Feltorlódó hírek, sajtójelentések... Incidensek a tranzitállomásokon, pihenőhelyeken, határátlépőknél. És a kerítés mentén. Alapos kocsiátvizsgálások a magyar–osztrák határon, migránsokkal zsúfolt vonatszerelvény leállítása – szintén a határon. Idegesség, feszültség. Törvénycikkelyek, rendeletek emlegetése, ujjal mutogatás. Pedig most nagyon ránk férne a higgadt gondolkodás, mert addig már eljutottak az európai politikusok, hogy kijelentsék: újfajta gondolkodásra, értelmezésre van szükség migráns-ügyben.

Németországban Angela Merkel és társai mintha hangosan gondolkoznának: amit megfogalmaznak, az jól hangzik, de inkább csak a célkitűzések tartományában. Hiányzik hozzá a módszer és az eszköz. Azt mondják: fel kell gyorsítani mindent. Az eljárásokat éppúgy, mint a döntéseket. Ez utóbbi pedig már infrastruktúrát is feltételez. Németország úgy becsüli, hogy az idén 800 ezer bevándorló integrálásával még megbirkózik, de utána másokat is hagyna szóhoz jutni. Akiről pedig kiderül, hogy nincs különösebb oka a bevándorlásra, azt haza kell küldeni. Na, hát ez lesz a legnehezebb...

A brandenburgi tartományi miniszterelnök már a probléma gyökeréig merészkedik: szerinte Uniós szinten arra lenne szükség, hogy menedékkérőket befogadó állomásokat nyissanak Észak-Afrikában, és a hatóságok már ott döntsenek arról, hogy ki jogosult a huszonnyolcak védelmére. Így senki nem kényszerülne arra az „életveszélyes vállalkozásra”, hogy nekivágjon az EU felé vezető útnak... Jól hangzik, de az már bökkenő, hogy akkor Európa megy Afrikába, hogy beleszóljon az ottani ügyekbe. (Átkozott politika!)

Magyarország elhatározta, hogy igyekszik mindenben megfelelni az uniós előírásoknak. Ezzel aztán úgy lelassult az országon átvonulás üteme, hogy a feszültségek a tranzitzónák zsúfolt táboraiban törnek ki. Gátat építeni, vagy medret ásni a folyamatnak? Vagy valamit a kettő között? Hosszú forró nyárvég gordiuszi csomója...

*

Száz évvel korábban, az első világháború végén is csúnyán összekeveredtek a dolgok. Be- és kivándorlóktól nyüzsögtek az országutak és az egyéb útvonalak...

Itóka, vagyis Bölöni Györgyné, született Márkus [Marchitiu] (Kozmutza) Otilia [második] férjével együtt – mindketten Ady hűséges barátai – a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekül. Budapesten hagyott házukat rekvirálták, erdélyi menekülteket költöztettek bele – Bölöniéknek, a vétkeseknek megteszi az emigráció is. Itóka mégis hazavágyik: látni az elvesztett otthont, elrendezni a maradék ingóságok sorsát: bútorok, ruhatár, könyvek, iratok várják, hogy sorsuk kiteljen. Az asszony vállalja a kockázatot és hazahajózik: a három szobás rózsadombi lakásba tíz tagból álló két család telepedett. Itókát szemléjén a háziúr kíséri. A látvány lehangoló: az ablakok nagyon piszkosak, sárral befröcsköltek. Az udvar gyerekekkel zsúfolt. Az előszoba szemetes, nyoma sincs a tükörfényesen hagyott parkettnek, mindenütt faládák és beszennyezett bútorok. A háziúr durva tréfát ereszt meg: Itóka, a valódi lakástulajdonos igazából azért jött, hogy kitegye a mostani lakókat. Az új lakók, a menekültek, persze megijednek. Sorsuk amúgy is bizonytalan: éveken át el kellett szenvedniük a háború, a menekülés packázásait. Bölöniné megnyugtatja őket: csak személyes holmija érdekli: a konyha, a kamra tartalma. 1920. június 2-i naplóbejegyzésében (Szenvedések könyve. Bécsi Magyar Kiadó, é.n. [1921]) írta: „A konyhában mostak, visszahőköltem a bűztől és a piszoktól... Elhaladóban benéztem a cselédszobába. A falon legkedvesebb perzsaszőnyegem nagy, vastag kampósszegekkel átszakítva lógott porterhesen... Egy mocsáron, rothadó krumplihéjak közt, vagyis a fürdőszobán át, benyitottunk a hálószobába. Itt volt bútoraim egy része egymás hegyén-hátán. Csak az egyik ágyat láttam mégis, a másik kellett, kivitték - mondták. Különben pedig ezt is használják, egy fiatalember alszik benne. Nem baj, mondottam, és az elhanyagolt tisztátalanságtól undor fojtogatott... A kipusztult kamra képe is siralmas volt. A konzervek eltűntek, el a kávé, cukor, rizs, gríz, mák, paszuly- és borsófőzelék. Az eső bevert, föl sem törölték a nyomát, megrozsdásodott tőle a zsírosbödön. A befőttesüvegek nagy része üres, némelyikben félig csak azért hagytak, hogy megpenészedve azt mutassák, mintha elromlottak volna... Sokat fáradtam, örömöm telt a rendben, a tisztaságban, a szép és célszerű elrendezésben. Ezért fájt különösebben a határtalan piszok, rongálás, pocséklás: sokévi munkám pusztulása, melyet az egész lakás feldúlása tárt elém... Panasz és zúgolódás nélkül győztem le e megmásíthatatlanul reám szakadt bajt. Nem illettem egy szemrehányó szóval sem a belakoltatottakat, inkább szánalmat éreztem irántuk, amiért ilyen nem embernek való szennyben, mindent tönkre rongáló rondaságban képesek élni... Világosan láttam, minden szavamat bizalmatlanul fogadják. Úgy néztek reám - bár mézesmázosan, mindenbe beleegyezően szóltak -, mintha valami betolakodó gonosztevő lennék, mintha én okoznék nekik tetemes károkat, mintha én űzném ki őket nyugalmas otthonuk tisztaságából. Halk szavaim erre még félénkebbek lettek, és szégyenkezve léptem ki egykori kedves otthonom küszöbén, mentem lehajtott fejjel barátaim szívességét igénybe venni. Most már minden kétséget kizáróan tudtam: nincs otthonom.”

A történet itt akár véget is érhetne, de a java még csak most kezdődik: a hazalátogatót névtelen feljelentés alapján letartóztatják, s bár nem találnak semmiféle rá nézve terhelő bizonyítékot, elhurcolják politikaiként. Míg durván kivallatják, végig kell néznie, milyen eszközökkel és bosszúálló kitartással dolgozik a vörös utáni fehér terror. Kiderül: igazából a férje, Bölöni György újságíró érdekli a hatóságokat, szeretnék rávenni az asszonyt, hívja haza és akkor szabadon engedik. Különben kémkedéssel fogják megvádolni... Hat heti szenvedés és kénytelen tanúsággal a háta mögött, barátai végre nyomára bukkantak és kihozták a börtönből. Itóka egy percet sem akar tovább maradni: kényszerű élményei meggyőzték arról, hogy ne bízzék a Horthy-rendszerben. „Milyen lehet az a rendszer – tűnődik naplójában –, mely azt a választ adta az érdekemben interveniáló francia missziónak, hogy bár akkor kihallgatásaim után ártatlanságom aktaszerűen is kiderült, jogosan vagyok elfogva, mert 'súlyos bizonyítékok' szólnak ellenem, hogy 'Románia részére kémkedtem'. (És milyen lehet az a misszió, mely a fehérterror napjaiban az ilyen választ szó nélkül elfogadta, elhitte és eltáviratozta.) Milyen lehet az a rendszer, mely hatheti ártatlanul elszenvedett kínos fogság után, amikor szabadulásomnál jóbarátaimnak minden erőfeszítésére szükség volt, most engem, az újságíró feleségét, nehogy a rendszert alaptalan politikai üldözéssel vádolhassák (mert hiszen már kezdett utánam érdeklődni Bécs, Bukarest és Párizs), megtett kémkedéssel gyanúsított háztulajdonosnak, mert azt olvastam magamról a lapokban:

KÉMKEDÉSSEL VÁDOLT HÁZTULAJDONOSNŐ * A nyomozó hatóságok kémkedés gyanúja alapján hosszabb ideje eljárást folytattak dr. Bölöni Györgyné fővárosi háztulajdonosnő ellen. A nyomozás során Bölöninét le is tartóztatták, majd átkísérték a királyi ügyészség Markó utcai fogházába. Az ügyészség a letartóztatást elrendelő végzést nem tette magáévá, s ennek alapján az úriasszonyt nyomban szabadlábra is helyezte. * Nyomban! Hatheti szenvedés után...”

Gondolom, ez is egy migráns-történet. Ha nem is oly tömegesen látványos, viszont kellőképpen bonyolult. Van mit töprengeni rajta... És még most sincs vége: a történetnek is külön története van.

*

Amúgy aktív migránsnak tekinthető ez az Itóka, aki Kémeri Sándor néven is írt; amúgy, közismerten Bölöni Györgyné Márkus Ottilia írói neve e férfias álnév ( sz. Közép-Homoród, 1873. okt. 8. – Bp., 1951. aug. 26.). Legszívesebben, ha tőle függ, egyre csak utazott volna. Olykor a száguldó riporter jelző is megillette, hiszen újságíróként bejárta szinte egész Európát. Eredetileg festőnek készült, Münchenben végzett tanulmányokat. Első férjével, Kozmutza Kornéllal, a szarajevói posta vezérigazgatójával nagy utazásokat tett. Bölöni Györgyöt, második férjét Párizsban ismerte meg; vele együtt Ady szűkebb baráti körébe tartozott. Párizsban Anatole France titkárnője volt, kiről később több visszaemlékezést tett közzé. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták. Börtönélményeiről szóló könyve több nyelven megjelent (francia kiadásához, 1929, H. Barbusse írt előszót), s melyért in contumatiam elítélték. Férjével együtt előbb Bécsbe, majd 1923-ban Párizsba emigrált. Írói neve: Kémeri Sándoron kívül Kémeri Erzsébet. – F. m. Szenvedések könyve (börtönélmények, Bécs, 1921, Bp., 1957); Anatole France barangolásai (Bp., 1925); Anatole France sétái (Bp., 1928); Visage de Bourdelle (képzőművészeti tanulmány, Bp. 1931).

A Szenvedések könyvét mások hegedülték ki Itókából. Igazából hiába szabadult meg a kémvádaktól, a pesti hatóságok úgy döntöttek, hogy nem hagyhatja el az országot. Ám barátai segítettek neki visszaszökni Bécsbe, férje mellé, s a laphoz, amely megélhetését biztosította. Az újság fontosnak tartja, hogy a Budapesten elszenvedett bánásmódról s a látottakról—átéltekről beszámolót írjon. Kivételesen nem használja megszokott írói álnevét (Kémeri Sándor), szerzőként Bölöni Györgynét tünteti fel, azt sugallva, hogy megaláztatását Bölöni helyett, az ő nevében szenvedte el. A könyv rövid idő alatt vörös posztó lesz a magyar hatóságok szemében, betiltják, s nemzetgyalázásért a szerzőt elítélik. Európában kapva kapnak a könyvön: Henri Barbusse és Romain Rolland levélben üdvözlik Itókát. 1924-ben megjelenik a francia változat, majd Bukarestben is kiadják, s a német fordítás is osztatlan siker. A fehér terror leleplezésének egyik alapműve lesz.

*

Nem lehet véletlen, hogy Tormay Cecilia Bujdosó könyvének a címe mintha az Itókáét parafrazálná. Olyan a két könyv, mint egy pár kesztyű – ki- és befordítva. Ha párhuzamosan olvassuk, tökéletesen tiszta lesz előttünk, ki milyen irányból és érzelmi háttérrel szemléli a világot, az eseményeket. Tormay könyvében is fontos helyet foglal el a háború végi Magyarország belső életének nagy felbolydulása, folyamatos migrálódása. A naplószerűen megírt, de nyilvánvalóan a jelzett dátumokhoz képest később keletkezett könyv minduntalan rettegve jelzi, miként árasztja el a nemrég még virágzó, békebeli országot a mindenünnen menekülők áradata, az erőszakot, járványt, bomlasztó eszméket és a nemzet romlását terjesztő aljanépség. Az őszirózsás forradalom Tormaynál a csőcselékre szabadított egyfajta káosz, a végpusztulás maga. A szerző járja az utcákat, nézi az élet képeit, amelyek számára idegenek, fölötte riasztóak és visszataszítóak; úgy érzi, hogy bujdosnia kell, ha át akarja vészelni e vérgőzösnek tűnő időket. Lefegyverzett bosnyák katonák vonulnak céltalanul, majd rosszarcú tengerészek vegzálnak ijedt sváb menyecskéket, galíciai menekültek ágálnak egy tüntetésen, civilek fegyvereznek le egy sebesült katonatisztet, nagyszámú erdélyi menekült vonul motyóikkal. Az egész kavalkád egyetlen mozgás, örvénylés, a szerző nem látja át az összefüggéseket, csak a részletekre figyel, nem is azt rögzíti, amit lát, hanem azt veti papírra, amit eközben érez... Néhány jellemző megállapítása: „A határok, felül, köröskörül egyre beljebb gyűrűzve tódul a földönfutóvá lett magyar élet. Ma már az ország valamennyi útján kifosztott emberek és hontalan, ősi vármegyelobogók menekülnek. Szekerek, gulyák kavarognak, hintók, gyalogosok, állatcsordák, dübörgő vonatok, emberrel zsúfolt marhaszállító kocsik. Futó falvak, futó kis városok...

Őrült, véresre sírt szemmel jön a fél ország magyar népe áruló fővárosa felé. És a szívszaggató hömpölygés nem névtelen tömeg többé; nevek hallatszanak ki belőle, arcok bukkannak elő, amelyeket ismerek. Nap-nap után újak jönnek, akiknek nincs többé tűzhelyük, nincs ruhájuk, nincs betevő falatjuk és szép tiszta otthonuk helyett zugvendéglőkben roppant árak mellett könyörögnek ki maguknak szállást legalább egy éjszakára...

...Reggel kaptam a hírt, kedves jó emberek érkeztek oda mindenükből kifosztottan. A szálloda szellőzetlen és piszkos volt. A liftje elromlott, a lépcsője sötéten kapaszkodott felfelé. A szennyes gyűrött futószőnyegen sáros lábnyomok látszottak... A harmadik emeleti homályos folyosón nem tudtam meglátni a szobák számát. Találomra benyitottam az egyik ajtón. A szoba levegője, mint egy csúnya savanyú lehelet ütött meg. Az ablaknál kaftános lengyel zsidó állt és derékban mozogva fontoskodva magyarázott valamit egy angolosan öltözött, beretvált képű fajrokonának. A szoba közepén is állt néhány férfi. Az asztalon összekötözött csomagokban külföldi papírpénz feküdt Orosz rubelek... úgy véltem, ahogy hirtelen odapillantottam. Az egyik férfi egy újságot dobott az asztalra és felém jött. – Mit akar? kérdezte zavarodottan és mégis fenyegetően. Tévedtem! – és becsaptam az ajtót. Egy másik ajtó mögött azután csakugyan megtaláltam azokat, akiket kerestem. A sötét télies világításban villanylámpa égett az ágy mellett. Az ágyon elterülve egy sápadt kis fiú feküdt. A másik gyerek egy széken ült önmagába csúszva és fáradtan lóbálta a lábát. Az atyjuk háttal állt a piszkos függöny két szárnya között és az ablakon nézett ki a novemberi esőbe. Az anyjuk egészen mozdulatlanul húzódott meg a beteg fiú mellett és a két keze kinyílt az ölében, mintha mindent elejtett volna. Mikor megismert, nem szólt, csak intett és a könny elfutotta a szemét. A férje visszafordult az ablaktól. Lázadó kétségbeesés volt az arcán. A két kezét ökölbe szorította és mialatt beszélt, fel-alá kezdett járni a szobában.

- Mindenünkből kifosztottak az oláhok, semmink sincs, pedig egy életen át dolgoztunk. A szemünk láttára raboltak ki, néznünk kellett és nem tehettünk ellene. Aztán kihajtottak a házunkból ezzel a beteg gyerekkel.

– Mi baja van?

– Tífuszos és mégse irgalmaztak.

A beteg fiú ide-oda lökte lázas kis fejét a párnán és felnyögött álmában. A szürke kopott falak beszívták a nyögést, mint a többi megszámlálhatatlant, amely a nagy magyar sebből ezen az őszön közöttük felfakadt.

Emberi melegtől soha ki nem hűlő szobák, nagy fülledt szekrények emberlakta fiókjai. Töltelékük jön és undortól rázottan gyömöszölődik beléjük és szorongva féli az órát, melyben a többet fizető új töltelék vijjogva kiszorítja. Ismét menni kell, hurcolni tovább az elveszett föld, a feldúlt otthon rémlátásait egy nagy városon át, mely lelketlenül eltékozolta azt, ami az övék volt és most könyörtelen.

Minden csak szenvedés... Egyszerre mintha nyersen felrántottak volna az emlékezetemben egy másik fiókot. Az a másik szoba, a kaftános ember, a beretvált képű és a külföldi pénz az asztalon... Nem, ezek nem szenvednek. Ezek elfoglalni jöttek azt, ami Magyarországból még megmarad...

Megakadályozza-e majd a kormány, hogy bejöjjenek? Elfogatja-e őket? Aligha!...”

*

Szeptember 2-án, szerdán délután a marosvásárhelyi rádió magyar adásának vendégeként Winkler Gyula, erdélyi EP-képviselő közel egy órán át válaszolt a műsorszerkesztő kérdéseire. Végre egy türelmes, értelmes, pallérozott tudással megáldott európai hang (az eddig hallottak között), amely nem szlogeneket és általánosságokat hord össze, hanem minden oldalról vizsgálat alá veszi a migráns kérdést és összefüggéseit. Nem tudom, hányan hallgatták végig, de aki megtette, az nagyon alapos leckét kaphatott a kérdéskörről, az Európai Unió lépésvesztéséről és zűrzavaráról.

Nyilván kiderült, hogy pár nap alatt gyors megoldás nem fog, mert nem tud születni. (Ez is a demokráciának köszönhető. Amely kizárja a kézi vezérlést.) A migránsok pedig feltorlódnak Görögországban, Olaszországban, Magyarországon… A Keletinél szinte-szinte tarthatatlan már a helyzet. Amilyen hamar csak lehet, gyors döntést kell hozni olyan értelemben, hogy ha ezen az állapoton enyhíteni akarnak, úgy pénzalapokat is hozzá kell rendelni, mert igen nagy tömegekről van szó. Winkler szerint hamarosan ki kell derülnie annak, hogy az EU-t alkotó országok akarnak-e egy erős európai népközösséget, vagy miként az első világháború kitörésekor történt, felrúgjuk a nemzetközi együttműködés szabályait és mindenki a saját nemzeti politikája erejében és érdekében munkálkodik. Fel kell tegyük ugyanakkor azt a kényes kérdést is: hol van ilyenkor az ENSZ? Hiszen az Unión kívüli államokra Európának nem terjed ki a hatásköre. Törökországra például nincsen közvetlen hatása, pedig ott sok mindent meg lehetne oldani… Az ENSZ begubózásának megvannak az okai, ami nem jelenti azt, hogy a cél érdekében ne változtasson a politikáján.

Emlékezzünk vissza (és ezt már én mondom): már a magyar '56 idején is tehetetlenül és ködösítően viselkedett…

*

(Némileg belső elégtételt is éreztem a marosvásárhelyi adást hallgatva, hiszen Winkler Gyula nagyjából ugyanazokra figyelmeztetett, amiről magam is szólni próbáltam: mielőtt véleményt formálnánk az egész jelenségről, gondoljuk át, hogy a migrációról szólva, nem egy ördögtől való cselekedetről van szó, hiszen dédapáink, nagyszüleink, sőt szüleink is könnyen kerültek-kerülhettek abba a helyzetbe, hogy valamilyen komoly indokkal szülőföldjük elhagyására kényszerüljenek. Mindenkiből lehet menekült és mindenkiből lehet akár befogadó is – ilyen a világ rendje…)

*

Az interjúban szó esett arról is, hogy világosan ki kell deríteni: anyagilag kik állnak a migránshullám pénzügyi támogatása mögött, kik fölözik le ennek a hasznát, hiszen egy borzalmas költséges úti vállalkozásról van szó, amelynek lebonyolításáért többszörösen kizsákmányolják a rászorulókat. Tisztázni kell ennek az egész jogi hátterét, és nyilvánvalóvá tenni, hogy hol van a határa a menekültek segítésének, és hol kezdődik az embercsempészet.

Az osztrák titkosszolgálat értesüléseit megszellőztetve (a hadseregközeli InfoDirect-ről van szó) olyan hírek terjengenek, hogy az Egyesült Államok bizonyos nem-kormányzati körei, köztük a közismert pénzemberrel, Soros Györggyel komoly összegeket áldoznak a vészhelyzetben lévő földönfutó menekültek anyagi támogatására. Az osztrák lap arról is beszél, hogy az embercsempészek egyre feljebb srófolják az árakat, az amerikai pénzügyi segítség úgymond csak kiegészítője a teljes tarifának. A Sorost ért vádak nem újak: az osztrák sajtó emlékeztet arra, hogy sokak szerint ő áll az ukrajnai káoszkeltés mögött, s pénzeihez köthető az ún. “narancssárga forradalmak” támogatása is.

A titkosszolgálatoknak, gondolom, az a feladatuk, hogy minél hamarabb fölgöngyölítsék a nemzetközi bűnszervezet hálózatát s ártalmatlanná tegyék. Nem valószínű, hogy az előzetes megszellőztetések kimondottan jót tennének a felderítés eredményességének…

(Folytatjuk)