Nincs is talán konvencionálisabb publicisztikai megoldás, mint augusztus 20. táján István király intelmeit idézni. A magyarországi sajtóban és közbeszédben viszont épp mostanság lett kurrens téma a nemzeti ünnep értelmetlenségének bekövetkezése: nincs már Alkotmány ünnepe, helyette más dátummal Alaptörvény van, méltán vitatott státuszban; nincs már köztársaság sem, a kenyér ünnepét nemcsak az aratás, hanem a fogyasztás redukálása is korlátozza… Marad hát Istvánok napja és a jeles uralkodó regnálásának emléke, mely azonban kormányzati hivatkozássá változott, így közmegbecsülése és rangja is vitatottá vált. De ha mégis az ősi forráshoz fognánk, nem kerülhető el az „Intelmek” VI. pontjának szövegrésze: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked,  fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák”.[1]

A jövevények jóakaratú gyámolítása most európai vállalássá lenni látszik, emiatt a magyar antieurópai stratégia bátran szegül szembe a keresztényi jótétemények „elavult” szabályrendszerével. A nagyra növekedés és ennek öntömjénező propagandája viszont megkívánja, hogy önnön nagyságunk bizonyságaképpen a triviális lekezelés eszközét alkalmazzuk: szépen lassan gigantometriai mérőközpont létrehozásán kezdenek majd dolgozni, hogy birodalmias öntudat nélkül ne történhessen semmi a hazában, a biológiai-fizikai és a morális-egzisztenciális nagyságunk mérhetőségét napi hírekben lehessen trombitálni, a nagyra növekvés kritikusait és végveszélyes ellenlábasait pedig politikai vagy nemzetbiztonsági ügynökökként lehessen kategorizálni. Abban a közpolitikai rendszerben pedig, ahol „idegenszívűség” áll szemben a szolgaszívűséggel, nem kétséges, hogy a politicidium új eszköztárát kell és lehet érvényesíteni a kétharmadozott érvek mentén.

Az ünnepkészség egyik tünete, hogy megzavarni tilos – közerkölcsi értelemben és hazafiúi/nemzeti együttműködés-rendszeri normatívák mentén egyaránt. Ebben pedig világos, hogy senki idegennek nincs jogosultsága részesülni, mégannyira, ha csupán sötét múltú jövevény, netán ellenfél vagy ellenség is. A jövevények példátlan tömege pedig (napi ezer ember, átlagban számolva a déli határokon megjelenő idegenek létszáma) a legtermészetesebb módon az ismeretlen ellenség kategóriájában köt ki, akkor is, ha csak átmenő utas, akkor is, ha idegenforgalmi alanynak tekintik, vagy politikai gyanúsítottként azonnal vissza- vagy továbbtoloncolják. Mint idegen, az örök mumus körébe tartozik, hisz feltételezhetően közeli hozzátartozója Belzebubnak, az Iszlám Államnak, az életveszélyes táliboknak vagy bárki másnak, aki nem mi magunk vagyunk. S ebben rögtön meg is nyugszik a hatalomittas lélek: a szépre és szörnyetegre osztott világban az előbbi létjoga nem kérdés, az utóbbi pusztíthatósága pedig nem vitás.

A magyarországi migrációs hullámzás pedig ezenközben mégsem a szépek és szörnyetegek szent háborúja. Csak jól jön, hogy hadiállapotot lehet hirdetni, egyrészt mert akkor többet ad az EU menekültügyi ügykezelésre, másrészt pedig mert impozánsan hat egy újabb „Kik támadták meg Magyarországot” plakát alapanyagául bármi, amiről főképp határőrizeti információ van. Csupán kiegészítő belátás kérdése lenne persze, hogy az évente mintegy 300 kiadott menekült-igazolvány önmagában még nem lenne elegendő új keresztes háború meghirdetéséhez. A társadalomkutatások, melyek a migrációs potenciál növekedése előtt már másfél évtizeddel korábban jelezték a növekvő hazai idegenellenesség fokozódását, 1992-ben hozzávetőlegesen 35—45%-ra tették a bárki idegennel kapcsolatos beállítódások jelenlétét (még a nemlétező pirézek ellen is 60% volt az elutasítók számaránya!!), úgyhogy európai csúcsot javítottunk abban, miképp kell saját kerítéssel elzárnunk magunkat a szolidaritás, felelősségvállalás, jámborság, szívélyesség és megérteni hajlandóság bástyái előtt egy olyan szögesdrótos rendszerben, amelynek korábbi lebontását kormányok hosszú során át mint európaiságunk és szabadságvágyunk büszke teljesítményét mutogattuk negyedszázadon át.

A menekülő pirézek java többsége távozik is, nemcsak azért, mert ilyen körülmények közé nem vágyik, hanem mert eredendő célja sem a beilleszkedés volt egy olyan magyar világba, ahol a feldolgozatlan történeti traumák (Trianon, 1956, 1989-es köztársaság fölszámolása, /több/száz éves zsidóüldözés, kitelepítések sorozatai, kisebbségek jogainak kitartó semmibevétele, nyelvi és kulturális imperializmusok stb.) és a geopolitikai konstellációk mindig is megteremték a rasszizmus vagy ordinális nacionalizmusok feltételeit. A kirekesztő lét – szemben István jótanácsaival – több volt, mint feudális vagy törzsi konvenció, de olykor kevesebb, mint osztályharcos vezéreszme. Ugyanakkor az intolerancia, a hiányzó sokkultúrájúság (hadd ne mondjak multikulturalizmust), a cigány- és zsidóellenesség olyan társadalomszervezeti alapelvekké váltak, hogy nincs az az osztálytársadalom, mely következetesebben kizárólagos tudott lenni e téren. Okai pedig többfélék, csupán egy párra hadd utaljak…

Kézenfekvőnek mondják, hogy a migráns-ellenesség, a három méteres kerítés építése kertünk végébe, a büszke nemzeti öntudat szembeállítása minden mással – nem más, mint műveltség, iskolázottság, végzettség függvénye… Viszont: a főiskolát végzettek 35%-a, az egyetemi diplomával rendelkezők 20%-a is xenofób. Akkor hát mitől függ a belátás, együttérzés, segíteni képesség megléte/hiánya?

A kormányzati mantra és követőinek (lásd Kocsis Máté „összes műveit”…) hörgése a gazdaság fenntarthatóságának veszélyeztetését sugallja: „elveszik a munkádat…!”. Mármint a nem létező munkát,  vagy azt, amihez több millió magyar sem jut hozzá, majd éppen egy magyarul sem beszélő albán fogja veszélyeztetni, esetleg egy szaktudás nélküli afgán kamasz, akinek „állítólag” egész családját szeme láttára végezték ki… „Nem ismerik a szokásainkat, nyelvünket…!” – de biztosan veszélyeztetni fogják a hazai kulturális közéletet… Más a rokonsági kapcsolatrendszerük, szociális hálójuk, vallásuk, igazságról és bűnről való fogalmuk, veszélyeztetik közéletünket, lányaink tepsi épségét, kiskertünk almafáit, templomaink szimbólumait… Meg így, meg úgy.

A „kulturális” érvelésben nem szükségképpen kap helyet a tény (nevezzük szimpla adatnak inkább), hogy az idegenrendészeti eljárások között 65 ezret kellett megszüntetni, mert a kérelmező (harminc—negyven százalékuk megkaphatta volna a menedékjogot!) tovább állt időközben. Hetente átlag 9000 jövevény érkezik, közülük idén már 300-an kaptak befogadó nyilatkozatot… Ez heti tíz. EZ képezi alapját a látens és harsány rasszizálásnak…! Szinte keresztényi a jelenség.

A bőrszín Európájának, a „Nagy Fehér Európainak” egész létét elbizonytalanítják. S ezt nem hagyhassuk. Hja, hogy a „homogén” magyar etnikai nemzet tévképzete István királytól függetlenül sem volt soha összefüggésben a demográfiai tényekkel, (alapja volt viszont a mindenkori politikai és hatalmi viszályoknak igen erőteljesen!), ez nem mint érv jön számításba, hanem mint kortárs feladattudat: épp ezért kell családot, beosztottat, szomszédot, padtársat, főnököt utálni, ha idegenből érkezett, s még annyira, ha szegény, elesett, bűnös lélek, amelyből épp elég van minekünk is, miért kellene még több legyen?!

            A „bejöttek”, „be”vándoroltak oly „vágyott” helyzete sem maga a tökély. 4500 táborlakó a megmondhatója, erre vágyott-e. Százhúsz ezres összlétszámról van szó, melyből 115 ezer kérelmezte az idegenrendészeti befogadó eljárást (5000 nem így tett) – sorsuk a visszafogadásra kormányszintű szerződésben kötelezett országoktól függ, nemegyszer olyanoktól (a görögök, bolgárok, törökök, szerbek, montenegróiak érdekeltek elsősorban), akik legfőbb érdeke, hogy turisztikai közvetítő szerepben minél gyorsabban továbbítsák más államok felé a migráns tömegeket. Az ideiglenes táborokra kormányprogramok és nemzeti meg európai költségvetések kell gondot viseljenek. Mindebből az egyes államok lakossága szinte semmit sem érzékel, mindössze a kormánypropagandát, moderált uszítást, indolens kiszólások tömegét, bűnbakkereső gesztusok sorát érzékeli. A „be”vándorló mint idegen, mely föltételezi a „bent” élők egységét és kiszolgáltatottságát, olyan vizionált nemzettudat masszáját kezeli szabadon, mely mind az etnicitást, mind az emberi jogokat, mind a mozgásban nem korlátozható szabadságfeltételeket egy képzelt ellenség kategóriájához csatolásban vezeti le. Az, hogy két vagy több kultúra találkozik minden egyes menekült esetében, vagy az, hogy a verbalizált és performatív mutatkozások miképpen érzékítik meg a másságot, itt nem válik kérdéssé. A kívülállás a bentlétben, vagy az időlegesség kérdése, mely roppant mód eltérő a legtöbb menekült konkrét esetében, mindenekelőtt a belekényszerítettségben teljesedik ki, így a kölcsönös segíteni-tudás lesz alapkérdéssé, még mielőtt az eljárási szabatosság érvénybe lépne. De ezt a naiv képzetet, az együttgondolkodás és együttérzés intézményét mintegy gépesítetten hagyja figyelmen kívül az emberközpontú partnerségre vállalkozni képtelen apparátusi és politikai logika. Ami ennél még veszélyesebb: az idegenellenesség mindenhol ott a legerősebb, ahol a szegénység általánosabb, továbbá a diktatúrákban, ahol a tolerancia minimuma is életképtelen jobbára. A „bent” és „kint” kérdése, a miénk és az idegen alternatívája mindig ott feszélyezőbb, ahol a viszonyítások terén kevesebb a megértés, vagy ahol a meg-nem-értés a legerősebb érv.

A migrációk kezelése mindazonáltal nem egyszerű feladat, még európai megosztottságban, árnyaltabb érdekterekben sincs harmónia ezzel összefüggésben. Az osztrák vagy a brit példa nem érvényes Svájcban vagy Franciaországban, a svéd helyzet eltér a töröktől, a német semmiképp sem vethető össze a litvánnal. De ott, ahol nem a szakadékba lökést választják mint megoldást, mindenképp elgondolkodnak legalább azon: honnan jött, miért kellett menekülnie, ki és mi veszélyeztette annyira, hogy életveszélyes kockázatok dacára is útra kelt…? S honnan tudnánk vajon azzal a végtelen magabiztossággal, milyen kultúrából jön, s ott mit jelent az elmozdulás, az útra indulás, a menekülés, a próbálkozás, a kiszolgáltatottság vállalása évekre-évtizedekre…? Mi kell ahhoz, hogy meglegyen a befogadás kultúrája, a türelem, a menekült-státusz kiutalásához szükséges belátás „eleganciája”? Ki ítélhet, s milyen jogon teszi? A felelős cselekvés kötelme, erkölcse, bölcsessége nem kötelez-e, ha kormánytényezővé nőtt valaki?

Lehet, István intelmei nem a mi korunknak szólnak… S ahogy nagyrabecsült ismerősöm föltette a kérdést: „amikor mi bejöttünk Vereckénél, ott nem volt szögesdrót…!”, s ahogy a honfoglalás mint migrációs hullám ma már a nemzettudat bázisaként világítható meg…, az legalább némi, kevéske vagy legalább látszat-toleranciára késztethetne. A „különb-különb példa” és Szögesdróttal, vagy anélkül?

[1] Forrás: https://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm