Amiképp a férfi és nő mint ellentét, különbség vagy egységre való igény folytonosan újratermi magát mint problematikát, úgy van kontrollfunkciója, nemi szerepen túli gazdasági vagy politikai kihatása is annak a miliőnek, melyet a nők alkotnak meg és tartanak fenn.

E sajátlagos törvényű másik világ, a terek használatának rejtélyes földrajza/természetrajza formál aktív viszonyrendet a kommunikált stratégiákban: a nők terei, a férfidominanciájú társadalomban megformált női szerepjátékok és szimbolizációk nem csupán a nyelvet hatják át árulkodó kifejezésekkel, nemcsak a fogyasztási- és reklámkultúrára nyomják bélyegüket, de a harmóniák hiányát átélő aktorok társkeresési nyelvét, kommunikációs gyakorlatát is. Az anyanyelv, a nemzeti nyelv, a férfi és női terek közti átmenetek jellegzetességei „gendernyelvészeti” metaforákban, szimbólumtörténeli lenyomatokban is megragadhatók. Ezt és ezeket mint a kulturális reprezentációk mindennapi mutatkozásait veszi sokrétű elemzése tárgyaként Huszár Ágnes, kinek kötetében egy alapos tanulmány a várost mint ősi női princípiumot festi föl (ráadásul huszadik századi magyar festészeti alkotások illusztrációival!), más írásokban pedig szociolingvisztikai figyelemben részesíti a nemzeti énképeket, a hatalom terének női szereplőit, a lelkésznők, katonanők, szexisták és „genderisták” közviselkedési stratégiáit, a női test mint kivetített felület jelentés-tartományait, szimbolikus hatásait.[1]

A nő terei mint irodalmi és művészeti alkotásokban föllelhető kollíziók hatásegyüttesei nemcsak a határokat, hanem a határátlépéseket és a térmetaforák kölcsönhatásait is magukon viselik. E vizuális univerzum mintha a teljesség harmóniája helyett volna, vagy annak végcéljaként, hogy benne létezni indokolt legyen és nevet kaphasson, ami a mitizálódás, rátalálás, keresés, kizárás és bekebelezés játszmáiban ősidők óta mindennapossá vált… – olykor manipuláció, meggyőzés, stratégiai cselekvés vagy attitűdváltozás reményében keresve a hatás esélyét ott is, ahol „dologként kezelve” nem a nő méltóságát, hanem alávetését szolgálja (lásd a Nők Lapja vagy a Cosmopolitan manipulatív fogyasztói vagy ideológiai hatásmechanizmusát, ellenoldalon pedig leszbikusok színrelépését vagy celebek történeti önfelmutatását).

A kötet nem monográfia, de majdnem az. Tanulmányai a nő helyét, társadalmi terét, kulturális reprezentációját vállalja bemutatni, azt a tüneményt, mely sosincs férfiak nélkül, ellentétük és egységük nélkül, környezeti szabványok és szabályok nélkül, magántér és köztér nélkül. Érzelmi átéltség, a hatalom terébe kéredzkedő asszonysorsok változatai, irodalmi hősök értékmintái, kontrollfunkciók (katona, református lelkész, celebritásokat „kiszerkesztő” újságíró vagy női magazin, nemzetmetaforákat megtestesítő hírhedtség, /édes/anyanyelvet beszélő vagy mitikus szerepet vivő nőtípusok tere) és e térrel-szerepekkel foglalkozó kötetek recenziói a kultúraközi összehasonlítást is megjelenítik.

Az európai gondolkodás sémái közt az élet és halál, fény és árnyék, szent és profán, férfi és nő birodalmai között persze mindig ott egy határsáv, ahol a tabuk és rítusok mellett az ismeretlenség derengése ad menedéket a határsértőknek (negatív rítusok és életvitelszerű dacosságok körében, leszbikusok vagy „férfifaló” nőstények modern világában), ami mindig és mindenütt hasonlókra és különbözőkre, időben jelen lévő és időtől független terekre osztja a cselekvőket, otthonosnak és kilépőnek mutatja a szereplőket, nyilvánosnak vagy titkosnak minősíti vagy hagyja minősíteni a másságok főszereplőit (pl. Orlando alakját Virginia Woolfnál, titkos és gömbszerű térben mozgó alakokét, akik Gertrud Stein vagy Beauvoir, Jeanne Mammen vagy Zinajda Gippiusz vagy mások könyveiben, verseiben, festményeken vagy színpadon, filmen vagy önéletrajzban lesznek nem mindennapi képviselői nemüknek).

A lírai Én mint mindig is „csekélyebb értékű” nem képviselője konstans ellentétlistába illesztve a rosszat, a sekélyesebbet, az állatit, a természetiből is az „alantast” jeleníti meg, szemben a mitologikus férfival, a férfidominanciájú társadalmak „uraival”, filmrendezők ideáljaival vagy épp Lenin szexualitásról vallott nézeteivel. A csoportbesorolás és az előítéletek viszonya (Allport nyomán) mint beszédaktusok mögöttes világa nem „A Nőre”, hanem Minden nőre vonatkoztatott beállítódás univerzális mivoltában leli gyökereit, s a szexizmusnak, a szexista vélekedéseknek nyelvi klisékbe öltöztetett vonzatstruktúrái felé vezet. Ehhez már csak konkretizálásként adódik e kötetben is a női test mint nemzetmetafora összképe a finn, a francia, a magyar és az orosz „földmetaforák” (földistennő, országok vagy földrészek női princípiumai) világában, a városok emberkéz alkotta testében, a teremtésmítoszok topológiai rajzolatában. A nyelvben tükröződő projekciók fényesen láttatják a női test mint visszfény-tartomány természetét, a városképek szexualizálásához kapcsolódó bűnösség kontrasztját (Bábel, Szodoma, Róma, London és Párizs vagy Berlin századfordulós képe, Trianon árnyékában fogant érzület-etikai projekciók, stb.) a férfivá változás örök és teljesületlen vágyképéhez illesztik. Átlépve vagy épp megtorpanva azon a küszöbön, mely örökké és felülmúlhatatlanul húzódik a férfi terek és a nőiek között…

[1] Huszár Ágnes: A nő terei. L’Harmattan – Könyvpont Kiadó, Budapest, 2011., 215 oldal.