Írásom célja egyrészt bemutatni egy spanyolországi népcsoport mindennapjait, másrészt megértést gyakorolni néhány nemzeti sztereotípia mögötti valóságos tartalomról, megcáfolva, vagy éppen alátámasztva az egy adott kultúrához össztársadalmi szinten társított jelenségek létét. Vizsgálódásom területe Spanyolország, azon belül is a valenciai tartomány. Két hónapos ott-tartózkodásom alatt alkalmam nyílt megfigyelni az ottani társadalmi jelenségeket, az emberek életszemléletét, mindennapjait, az etnikai kisebbségekkel vagy éppen a gyermekekkel szembeni magatartásukat, családi, vallási, kulturális szokásaikat. Ezek a megfigyelések egyre inkább bizonyították számomra, hogy a nemzeti sztereotípiák létező s definiálásra, artikulálásra nyitott absztrakciók, ugyanakkor rugalmasak és nézőponttól függően némiképp változékonyak. Arra törekedtem e sorok írásakor, hogy kizárólag személyesen tapasztalt és mélyrehatóan vizsgált jelenségekről számoljak be, ezáltal vállalva, hogy nem minden részletre kiterjedő képet festek, azonban biztosítva azt, hogy az általam vázolt megfigyelések valóban nem sztereotipikus leírásai a valenciai kulturális—társadalmi környezetnek.

A nemzeti sztereotípia

fogalma különböző formákban, de már gyermekkorunkban körülvesz minket. Az oktatási rendszer, a média illetve a szocializáció általi megismerés része a körülöttünk élő népek, sőt saját népcsoportunk, azaz a „mi” és az „ők” definiálása. Ez az olykor ki nem mondott kategorizálás elsőre sovinisztának tűnik, de leginkább a gyermekek orientációját és identifikációját hivatott segíteni, bár véleményem szerint a fejlődés későbbi szakaszában, extrém esetekben megmutatkozhat az ebből gyökerező rasszista, illetve xenofób világnézet. Tudományosabb megfogalmazással élve a nemzeti vagy etnikai sztereotípia egy adott népcsoportról a köztudatban kialakult és élő, jellemzőnek vélt magatartásforma. Vélt, hiszen a fogalom lényege, hogy külső szemlélők első-, még inkább másodkézből szerzett benyomások által alakított véleményéről van szó, nem pedig tudományos alapon felállított karakterológiáról. A sztereotípiákat kutató diszciplínák, például a szociálpszichológia azonban már a tudományosság igényével lépnek fel a terület kérdéseit vizsgálva. Az alapfogalmaknál fontos megemlíteni, hogy a nemzet definiálása már önmagában nehézségeket okozhat. Társadalomtudósok különböző állásponton vannak, akad olyan, aki alapvetően hamis konstrukciónak tartja, így Benedict Anderson, aki 1983-as Képzelt közösségek: Reflexiók a nacionalizmus eredetére és elterjedésére című írásában fejti ki ez irányú nézeteit. E dolgozat keretei között nemzet alatt azt az embercsoportot értem, amely az államnak nevezett törvényes területi egységen belül állampolgárként él. (Walker Connor: Ethnic and Racial Studies, 1978.)

Tekintve azonban, hogy jelen dolgozatban személyes tapasztalataimat kívánom összevetni az általánosan a köztudatban lévő elképzelésekkel, ez már önmagában hordozza az objektivitás csökkenését, illetve az általános elképzelések közül is jórészt azokat elemzem, amikkel azonosultam vagy azonosulni tudtam, mielőtt feltárult előttem a vizsgált terület testközelből. Ezek mellett a feltételek mellett tehát a definíciók pontos határai elmosódnak, és első sorban a benyomások természetszerűleg szubjektív feldolgozására helyeztem a hangsúlyt. Az alcímek egy-egy témakört jelölnek, amit a fentiek alapján járok körül, s amik véleményem szerint, ha nem is tudományos teljességgel, de érdekes képet adnak a latin mentalitás Valenciában jelen lévő valóságáról, illetve olykor utalást teszek azonos jelenségek magyarországi karaktereire is. Vizsgálódásaim során a Magyarországról magammal vitt prekoncepciókra, a Spanyolországban tapasztalt helyzetekre, viselkedésformákra, sőt konkrét interjúkra, helyiekkel folytatott beszélgetéseimre és az ottani média által közvetített tartalmakra hagyatkoztam. A kint töltött időszak során a Valenciai Egyetem kollégiumában éltem, ebből kifolyólag első sorban a fiatal (18—30 éves) korosztályra volt átfogóbb rálátásom. 

„Mañana, mañana” vs. temperamentum

A dél-európai országok sajátosságai között tartjuk számon az „ejj, ráérünk arra még” effektust épp úgy, mint a heves latinos mentalitást. Míg az előbbi tipikusan a nyugodt, semmin sem aggódó hozzáállás, addig az utóbbira a lázas, gyors tempó a jellemző. Milyen minőségben és arányban fordul elő a két jelenség Valenciában?

Tanulmányi és egyéb hivatali ügyintézések során az a tapasztalat, hogy a malmok lassan őrölnek, ha az ember nem kellő határozottsággal fordul az ügyintézők felé.  Ha azonban kellő „lazaságot” mutat és higgadtan, de rámenősen igyekszik fellépni, akkor a kapuk megnyílnak, a lehetőségek feltárulnak. A valenciaiak szeretik, ha a nagy horderejű ügyekhez is könnyedén áll hozzá az illető, aminek az a magyarázata – több ügyintézővel folytatott beszélgetésem alapján – hogy egész egyszerűen kellemesebb, oldottabb hangulatban jobban működik a rendszer. Ez ugyanúgy jellemző az önkormányzati-állami vagy egyetemi-iskolai ügyintézésre, mint az üzleti szférára. A teljesítmény fontos, aminek a maximalizálására azt a módszert alakították ki az évtizedek során, hogy nem a tekintélyelvű magatartást és a konzervatív megközelítést választják, hanem alternatív utakat és lehetőségeket is bátran alkalmaznak ennek érdekében. Azaz a könnyedség párosul a kötelességtudattal és a teljesítménykényszer helyett a tudatos feladatellátás a jellemző. Lényeges, hogy a hivatalokban gördülékenyen folyjon a munka, de ehhez az ügyfelek (kliensek, diákok stb.) együttműködő és rugalmas hozzáállása is szükséges. Mindez azonban távol áll akár attól az elképzeléstől, hogy Spanyolországban az önkormányzat közlekedési alosztályán az emberek flamenco gitárral a kezükben fogadják az ügyfeleket, s attól is, hogy a temperamentumos déli mentalitás a teljesítmény rovására menne.

„Angol – a világnyelv”

Ez a mondat ebben a formában igaz is, ha hozzátesszük, hogy Spanyolország bizonyos értelemben más világ. Ugyanis meglepő módon az angol nyelv háttérbe szorult, és a kulturális, történelmi tradíciók miatt inkább a francia nyelvet preferálják az ott élők. Sokan beszélik az olaszt is, de ez inkább az üzleti élet terén tevékenykedőkre jellemző. A valenciai iskolákban a francia nyelv mellett a helyi nyelvjárás, a valenciano és Spanyolország más tájegységeinek nyelve népszerű, főként a katalán, amit Barcelonában és környékén beszélnek a legtöbben. A spanyol tartományok híresek identitásuk védelméről és arról, hogy sokuk legszívesebben önálló államot is alakítana annak érdekében, hogy évszázados értékeiket jobban óvhassák. Éppen ezért azt hihetnénk, hogy egy adott tartományban, mint például País Vasco-ban mindenki beszéli a helyi (baszk) nyelvet. Valenciában ez másképp van. Arányaiban kevesen beszélik a valencianót, inkább csak olyan alapszókinccsel rendelkeznek, amit az utcatáblák, közlekedési eszközökön és köztereken lévő feliratok kétnyelvűsége miatt ismernek. Az idősebb korosztály is a kasztíliait beszéli (a nálunk spanyolként ismert nyelvet). Jobban járnak azok a turisták, akik valamennyire igyekeznek ezen a nyelven megszólalni, mint ha esetleg portugálul próbálkoznának. A portugálokat történelmi okokból nem igazán szívlelik az ott élők, ebből kifolyólag nem szeretik azt az általánosítást sem, hogy a portugálok nyelve „majdnem azonos” a spanyollal. Angolul azonban csak igen kevesen értenek, még kevesebben beszélnek, ezért célszerűbb francia nyelvtudással érkezni az országba, ha hosszabb időre tervezzük az ott-tartózkodást. A reptereken és pályaudvarokon és egyéb, turisták által látogatott helyeken is jellemzőek a fent vázolt tendenciák.

Szabadidő – szórakozás – utazás

Gondolhatnánk, hogy Valenciában, ahogy Spanyolország más területein is, az emberek szabadidejükben gitárt a kezükbe, és táncra perdülnek az utcán. Ez természetesen koránt sincs így. A legjellemzőbb kikapcsolódási forma a koraesti órákban, munkaidő után – kipihenve a délutáni 1—2 órás szieszta „fáradalmait” – a sörözgetés egy közeli talponállóban. A talponállót érthetjük szó szerint, hiszen a legtöbb ilyen hely úgy van kialakítva, hogy a hatalmas bárpult köré tudjon gyűlni a nép. Egészen apró pohárkákból kortyolják a sört, mellé sült haldarabokat, olajbogyót vagy savanyított gyöngyhagymát, esetleg paprikát rágcsálnak, s közben megbeszélik az ügyes-bajos napi dolgokat. Órákig is eltarthat ez, majd késő este, tizenegy-éjfél körül a fiatalabb generáció számára jön a „fiesta” ideje. Általában zenés-táncos helyeket keresnek fel ekkor, de jellemzően karibi, jamaicai és latin-amerikai zenét szolgáltató helyek a népszerűek. A brazil és argentin ritmusoktól megfáradt vendég pedig akár hajnali háromkor is elfogyaszthat egy erős kávét valamelyik cafeteríá-ban. A szórakozásnál meg kell említenem azt, hogy tapasztalataim szerint Valenciában – amint Spanyolország más tartományaiban is – rengeteg meleg bárral találkozhatunk. Vannak kifejezetten melegek számára nyílt kávéházak, szórakozóhelyek, diszkók, amik természetesen éppúgy várják a más szexuális orientációval rendelkezőket is. Valenciában annak ellenére, hogy szigorúan katolikus országról van szó, azon melegek száma meglehetősen nagy, akik nyíltan felvállalják nemi identitásukat. Értem ez alatt azt, hogy Valenciában nincsenek sűrűn konfliktusaik, meg mernek mutatkozni, és békésen élnek a heteroszexuális, keresztény közösség mellett.

Jellemző időtöltés, különösen a fiatalok körében a botillón elnevezésű kikapcsolódás. Ez annyit tesz, hogy összegyűlnek néhányan, vásárolnak a helyi élelmiszerboltban néhány doboz sört, esetleg néhány palack bort, és éjszaka kiülnek a homokos tengerpartra, hogy ott fogyasszák el, jó társaságban. Nagyon hangulatos tevékenység, csak érthető módon illegális. De az ifjak rendszerint nem törődnek ezzel az aspektussal, és inkább kockáztatnak, de élvezik a finom nedűket a gyönyörű környezetben. A tengerpart közelsége azonban napközben is hívogató, rendszerint az egyetemi órák vagy a munkaidő után – főleg a délutáni szieszta idejében – népszerű hely a „playa”, ami rendkívül kulturált zuhanyzókkal és mellékhelységekkel van felszerelve, s amit rendben tartott parti sétány választ el a várostól. Leginkább hétvégén vagy nemzeti ünnepekkor zsúfolt a napágyakkal és törülközőkkel tarkított terület. A kikötő meglehetősen távol helyezkedik el a turisták és a helyiek által látogatott partszakasztól, ezért a hajók általi vízszennyezés kevésbé éri el ezt a területet. Rengeteg vándorárussal találkozhatunk itt, pattogatott kukoricától a fagylaltig sokféle portékával kínálják az arra járókat.

S ha szórakozásról van szó, nem maradhat ki a bikaviadal, mint Spanyolország egyik nemzeti jellegzetessége. Meglepő módon azonban Valenciában csak havonta egyszer, esetenként kétszer nyílik alkalom megcsodálni ezt az eseményt. Az Európai Unió szabályrendszerein szocializálódott nézők számára brutálisnak és embertelennek tűnő állatkínzás benyomását keltheti ez a népszokás, azonban azt meg kell hagyni, hogy ámulatba ejtő. A gyönyörű kosztümökbe öltözött matadorok, a csodás vértekbe burkolt lovasok és az egész hangulat magával ragadó. Személyes véleményem, hogy nem szabadna betiltani a bikaviadalokat, mert bár kissé erőszakosnak tűnhet az érzékeny szemeknek, de nagyon is esztétikus, és a spanyolok kultúrájának része. Méltóságteljes mozdulatok, pompás díszlet, dicsőség és olykor bukás, egy már-már rituális gyilkosság forgatókönyvét követve.

Spanyolország meglehetősen fejlett ország, haladó gazdasággal. Az emberek alapvetően jól élnek, és megtehetnék, hogy körbeutazzák Európát, de legalábbis néhány részét. Azonban a valenciaiak – ahogy más tartománybeliek is – nem kívánkoznak igazán külföldre. Sokuk még saját tartományának határait sem lépi át, azaz még a fővárost, Madridot sem látogatja meg egyszer sem élete során. Érdekes szemlélet ez nekünk magyaroknak, akik még a Kádár-rendszer idején is igyekeztünk minden lehetőséget megragadni, hogy a határon túlra utazzunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem ismernék a tágabb környezetüket vagy Európa más országait – de sejtésem szerint leginkább a televízió a közvetítő médiumuk e tekintetben. A modern kor újdonságaként pedig az internet nyújtja azt az érzést, hogy az egész világ az otthonunkba invitálható.

A valencia otthonok

Az egyetemisták és kortársaik általában albérletben élnek, két-három-négy emberrel osztják meg lakásukat. Kulturális pluralitás jellemző az ilyen együttlakásokra, hiszen Valencia rendkívül népszerű az Európai Unió más országainak állampolgárai körében is, akár ha csak néhány évre is érkeznek tanulni vagy dolgozni. A lakások – még a jómódúak esetében is – meglehetősen puritán berendezésűek, funkcionálisan vannak kialakítva. Itt sűrűn gyűlnek össze az ismerősök-barátok esténként, hogy aztán együtt induljanak neki az éjszakának. Ilyenkor a nagy hangzavar, az olykor hangos zene és a még hangosabb beszélgetés zsivaja megszokott jelenség. Azok a családok, ahol gyerekek is vannak, sokszor választják a többgenerációs megoldást, azaz a nagyszülőkkel együtt élnek, hiszen ezáltal a dolgozó szülők rábízhatják a kicsiket a nagymamára és a nagypapára, ők pedig örömmel élnek együtt a fiatalokkal, ezáltal is még inkább felveszik a ritmust a fiatalos életforma által diktált tempóval.

Nemi szerepek

A latin mentalitás része, hogy a férfiakat heves machoként képzeljük, a nőket pedig igazi tüzes végzet asszonyának. Valenciára azonban ez nem igazán jellemző. A nők ugyanis meglehetősen prűdnek tűnnek, mi több, meglehetősen keveset adnak magukra. A férfiak közül pedig inkább az idősebb korosztály képviseli azt a hozzáállást, hogy ők a hódítók, akik elcsábítják a törékeny nőket. A fiataloknál inkább az a jellemző, hogy az utcán, akár az autóból kikiabálva adják tudtára a fiatal lányoknak, hogy tetszetősek. Ezt általában a „guapa!” (csinos) felkiáltással teszik. Ez olykor kellemetlen, és a nőket egy szexuális tárgy szintjére süllyesztő, de van, aki hízelgőnek tartja és ekként éli meg. A kicsapongónak sejtett életforma azonban egyáltalán nem állja meg a helyét. A valenciaiak meglepően hűséges típusok, annak ellenére, hogy a flörtölés mindennapos jelenség a fiatal és az idősebb korosztály körében is.

Külföldiek – bevándorlók

Valenciában a tengerpart és a kiváló klíma miatt, rengeteg a turista, amit az idei évtől megrendezésre kerülő utcai Forma-1 futam csak növelni fog. Alapvetően nagyon kedvesek és előzékenyek a külföldiekkel, hiszen egyrészt ebből élnek, másrészt pedig természetükből adódóan szeretik saját kultúrájukat jó színben feltüntetni, melynek része, hogy vendégszeretőek. Az ellenkező nemű külhoniakkal szemben viszont erőteljesen feléled az ősi ösztönük, és igyekeznek minden lehetséges módszerrel azt mutatni, hogy a valenciaiak bizony igazi hódító nép, akik le tudják venni a lábukról a „hűvös” idegeneket és pillanatok alatt fel tudják forrósítani a hangulatot akár egy kávézó teraszán, akár egy zenés szórakozóhely táncparkettjén. Azonban teljesen más a helyzet a dél-amerikai bevándorlókkal. A fiatal kontinensről érkezőkkel szemben távolságtartóak sőt, ellenségesek is sok esetben. A közös anyanyelv miatt sokan érkeznek a tengeren túlról, jobb állás, jobb körülmények, jobb élet reményében. De sajnálatos módon legtöbbször megvetéssel találkoznak Valenciában, és csak az alantas munkákra alkalmazzák őket. Ha felszínesen szemlélnénk, akár párhuzamot is vonhatnánk a magyarországi cigánysággal, de úgy vélem, hogy ez elhamarkodott ítélet volna. A dél-amerikaiak közül talán a Mexikóiakkal bánnak a legkevésbé emberségesen, még ha tanult és jómódú letelepedőről is van szó, biztosan nem éri el a fizetése az ugyanolyan állásban lévő helyi lakos fizetését, és nap mint nap meg kell küzdenie a diszkriminációval.

Káros szenvedélyek

Avagy milyen az alkoholhoz, dohányárukhoz és kábítószerekhez való viszonyuk a valenciai fiataloknak? Nagyon változó, azonban egy biztos: az Európai Unió-beli tagság sok új szabályt és törvényt hozott az ottaniak életébe. Alkoholtartalmú italokat este tíz óra után kizárólag vendéglátóipari egységekben vásárolhatunk, dohányterméket pedig egy-egy erre szakosodott üzletben napközben, illetve automatákból bárokban, kávézókban. Míg Magyarországon megszokhattuk, hogy betérünk egy benzinkúthoz, és bátran hódolhatunk káros szenvedélyeinknek, addig Valenciában a fenti akadályokba ütközünk. A drogokkal kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy a „könnyű drogokat”, azaz leginkább a marijuánát részesítik előnyben a valenciaiak, de a diszkók környékén találkozhatunk szintetikus LSD-vel, Speeddel és Extasyval. Azonban az a jellemző, hogy a fiatalok inkább olykor rágyújtanak egy marijuánás cigarettára, mintsem a diszkódrogokkal károsítanák az egészségüket.

Zárszóként

Már rövid diszciplináris ismerkedés során az a vélemény alakult ki bennem, hogy a kulturális antropológia egy meglehetősen „személyes” tudomány. Azaz: az egyén saját tapasztalataiból, a vizsgált népcsoport testközelségéből adódó ismeretekből építkezik. Éppen ezért választottam témámnak Valenciát, mert az ott töltött hónapok alatt alkalmam nyílt megismerni az ott élőket, s nem csupán egy turista szemszögéből, nem kívülállóként. Az ott szövődött ismeretségek, barátságok, a szokások, tradíciók, és a nyelv mélyebb ismerete azt erősítette bennem, hogy mennyire izgalmas egy másik kultúra megismerése. Az is bizonyossá vált számomra, hogy egy-két hétnyi nyaralás vagy telelés nem adhat összefüggő, teljes képet egy-egy tájegységről. Ahhoz annál több idő, több ismeretség és még több nyitottság szükséges. Én ezzel a nyitottsággal és igénnyel indultam útnak, és úgy érzem, hogy rengeteg ismerettel lettem gazdagabb. Olyan apróságokra is gondolok, minthogy a valenciaiak amikor puszival üdvözlik barátaikat, akkor először az illető jobb orcáját csókolják meg, azután a balt. Magyarországon ez éppen fordítva van. S a sok apró különbség, az izgalmas differenciáltság nem csak a kíváncsiságomat elégítette ki, de felébresztette bennem a „más” iránti erőteljes érdeklődést.