlyosabb kérdés immár inkább az, miként találkozik ugyanazon a felületen az ezeréves politikai és diplomáciai kultúrával mindennaposan élő pápai állam, meg a hasonlóan törpe, de identitását sem könnyen meglelő Lichtenstein…, vagy a jelképes vitákban a Nagy-Magyarország vízió és Székelyföld, Vajdaság, Kárpátalja…

Jogok és jogosultságok, sértések és revansok, diplomáciai mérkőzések és kapcsolathálózati kultúra, politizálódott intézményiség és depolitizálódott identitások tömege veszi körül mindmáig a nemzetfogalmak diskurzusait. A kultúrákat kollektív individuumoknak tekintő herderi képzet már nem keveset tartalmazott abból a holista megközelítésből, amelyet a társadalomkutatók, s köztük is a kultúrákhoz közelebb hajolni képes antropológusok előszeretettel használnak. Annak bizonyítása, hogy a holizmus és az individualizmus szembeállítása komoly kultúra- és tudomány-közi háború magában véve is, kitermelte legalább azt a lehetséges „kvázidefiníciót”, hogy a nemzet és nacionalizmus ideológiájának semmi köze a kultúrák interakciójához, semmi köze a valóban emberléptékű társadalmi létezésmódokhoz, hétköznapi vagy szakrális kommunikációkhoz, interetnikus közeledéshez és együttéléshez (Dumont 1998: 102). Nem merészelném vállalni, hogy akár csak részben ismertessem a kulturális, vagy még inkább talán a politikai antropológia felfogásmódjait erről a nemzet-retorikai képződményről, de amit mindenképp meg lehet fogalmazni az antropológia nézőpontjából, az (Dumont körülírásában) „félúton helyezkedik el egy <<értékmentes>> tudomány és ama szükséglet között, hogy az értéket a neki kijáró egyetemes helyére állítsuk vissza...” – ez nem több és nem kevesebb, mint annak vállalása, hogy „mindegyik ideológia relativizálódott a többihez való viszonyban” (u.o. 218).

Gyermeklélektanból ismert játék

Vagyis nincs „érvényes” és „még érvényesebb” nemzetfogalom, nincs indokoltabb és kevésbé indokolt nemzeti lét, írásos vagy írás nélküli „civilizációs” rangkülönbség, termelési és elosztási kultúrában kialakult olyasfajta másság, amely alkalmat, ürügyet kínálhatna, jogot formálhatna politikai-hatalmi dominanciák birtoklására, fennsőbbségtudatok építésére vagy revansvételre. Csakis uralmi túltengés magyarázza a kisnemzetek fölé hömpölygő nagyok gyakorlatát, csakis leplezett és elfedni kívánt érdekek vagy ürügyek szolgálhatnak alapul az ugyanazon civilizációs körben élő népek közötti rangkülönbségek megfogalmazására, legyenek ezek bármily finom retorikával tálalt nemzeti sérelmek, testvériségek, ősi ellenségességek vagy lehetséges barátságok. A nemzeti történelmek kitaláltsága és bizonyító anyaga sok esetben alig több, mint gyermeklélektanból ismert játék tudományossá formálása a legprimérebb önmeghatározás révén, amely az „én”-t vagy a „mi”-t éppen a „nem ő”-ben vagy a „nem mások”-ban nevezi meg. Ennek bizonnyal kiterjesztése, agresszív verziója a saját kultúra (és politika, és jog, és normarend, és nyelv, és hatalom) ráerőltetése bármely másikra, amely persze ölthet „kultúraelméleti” alakot, bújhat megváltó hitbe, takarózhat nemzeti zászlóba, használhat anti-univerzalista retorikát is, de mindezzel bizonyára azt kívánja üzenni, hogy szűnjön meg, pusztuljon, hallgasson el a másság, s csak az beszélhessen, akinek majdan senki számára nem lesz már más mondandója, mint hogy ő mondani akar valami fontosat és kötelezően meghallgatandót..., aki pedig nem figyel oda, az nemzetgyalázó, idegenbérenc, országáruló, pusztulásra méltó...

Kisállamok és nagy definiálók

Fontos alapkérdése a nemzetvitának, hogy milyen konzekvenciái vannak a különböző nemzet-meghatározásoknak a magyar politikára nézve, vagy általánosságban a nemzet-diskurzusba bekéredzkedő kisállamok és nagy definiálók viszonyában? Ám a válasz szinte lehetetlen, vagy kötetnyi. Ha a belpolitikai horizontot veszem, s leszámítom a napi és heti sajtót (meg néhány fölhevült memoárt majd huszonöt év múltán), akkor szinte semmi. A hétköznapi magyar politikaformálás ugyanis nem kíváncsi a nemzetmeghatározásokra, minthogy már túl sok is forgalomban van, s hatásuk szinte az egynapélők érintettségét tükrözi csupán... Illetőleg, vannak korszakok, mikoron nagy haszna vagyon egy praktikus nemzet-képletnek, erről azonban a társadalomtudományok szemszögéből jobb nem nyilatkozni, a válságkezelő nacionalizmus-ébresztésekről már nem is beszélve.

Ami e téren, a konzekvenciák tartományában okvetlenül fontos, az a nemzetfogalom reprezentációja: amit felmutatnak belőle, ami kicsendül a meghatározásokból, ami megbúvik a zajos beszéd mögött, ami felszakad a sérelmek és sebek tájáról. Persze épp ily fontosnak vélem a rejtekező, titkon maradó, érvek alján leülepedett érzelmekben dúló, vagy megcsendesülten és megadóan türelmes nemzet-érzületeket is, ezek azonban visszavezetnek bevezető soraimhoz: a fogalomkiterjesztéshez és az exklúzióhoz, az egyneműsítéshez és univerzalizáláshoz, a többségre hivatkozó, de azt meg nem kérdező fennhéjázáshoz, az államosított és a reprivatizált nemzet-érzülethez. Holott egykönnyen átlátható, kinek, miért és mikor van szüksége arra, hogy nemzetről beszéljen, nemzetről akarjon valami fontosat megfogalmazni, s egyáltalán: ne a közvetlen, szűkebb vagy tágabb közösségi formációkat válassza, ne ezek egyes rétegeiben érezze otthonosnak magát (akár több ilyenben is egyszerre), hanem maga fölé fogalmazott, egyezkedésre sem méltatottan közösnek tekintett entitást emeljen magasra ernyőként, amely (maga sem hiheti komolyan) valami ugyancsak nem-definiált félelmesség ellen óvná meg. Ha megóvná, ha ez megoldás lenne, ha a nemzet-érzület hiánya vagy gyöngülése mindig a Gonosz műve volna... – akkor talán gyakorlatiasabb legitimitása volna a nemzetdefiniáló szándékoknak, s idővel érvénytelenítenék saját magukat is.

Pedig, a nemzeti entitások leépítésében és új, nációkkal szemben magát alternatívaként felmutató európai egységesülési folyamatban mindez talán inkább a bennünk meglévő bizonytalan, a társakat kereső hiányérzet, a meghatározatlan és oktalan félelmek leteperésének programja, semmint biológiai, morális vagy mentális igény. S könnyen lehet, hogy az Alain Dieckhoff is említette remény, a „protective niche” megteremtésének igénye inkább valamiféle projektív hiányérzet tünete: a gyakorló toleranciáé, a nyitottságé, a kommunikativitásé, a felebaráti együttműködésé. Hogy mindezt ki nevezi egybefoglalóan nemzetnek, s ebben mennyi a mi felhatalmazó gesztusunk felelőssége – ez bizony nemcsak a politikai ügybonyolítók, nemcsak a tudományos definíciók kreátorai, nemcsak a politikai publicisztika ügynökei által szabott fogalmi és morális értékrend kérdése, hanem a megismerő kiváncsiságé és belátó értelemé is.

Föllapoztam a hazai használatra közmegállapodás-szerűen idézhető Bogdanor-féle Politikatudományi Kisenciklopédiát (2001:408-409), hogy az államiság rejtekező dimenzióit fölleljem. A politikai és területi illetve történeti és kulturális struktúra elvének keveredéséből származó nemzetállamot a modernség termékének tartja, nevesített emberi közösségnek, „amelynek közös származási mítoszai, történelmi emlékezete és egységes tömegkultúrája van, valamint egy adott területen tagjai munkamegosztást alakítanak ki, és minden tagját jogok illetik meg” – írja. Kitér arra is, hogy az etnikai kultúra és a modern állampolgárság jellemzői egyként jelen vannak a kortárs nemzetfogalomban, de „minél inkább dominálnak az etnikai elemek, annál kevésbé valószínű a harmonikus és szoros kapcsolat az állam és a nemzet között”. S amennyiben ez mégsem látványos konfliktust eredményez, annak „oka sokkal inkább az önálló államiságra törekvő és etnikailag definiált nemzet etnikai nacionalizmusában, mint az állami intézmények és az állampolgárság párhuzamos fejlődésében rejlik”. Az etnikailag heterogén népesség képzete persze igen távol áll a nemzetállami céltól, még akkor is, ha az állami intézmények szilárdan képviselik azt, de ez nem lehet akadálya annak, hogy a kisállami szerkezetek a maguk heterogenitását is bevallva helyet keressenek a monolit nagyállamok körében, mely utóbbiakat nyilvánvaló belső tagoltság és érdekkonfliktusok garmadája bizonytalanítja el. Bogdanor még hozzáteszi: „Ténylegesen a világ országainak csak körülbelül 10 százaléka nevezhető szigorú értelemben vett nemzetállamnak – vagyis olyan egységnek, ahol az állam területét és intézményeit egyetlen, etnikailag körülhatárolható és homogén kultúrával rendelkező nemzet tagjai foglalják el” (i.m. 409).

Az állam felé közelítéssel azonban még csupán a nemzet alatti szinten állunk, s még messzi innen a kultúra komplexitása. De a kultúra sincsen előképek, előtörténet, intézményesültség nélkül – így a földrajzi térben főként, vagy látványosan, vagy épp rejtetten, de – ezek találkoznak a geopolitikai stratégiák alatti szinten, vagyis a hétköznapi interakciókban. A közép- és kelet-európai minták, előképek, megoldások és „ajánlások” mezőjében régóta kiemelt helye van már azoknak a „nagyállamoknak”, amelyek nemcsak terület vagy népesség, hanem a nemzeti határokon túli meghatározó, koordináló, érdekérvényesítő vagy uralgó szerepköre következetes politikai befolyás gyakorlását tette lehetővé. „A hagyományos értelemben vett „nagy” jelző olyan hatalomra utal, melynek nemcsak ahhoz van ereje, hogy megvédje függetlenségét, integritását és nemzeti érdekeit, de arra is vágyik, illetve képes, hogy beavatkozzék más országok – az adott esetben Európa – ügyeibe, növelje területét – tengeri hatalom esetén Európán kívül is –, és általában véve uralkodjon más népek felett” – írja Halecki, aki az ókori birodalmak óta érvényesnek tartja azt a tradíciót, mely levetkőzte „kváziegyetemes, nemzetekfeletti” értékrendjét, és nemzeti, vagy inkább dinasztikus mezbe öltözött. „Ölthetett bármilyen formát, ez az eszme lényegénél fogva fenyegette az úgynevezett kis államokat, amelyek most már azzal sem vigasztalhatták magukat, hogy az őket szabadságuktól megfosztó nemzetközi szervezet Európa javát szolgálja” (Halecki 1993:225-226).

Az uralgás vágya

Anélkül, hogy a vitathatatlanul européer Halecki szavait használnám zárszóként, aláhúzom itt, hogy az uralgás vágya, az integrálás érdeke, az egyetemességre törekvés szándéka mindig és mindenütt azon a hétköznapi gyakorlaton alapul, hogy aki ehhez a rendhez nem alkalmazkodik, azt elsöpri a fősodor, az ellenfélnek tekintik társai, ellenségnek a törekvőbbek s kerékkötőnek azok, akik bármely folyamat első lépéseinél már a végcél elérésén révedeznek. Európa elvont – de ténylegesen nemzetek, mikrokultúrák, hagyományok, etnikai identitások, térségi magatartás-modellek sokaságára épülő – kultúrája így szembesül a nemzeti kultúrákkal ebben a folyamatban. S akár Európa-Anya ereje, akár édes gyermekeinek sokfélesége kínálja a valóban érvényes modellt, a köztük kialakuló kölcsönhatásoknak kell a hétköznapi harmóniát megteremtenie.

S midőn itt most a kulturális kölcsönhatásokra helyeztük a fő hangsúlyt a régiók, a kooperációk, a hálózatok Európája után, nem tagadhatjuk, hogy a változások iránya, módja, finomságai még számunkra is komoly kihívásokat tartalmaznak. Miért, milyeneket, kiknek nevében és kikért érvényesülve? – a lehetséges kérdések sokfélék, az ezekre adandó válaszok képezik a Kisebbségben rovat témaköreit…

Könyvészet

Almond, Gabriel A. – Powell, G. Bigham 1996 Összehasonlító politológia. Osiris, Budapest, 36-53.

Anderson, Benedict 1991 Imagined Communities. London, Verso.

Bibó István /1976/ 1990 A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. In Válogatott tanulmányok, 4. Magvető Kiadó, Budapest. On-line: http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/541.html

Bogdanor, Vernon szerk. 2001 Politikatudományi Kisenciklopédia. Osiris, Budapest, 408-409.

Brunner, Georg 1995 Nemzetiségi kérdés és kisebbségi konfliktusok Kelet-Európában. A Magyarságkutatás Könyvtára, XVII. Teleki László Intézet, Budapest.

Dieckhoff, Alain 1996 La déconstruction d’une illusion. L’introuvable opposition entre nationalisme politique et nationalisme culturel. L’Année sociologique, vol. 46 (1), 43-55.

Dieckhoff, Alain 2002 Egy megrögzöttség túlhaladása – a kulturális és politikai nacionalizmus fogalmának újraértelmezése. Regio, 4:7-22.

Dieckhoff, Alain – Jaffrelot, Christophe (eds.) 2003 Revisiting Nationalism, concepts, structures, processes. Hurst, UK.

Dumont, Louis 1998 Tanulmányok az individualizmusról. Tanulmány Kiadó, Pécs.

Fulbook, Mary 2001 A német nemzeti identitás a holokauszt után. Helikon, Budapest.

Gellner, Ernest 1989 Nations et nationalisme. Payot, Paris. (Magyarul: A nacionalizmus kétszáz éve. Maecenas, Budapest, 1997.)

A.Gergely András 1989 Ausztria Közép-Európa politikája. In: Dunay Pál szerk. Konfliktus és együttműködés 6. köt., MTA Intézetközi Békekutató Központ, 281-289.

A.Gergely András 1997 Európához tartozni? In Kisebbség, etnikum, regionalizmus. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 35-49, 63-87.

A.Gergely András szerk. 2002 A nemzet antropológiája. Új Mandátum, Budapest.

Gergely András 1998 Small States in the German Solar System. The Hungarian Quaterly, Vol. XXXIX., No. 149. Spring. Hálózati forrás: http://www.hungary.com/hungq/no149/18.html

Halecki, Oscar 1993, 2000 Nagyhatalmak és kis nemzetek Nyugat-Európában. In Európa milleniuma. 2000 – Századvég, Budapest, 225-233.

Hugo, Victor 2002 Az Európai Egyesült Államokért. In Szénási Éva szerk. Elméletek az európai egységről I. L’Harmattan, Budapest, 135-143.

Huizinga, Johan 2001 Hollandia kultúrája a tizenhetedik században. Osiris, Budapest.

Kosáry Domokos 1990 Az európai kis államok fejlődési típusai. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Lengyel László 1996 Kényszerpálya vagy mozgástér. Kisállamok nyomorúsága vagy dicsősége. In Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Várnai Györgyi szerk. A szuverenitás káprázata. Korridor Politikai Kutatások Központja, Budapest, 88-115.

Ludassy Mária 1998 A nemzet kétféle fogalmáról. In Csató Éva szerk. Mi a nemzet? Tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Renan, Ernst 1995 Mi a nemzet? In Bretter Zoltán – Deák Ágnes szerk. A nacionalizmus. Tanulmány Kiadó, Pécs.

Smith, Anthony D. 1985 Theories of Nationalism. London, Duckworth.

Smith, Anthony D. 1991 National Identity. London, Penguin Books.

Szilágyi István 2000 A portugál modell. Osiris, Budapest.

Szűcs Jenő 1983 Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető, Budapest.

Wilhelm Gábor 1996 Kultúra és egyebek: a lappok esete Észak-Európában. Regio, 1:2643.