inside express II. | Elképzelt rokonság | BARNA ORSOLYA és PÁLINKÁS BENCE GYÖRGY kiállítása

„Elképzeltük, hogy néhány törzs más nemzetiségű és többnyelvű csoportja a közösen elérhető több előny érdekében testvérré fogadja egymást. Ennek az együttműködésnek mutatjuk be néhány történetét.
Az elmúlt hónapokban könyvtárba jártunk, családi dokumentumok után kutattunk, kiderítettük, hogyan lehet valakinek két anyja, és meglátogattuk egy hazaáruló sírját.
Kiderült, hogy mindannyiunk gondolkodásában határátlépésre van szükség.”

Egy kiállítás – talán mindig és mindenhol – közléses érintések, kommunikatív gesztusok, sugallatok és lenyomatok univerzuma. Ezúttal is, a Budapest Galériában, ahol Barna Orsolya és Pálinkás Bence György most nyíló tárlatán a képzelet, vagyis a „képzelt nemzet” (Benedict Andersontól származtatott) fogalma találkozik két fiatal művész gondolatkiterjesztésében. Mintegy történet-tipológiai sugárzású mikrovilág ez egy hónapon át, középiskolás foglalkozásokkal, galériás nyilvánossággal, s a termek sorában a méltatlan csendtől a zenén és a nyomdagép siklásáig ívelnek az atmoszférák. Hanghatárok átlépésével és fényhatárok mozgásával maga a tér is befolyásol, de a vizuálisan megmunkált anyag is átjárja a műalkotási határok egynémelyikét: rajz, film, krumplinyomat, fotóimplikáció, saját fotó és talált fotó, kölcsönzött rajzemlék és népnevekkel ellátott kártyakészlet vonzza a határátlépésekre merészeket. Más határok is vannak persze: az intim hangoltságú vérszerződés-filmtől a harsány nyilvánosságú menekülttábori létig (vagy a magánközlés-bennsőségességű krumplinyomóig) tételesen illusztrálják az Alkotók az értelmes érintések és politikamentes politizálás változatait. Nemzeti alaptantervtől (melynek hamissága magában a szövegben is kikacsint, nemcsak a meghúzott szövegváltozat-installációban) meg a krumplibölcsőben lakozó aranyrögtől haladunk a név- és nemzet-változatokkal pazar illusztrációkon át addig a vétlen-véletlen eszmetermelésig, melynek eszköze akár a szitanyomat, stencil, etnopolitikai szomszédság-víziókat lehetővé tevő pannó…, vagy rejtett tantervként a két szürkemarha származásfilozófiai vitája, egyazon térben is kontraszként szembesülő közös magánya.[1]

Közben persze, akár a valóságos életvilág-háttérben ott totyog egy inside express a Keletitől Hegyeshalom felé… Menekültekkel, tudja ég kikkel még, akiknek határátlépése önnön határainak bezárására és hatalmi túllépésekre ösztökélte szeretett kormányzatunkat. „Néhány törzs más nemzetiségű és többnyelvű csoportja…” – ahogyan a weboldali felhangoló szövegben áll… – közös előny és egyéni életútvezetés okán időleges testvériségbe áll össze, hogy határait tágasabban tudhassa maga körül. A csapból is folyó menekültügy és az Európát eláruló magatartások özöne mindannyiunk mindennapjaiban és gondolkodásunk egynapélő határai között összeköt és megoszt egyúttal mindenkit, aki errefelé él vagy épp errefelé jár. A Kiállítók itt sűrű sodrású hétköznapjaink indulataiból válogathatnak a közléspiacról, oktalan cselekedetek és megcsappant szolidaritás jeleiből építhetnek szimbólumvárat, egyedi értelmezést vagy közlésképes sugallatot. De nem pusztán ez a céljuk (amúgy nem lenne kevés és érdektelen ez sem!), hanem sokkal inkább a reflexió, a vita, a szembeszállás és meggondolkodtatás minimálprogramja, mely meghökkent a magánérdek és a határvédelem vaksi nacionalizmusán, melyből kiáltóan hiányzik a jóérzés, a jóság, a testvériség metaforája vagy amelyben túlteng az elképzelt (nemzeti) közösség érdekvédelmének totalitása. Törekvésekről szólnak, vagy tán inkább értelmezésekről, melyekben alapelvvé erősödik az összezsugorodás taktikája, hogy „senki mással közösség ne születhessék” – miként ezt a kiállítás egyik veretes szövegidézete is fölmutatja a történeti múltunkból. Fotó- és médiaművészeti gesztusként az Alkotók az etnikai önépítés kritikai átértékelésére késztetnek, miközben látszólag a nemzet mint egynyelvű és képzelt közösség önnön határoltságának korlátoltságát láttatják. A határátlépéseket mindjárt önmagunk határaival és korlátoltságaival is kezdhetjük…

Lám, a vérszerződés gesztusa, az erre serkentő—kényszerítő rítus képtelensége és háládatlansága, hamissága és látványossága az egyik teremben, a nemzeti néprajzos Hunfalvy nyelvközösségi ábrándja a másikban, a hasonlatosságban is meglévő Másság mint tűrhetetlenség és mint idegenség alapállapota egy harmadikban, s a családi emlékezet lenyomata a negyedikben – mindezek korántsem a tárlatmeghívóban meghirdetett „testvériség” invokációi, hanem tán épp ellenkezőleg, az ember önnön megosztottságának és ősi—bibliai gyalázatának felmutatásai. A közösség és közvetlenség ideája kontrasztban áll itt az „elképzelt rokonság” vélelmével, a csalóka eredettudat szánalmasságával, a bármikori történelemben álságosan „testvériségként” kreált hívószavak kiáltó hamisságával. Csatolt elméletek, kísérő ideológiák, beavató narratívák ezek a képekhez kapcsolódó feliratok—üzenetek? Vagy a megismerő folyamat és talányos ráébredés kutatásközi dokumentumai? Ezt döntse el a néző, akinek tekintete épp e lenyomatok késztetésére amúgy is okkal kancsalít, hogy fogódzót vagy asszociációkat találjon a rokonság- és testvériség-képzetek saját tartományaiban. Vagy hát nem okvetlenül félrenéz, hanem belelát, megtölt, átvetít, párhuzamba állít, kontrasztokba tagol… De a képzelmények köre korántsem határolt maguk az alkotások által, azaz: sokkal inkább értelmezésre, elbeszélésre, magánideológiák mozgósítására inspirál a tárlat, mintegy körülvéve, keretezve is a ráébredés esélyeit újabb interpretációkkal.

Népek, létideológiák, teresedő akaródzások itt a tartalmak, melyek mélységeit nem a felületi kezelés, a visszfény vagy a tagolásba merevedett mozgás veszi körül – inkább az a kultúrafelfogási vállalás vagy sugallat, melyet a kultúrakutató antropológusok látnak meg az irányított figyelem tétovaságával. Ezt az interpretatív, és (Clifford Geertz szavával) „az értelmezés hatalma” révén megképződő kvázi-univerzumot ugyanis korántsem a lenyomatok evidenciái éltetik, sokkal egyértelműbben a széttartó asszociációk rétegei, struktúrái és kérdőjelei, maguk a fogalomformálók szándékai és kulturális önmegjelenítései. Egyik korábbi (más alkotókkal is) közös projektjük a Kísérleti Közösség hívószóval fogant (2013), egyértelműen a művészet önreflexivitásból való kitörésére hangolva, diszkurzív teret konstruálva; a 2011-es Három kazár is visszaköszön az ólomkatonák kváziközösségéből. A „politikai nézeteket röviden elemző” 2014-es Tudjuk milyenek kiállítási anyag ugyancsak ebbe a közös szótár létrehozásába és hiányába csatolja a tájékozódás eszköztárát, megkockáztatva a szimplának tetsző kommunikatív idiómákat (van-e közös értelmező szótárunk, mit tekintünk üzenetnek, sztereotip-e a politikai karakterképünk, elfogadóak maradunk-e kapcsolatainkban? stb.) – egyúttal azt a fogalomhatár-együttest is kihívás tárgyává teszik, melyben a közösségi evidenciák épp a rákérdezés révén válnak flexibilissé, épp ezáltal veszik föl a változásra képesség készségét, s ekképpen rétegzik belülről is azt a kulturális komplexitást, mely holisztikus igénnyel, de a narrációk alkotó minőségével áll szimbiózisban. Magam a politikai antropológia társadalmi tény-értelmező gesztusával ölelem át, foglalom össze ezeket az opuszokat, s fölfedezni képesen állok nyitottan a szimbólumokba sűrűsödő tartalmak értelmezése és megértése előtt.

Az a tarka ellenállás, melybe itt az Alkotók belefutnak maguk a műalkotások révén is, nyilván jelen van nemcsak a közlésben, hanem ott lakozik a befogadás oldalán vagy gesztusában nem különbül. Az „értelmező közösség” sugallata az, melyet e termek megérzékítenek, avagy a szimpla esélyét kínálják a meg- vagy elértés programjának. Olyan horizont, a keretezésnek olyasfajta megoldása ez, melyen belül a megfogható üzenet kerül kisebbségbe, a beleolvasás, átérzés, megfejtés, befogadás pedig főszerepbe. Vagy épp a relatív kontextus: Hunfalvy Pál /eredetileg Paul Hundorfer/ esetében, aki mint a nemzeti etnográfia atyja „természet szerint” tárgyalja az országot lakó népeket és történetüket (lásd: www.fszek.hu/mtda/Hunfalvy-Magyarorszag_ethnographiaja.pdf), akiket „a nyelvnek és a társadalmi létnek” jellemzői alapján taglal, de akiknél épp az a fontosabb számára az „anthropologicus” aspektusnál, hogy milyennek mutatják magukat, minthogy (amiképpen írja is 550 oldalas munkája egy fejezetcímében:) „Nyelv, társadalom és hit által lesz a nemzet”. Ezzel mintegy alá is támasztja, hogy a haza szó a házból, a magyar nyelvi tartalmak java többsége a származási, eredeti közösség nyelvéből, s így esetünkben a finnek és ugorok szótárából kerül át a történeti tudatba (lásd műve 221 s köv. oldalain a példák lajstromát). Ám a 19. század végi kortárs nyelvhasználatba már a legtöbb alkalmazási elv és példa a nemzetformálási programban német és európai hatásból jött. A haza-tudat és beszéltnyelvi eredetközösség elve az elmúlt százötven évben ugyanakkor nemcsak halványodott, hanem eltérő interpretációk sorával gazdagodott – ennek nyoma a kérdés a kommunikatív entitásokat fölvonultató teremben, mely inkább ébreszt tudományos és hétköznapi kételyt, semmint megerősítene. Az Alkotók gesztusa tehát a relativizáláson és asszociáláson alapuló olvasatok sugallása, az „elképzelt rokonság” elvének „inside express”-be ültetése, a viszonylagossá tehető konstruktum kérdőjeles leleplezése – s ez is inkább mint kísérlet érvényesül, a tavalyi „Hősök helye” vetítettképes megoldás invokálásával, ezúttal a vérszerződés-parafrázissal. A „hősök helyére” új (vagy fölújított) eszmék képviselői kerülnek-kerülhetnek, függően attól, hogy egy rávetített előtér-figura épp kit mutat a háttér szoboralapzataira illesztve (részleteiben lásd https://pbgy.tumblr.com/).

Ez az önreflexiós válaszkeresés lehet, nem „muzeális tárgy” funkcióban épít az asszociációkra ébresztő vizuális anyagra. Inkább bennfentes sugallat, rákérdező vagy vitatkozó hatás, bizonytalan érintés lett adekvát formája, olyan „nempolitikai politika” megnyilatkozásaképp, amelyben az újraértelmezett talált tárgy, a származási közegéből kiemelt üzenet, a beleérző aktivitást igénylő asszociáció válik ébresztő hatássá, szinte mindig igényelve az elbeszélő önnön narratíváit is. E megbeszéléshez, át-meg-átértelmező találkozáshoz itt és most, no meg a jövőben és a projekt utólagos dokumentációjában vagy emlékezetében is harsány sikert érdemes kívánnunk. Ez nemcsak a fiatal művész(ek)nek jár, hanem a határátkelőknek is, meg az emlékezet őrizőinek is.

[inside express II. | Elképzelt rokonság: Barna Orsolya és Pálinkás Bence György kiállítása Megnyitó: 2015. szeptember 18. (péntek) 18.00A kiállítást megnyitja: A. Gergely András politikai antropológusHelyszín:Budapest Galéria, földszint(1036 Budapest, Lajos utca 158.)  Elképzeltük, hogy néhány törzs más nemzetiségű és többnyelvű csoportja a közösen elérhető több előny érdekében testvérré fogadja egymást. Ennek az együttműködésnek mutatjuk be néhány történetét.Az elmúlt hónapokban könyvtárba jártunk, családi dokumentumok után kutattunk, kiderítettük, hogyan lehet valakinek két anyja, és meglátogattuk egy hazaáruló sírját.Kiderült, hogy mindannyiunk gondolkodásában határátlépésre van szükség.]

[1] https://www.facebook.com/events/936279486452808/