A közösségi ima – mint közös tevékenység

Az ima közösségi rítussá válik a mecsetben. Minden muszlim számára egyformán meghatározott az imádkozás mozdulatsora és szövege a Próféta óta. A közösségben végzett imát egyszerre végzik, és az imavezető (az imám) koordinálja az imádkozás különböző fázisait. A lenti térben szoktak a férfiak imádkozni, a galérián pedig a nők. Az ima alatt a tér függőleges kettéosztottságát a közösség a nemek szerinti teljes különválásra használja ki. A szombat délutáni előadás és vacsora alatt szintén megfigyelhetjük az elkülönülést,[1] de egyik szituáció sem jelent oly hibátlan elzártságot a nők számára, mint a közösségi ima. Az előadás és a vacsora alatt kommunikálnak egymással, nők nőkkel vagy férfiakkal, hiszen a tanítás és az étkeztetés is a férfiak irányítása alatt zajlik. Ez az imára is igaz, ami azonban a legkoncentráltabb tevékenység az egyén számára, hiszen a legfontosabb vallási rítust jelenti (az iszlám második pillérének közösségi teljesítése). A mecsetben az egyik egész közösséget érintő tevékenység sem hordoz ilyen mélységű szakrális jelentéstartalmakat. Az imádkozás, az evés, az előadás olyan kollektíven megélt, az egész közösség tevékenységét befolyásoló szituációk, melyek a térhasználatban is megjelennek. A muszlim férfiak mint közösség, és a muszlim nők mint közösség egymáshoz képest előírt – és ezáltal elvárt – magatartásformáit mutatják. A térbeli kettéosztottság a közösség egyfajta szellemi egységén belül kialakított tudatos elrendezés eredménye. Férfiak és nők az együtt végzett tevékenység során egy közösséget alkotnak.

A szombatoknak kiemelt jelentősége van a közösség szempontjából. A muszlim közösség számára legfontosabbnak tekintett péntek déli ima csak a férfiak számára közösségi, mert annyira megtelik a mecset férfiakkal, hogy a nőknek nem tudnák biztosítani a „láthatatlanságot”. A nőknek természetes, hogy a pénteki rítuson csak férfiak vesznek részt. Egy férfi feladataihoz jobban hozzátartozik a mecsetbejárás, a mecsetet olyan nyilvános térnek tekintik, mely a férfiak közösségi életének színtere, ezért ők a pénteki imával kapcsolatban „elsőbbséget” kapnak. Szombaton viszont a nők számára is elérhető, hogy közösségi imában vegyenek részt. Az egyik asszony elmesélte nekem, hogy tölti a szombatját: „minden szombat délután itt szeretek lenni a mecsetben estig. Számomra ez az egyetlen lényegi dolog ezen a napon, délelőtt is inkább arra készülök, hogy mecsetbe megyek, mondjuk készítek egy kis süteményt. Akár délig alszom, aztán beülök a fürdőkádba, amíg el nem indulok”.

Szombaton, a délutáni imák során nem hangosan imádkoznak,[2] hanem csak az imavezető mondja az ima kulcsmondatait az ima egy-egy szakasza között. Az ima meghatározott egységekből tevődik össze, melynek rendszerét a muszlimmá válás során kell megtanulni. Az ima ritmusában, tempójában az imámot kell követni, ezáltal minden egyszerre történik. Az imádkozó nem egyedül fordul Allahhoz azokban a pillanatokban, mindenki más is ezen igyekszik körülötte. Ez a hatás megerősíti szándékát, az ima rendje segíti, hogy teljes figyelmével jelen legyen. Fontos például, hogy közvetlenül egymás mellett állva, szoros sorokban imádkozzanak, hogy a sátán ne férkőzzön be a sorok hézagjain. Minden előírás célja, hogy az imádkozáshoz szükséges tisztaságot megteremtsék. Ezek az előírások egyrészt arra vonatkoznak, hogy az ember fizikai megjelenésében legyen tiszta: ruhája, teste, közvetlen környezete. Így azok a kategóriák is meg vannak határozva, melyek tisztátalanná teszik az embert,[3] melyek érvénytelenítik az imáját, ami által elveszíti azt a képességét, hogy Isten előtt megjelenjen, szava eljusson hozzá. Az ima előtt végzett rituális mosakodás, a „wudú”[4] egyik funkciója ez, ha a legutóbbi mosakodás tisztasága érvénytelenné lett, mert az illető valamely tisztátalannak tekintett dologgal került kapcsolatba.

A közösség is felelős azért, hogy megtartsa az imádkozó egyént az imádkozás állapotában utolsó pillanatig, ezzel emelve a közösségi ima értékét minden egyedüli imádkozás fölé. Elmondásuk szerint a mecsetben való ima tisztasága azon is múlik, hogy érezhetően „szakrális” közegben kezdődik az ima:[5] „itt nem jut eszembe a matekfeladat, amin még ima előtt gondolkodtam, mint amikor otthon vagyok, bármennyire is igyekszem nem rá gondolni, mert itt eleve nem foglalkozunk mással” – mesélte az egyik lány. Ebben az esetben az ima előtti tisztaság nem csak fizikai szempontokból bír jelentésekkel. A szándék – ami a lelki felkészültséget, a belső indíttatást jelenti – ugyanolyan fontos az ima során, mint a fizikális tisztaság, és e kettő szorosan összefonódik. Az imádkozás ideje naponta ötször olyan helyzetekben is érheti az embert, mikor nehezen tud kizökkeni a gondolataiból. A szombati közösségi imák viszont abban a közegben jönnek létre, ahol az iszlám rendelkezés a kultúra meghatározója, ezáltal számukra is becsültebb, mint más terek, mindemellett imádkozni szinte bármelyik, a kritériumok alapján tisztának nevezhető közegben lehet.

Térhasználat

Felmerül a kérdés, hogy az említett tevékenységek során nemileg homogén terek jönnek-e létre. Ki van-e zárva az egyik nem a másik teréből azáltal, hogy nem láthatják, azonban hallhatják egymást, akár kommunikálhatnak is egymással? Nemek szerint különvált térfelekről van-e szó, ha egy tevékenységet végeznek? Miért vannak a terek nemek szerint megosztva? Egyik fél sem szeretné, hogy bármi megzavarja imádkozás közben. Férfiak és nők elmondásuk szerint alapvetően tartózkodnak attól, hogy egy másik nemű iránti érdeklődés miatt elveszítsék az imádkozás egyénre és Allahra tartozó, privát és őszinte voltát. „Most képzeld el, hogy lehajol mellettem egy nő...!” – mondja egy férfi. „Az ima során olyan mozdulatok elvégzése kötelező, melyek kiemelik az alakot és egyes testrészeket” Habár az imádkozás módja mindenki számára egyformán végezendő, mégsem lehet ezalatt a nemek viszonyától eltekinteni. Bizonyos férfi és női sztereotípiák alapján való gondolkodás rejlik a nemek megkülönböztetésére vonatkozó legtöbb előírás értelmezésében. Sztereotípia alatt azt értem, hogy nőket és férfiakat két különböző csoportban, azon belül azonos tulajdonságokkal ruházzák fel. Sokan azonosulnak ezekkel a közös tulajdonságokkal, ezáltal is igazolják az előírások helyénvalóságát. Egy férfi nem akarja, hogy egy nő mellette imádkozzon, hiszen nem akar konfliktusba kerülni önmagával, nem akarja vétkezésnek kitenni magát azáltal, hogy egy nő elvonja a figyelmét az imáról megjelenésével, illatával, mozdulataival vagy bármivel. „A nő kiváltsága a szépség és a kísértés elemei, és sokkal izgatóbb ezen a téren a férfinál. Az iszlám törvénykezése figyelembe vette ezt a tényt...”[6] Ezért „a nőknek megengedett, hogy elmenjenek mecsetbe, és részt vegyenek a közösségi imán azzal a feltétellel, hogy elkerüljék azt, ami felkelti a nemi vágyat és a kísértésbe visz, mint például a szépítkező szerek és az illatszerek”.[7]

A férfiakról elfogadott nézet, hogy a szexualitás, a nemek közti vonzalom sok helyzetben motiválja őket. Mivel ezt a természetükben rejlő gyengeségüknek tekintik, szeretnék az erre vonatkozó szabályok betartásával koordinálni effajta, férfiakra jellemző tulajdonságaikat. Ez nem az egyetlen magyarázat a terek különválasztására. A nők kedvéért is cselekednek így, akikről úgy gondolkodnak, hogy elvárják ezt a magatartást. Mindezzel részt vesznek bizonyos hagyományok folytonosságában, melyeket már Mohammed idején is így láthattak helyesnek. Számukra e rendszer indokoltságát támasztják alá a mai férfi és női sztereotípiák is. Az értelmezés elsősorban a „kívülről betekintők” igénye.

Ha férfiaknak és nőknek egy térben kell imádkozniuk – mert nincs más megoldás –, mindig a nők imádkoznak a férfiak mögött és véletlenül sem fordítva. Ez ebben a mecsetben nem fordul elő, mégis erről az előírásról éppen az említett férfi sztereotípiák alapján vélekednek, miszerint „a nő nem annyira él azokban a dolgokban (másik nemű iránti vonzalom) mint a férfi” – egy nő véleménye szerint. Kifejtette, hogy szerinte nem kell a nőt attól félteni, hogy nem tudja megőrizni az ima tisztaságát a külső hatások miatt, a nőnek sokkal inkább az a dolga, hogy a szemérmességére ügyeljen minden nyilvános helyzetben, különösen azért, hogy a férfiakkal szemben távolságot tudjon tartani, és a férfiak is távolságot tudjanak tartani a nőtől. Mindez a nő érdeke, hiszen jobban teszi, ha elkerüli, hogy bármilyen férfinek, aki szemet vet rá, kiszolgáltatottjává váljon. A nőknek ügyelniük kell arra, hogy például imádkozás közben ne lássák meg őket férfiak. Másrészt a férj is fontosnak tarthatja, hogy más férfiak ne figyeljenek fel felesége szépségére, vonzó alakjára például egy közös ima közben.

A nőktől elvárt magatartást az öltözködési szabályok is mutatják. A nők kendőt hordanak a mecsetben. Az iszlám előírja a női életmóddal kapcsolatban, hogy a nő a díszét, a haját ne mutassa férfiak előtt, ahogy testét is teljesen ruhával kell takarnia (és „nem úgy, mint egyesek, akik felöltözve is meztelennek tűnnek” – ahogy a nők között többször is elhangzott.) Ezek olyan alapvető erkölcsi normák, melyek a közösség tagjai szerint a nőket védik, női egyenjogúságot segítik. „Ne szenvedjen egy nő sem hátrányos megkülönböztetést a külseje miatt, ne tekintsék a férfiak a nők külsejét elsődleges szempontnak egy nő megítélésekor...” – mondják férfiak és nők egyaránt.

 Erkölcsileg sokkal megbecsülendőbbnek tekintett, ha egy nő ezen értékeit csak a férje előtt nem titkolja. „Ha a női vonzás a paráználkodás felé indult szándékok legnagyobb mozgatója, akkor a törvénykezés törekedett, hogy behatárolja ennek a vonzerőnek a hatását a fejkendő előírásával”.[8] Muszlim nők számára, akik nem muszlim többségű kultúrában váltak azzá, e norma evidenciává való melyülése hosszú folyamattá válhat. „Annyira nehéz ma Magyarországon munkát találni, hogy az ember egyszerűen nem engedheti meg, hogy elhagyja a munkahelyét, ha megtiltják például azt, hogy kendőt viseljünk munka közben. Ráadásul az egyik asszony azt mesélte nekem, hogy szerinte azért küldték el a munkahelyéről, mert ugyan ha munkába ment, nem hordta a kendőt, de valószínűleg egy más alkalommal megláthatták az utcán”. Ugyanakkor van, aki úgy érzi: „nekem ez sugallta mindig is, hogy muszlimmá kell lennem. Annyira természetes számomra, hogy kendővel borítsam be magam, hogy ez egyáltalán nem esik nehezemre, sőt, mielőtt muszlim lettem, már sokszor kötöttem kendőt a fejemre. Ez teljesen én vagyok”. Egy régebbi muszlim asszony így mesélt: „addig jelentett ez nekem csak problémát, amíg a családom, édesanyám nem tudta, hogy muszlim lettem. Onnantól kezdve nem érdekel, hogy az idegenek mit gondolnak arról, ha kendőben látnak”. Egy fiatal muszlim lánynak hasonló a problémája: „csak a város bizonyos részein veszem fel néha, de ha arra járok, ahol összefuthatok ismerőssel, inkább nem veszem fel. Nem akarok magyarázkodni”.

Tehát a nők életmódjának és gondolkodásának két reprezentatív példája az imádkozás során elvárt magatartás és az öltözködés szokása. A férfiak számára a nők tiszteletben tartása ugyanilyen fontosságú elvárás. „Az iszlám megtiltja az idegen nő vágyakozással való megnézését, mert ez a nézés a bűnhöz vezető út eleje”.[9] A férfiaknak (ahogy nőknek is) előírt, hogy a szemüket süssék le, ha egy másik neművel beszélnek. „Ez nehezen megvalósítható nem iszlám kultúrában nevelkedettek számára, jobb néha, hogy az előadás közvetlenebb, amikor nincs behúzva a függöny, mert látjuk, aki beszél” – mondja egy asszony. Az öltözködést könnyebb megváltoztatni, de: „nehezebb vállalni a külvilággal szemben, ahol nem értik, furcsának tartják és megnézik az embert, ha kendőben van, pedig éppen el akarom magamat takarni vele” – ahogy az egyik lány magyarázta. A férfi szerepe a nemi vonzalmak megtagadásában sok szempontból passzív a nő tevékenységéhez képest. Azonban ezek csupán az előírások, melyek megvalósítói különbözőképp gondolják, hogy részt kell vállalniuk a nemek egymás mellett éléséről szóló előírások betartásában egy olyan nyilvános szférában, mint a mecset.

Az iszlám által meghatározott magatartásformák szolgálatába állított térfelosztással találkozhatunk egy mecsetben, mely tehát segítője annak, hogy férfiak és nők működésbe hozzák az előírt viselkedésmódokat. Azonban a tér felosztása nem determinálja a férfi-nő kapcsolatokat. Ahogy már az elején is említettem, akkor van a két nem leginkább szeparálva, ha ugyanazt a tevékenységet végzik. A nemek különválasztása azért jön létre, mert egész közösséget érintő tevékenységet végeznek, így az egész közösség értékrendje szerint kell cselekedniük. Hallottuk, hogy nem mindenkinek fontos, hogy előadás alatt be legyen húzva a függöny. Ez a felfogás csak alkalmanként kaphat érvényt, ha azok az emberek tartózkodnak egy közös térben, akik másképp gondolkodnak a térhasználatról: ők széthúzzák a függönyt, vagy ott ülnek le, ahonnan az egész helyiséget belátni. Akik behúzzák a függönyt, azt a közmegegyezést követik, amit a szokás rendszeres betartásával tapasztalnak, amit az iszlám útmutatás támaszt alá. A térhasználat közösségi megegyezésen alapul, minél többen vannak az előadáson, annál kevésbé valószínű, hogy áthágják a megszokott elrendeződést.

Mivel a két nem keveredését nyilvános helyen (például a mecsetben) kerülendőnek tartják, létrehoznak egyfajta női magánszférát, ami az egyéni biztonságérzetet szolgálja. Ahol nem kell a nőknek a férfiakkal szemben elvárt magatartásbeli normákkal foglalkozniuk, ahol nem kell egy nőnek attól tartania, hogy meglátják, és bűnös gondolatokat kelt, ahol mindenkinek lehetősége van átélni vallásos élményt. Tehát amennyiben az ima magánszférában zajlik, az ember leborul az egy igaz Isten előtt, és más nem is számít. Az imát nem szabad megszakítani. Ennek biztosítása viszont a közösség, a nyilvános szféra feladata. A nemek térbeli elosztása is ezt a célt szolgálja. Egy férfi egyszer úgy magyarázta el nekem ennek a fontosságát, hogy felhozta a fiú- és leányiskolák példáját: „a tanulók a statisztikák szerint sokkal jobb tanulmányi eredményt értek el, mint a koedukált osztályba járók. A koncentráltság és a jó teljesítmény nem független a nemektől”.

Az elválasztottság azonban a női szférában sokszor ellenkező eredményhez vezet az előadások során. Minthogy leválasztva, maguk közt vannak, nincsenek az előadó „ellenőrzése” alatt, nem érződik az a nyomás, hogy az előadásra kellene figyelni. Attól kezdve, hogy nem látják őket, mindenkinek a saját döntésévé válik, hogy mit is tesz. Tehát azáltal, hogy megvan a lehetőség, hogy férfiaktól, tehát az előadótól is különváltan ne zavarja őket a férfiak jelenléte, rájuk van bízva, hogy részt akarnak-e venni a közös tevékenységben, ami az imádkozás esetében nem kérdés, azonban az előadásnál nem egyértelmű. Ilyenkor kerül felszínre az a probléma, amit úgy írnék körül, hogy a mecset kevésbé a nők tere, mint a férfiaké. „A férfiaknak ajánlott mecsetben imádkozni. A nők is járhatnak mecsetbe, de ajánlott az imákat az otthonukban elvégezniük, mert az jobb nekik” – ahogy a nők is elmondták. Az iszlámban ez egy könnyítés a nők felé, hiszen abban akarja segíteni a nőt, hogy ne kelljen elszakadnia az otthoni teendőktől, a gyerekektől, vagy ne nehezítse a helyzetét, hogy a gyerekekkel el kell jutnia a mecsetbe. A nőnek szabad mecsetbe mennie, ha akar, általában a férjnek is hozzá kell járulnia, például azért, mert ott más férfiakkal is találkozhat. Ezek a nők azért jönnek el szombatonként, mert nem jobb nekik otthon maradni.

Nők alig tartózkodnak a mecsetben hétköznapokon (csak alkalomszerűen egy-egy ima erejéig). A szombat – a nők szemszögéből – a „nők napjává” alakult a Bartók Béla úti mecset életében, ilyenkor nők már délelőtt is érkeznek a mecsetbe, és ott tartózkodnak estig. Sokuk számára ez az egyetlen nap, mikor a többi asszonnyal találkozhatnak, ezért érdeklődőbbek egymás iránt. Szombaton a nők számára a mecsetben eltöltött idő a legfontosabb, és a férfiak is minden szempontból számolnak a női jelenléttel (például: étel mennyiségében, térhasználatuk szokásaiban). Tisztában vannak azzal, hogy a nők társasági lehetőségei a mecsetben egyetlen napra vannak redukálva, mégis zavarja őket, ha előadás alatt hallják, hogy beszélgetnek. Az asszonyok sokszor érkeznek gyerekeikkel a mecsetbe, akik egyértelműen lekötik a nők figyelmét: „hogy is lehetne figyelni, mikor itt annyi minden történik!” – mondta az egyik fiatal lány előadás közben. A nők számára fontos, hogy ilyenkor egy baráti közösségbe is tartoznak, melynek tagjai muszlim nők, akik hasonló problémákkal találják szemben magukat életük során. Természetesen vannak szorosabb és lazább barátságok, és vannak, akik alig ismerik egymást, és akik hétköznap is találkoznak akár a mecseten kívül, nekik mind fontosak ezek a pillanatok.

A muszlim viselkedési normák gyakorlati megjelenési formái ebben a közösségben a nők számára sokszor a férfiakkal szemben fogalmazódnak meg, a térhasználatban is következetesen észlelhetőek, még ha a tér beosztása az idők során változik is. 2004 októbere és 2005 májusa között végeztem terepmunkát a mecsetben, a tér felbontása, az előadás elrendezése azóta a közösség egyéb megoldásai mentén változhatott. Az akkori térfelbontás változtathatósága mellett azonban a térhasználat jelentéstartalmai viszonylagosan állandó, e közösségre jellemző szemléletet tükröznek.

Összegzés

Tanulmányom bevezető részében – e közösség saját véleményét idézve – leglogikusabb vallásként neveztem meg az iszlámot. De mi mindent takar ez az elnevezés? A magyarázat megközelíthető úgy, ahogy a bevezetőben tettem: „szabályok” szövedékét, elvárásrendszert említettem, logikusságot olyan értelemben, hogy az előírások önellentmondás nélkül tekinthetőek egy óriási összefüggéshalmaznak. De ha belülről látunk egy ilyen komplexitást logikusnak, (s nem külső szemszögből ismerjük el róla, hogy logikus) az azt jelenti, hogy ösztönösen érezzük, azonosulunk következetességével.

Az iszlám esetében olyan komplexitásról van szó, melynek legfőbb alapvetése, hogy követőinek hite az egyetlen Istenre irányul, és ezen keresztül arra a kultúrára, ami az ő elrendelése szerint valósítandó meg. Az iszlám annyiban jelenti az előírások rendszerét, amennyiben ezek az előírások a kultúraideál felépítői. E mindent felülíró ideállal való kommunikáció jelenti az emberek

számára az identitás meghatározóját. Hitük az útmutatás kinyilatkoztatottságának tényére is irányul, az Istennel szorosan összefüggő racionalitásra, a kézzel fogható útmutatásra, ami muszlim kultúra központi elemeként integrálja a különböző muszlim világokat.

Rudolf Otto gondolatai felhasználhatóak közösségem kapcsán. Ha hívőként „egyértelmű fogalmak” mentén – melyek „hozzáférhetőek a gondolkodás számára” – közelítjük meg Istent, racionális dologként gondolkodunk róla, „és az a vallás, ami elismeri és hirdeti ezt az istenséget, ilyen értelemben racionális vallás.” A „hit” Rudolf Otto szerint ezen a racionalitáson alapul, ez alapján különböztethető meg a „puszta érzéstől” (Otto 1997:11). Azt is hozzáteszi, hogy ezek a racionálisan leíró fogalmak nem merítik ki az istenség lényegét. „Ilyen félreértést sugallhat a hitépítő nyelv beszédmódja és fogalomvilága, a prédikáció és a hitoktatás tanító jellegű tárgyalásmódja” vagy például azok a beszédmódok, melyekről közösségem kapcsán beszéltem. „Ezekben a racionalitás áll középpontban, sőt, olykor mintha ez volna minden”. Rudolf Otto ezt részben annak tulajdonítja (számomra is meggyőzően), hogy „minden szavakból felépülő nyelv elsősorban arra törekszik, hogy fogalmakat közvetítsen”, vagyis kategóriák mentén szemléltessen. Azokat a fogalmakat, melyeket e beszédmódok alkalmaznak Istennel kapcsolatos dolgok leírására, „egy tárgyhoz rendeljük, noha a tárgyat magát nem ismerjük fel a predikátumokban (vagyis a leíró fogalmakban), és nem is ismerhetjük fel bennük, mert azt másféle, egészen sajátos módon kell megismernünk” (Otto 1997:12).

Ezt a röviden szemléltetett racionalitást nevezhetik közösségem hívői logikának, ésszel beláthatónak, s mikor így nevezik vallásukat, arra célozhatnak, hogy mindez azok számára is logikus kell, hogy legyen, akik nem élnek muszlimként. Relativista hozzáállást várnak el az emberektől, hogy a kultúrákat (így az övékét is) érthetőnek, saját rendszerükön belül logikusnak tekintsék, de az iszlám ismeretében ez a hozzáállás töltődjön meg azzal a tartalommal, hogy az iszlám jelentse a legigazabbat, s az ebbe vetett hite irányítsa az embert. Pontosabban: az egyetlen Istenbe vetett hit, aki ezt a kultúraideált rendelte el követendőként. „Az iszlám nem leköti az embert, nem zárja be, hanem szabadságot ad”. Nem lemondásra késztet, hanem a teljes azonosulásra, kiteljesedésre abban a szabadságban, ahol az átélt normarendszer helyre teszi a világ jó és rossz dolgait, mely csak egyféle helyes utat enged, de ha átélése létrejön, a hívő megtalálja a lelki magabiztosságot, a helyét a világban és az élet értelmét.

Könyvészet

Dár Al-Szalám Mecset idézett kiadványai

ALKHALIDI, Hussain 2005 Amit az iszlámról tudni kell.

IBN BADAWÍJ, ‘Abdu-l-‘Adzím 2001 Az ima (és minden ami vele kapcsolatos). Bp.

IBN BADAWÍJ, ‘Abdu-l-‘Adzím 2002 Az imádkozás könyve. (szerk.: Dr. Shubail Mohamed Eisa) Iszlám Kultúráért Egyesület.

IBN BADAWÍJ, ‘Abdu-l-‘Adzím 2005 Az Iszlám állásfoglalása a nőkkel kapcsolatban. (szórólap)

Felhasznált antropológiai irodalom

Boglár Lajos 2001 Vallás és mitológia strukturalista vizsgálatáról. In A kultúra arcai. Budapest, Napvilág Kiadó.

Eliade, Mircea 1999 A szent tér és a világ szakralizációja. In A szent és a profán. A vallási lényegről. Budapest, Európa könyvkiadó. On-line: https://terebess.hu/keletkultinfo/profan1.html

Geertz, Clifford 2001 A vallás mint kulturális rendszer. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris Könyvkiadó.

Geertz, Clifford 2001 Sűrű leírás. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris Könyvkiadó.

Otto, Rudolf 1997 A szent: az isteni eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz.  Budapest, Osiris Könyvkiadó.

Van der Leeuw, Gerardus 2001 Szent tér. In A vallás fenomenológiája. Budapest, Osiris Könyvkiadó.