avagy maradt-e esély a függő állapotban?

Introdukció nélkül

A térségi és magyarországi kisebbségek kutatására szánt budapesti magyar akadémiai kisebbségkutató intézet igazgatója tette közzé azt a lehetséges tipológiát, melyben Közép- és Klelet-Európa földrajzilag „Németországtól keletre eső hét országában (Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában, Magyarországon, Szlovéniában, Horvátországban), valamint a történeti-egyházi, kulturális jellemzők révén ehhez a térséghez tartozó három történeti régiójában (Kárpátalján, Erdélyben és a Vajdaságban) összesen 107 olyan nemzeti, etnikai kisebbségi csoport található, amelyek lélekszáma a legutóbbi népszámlálások hivatalos adatközlése szerint meghaladta az ezer főt”.¹ Kiemelte ebben az összegző áttekintésben,[1] hogy a legalább tízezres lélekszámú közösségeket tekintve, a latba vethető közösségek becslési száma 61, a százezres nagyságrendet elérő közösségek száma pedig 16 lehet, s ha „a milliós lélekszámot pedig csupán az erdélyi magyar és roma, illetve a csehországi morva közösség haladta meg”, akkor a térség nyelvi—kulturális sokszínűsége „meglehetősen viszonylagossá vált, hiszen a néhány ezer főt számláló közép-európai kisebbségi közösségek legfeljebb egy—két település etnikai szerkezetét színezik át, s fennmaradásukra a 21. században kevés esély mutatkozik”. A százhét etnikai közösség „egyedszámának” összességét tekintve „valamivel meghaladta a 7 milliót, azaz a vizsgált térség 81 milliónyi összlakosságának 8,6 százalékát jelenti”. Ebből a térség roma csoportok mellett „a hét szomszéd államban és Csehországban élő magyar kisebbségek, a térség hét országában kimutatott szlovák és a térség hat államában fellelhető német népcsoportok alkotják a közel hatvan kisebbségi csoport nagyobbik felét. Lélekszámban a hivatalos adatok szerint a 2,75 milliónyi határon túli magyar, a valósághoz minden bizonnyal közelebb álló becslések alapján azonban már a 4,5—6 millióra becsült közép-európai cigányság alkotja a legnagyobb lélekszámú közép-európai kisebbségcsoportot. Ez utóbbi becslések átlagát alapul véve egyébiránt a kisebbségek arányszáma megközelíti a térség összlakosságának 12—13 százalékát. /…/  Ezzel együtt a közép-európai kisebbségek 20. századi történetét a népfogyatkozás, a kényszerasszimiláció, az etno- és genocídiumok, az etnikai tisztogatások, az erőszakos belső telepítések, a ki- és áttelepítések negatív következményei határozták meg. Közép-Európa 20. század eleji etnikai térképéről mára nagyobbrészt eltűntek a német és zsidó közösségek, eredeti népességarányukhoz képest töredékére csökkent a magyarországi kisebbségek, s kevesebb mint a felére a magyar kisebbségek részesedése valamennyi szomszéd országban. Ezt a radikális fogyást mutatják a 20. századi közép-európai térképek és nemzetiségi statisztikák, az utolsó perc szindrómája, a teljes asszimilációtól, az eltűnéstől való félelem jellemzi a térség legtöbb kisebbségi közösségének értelmiségi—politikai diskurzusait”.

A tekintélyes szakember kutatási hivatkozásai és értelmezési kerete a megértő szó és értékbecslő szándék mellett is kiemelt eséllyel tükrözi, hogy a kényszerasszimiláció, a nemzeti tudat intézményes erősítésének és árnyalt eszköztárának felhasználása is főképp a nemzetépítés célrendszerének kedvez. Ennek ellenére is azt tapasztaljuk, hogy az európai unióban zajló folyamatok, a nemzetállami szinten meghagyott döntéshozatali eljárások és ellenoldalon az egységesítési lobbi mellett sem bizonyos immár, hogy a kisebbségiség folytonosan eszköze vagy támogató indentitás-tartozéka maradt volna a nemzetállamok 19—20. századi építkezésének. Az alábbiakban megformálható gondolatmenetben természetesen nem vehetem sorra ennek minden lényegi okát, módját, eltérését, eseménytörténetét, így mindössze csak rövidke felsorolásra kényszerülök, de azt is csak félve teszem meg, mivel körülöttünk államalkotó politikák, nemzetformáló buzgalmak, identitás-erősítő erők, többségi elven túlsúlyos prioritás-elvet gyakorlók nyernek egyre erőteljesebb teret, s közben határozottan úgy tesznek a legmérvadóbb állami—hatósági politikák, mintha a mikrohistóriai változások, vagy akár a földrésznyi átalakulási folyamatok még mindig kizárólag nagytérségi vagy nemzetállami keretek között szerveződhetnének. Beleértve, beledarálva, kényszerasszimilálva a kisebbségeket, elmaszatolva etnikai sokszínűségük tényeit és érzületeit, megengedve vagy épp tiltva önmegmutatkozásaik esélyeit. Mindeközben viszont éppen napjaink európai integrációs folyamatainak akár csak felületes szemlélése közben is a legnyugodtabb tudományos könnyedséggel kijelenthető: nemzetekben, nemzeti kisebbségekben, vagy a lokális identitások nemzeti keretekhez képesti létformáiban gondolkodni igen kockázatossá vált mostanság. Nem azért, vagy nem csupán azért, mert a kisebbségi létformák, identitások többlet-kockázattal formálhatók csupán napjaink identiás-policy-jai közepette, hanem főként talán azért, mert maga a viszonyítási alap, a többségi „keret” lett az eddig bármikori államformáló erők alkotta szerkezetnél, struktúránál képlékenyebbé. Elmállanak a nemzeti identitások, egyre inkább és egyre erőteljesebben, ám közben beáldozzák a változni képes volt etnikai közösségeket… Megépítenek harsány nemzeti konstrukciókat, de elmaszatolnak kisebbségi másságokat, melyek pedig mindig is a „Nagy Entitás”, a nemzet univerzumának oszlopos tartozékai, bástyái, partnerségi biztosítékai voltak. Mármint voltak, amíg lehettek, s maradhattak mindaddig, míg az államok etnikai sokszínűségének épp irányzatos—korszakos ideológiái ezt üdvözítőnek tartották… S persze, midőn ez elmúlt vagy fontossága elaludt, a Nagy Egység praktikusan eltaposta, elmaszatolta, át-adjusztálta az összes érintett közösség időleges vagy (kulturális örökségben, tradíciókban) megmaradt másságosságát.

Kisebbség vagy nemzetpolitikai hátrány?

Annak látszata, hogy minden állam erősebb, ha a kívánatos vagy életszerű sokszínűség jelen van benne, alig lehet több időszakos ideánál. Az ilyesféle szép reményeket jobbára leváltja azután az unifikáció, egységépítés, intolerancia, egyszínűre festegetés hatalmi—adminisztratív művelete. De lehet-e vajon tényleges hátrány, ha egy nemzet nem csupán egységesített alakzatokból, katonai díszszemlére szánt erőcsoportokból áll? Kétlem. Ennek ideológia- és tudománytörténete több évezredes, ide idézni még töredékeket sem igen lehet. A mintegy könyvtárnyi szakirodalom megidézése helyett meg kell itt elégedni a puszta utalásokkal: ha és amikor vitathatatlan és kétségtelen ténnyé válik (ha tetszik, ha nem, ha akarjuk, ha nem) a hálózati társadalmak kialakulása, akkor képtelenséggé válik még mindig azon hagyományos létformák, államkeretek, politikai integrációk és kisléptékű társas mozgások között fogalmat alkotni a kisebbségi létről, amilyen feltételek akár csak negyedszázada vagy egy évszázada voltak jellemzőek. A felsorolást kétségkívül azzal kell kezdenem, ami a nem-nemzeti avagy nemzetellenes, országellenes, nemzeti kormány és politikai irányítás-ellenes környezeti összhatások következménye: a globalizációval. Ha nem gondolunk itt másra, mint a világgazdaság folyamataira, az energetikai, katonai, szövetségi politikai, nemzetközi érdekpolitikai és további jónéhány ide sorolható tényezőre, amelyek ma már nem (okvetlenül, vagy nem csupán) nemzeti vagy földrésznyi keretek közötti játszmák és színjátékok részei, akkor tudomásul érdemes vennünk, hogy a gazdaság kétségtelenül átkábelezi, áthálózza a nemzetek gazdaságtanát, átszövi a nemzetgazdaságok hálóját, átformálja a nemzetközi és államközi kapcsolatok rendjét, prioritás-mutatóit, a szereplők helyét és rangját is – néha nem is évtizedre vagy évekre szólóan, de puszta hónapokra akár. Ha nem vesszük tudomásul, hogy egy ázsiai madárbetegség, egy afrikai törzsi konfliktus, egy közel-keleti szélsőséges politikai mozgalmi csoport, vagy akár egyetlen jól megformált („nemzetiség” nélküli) számítógépes vírus képes akár több földrésznyi politikai és gazdasági, biztonsági és kapcsolathálózati rendszert totálisan átrajzolni hosszú hónapokra és évekre, akkor megint csak saját házunk táján próbálunk nézelődni, de csupán a padlás szellőzőablakán keresztül. Ha nem látjuk át, mennyi esélye van egy nemzeti politikának függetlennek maradni európai, afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai alkalmi konfliktusoktól, akkor folytathatjuk a nemzeti tervezést vaksin és érvénytelenül, de mindenképpen távol a világ sodró szeleinek romboló hatásaitól. Ha nem vagyunk képesek mérni és mérlegelni nemzetközi migrációs tömegek új exodusát, helyi és nemzeti kultúrákra gyakorolt kihívó, megszorító, válságot jelző, akár serkentő, vagy épp gazdasági stratégiaváltást követelő, munkaerőpolitikai engedményeket és kisebbségjogi feltételeket egyaránt kierőszakoló hatását, akkor ismét csak a saját fürdőkádunk horizontját leszünk képesek szemlélni, nem pedig a valódi történéseket… A kádban mártózás kényelmes, a kilátás kellemes, de mindez igen lokális, mondhatnám sufni-szintű vagy fürdőszoba-tágasságú világképet tükröz, s még töredékeiben, aprócska tüneményekben sem jeleníti meg a térségi, regionális, államközi, föderális vagy uniós érdekhorizont társadalmi tényeit.

Saját szemléleti horizontunk önkéntesen vállalt korlátozottsága (korlátoltsága?), továbbá a közpolitikai vagy multikulturális sokszínűséggel szembeállított nemzetpolitikai egyszínűség kétes dicsősége valójában csak egy még kisebb (uralmi, állami) kisebbség erőszakolt uralma, diktatorikus fennhatósága a bármilyen és bármikori kisebbségek ellen. Márpedig ennél vaksibb történeti vízió, süketebb és irreálisabb konstrukció kevés van, amely demokratikus vagy életképes államiságot segítene elő. Az egyszínű és egypárti diktatúrák sehol és soha nem kellett elismerően bánjanak kisebbségeikkel, de bánhattak irtóan és disszimilálóan, etnocídiumokkal és tudatos népirtással nehezített módon. Ám semmiképpen nem a közjó nevében és valódi támogatásával, vagy ha mégis, akkor annak csak indulatosan gyilkos és észbontóan emberellenes válságmegoldásait követve-előidézve. Erre pedig az önnön nagyságára büszke Nemzetnek nincs valódi hivatkozási alapja, sem a tagjait, polgárait alkotó össznépességnek nincs felhatalmazottsága.

Makro- vagy mikrokisebbségek

„Nem kétséges” – írja Szarka László a fent említett előadás-publikációjában –, hogy „napjainkra véget ért, sőt immár visszájára fordult a kisebbségkutatás 1990-es évek elején tapasztalt reneszánsza és konjunktúrája. Ezt mutatja az a tény, hogy a kisebbségekhez tartozók gyakran adnak hangot annak a véleményüknek, hogy igen kevés hasznát látták/látják a sokféle kutatásnak, s legfeljebb a kisebbségi értelmiség által végzett önkutatást tartják fontosnak a közösség önismerete és önszerveződése szempontjából. A kisebbségi kérdéssel foglalkozó politikusok közül szintén sokan érzik úgy, nem a tudományos kutatásokon áll vagy bukik a megoldási alternatívák, a különböző politikai elképzeléseik sikere, sokkal inkább a pártközi, tárcaközi alkufolyamatokon, a költségvetési támogatottságon vagy épp a helyi önkormányzati erőviszonyokon. Felmerült és meg is fogalmazódott a kérdés: kell-e, s ha igen, miért és hogyan kell a következő években Magyarországon a különböző kutatóműhelyekben a kisebbségi kérdésekkel foglalkozni? Miért lehet többségiek és kisebbségiek számára minden fenntartás dacára egyaránt fontos a kis nemzetek és nemzeti, etnikai kisebbségek által lakott Közép-Európában folyamatosan tisztázni a kisebbségi kérdés alapfogalmait, számba venni a kérdések, konfliktusok kezelésének, megelőzésének módozatait, megoldási alternatíváit?” (Szarka 2009:174).

Hogy lehet-e tisztázni, s kell-e pontosan látni, immár nem kérdés. A kisebbségek kutatása pedig, ha nem is föltétlenül állampolitikai elveket követő, uralmi intézmények által megrendelt tudástartalmakat felbecsülő értelemben, hanem a belátás, megértés, türelem és partnerség tónusában mindenképp megleli önnön feladatát. Nemcsak egy-egy kisebbség létjoga érdekében, hanem a kisebbségekből álló (akár nemzeti, akár soknemzetiségű, akár kozmopolita entitású) államiság épsége, sérthetetlensége, létjoga pártolásának céljával is.

Rövidre zárva a kérdésfelvetésre adandó válaszomat: mindenki képes ezt a tolerancia-minimumot és méltányos belátást kiterjeszteni tudásterülete megannyi tartományára, hatások és kölcsönhatások, kényszerek és dilemmák, kihívások és megoldások eszköztárára. Mindezt csupán azért vetem föl, mert az elmúlt egy—másfél évtizedben mind az EU-eufória, mind annak kényes egyensúlyai és közös kényszerei egymás után lettek létélményei a kétpólusú világrendszerből lassan kimasírozó kis nemzetállamoknak. Nemzeti államoknak, hangsúlyozom – tehát nemzeti politikára, nemzeti múltra, nemzeti stratégiára épülő uralmi szerkezeteknek adódik ez a kényszerszülte helyzete. Messze alant vannak hozzá képest még az államalkotó kisebbségek, mikro-minoritások, eltérő identitások, kollektív reprezentációk kis körei, amelyek nemegyszer épp a fölébük magasodó állami szintű irányítás, igazgatás, nemzetpolitika vagy többségi uralmi elv ellenében nyerték el legitimitásukat és keresték identitásuk legitimálható formáit. Most (belátásom szerint már egy ideje folytatólagosan, de napjainkra egyre erősödő jelleggel), egyre vékonyabbnak lenni látszik ez a lokális identitás-egység. Nemcsak azért, mert az „egység”-jellege leginkább kívülről volt meghatározható, vagy belülről volt álmodható—remélhető. Hanem mert ez a „társadalom az állam ellen” formájú csoportminőségi létmód belülről nézve is szétmállik sajnos, egyre látványosabban és gyorsabban. Márpedig ha szétfolyik a társadalmi kohéziót adó legfőbb támoszlopok sora, ha megszűnik a (nagy)család és rokonság térbeli együttlétének és gazdasági funkcionalitásának megannyi jegye, ha nemcsak térségivé, de nemzeten és határon túlivá válik a gazdasági, tulajdoni bázisok, piaci kapcsolatok egész rendszere, akkor ki jogosult még mindig kisközösségi identitások véderejéről értekezni? (Kiváló elemzés e téren Bakk Miklós könyvének vonatkozó része e nemzeti/politikai közösségiség és bal/jobb tagoltság európai közpolitikai dimenzióiról…). Meg azután, ha a (bármily kicsiny) közösség és a széles társadalom vélt vagy képzelt, „régen még megvolt”, mára azonban szertefoszlott „egysége” inkább csak további málladozottsághoz visz most már, ahogyan azt egyre inkább tapasztaljuk, akkor lehet-e még nemzetpolitikai dimenziók között méricskélni kis kollektívák megmaradási képességét, autochton világát, autonómia-igényét? Erről kétségtelenül mindenhol a helybeliek tudnak épp a legtöbbet, lévén megannyi formában kisebbségi státusúak – én is csupán jelezni kívánom, hogy nem kizárólag Romániában, nem is román—magyar vagy magyar—magyar dimenziók közt, hanem immár európai és nem-európai, közülünk való és idegen, saját és migráns, ismerős és ismeretlen dinamizmusával mérhetők mostanság a valódi kapcsolat-történetek, nem tisztán/pusztán az állam-eszélyesség logikái szerint. A kölcsönhatások és multiplikálódott mechanizmusok átszőtték a nemzeti határokat, átírták a nemzeti identitásokat, kisajátították a nemzettörténeti állapotokat más érdekek, más elbeszélések, európai és nemcsak európai narratívák… – s lettek belőlük internacionális, multi- vagy pluri-kulturális identitások, egyetemes hontalanságok, földrészek közötti mozgások, földrészeken túli és választottan nem helyhez, nem gyökerekhez, hanem időlegességekhez kötött hovátartozások. Ezekről lehet tudomást sem venni, de akkor az nemcsak nem tudományos igényű széttekintés a történések rendszerét mustrálgatva, hanem kissé életszerűtlen szűklátókörűség is.

Az itt követett elbeszélésmódok és történésrendek alapján föltehető tehát a kérdés: ha a nemzeti államok sem voltak oly mesebelien egységesek, csak éppen a többiekhez képest valamilyenek, színesebbek vagy egyszínűbbre festettek a nemzetépítések korszakaiban… – akkor a nemzetek utáni európai kisebbségek helyzete mivé lett? Inkább esélyeket tartalmaz vagy egy önálló identitás-állapot végre-valahára megfogalmazhatósága terén, vagy épp ellenkezőleg: olyan állapot jelzője inkább, melynek keretei lehetővé teszik, de egyúttal nevetségessé is változtatják a kisebbségi identitások egyneműnek tetsző, saját színekkel a palettán helyet kereső sajátlagosságát? Ha ehhez hozzávesszük, hogy maguk a kisebbségi léthelyzetek sem európai mércével mérve, sem ázsiai vagy afrikai léptékkel hasonlítva nem „piacképesek” immár a makropolitikák és globalizációs sodrások időszakában, akkor tudomásul kell vennünk, hogy hiábavaló öröm is lehet a kisebbségi státusz láthatatlan kiterjedése a(z állam)nemzetet alkotó politikai többség ellenállása dacára. El lehet érni autonómiát is (lásd a Feröer-szigetiek, a tiroliak, a korzikaiak, a katalánok, vagy akár Koszovó függetlenedési-önállósulási sikerét), és el lehet fogadtatni a világ közvéleményének etikus rokonszenvét az elnyomásban élőkkel kapcsolatos szolidaritást vagy a fenyegetettség tarthatatlanságát (lásd Tibet helyzetét, egyes afrikai menekült-csoportok menedékjogi kérelmét, vagy épp a magyarországi romák európai és kanadai kimozdulásának példáit), de ezzel korántsem oldódik meg a nemzetek utáni korszak kisebbségpolitikai folyamata. Kisebbséginek maradni, vagy akár a politikai és gazdasági átmenet folyamatában azzá lenni is mostanság erőteljesebb élmény lesz, mint nemzeti színekben szerepelni az európai unió vagy a világ más térségeinek nemzetállami reprezentációjával szemben. De ha mindenki kisebbségivé lesz a szétfolyó többségek korszakában, akkor egyhamar ki fog derülni, hogy nincs az a kisebbség, amelynek ne lenne még kisebb kisebbsége, ne lenne magja, ne lenne mást akaró vagy önállóságát még a kisebbségi státuszon belül is kiharcolni kívánó csoporttörekvése… Ki fog derülni – ami egyébiránt nyílt titok a kisebbségkutatók legszélesebb körei számára – hogy a nem többség/kisebbség dimenzióban tárgyalt, nem „a kisebbség mint egység” értékelv alapján elbeszélt kisebbségi csoportok a fő kérdések vagy problematikák a mi korunkban. Ugyanis roppant mód megosztottak, még csoportminőségű egységeiken belül is vannak meghatározó, domináns kisebbségi erők és vannak sodródók, ellenpártiak és periferizálódottak, elkötelezettek és kiszolgáltatottak, hívek és ellenállók, marginalizáltak és behódolók, etnizáltak és sikeresek, vagy etnizáltak és ettől sikertelenek is… Kiderülhet tehát, hogy pusztán nézőpont, interpretáció kérdése, és ezért leginkább a nemzetközi tudományos tolvajnyelv, a gazdasági vagy érdekpolitikai diskurzusok szaknyelve, a minoritás-elvű értéktételezések csoportszintű elbeszélésmódja szabja meg, mikor és milyen kisebbségi narratíva kerül terítékre, az uniós „ablakba”, régiós narratívákba, vagy épp a titkos diplomáciai szótárba… De a mérték, másképp szólván a „kisebb”ség számszerű csekélysége mindenkor és mindenhol többre becsülendő, mint a számszerűsíthetetlenségében is dicsre vágyakozó „többség”. Aki a kisebbséget csak alkotórésznek, alkalmasint fölösleges elemnek tartja, az a „pars pro toto” elvet tagadja, a részekből szükségképpen következő többlet-tartalmat vitatja el. Pedig épp a kisebbségek a példái annak, hogy a súlyuk, jelentéstartalmuk mindig is több a számszerűségi normánál, közösségeik értékei összeadódván pedig többek lesznek a teljességnél is.

Rendezőelvek, dramaturgiák, szerepek

Az europeizálódási folyamatban – és jelen állampolitikai stratégiák mentén – talán a legerősebb hatás abban mutatkozik meg, hogy az állam lassan és megfontoltan kivonul a nemzetpolitikából, amikor uniós alkukban vesz részt, s akkor is, midőn saját társadalmi terében a reá háruló föladatokat kellene vállalnia. Olyankor hajlamos „csak” intézkedő, esetlegesen támogató, „gondviselő” jelmezt magára vonni, hogy szereptudatát, felelősségét, társadalmi struktúrát formáló föladatát, s partnerségi közösségben vállalandó komoly kötelezettségeit ne kelljen/kellhessen komolyan vennie. Ezért az állampolitikai rendezőelvek átalakulása (tudatos fejlesztés helyett a strukturális drámafőrendezői szerep vállalásává) főként azt eredményezi, hogy az államalkotó társadalmi csoportok, a többség, a kisebbségek, a pártok és politikai szervezetek, a menekültek és életviteli dekonstrukcióra kényszerülők társadalmi tömegei nem főszereplői immár a színpadon zajló eseményeknek, hanem statisztái, segédszínészei inkább. Ez az állami színház az euro-kompatibilis értéknormákat vallja ugyan (lásd a 2004 után csatlakozott új kelet-európai államok uniós szereptudatát!), de a folyamatok kezelésében a társadalmi szereplők életesélyeire vonatkozó részvételi demokrácia és egyenlőségi eszme már nem a megvalósítandó célok szférájában fedezhető fel esetükben, hanem inkább olyan külsődleges, „strukturális alapelvvé” válik, amely az esélytelenség bebetonozásában teljesíti ki működésmódját, nem pedig a józan építkezésben. Az „esélyegyenlőség” biztosításának normatívája szinte pusztán csak arra jó számára, hogy a gazdasági és politikai szcénában jelen lévő szereplők mozgását és mutatkozási feltételeit, érdekeit és önreprezentációját szabályozza.

Alapkérdés lehet, hogy az állam eme „színházirányítási stratégiája” hogyan találkozik a szereplők gyakorlatával… Summázhatóan erre a választ úgy fogalmaznám, hogy a politikai közösségek a társadalmi beilleszkedésben az EU-integrációs normatívát kénytelenek követni, akár annak érzetével is megbarátkozva, hogy amibe integrálódniok kellene, az éppen egy sajátosan dezintegrálódó társadalmi közállapot. (Jó lenne uniós egységhez tartozni, de mert épp az egység partner-országai széthúznak és ellenérdekeltek, sajátos módon létre sem jön maga az egység…!). Ebben a „szcenikai térben” a rendezési elgondolás, a dramaturgiai problematika olyan cselekvő, színpadképes aktorokkal számol, akiknek nemcsak kellő gyakorlata van az egyre sötétedő háttér előtti szerepvállaláshoz, nemcsak valami ismert történet elmesélésére vállalkoznak, s nemcsak jól begyakorolták ezt az eseménymenetet, hanem szeretik is ezt csinálni, érdekeltséget látnak és vallanak a Közös célban… Eközben pedig a „nézői oldalon” (legyen ez mondjuk a kisebbségé) szinte drámai döbbenettel látszik, hogy a szereplők tüneményes együttléte és az egész szcéna produkció-képessége messze alatta marad a színlapon feltüntetett ábrándoknak (lásd az EU-illúziók széles körét, az ennek révén lekonyuló bizalom-indexeket, az euro-szkepticizmus egyre növekvő hatását, a már-már kilépni igyekvő államok idejekorán befeszülő másságát és dacolását, stb.). Valójában a szereplők, vagy inkább képviselők ad hoc csoportozatai az egyes viselkedési rutinoknak megjelenítői, akiket elsősorban az a választott/kényszerű léthelyzet köt össze, hogy nem lehetnek tisztában a többi szereplő várható viselkedésével, nincs kész „forgatókönyv”, s olykor mintegy a színre vitt műalkotás is tartalmat—formát vált. Mintegy folytonos improvizációra kényszerül ezáltal a szituációban érintettek többsége, mint egy amatőr színpadon, ahol a színészi produkció tere át-meg-átfolyik a nézőtérbe, s ha kiloccsantanak egy vödör vizet a drámai szituációban, az mindenkit vizessé tesz a nézőtéren is. Van ilyen színjátszás, van ennek megfelelő agitatív vagy performansz-jellegűvé formált attraktivitás, de a drámaiság jeleinek mutatkozása a színen túli életvilágban már komolyabb, s kevésbé esztétikus következményekkel jár a nemzetpolitikai diskurzusok keretei között…

Ebben a furcsa modernizációs színjátékban valójában tehát két alapvető struktúra-alkotó elem kér és kap teret. Az egyik a szereplők mozgáshatárait kijelölni kívánó állami dramaturgia, amely jószerivel olyképpen modernista, hogy még a rutinosabb aktorok, tradicionális szereptudattal élők, illetve a bizakodó nézők türelmét is képes próbára tenni…; a másik strukturális, vagy inkább morfológiai normatíva a résztvevő csoportok kulturális stratégiáit szabályozni hivatott vállalás, amely a társadalom politikai kultúráját az euro-képesek és a kimaradók, vagy bekebelezettek és kizártak csoportozataira osztja dramaturgiailag. Ez utóbbi szereposztás és libretto főképpen a részvételi demokrácia újraalkotását, felülről-szabályozását teljesíti ki, s leginkább arra alkalmas, hogy demarkációs vonalat húzzon a szereplő csoportok közé, elválasztva a Miénket az Övéktől, a Fejlődésképeset a Lemaradótól, az európai normáknak minőségbiztosítással megfelelőt az ettől eltérőktől. Elegendő itt arra utalni, amilyen közhangulat és közmegítélés fogadta például az újonnan csatlakozó országok EU-alkalmasságát, vagy amilyen narratívák épülnek a további csatlakozókkal alakuló kapcsolatok irányában…, vagy milyen kisebbségpolitikai normák lesznek irányadóak nálunk az európai jogi minták nyomán, esetleg ezek ellenére is a menekültekkel kapcsolatos új állami döntésmechanizmusban…

A demarkációs erővonalak kiépítésének programja vélekedésem szerint olyan identitás-építési eljárásmód, amely éppúgy szolgálja a létező államszintű szabályozási jogosultság fenntartását, mint újabbak bevezetését. Ez ugyanis olyan kulturális határépítési narratíva, amelyet a „várva várt Nyugat” és a konstans módon itt lévő „Kelet” közötti közvetítő funkció a szomszédsági eszmeiség nevében vállalhat el. A „tárt karokkal várt Nyugat” ténylegesen a szívélyes testvériség talmi intimitását feláldozni kész, de segítségre váró és befogadást kérő magatartást szimbolizált egykor – a „zárt karokkal várt Kelet” pedig a megváltozott szolidaritás-állapotot tükrözi ma. A Nyugathoz méredzkedés és a Kelettől elválasztó vonások hangsúlyozása olyan kettős identitás vagy szereptudat formálásához szolgál eszközként, amely elvileg mindkettő jelenlétét és a köztük lehetséges választás magabiztosságát garantálja. Ez a demarkációs zóna (pl. Barth izgalmas definíciója a határok meglétét a határátjárások létével mutatja ki…) egyúttal nyilvánvalóan határképző funkciójú, hisz ha kell belülről, ha az kevés, hát kívülről építi egy „polietnikus”, vagyis többféle etnikai csoportozat jelenlétéből formálódó tér kiterjedését, s alakítja ennek határait, formáját, kölcsönhatásait, mintaválasztásait, konfliktusait és kiegyezéseit. Ehhez nem kell mesterkélten tudományos analógiákat keresgélnem…: mindenki ismeri az etnikai határokkal kapcsolatos mostani új kerítkezési államstratégiák tényeit, a román Besszarábia-vágyálmokat, az új vagy „Kis-Schengen” terveket, a „keleti bővítés” vagy az orbáni „keleti nyitás” politikai stratégiájának fals sikereit…

Amennyire még képes és kész vagyok belátni, meg is merném fogalmazni: ezen a ponton, az érvelés ekképpeni változatában talán már végképp kérdéses lehet, hogy szilárd árnyaltságú és okadatolt forrásanyagra támaszkodás (statisztikai adatok, államjogi intézkedések, törvények, irányelvek, stb.) nélkül milyen ismeretlen „nagytérségi” vagy lokális mélyvilágokról beszélek, amelyeket valami mellékelt térképek nélkül még lokalizálni is alig lehet. Ezért hát pontosítok: ténylegesen minden olyan csoportmeghatározásról szólok (legyenek ezek belsők vagy külsők, etnikusak vagy gazdaságiak), amelyek leginkább úgy írhatók le, mint kultúra-függő egységek és mint határformáló szerveződési módok. Az etnikai csoporthatár-narratívákban ez úgy néz ki, hogy a polietnikus társadalmi rendszer elemei között az identitás-szerveződés és az értékrendek is az etnikai csoportok kölcsönös függésrendje alapján kapnak státuszt. Társadalmi csoporthatárok viszonylatában ezt természetesen körülveszik polit-ökológiai nézőpontból fontos momentumok (piac, gazdasági kényszerek, termelékenységi mutatók, stb.), sőt meghatározzák történeti érvényűen ható demográfiai perspektívák vagy migrációs trendek is. Minthogy a történelem, a lokális események menete és a külső hatások—kényszerek rendszere éppoly identitásváltozási tényezőknek kitettek, mint a belső értékrendek, ezáltal a komplex (s még inkább a „pluralista”) társadalmak struktúrái átszabják, formalizálják és működtetik, ezzel érdemben akadályozzák a kulturális határok közeledésének vagy távolságának teljesebb rendszerét, mégpedig történeti trendbe tagolva. Ezért az etnikai és kulturális csoportok mint a társadalmi rétegződés komponensei kerülnek a szcénába, melyet mint rendszert a változékonyság jellemez, s ennek okai és módjai éppoly bonyodalmasak és sokrétűek Magyarországon vagy Erdélyben, Tirolban vagy Dobrudzsában, Kisinyovban vagy Kelet-Timorban, mint a harmadik világ és a félperifériára került országok többsége esetében.

Az etnikai csoportozatok, vallási vagy társadalmi szubkultúrák sok esetben, státuszukat tekintve kisebbségek, megannyi helyzetben azonban szinte csak páriák, akik/amelyek  egyetemlegesen (legalább is a keleti univerzalisztikus vallások alapján tagolódó rendszerekben) társadalmi perifériák szervezeti típusainak felelnek meg. (Rokonsági rendszerek például meghatározóak egy eritreai háborúban vagy új-mexikói földtörvényben, palermói jogvitában vagy magyarországi földtörvény kialakításában…). A kettősség részünkre abból adódik, hogy korántsem vállaljuk a keleti társadalmak belső tagoltságát és politikai konvencionalizmust ránk bélyegző státust – de közben szenvedünk is a nyugati típusú kereszténység nem tisztán és méltóan követhetősége, impozáns megvalósíthatósága miatt (lásd Appadirai, Giddens, Kovács János vagy Siikala elemzéseit). Mindezen társas és tömeg-kapcsolatokat, földrajzi és történeti dimenziókat a közpolitikai gondolkodásban és közérzeti helyzetünkben nem a bezártság határozza meg, hanem inkább a mindenkori kulturális érintkezések és a változás (Csepeli, Erős, Goffman, Kántor, Lendvai is számos időszakban és problémakörben illusztrálja ezt). Emlékeztetnék akár csupán arra, hogy az olyan kulcskérdések és „hívószavak”, mint stigmatizáció, migrációs mobilitás, etnikai gazdaság, integráció, kizárás és bekebelezés, dichotomizáció, politikai stabilitás, legitimitás, társadalmi konfliktus és hasonlók, hosszú sorban… egy idő óta legfőképpen annak körvonalazására szolgálnak a politikai közbeszédben és nyilvános diskurzusokban, miként lesz a határok révén meghatározhatóvá számos etnikai vagy etnokulturális csoport időben folyamatos és intézményesített szervezettsége. (Ugyanakkor pedig épp a határok ködlő jellege miatt az átjárások, kölcsönhatások, tér- és időhasználati módok nemcsak a kulturális különbségeket cövekelik körül, hanem a kultúraköziséget is folytonossá és határolhatatlanná, változásnak kitetté teszik).

Esélyekre és függő állapotok kérdéseire utaltam írásom címében… Gondolatmenetem mintegy „kitekintő zárásaként” szeretném fölhívni a figyelmet arra, milyenek az etnikai csoportviszonyok külsődleges és belső, inherens kezelési módjai. Köztudott, legalábbis Fredrik Barth 1969-es etnikai határproblémákat taglaló kötet-bevezetője óta, hogy a meghatározónak tartott strukturalista—funkcionalista gondolati hagyománnyal szemben a kisebbségi egyedek nem pusztán egy „adott” kultúra normáinak és értékeinek így-úgy meghatározott „hordozói”, hanem az egyénnek talán épp aktív társadalmi tényezőként kell figyelembe venni percepcióit és célorientált döntéshozó képességét, önmeghatározását és viszonyát ahhoz, ami külső történés (vagyis amit kívüle, de őt is érintően döntenek el). E tekintetben az etnicitás, a kisebbségiség vagy a marginális esélyegyenlőtlenség (mint érzület) nem valamely változ(tat)hatatlan kulturális jellemvonás-együttes halmazaiból áll, amelyek közt minden egyes egyén névvel vagy funkcióval azonosítható lenne, s ezáltal köréje határt lehetne formálni. Hanem épp úgy jön létre az etnicitás mint kisebbségi és kulturális létállapot, hogy magát a társas teret határoló láthatatlan mezőket lépi át a legtöbb jellegadó cselekvés. Ez a tranzakcionalista alapképlet (s egyúttal igen gyakorlatias felfogásmód) arra épül, hogy a jelentéses (szabott, alkotott, elfogadott, elutasított) etnikai—kulturális határok minduntalan átjárhatók, ámde minden kívülről befelé és fölülről lefelé (vagy fordítva) zajló hatás egyedi interakciót eredményez, s épp a hovatartozás vagy azonosulás vállalt tere alkotja magát a határt (lásd Barth 1969, Baumann 2005, Geertz 1993, Klamár 2005). Körülbeszélik, átbeszélik, s ezzel a hagyománykövető eljárással konstruálják tehát a demarkációs vonalat a szereplők a múlt és a jövő közé, vagyis a jelenbe (bővebben erről ld. Siikala, Sanbar 2006, Silberman 2006), és épp ezáltal a hétköznapi értelemben vett távolmaradás vagy csatlakozás szabályai és hatásai is karakteresen képesek változni. Nincs ma már, a kiszélesedett modernitásban állampolgáriság és államiság, tagság és hűség a szó konvencionális értelmében, vélekedik erről Arjun Appadurai (1996). Hanem hát minden mozgásban, átáramlásban van, még a perifériák is a központok viszonylatában, s fordítva is, a vidékek kölcsönhatásaiban a központokkal szembeszállva… Barth az ekként „újraírt”, „átbeszélt”, „hullámtermészete” alapján áradás és apály dimenziói közt terjengő változásfolyamatot tekinti eseménysorozat-értékű történelemnek, amely nem az egyéneken kívüli sodrást eredményezi, hanem kölcsönkapcsolatot, s ebben a szabályosságot átélő, elfogadó, kiterjedéseit kezelni tudó személyiség mindig egy szélesebb horizonttal, földrajzi és kulturális értelemben egyaránt vett kiterjedéssel ruházódik föl. Itt fogalmazható meg nemcsak a kívülálló nézőpontja (mondjuk a politikusé, társadalmi tervezőé vagy eu(ro)fóriás ügybonyolítóé, távolságtartó külpolitikai újságíróé, régiópolitikusé, stb.), amely „etnikai” vagy kulturális csoportként” definiál valamit, anélkül, hogy köze lenne hozzá vagy részese lenne a definiált komplexitásnak – hanem a belülálló álláspontja is, aki számára ugyancsak korlátos lenne, ha a közösség, etnikai kultúra vagy térségi kiterjedés kizárólag belső dimenzióit venné figyelembe, szinte elutasítva mindama külső hatást, amelytől végtére is mégsem lehet független. A nyitottság mint a bennsőségesség feltétele könnyen átlátható és átélhető érzet, nem is igényel több okoskodó „ráolvasást”…

A barthi értelemben lehetséges mai olvasat is praktikusan tranzakcionális természetű kellene legyen (ld. erről bővebben Appadurai 1996, Bárdi 2005, Brubakers 2006, A.Gergely 2005: 226—229), hiszen a kultúraközi megértés az integrációs programban vállalt részvételt egyenlőség-alapúnak tekinthető meghatározók ugyancsak a belső és külső folyamatok: előbbiek értelme az, hogy ezek révén jelzik az egyének egy csoporthoz tartozásukat és a csoporton kívülieket is ezáltal határolják el, amit persze saját identitásuk meghatározásáért a kívülállók ugyancsak megtesznek. Itt és így lehet különbséget keresni az individuális jelleg és a csoportos megnyilvánulás között, de az énközpontú etnicitás (a bárki egyén által megvallható etnikai csoporthovátartozás) alapszinten csak akkor értelmezhető nyilvánosan és közösségi modellként, ha az identitás-megjelenítés valamiféle társadalmilag fölépített identitásra és kulturálisan legitim gyakorlatra vonatkozik. Magyarul szólva: akkor lehetek magam, ha ennek elfogadtatására van esély, ha nem akarnak átprofilírozni vagy átfesteni, állandóan megkülönböztetni vagy megszégyeníteni emiatt, s ha többen is vagyunk hasonló közérzetben, ez pedig nem minősül ellenségesnek, csak közösnek, s emiatt értelemszerűen elfogadhatónak is. Viszont ugyanakkor az europaizálódási folyamat öntörvényű történeti ideje (Victor Hugo 1849-es víziója óta)[2] és az önmeghatározási folyamat kezdete (az „európai testvériség” igényének szerződéses formái 1946 óta) látszólag alapvető ellentmondásban vannak, hiszen a kulturális identitás keresése tisztán belsőleg generáltnak, nemzetállami szintekről serkentettnek tűnhet, de a határain túl, a külső körülményekkel (nemzetközi szerződések, államközi megállapodások, hidegháborús megosztottság, kelet-európai rendszerváltások és uniós szervezet kialakulása) együtt már ez a belső béke sincs elemi külső tranzakciók, kölcsönhatások és késztetések egész rendszere, struktúrája nélkül. Minthogy pedig a külsődleges idő-faktor a normakényszerrel együttesen feltételez valamely behatároló környezetet, elbeszélőket és értőket, szociálisan reflexív közösséget vagy állampolgári aktivitást, ezért nélkülözhetetlen kell maradjon maga az állam, amelyben és amelyért vagy amely ellen megtörténnek maguk az önmeghatározási kísérletek, és amely nélkül értelmét veszítené megannyi kívülről meghatározó hatás vagy önértelmezési kezdeményezés is. (Érdemes e kérdésekhez illusztrációk sorát föllelni a nem túl régen megjelent modern mikrotörténetírási szövegválogatásban, lásd Hartog – Revel 2006, Lévi 2006; Sanbar 2006; Silberman 2006; vagy Bakk Miklós politikai és kollektív identitás viszonyrendszerét taglaló fontos könyvében, 2008).

A kisebbségi önértelmezés, a kultúraközi érintések esélyei és állapotai mindezek alapján – úgy vélem – nem csupán jogok és előnyök vagy szabályok kérdései, hanem külső és belső, Saját és Idegen meghatározásában rejlő tisztázási kényszerek is. Mégpedig alighanem úniós, európai, nemzeti és nemzetek-alatti közös kényszerek…! Melyeket lehet nem vállalni és semmisnek tekinteni (miképpen például az orbáni kül- és szomszédságpolitika teszi, beleértve a megosztó és kiszolgáltató kisebbségpolitikai stratégiáját is), vagy lehet szimpla „migrációs problémaként” kezelni (ahogyan a kortárs francia vagy cseh, román vagy litván bevándorláspolitikai stratégák teszik mostanság) – de a méltóképpen toleráns, európai értékrendhez igazodni kész, a kisebbségek iránti türelem és a segítő magatartás-modellek új keresztényi normarendje megkívánja az együttérző identitáspolitikai kezelésmódok nemcsak állami, hanem állam-alatti, össztársadalmi érvényesülését, ilyesfajta értékrend értékesülését is. Legalább addig, amíg van még

Felhasznált és hivatkozott irodalom

Appadurai, Arjun 1996 Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. Minneapolis – London, University of Minnesota Press.

Barth, Fredrik 1969 Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organisation of Cultural Difference. Bergen – Oslo, London, Allen&Unwin.

Bakk Miklós 2008 Politikai közösség és identitás. Kolozsvár, Korunk Komp-Press.

Bárdi Nándor 2005 A magyar (nemzeti) kisebbségi társadalmak értelmezési modelljei. Előadásvázlat, Budapest, Teleki László Alapítvány.

Bauman, Zygmunt 2005 Globalizáció. A társadalmi következmények. Szeged, Szukits.

Baumgartner, Gerhard – Kovács Éva – Vári András 2002 Távoli szomszédok. Jánossomorja és Andau. Budapest, TLA, Regio Könyvek.

Bourdieu, Pierre 2002 A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest, Napvilág.

Bozóki András 2004 Az Európai Unió és Magyarország. Passzívan támogatott csatlakozás. In Bayer József szerk. Az uniós csatlakozás küszöbén. A Magyar Politikatudományi Társaság 2003. május 30-i vándorgyűlésének előadásai. Budapest, MPT, 9-21.

Brubaker, Rogers 2001 Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 7-8:60-67. http://beszelo.c3.hu/01/07_08/09brubaker.htm

Brubaker, Rogers 2006 Nacionalizmus új keretek között. Budapest, L’Harmattan. /Részletek a könyvből: www.epa.oszk.hu/00000/00036/00064/pdf/165-170.pdf

Csepeli György 1992 Nemzet által homályosan. Budapest, Századvég.

Erős Ferenc szerk. 1998 Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény. Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola.

A.Gergely András 2005 Én az vagyok, aki a Nem Ők. Recenzió Fredrik Barth kötetéről, új kiadása ürügyén. Anthropolis, 2.2:226-229.

A.Gergely András – Lévai Imre (eds.) Regions and Small States in Europe. Budapest, Institute for Political Science, Integration Studies, No. 16.

A.Gergely András 2006 Alpok-Adria együttműködés: egy kisebbségi horizont. Ismertető a Stefan Böckler – Cseresnyés Ferenc et al. szerk. Kisebbségek és határon átnyúló együttműködés az Alpok-Adria térségben. Győr, Alpok-Adria Munkaközösség, 2004. kötetéről. In Tudományterületi át(-)tekintések. MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont, Munkafüzetek, No. 101:185-189.

Geertz, Clifford 1993 Local knowledge: Further essays in interpretive anthropolgy. London, Fontana Press.

Giddens, Anthony 2004 Jegyzetek a jövő antropológiájához, az antropológia jövőjéhez. Anthropolis, 1.1:38-44.

Goffman, Erving 1956 Presentation of Self in Everyday Life. Edinburgh, University of Edinburgh. (Magyarul: 2000 Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Pólya Kiadó).

Ilyés Zoltán – Papp Richárd szerk. 2005 Tanulmányok a szórványról. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, „Magyar világok” sorozat.

Kántor Zoltán 2006 Nacionalizmus. Izmus? In Czoch Gábor – Fedinec Csilla szerk. Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemről. Budapest, Teleki László Alapítvány, 87-98.

Kirschner, Suzanne R. 2006 „Mi dolgom akkor hát veled?”: Az identitásról, terepmunkáról és az etnográfus tudásáról. Anthropolis, 3.2. (Kézirat).

Klamár Zoltán szerk. 2005 Etnikai kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. Aszód – Budapest, PMMI – Petőfi Múzeum – MTA Kisebbségkutató Intézet.

Kovács András 2005 A kéznél lévő idegen. Budapest, PolgArt kiadó.

Kovács János Mátyás szerk. 2002 A zárva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. Budapest, 2000 Könyvek – Sík Kiadó.

Kovács Nóra – Szarka László /– Osvát Anna/ szerk. 2002-2005 Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és identitás köréből I-IV. Az MTA Kisebbségkutató Intézet évkönyvei, /Balassi Kiadó/, Budapest, MTA KI.

Lányi Gusztáv 2005 Politikai pszichológia – Politikai magatartásvizsgálatok. Budapest, Jószöveg.

Lendvai L. Ferenc 1997 Befejezés: Közép-Európa versus Pán-Európa. In Közép-Európa koncepciók. Budapest, Áron Kiadó, 233-280.

Lévi, Giovanni 2006 A távoli múlt. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 21-33.

Majtényi Balázs 2007 A nemzetállam új ruhája. Multikulturalizmus Magyarországon. Budapest, Gondolat Kiadó.

Murányi István 2006 Identitás és előítélet. Budapest, Új Mandátum.

Pulay Gergő 2005 Vendégek, akik maradtak. Anthropolis, 2.2:38-42.

Róth Endre 2000 Nacionalizmus vagy demokratizmus? Marosvásárhely, Pro Európa Kiadó.

Sanbar, Elias 2006 Téren és időn kívül. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 105-112.

Siikala, Anna-Leena Etnikus hagyományok és átalakuló társadalmak (Az identitás keresése). Forrás: http://www.folkline.hu/kiadvanyok/siikala.html

Silberman, Neil Asher 2006 A múlt strukturálása. Izraeliek, palesztinok és a régészeti emlékek szimbolikus hatalma. In Hartog, François – Revel, Jacques szerk. A múlt politikai felhasználásai. Budapest, L’Harmattan, 89-103.

Szarka László 2004 Többség és kisebbség a 20. századi kelet-közép-európai nemzetállamokban. In Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest, Lucidus Kiadó. Elektronikus forrás: www.mtaki.hu/docs/kisebbsegi_lethelyzetek/szarka_laszlo_kisebbs_lethelyzetek_i_1_tobbseg_kisebbseg.pdf

Tamás Pál – Erőss Gábor – Tibori Tímea szerk. 2005 Kisebbség – többség. (Nemzetfelfogások sorozat 1.) Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó – MTA Szociológiai Kutatóintézet.