Alina Nelegával beszélgetünk, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulatának igazgatójával.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román tagozta létrejöttének ötvenedik évfordulója megünnpléséhez azt a címet választotta: Az interkulturalitás ötven éve. Mi indokolja, és milyen felfogás támasztja alá ezt a címválasztást?

Valóban időszerűnek tartottam újból rávilágítani arra, hogy itt két kultúra él egymás mellett, és kapcsolatban – vagy sem – egymással. S a színház esetében, az utóbbi ötven évben gyakran előfordult, hogy a két társulat művészei kölcsönösen megfertőzték egymást erkölcsi tekintetben. Míg a magyar színjátszás „újrateatralizálódott", ezzel fertőzte meg őt a 70-es években a román színjátszás új hulláma, amely kihatott a magyar színházat jellemző, sokszor már porossá vált realista hagyományt követő játékstílusra, addig a román színházra is kihatással volt a magyar színész hozzáállása, komolysága, a magyar színházi kultúra igényessége.

Úgyszintén a marosvásárhelyi közönség nagyrésze, románok és magyarok megnézték mindkét társulat előadásait – ez a kapcsolat a 80-as években, a nacionalista—ceauşista politika eredményeképpen megszakadt, és a „fekete márciust" követően véget ért. Akkor omlottak le a két kultúra közötti hidak, és nem lehet azokat helyreállítani, hanem nagy figyelemmel új hidakat kell építeni, kiindulva mindkét partról, kölcsönösen. S az új hidak építéséhez az első lépés az interkulturalitásnak mint feltételnek a vállalása, annak az elismerése, hogy a kultúrák együtt élnek, és nem egy kisebbségi kultúráról van szó (a magyarságéról), amelyet a többségi kultúra (a románságé) elfogad – hanem azok egész egyszerűen együtt léteznek.

Kik azok, akik megtámadták Önt az ünnepség címéért? És mit kifogásoltak?

Először is nem szokás nyíltan beszélni ilyesmiről. Áthágtam bizonyos tabukat, és valójában meg sem támadtak, csupán eltekintenek a címben szereplő megnevezéstől – az interkulturalitástól -, illetve felületesen kezelik azt olyan személyek, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy mire vonatkozik, mit foglal magába. Jellemző mai történet, hogy egy világhírnek örvendő előadás, a 20/20 csupán csak vegetál itt nálunk, abban a városban, ahol született – illetve amelyről szól -, mit sem változtatott a mentalitáson, képtelen ráirányítani a figyelmet a valóságra. Nagyon nagy az ellenállás a nyitással szemben, ami nem titok a polgári szervezetek számára – jól tudja ezt különösképpen a Pro Europa Liga, hogy még egy példát említsek.

Ugyanazt a bizalmatlanságot figyeltem meg mind a két nyelven megjelenő sajtó, mind a két kultúra részéről. Nem beszélnek nyíltan az együttlétünkről. A románok magától értetősőnek tartják, hogy joguk van itt lenni – és ez irritálja a magyarokat. Másrészt azt hiszem, hogy ebben a városban, amely az 50-es években túlnyomó többségében magyar lakosságú és magyar kultúrájú volt, a románok mostani jelenléte még akkor is, ha politikai nyomás eredményeként lett ilyen súlyú, vitathatatlan tény. Itt születtem, Marosvásárhely az én városom is. E két perspektívát nehezen nyeli le mindkét fél. Nyilvánvaló, olyan személyekről van szó, akik teljes mértékben telítve vannak nacionalizmussal, s az elméjük immár képtelen befogadni a normális perspektívát. Valójában a színházunk feladata: „Normalitást teremteni a kultúra révén!"

Ennek az ünnepségsorozatnak a keretében performance-ot rendeztek, melynek alkalmával tanúi lehettünk annak, hogy a színháziak tisztességesen mutatják be a románok és a magyarok közötti kapcsolatokat, realista módon, példaként említhetően, ami nálunk ritkán tapasztalható. Szót adtak mind a két félnek, bemutatták az is ami eltávolítja őket egymástól, de azt is, ami közel hozza őket. Rendeznek-e még hasonló performance-okat erre a témára?

Remélem, hogy igen. Ami engem illet, más hasonló rendezvényeket is kezdeményezek, amelyeknek a rendeltetése, hogy ébresztő legyen –mindkét félnek. Megfigyelhette, hogy próbáltam összekötni a színházat és a beszélgetést, és e célból megbecsült egyetmi tanárokat hívtam meg: Marian Popescut és Miruna Runcant, akiknek fogalmuk van arról, hogy mi fán terem az interkulturalitás, továbbá olyan elegáns és nyitott gondolkodású értelmiségiek voltak jelen, mint Smaranda Enache, aki a civil szemlélet és az árnyalatok bajnoka, számos közérdekű projekt kezedeményezője és lebonyolítója.

Az interkulturalitás tényleges művelődési áramlást feltételez – a kulturális értékek létrehozását és közrebocsátását. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház esetében hogyan működik, mit tartalmaz ez a művelődési áramlás? És a városban, általában?

Létrehoztunk egy olyan előadást – a Carmina Buranát -, amelyben magyar és román színészek együtt lépnek fel. A két közösség közötti kommunikáció elősegítése végett gyakran fordulunk a román és a magyar rendezőkhöz, hogy vigyenek színre darabokat mindkét társulatnál. Úgy vélem, ez esetben nem kulturális áramlásról van szó, hanem „nagybani" együttműködésről. A feliratozás pedig, ami érezteti a románnal, illetve a magyarral, hogy nemcsak egyedül ő létezik, továbbá a színészek színtjén történő együttműködés, mert ők – mint már említettem – az étosz hordozói, a közös színészi műhelyek, mint amilyent most Bács Miklós vezetett, vagy a performance-ok, a találkozók – ezek a színházi együttműködés kis formái, amelyek ugyancsak nyomot hagynak.

Az utóbbi tíz évben jelentős többnyelvű interkulturális rendezvényekre került sor Marosvásárhelyen, mint például 1992 és 1994 között az Európai Színházi Iskolák és Akadémiák Találkozójára, 1998-ban és 1999-ben pedig a DramaFest-re. Mit hoztak ezek a rendezvények? És miért nem került rájuk sor többé?

A színházi iskolák találkozóját Vlad Rădescu rendezte, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház akkori aligazgatója. Rendkívül nagy nemzetközi nyitást jelentett ez a rendezvény, és pontosan emiatt költözött máshova. S ez történt a DramaFest-tel is. 1998-ban és 1999-ben a DramaFest-nek köszönhetően itt volt, Marosvásárhelyen, Európa színházi elitje: a Royal Court színház, az Amsterdami Színházi Intézet, a francia SACD (Société des Auteurs et Compositeurs Dramatiques), az Open Society Institute, a Katona József Színház Budapestről, a Kis Színház Szófiából stb. Még Ankara is képviseltette magát! De mindez összeomlott a teljes érdektelenség következtében. Sőt, valaki azt mondta nekem, hogy eltévesztettem a helyet, a várost... Remélem, hogy az azóta eltelt idő alatt mégiscsak változott itt valami. Persze, nem garantálhatom.

A mostani ünnepség alkalmával szó volt arról is, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznál folyamatban van egy interkulturális projekt. Kérem ismertesse ennek a tartalmát, továbbá hogy milyen területeket ölel fel, és melyek a megvalósulási formái?

Projektünk a kulturális közeledést célozza: „Normalitást, a kultúra révén!"- amiről már beszéltem. Azon túlmenően, hogy feliratozzuk az előadásokat, hogy közös produkciókat hozunk létre, hogy ösztönözzük a közös projekteket, érvényt szeretnénk szerezni az általunk gyakorolt magatartásnak, miszerint a két kultúra egyenlő, kulturális tekintetben nincs többség és nincs kisebbség.

De, beszéljünk köntörfalazás nélkül: meggyőződésem, hogy tényleges interkulturalitásról nem lehet szó csak akkor, hogyha mindkét közösség egyaránt ismeri a másik nyelvét és kultúráját; akkor viszont nem lehet szó róla, hogyha a magyar gyermekek számára az érettségin kötelező tárgy a román nyelv, az itteni románok számára viszont még egy választható kurzus sincs magyar nyelvből és magyar műveltségből.

Mindaddig, amíg a román állam az interkulturális közösségek esetében nem támogatja és nem ösztönzi az egyenlő jogok gyakorlását, csupáncsak azt tehetjük, hogy utat nyitunk a kommunikációhoz fordítások, közös projektek vagy pedig egy harmadik, közvetítő nyelv révén, mint például az angol – ami azonos szintre hoz bennünket. Ez nem sok, de mégiscsak valami... Hiszek a nyitásban, a párbeszédben, mert enélkül ellenségeskedni fogunk a végtelenségig; sohasem ismerjük meg egymást.