Van olyan tanár, aki miatt megszeretjük a tantárgyat, lehet ilyen könyv is. Egy jó könyv hatással van az olvasójára, a még ismeretlen megnyitja önmagát, a tanulmánykötet a tudományt. Van olyan tanító, akire életünk végéig emlékszünk, aki választásunkban kijelöli számunkra az utat, így leszünk tanárok miatta, vagy szabad bölcsészből a tudománnyal foglalkozó elkötelezett „filoszok”. Otthonra találunk.

Kultúrakutatás és narratíva címmel – Tanulmánykötet A. Gergely András tiszteletére 60. születésnapja alkalmából – jelent meg a Makat – L'Harmattan Kiadó gondozásában, Szász Antónia és Kirzsa Fruzsina szerkesztésében. A kötet alcíme le is maradhatott volna, hiszen mint egy születésnapi ajándékot kibontva, úgy a könyvet olvasva ismerünk rá, kinek a diákjai, kollégái, kutatóbarátai írtak itt, kit köszöntünk, kire emlékezünk, kinek volt ma születésnapja. Az ünnep az élet értelme, fogalmaztam meg még régen valamikor egyetemista diákkoromban, a társaságunkba tévedt lányoknak. Az együtt töltött idő öröme, a másik(ok) társaságába tévedés, az ünnep mondatta velem ezt. Azóta is úgy gondolom igaz, amit akkor a máshol-lét megteremtett.

A kultúrakutatás címszó alá rendezhető írások szépen bemutatják, mivel is hivatott foglalkozni a kulturális antropológia, mi és hogyan válhat tereppé, „de e folyamatban hatalmas szerepet játszik a kamera beállítása, vagyis a (kulturális) perspektíva, amelyből az antropológus elkészíti leírásait” (46. o. – Leichtman Erna: Kultúra, szöveg, interpretáció). A leírás, a narráció megvalósíthatóságának kérdésével talán egyetlen tanulmány sem foglalkozik, így a kötet megmarad a kultúrakutatás lehetőségeinek kérdéseinél. A megismert kommunikálhatósága a kívülállók számára a nyelv irodalmiságának kérdésén, a dramaturgiai érzékeltetésen, a valóság lehetőségén és a kétségek bizonytalanságán, nyelvhasználaton, a tanár szaván alapszik. „A kultúrára vonatkoztatott szövegmetafora ellenére az antropológusnak nem áll rendelkezésére elsődleges szöveg, melyet bárki elolvashat, lefordíthat” (54. o. – Uő.). A tanulmányok a narratíva különbözőségeit saját nyelvezetükön mutatják be az olvasónak.

Olyan tanulmánykötetről beszélünk, amit bárhol is kezd el az olvasó, az emberi együttélés, a kulturális létezés bármely szegmensénél a kötet végül meggyőzi őt, hogy végigolvassa. Az előszót a köszöntő után a kötetben szereplő írások bevezető soraiban olvashatjuk. A köszöntőben pedig a kulturális antropológia lényegi vállalását találjuk, amely most az ünnepeltről szól. „András mintha ismétlődően arra keresné a választ, hogyan keresi/találja meg az ember az otthon(osságo)t egy amúgy idegenséget sugárzó fizikai és társadalmi térben” (9. o. – Bali János: AGA 60 (mennyi?!?!) avagy 60 mondat magáról AGÁ-ról).

Az idegenség az ember alapvető ontológiai létállapota, fogalmazhatunk a filozófia tudományára támaszkodva, amely tételmondat a vallás keretein belül is valósnak bizonyul. „Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeressed azt mint magadat, mert jövevények voltatok Égyiptom földén” (3Móz 19,34). Hasonlóan, a pszichológia fejlődéslélektanával vagy más tudományterületek nézeteivel is megtámogathatjuk az ember (az én) és a világ (idegen) kötődését. A földi élet az otthon megteremtésének lehetősége. A kultúra tágan értett definíciója a másikok otthonhoz tartozásának rendszerét, valóságát írja le, megértve a mást, megértve a sajátot. A másik elkerülése ugyanúgy az együtt létezés, ám sajátos, valósága. Ahogy az idegen is a már ismert másik, aki nálunk marad, tehát jövevény.

A megismerés során a megismerő is közelebb kerül önmagához: ott ahol ő olvas, onnan mely sorok látszodnak hangsúlyosnak (Komor Judit: Éder Xavér Ferenc elfeledett kézirata). Kirzsa Fruzsina tanulmánya, a magyarországi örmény kisebbség jelenének megismerése az aradi vértanúk kultúrtörténeti mélységébe is bepillantást enged. Látható az örmény kisebbség jelentősége a történelmi Magyarország számára. „Azonban nemcsak a kutató ismeri meg kutatásának tárgyát és alanyait, hanem őt is megismerik” (32. o. – Bisztrai Márton: Egy bennfentes idegen).

Drjenovszky Zsófia tanulmánya – egy megmaradt kultúra fennmaradásának lehetősége: „két dolognak köszönhető: elég ellenállók voltak ahhoz, hogy megtartsák különbözőségüket, ugyanakkor elég alkalmazkodóak ahhoz, hogy a fennmaradásukhoz szükséges elemeket átvegyék a domináns kultúrából” (255. o. – Drjenovszky Zsófia: A pueblo indián kultúra főbb jellemzői napjainkban) – folytatásaként olvasható Komor Judit munkája; egy ősközösség találkozása a domináns kultúrával. Végül is „egy kultúra nem statikus, hanem folyton változik, s a változások mind formai elemekben, mind az értékrendszerben megjelennek” (270. o. – Marton Anikó: A hagyomány maga a változás).

A folyamatában változó kultúra olvasatai sohasem egy kötődésben (néhol függésben) szemlélik az embert, hanem az elengedés és megkapaszkodás hatásában. Kulturális kötődéseink többrétűek, Bakó Boglárka dolgozata az egyéni életekben megjelenő karizmatikus, teljes személyiségre igényt tartó intézményrendszert követi nyomon, családok életén keresztül egy falu életében. Tanulmányában szépen megmutatja, hogy a karizmatikus közösségnek nincs az emberi közösségek rendszerében helye, a kezdeti csatlakozást követően azokkal együtt élni képtelen. Utána az ember életében bármely egyéb intézményrendszer csak a karizmatikus rendszerben képzelhető el. „A karizmatikus csoportba kerülésük egyszerre jelentette számukra a függetlenedést a szülői, rokonsági és közösségi elvárások alól” (176. o. – Bakó Boglárka: „Kiválasztottnak érzem magam...”). Valóban, egy falu normarendszerét, elvárását is látjuk. A falu érzelmi dinamikája a kirekesztésben, az egyén érzelmi visszaigazoltsága nélkül (én még mindig e falu szerves és fontos tagjának érzem magam, akire a falu szükséggel tekinthet) is megvalósulhat? A falu életét irányító törvényszerűségek ismeretének hiányában, lehet-e nem érteni, ha kitérnek a köszönése elől?

A karizmatikus eszmerendszerben és a falu kultúrájában tejes mértékig megjelenik az ember, mint általános, akinek szükséges a feltétlen elfogadás, és az egyes egyén: I. Ilona „a falu társadalma elítélte »megesettsége« miatt” (173. o. – u.o.), és K. Erzsébet „története mutatja, hogy a karizmatikus mozgalom sajátos vallásgyakorlata ott is vigaszt tudott adni, ahol a hagyományos egyházi hitgyakorlat már nem. A karizmatikus közösség pedig ott is megértéssel fordult a gyászból kilépni nem tudó egyén felé, ahol a protestáns közösség már ellenségesen fogadta a gyengeséget” (175. o. – u.o.).

Pálos Dóra írásában hasonlóan, egyszerre több kulturális kötődésben látjuk a kutatás szereplőit. Regényes történetben elmesélve látjuk a roma közösségben megjelenő nőt, a szűz leányt, a fiatalok egybekelésének és új életük kezdésének allegóriáit. A házas asszony életét, a nők világát, benne a férfiak tetteinek egymás közti értelmezését, minősítését, amely nagy mértékben befolyásolja a közösség ítéletalkotását, meghatározza a nők döntését (211. o. – Pálos Dóra: Elza házai. Női választások egy roma közösségben, Erdélyben).

Lesz olyan írás is, amely a kötelezően, avagy tiszteletből hagyott oldalakra került. Az idő és a tér mentén elbeszélt tanulmányok még sokféleképpen csoportosíthatóak lennének. A. Gergely András nevével egybekötve lehetne egy olyan tanulmánykötetet szerkeszteni, amely a Tanár Úr jellemző irodalmi stílusában elbeszélt írások – melyek a végtelenbe nyúló, folyamatosan továbbmesélő gondolatokkal megmutatott ismeretlenből, megérthető valóságában ábrázolódót megtapasztalható fejezet után – a kutatási területének mintázataiban íródott, a módszertan és megközelítés tekintetében leginkább rá jellemző tanulmányokat tartalmazná és így tovább, sorolhatnánk egy leendő kötet fejezeteit. Ez most nem ilyen, ám megpróbálkozhatunk így olvasni és biztosan felismerjük őt, az ünnepeltet. A „kötet szerzői András szemléletmódját követve kívánnak köszönetet mondani kollégájuknak, pályatársuknak, tanáruknak” – olvasom a hátlap fülszövegén, és ez biztosan meg is van, egy kirajzolható kör a tanulmányok határvonala.

A Tanár Úr szemléletmódját van, amikor nem is oly könnyű magunkévá tenni: emlékszem, egyszer beszélt nekem egy városantropológiai tanulmányról, amely a város illattérképét lesz hivatott megrajzolni. Együttélési mintázatok, amelyek megismerhetőek az együtt lét különböző vetületein. A szagok és az illatok is, mint a kultúra, emberi együttélés egy mintája, ami egy lehetséges ajtó az otthon lét valóságába. Városban mindannyian jártunk már, vagy szükség esetén megyünk majd, így a terep bármelyikünk számára bejárható „magát az interpretációt tartom tehát a fő feladatnak” (A. Gergely András – gondolatunkhoz idézem a könyv borítóján szerepelteket).

Az eleven beszéd egészen másként nyit teret a hallgatóság felé, mint az írott szöveg, a tanulmányozottat a beszédtémába emeli. Az érdeklődés középpontjában másként fogadja be a hallgatóság a mondottakat. A már ismertetettek értelmében a tanulmánykötet különlegessége az írásban jelenlét, a tanítás írott formája. Gyakorlati megvalósítása megnyitja az ottlét jelenét, képes a közvetlen beszédre az élő szó intimitásában.