Vagyonjogi végjáték

Erdély, egyházak vagyona, elkobzott ingatlanok és ingóságok, a visszaigénylés akadályai, ellenérdekeltségek – a felelősség súlya minden érintetten. Az önként vállalt jogi képviselet, mivel évekig láthatóan önkéntes marad, már-már „természetes”-nek tetszik. Ám legott intézményesnek nyilvánítják, mihelyt haszon esélye mutatkozik benne. Folyamatábrázolásom korszakos veszteségekről szól, visszaható tanulságokkal, az egyház(ak) és államok közötti haszonvételek históriájába ágyazottan, kánonjogi ellentmondásoktól terhelten.

A Nagyváradi Premontrei Prépostság vagyonjogi képviseletét egymagam látom el mintegy öt esztendeje a bíróságok előtt, támogató háttér nélkül, viszont nemcsak alkalmanként, hanem folyamatosan az érdekelt helyi román sajtó inszinuáló nyomása alatt, sőt 2012. október 17-e után már egy nyílt utcán elszenvedett inzultálás emlékével. És mert ortodox környezetben katolikus vagyont, a román államhatalomnak kiszolgáltatott értékeket és érdekeket (iskolát, kórházat, termálfürdőt) – egyáltalán a „katolikus vagyon”-t kell megmenteni, a helyi román sajtó minden nyilvánossági fórumán örömmel él a befeketítés, a vádaskodás, a mumusformálás minden eszközével.[1]

A román nyelvű cikkek nem rejtik véka alá szándékukat, hogy permanens háborús állapotot alakítsanak ki, némi gyűlölet-bűncselekménnyel fűszerezve, midőn nem kímélik magát a katolikus egyházat, illetve a premontrei rend prelátusát, Fejes Rudolf Anzelm apátot sem. Nacionalista, sőt soviniszta, stílusban katolikusellenes sztereotípiákra épített, inszinuáló megjegyzéseket sorolnak, amelyekkel – a véleményszabadság örve alatt – bőven kimerítik a sajtóvétség fogalmát, s teszik büntetlenül, az uralkodó akarat nevében rangrejtve. A közlések a több millió euró értékű ingatlanvagyonról azt állítják, hogy az mind román tulajdon volt, vagy ha nem, hát azzá lehet majd, ha a „nemzeti igazságtétel”-re rászolgáló, „tévelygő” szerzetesek elnyerik végre méltó büntetésüket.

Ekkora vagyon – már nem lehet tiszta ügy… Aki pedig a katolikus egyház szolgálatában vegzálja és nem hagyja jogsérelmet elkövetni az államot, a bíróságokat és országos intézményeket, az csakis „gyanús üzelmeket” folytathat. Ráadásul magyar állampolgár, és nő, és egymaga képviseli a szerzetesrendet, az állítólagos történelmi „igazság”-gal és „tények”-kel szemben.

Pedig a közpolitikai és egyházjogi téren meglévő feltételek bizonyítják: itt nem személyes küszködésről van pusztán szó, hanem immár egy vagyonjogi végjátékról, amelynek vesztese az egész  katolikus egyház, a magyar ajkú hívek közössége, a katolikusok egyetemleges tulajdonosi közössége, és végső soron az Egyházi Állam is az lenne.

A vagyonjogi kérdések felvetésével – amelyek nem politikai, még kevésbé sajtónyilvánosság előtt zajló huzavonában konkretizálhatók, hanem romániai illetve magyarországi levéltári dokumentumokkal, jegyzőkönyvekkel, fennmaradt iratokkal igazolható birtokviszonyokat, kisajátításokat és jogtalanságokat bizonyítanak – megjelent olyan, sajátos érdekkörök igénye is, amely felébreszthetné az elvben korrektül eljáró bíróság gyanúját. De mégsem ébreszti fel, mert a vagyon nagysága és a tisztázatlan tulajdontörténeti fázisok ezt csak feltételesen serkentik, a helyi érdekek viszont egészen konkrétan megnevezhetők (személyre és intézményre szabottak). Annak ellenére, hogy a trianoni békeszerződés különbséget tett az állami és helyhatósági javak között, nem tisztázta az egyházi vagyonok sorsát, vagyis a Premontrei ingatlan vagyon helyzetére vonatkozóan is tisztázatlanságokat hagyott. A helyzet mégsem része a „Trianon-problémának”, hanem egyház és állam rektifikációs szerződéseinek következménye, önkényes kisajátítások és főhatalommal szemben nem érvényesíthető egyházi érdekek kérdése inkább.

Az elmúlt öt évben a premontrei ügyekben végzett jogvédő munkám során az általános fogalomzavart, ingadozást, a szavakkal való tartalmatlan bűvészkedést tapasztalhattam meg, ami a mind jobban bővülő tudományos irodalom dacára következetlenné, sekélyessé teszi a román bíróságok jogi működésének legfontosabb területét: az igazságszolgáltatást. Elméleti igazságok felett évszázadokon keresztül lehet vitázgatni; ebből nem lehet semmi baj. Ha azonban a bíró valamely eszmei bogarát az ítéletben kelti életre, ezzel helyrehozhatatlan csorbát üt a jogkeresőknek belé helyezett bizalmán. Az ilyen fajta ítéletekre bőven volt példa az elmúlt öt évben. A nagyváradi városi bíróság egyik prominens képviselője például indoklásában azt állítja egy peranyagban, hogy Onisifor Ghibu azért írta át önkényesen 1936-ban a román államra a római katolikus egyházi javakat, mert megszűnt a római katolikus egyház és ezáltal nem tudta már ellátni az egyház az alapító okiratában vállalt kötelezettségeit. Ami természetesen akkor sem volt tényszerű és még ma sem igaz, noha az elkobzott/kisajátított ingatlanok mögött jócskán megfogyatkozott a hívőközösség ereje és aktivitása is.

Eközben az eltelt öt év alatt ténnyé lett, hogy érvényét vesztette az az alapgondolat, amely minden polgári demokrácia alapja lenne, a jogszerűség és alkotmányos egyenlőség előbb-utóbb a premontrei restitúciós ügyekben is kifejezésre jut majd, miszerint aki másnak kárt okoz, tartozik helyreállítani azt a helyzetet, amely fennállana, ha a kár be nem következett volna.

Írott malaszt és precedens 

A jogi folyamatban (jóllehet az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról nemcsak európai ajánlások, uniós joggyakorlat és nemzetközi jogi kötelezettségvállalás alapján lehet „jogilag” beszélni, de lehet mellébeszélni magánvéleményekben és mocskolódó blogokban vagy akár tévinformációkat és félismereteket tartalmazó sajtócikkekben is, lehet kényszerképzetek rabjává válni és ezt népszerűsíteni is), talán egyszer elkövetkezik a partneri megoldások ideje. Jelen pillanatban az euró-milliárdokat érintő peres folyamatnak sajnálatosan nincs egyházi támogatója. Sem a nagyváradi, illetve szatmári püspökség, sem a magyarországi rendi társintézmények (a csornai, gödöllői), sem az érintett térség (Magyarország, Szlovákia, Csehország, Románia) nunciusai, sem a Szentszék általam levélben értesített képviselői nem mutatkoztak kapkodásra hajlamosnak, amikor a rövid időn belül bekövetkező (végső) vagyonvesztésre figyelmeztettük őket.

2014. március 5-án Fejes Rudolf Anzelm prépost listát nyújtott át Zákonyi Botond bukaresti nagykövetnek. Hivatalos átiratban kérte a Külügyminisztérium közvetítését, hogy hitelt érdemlő igazolást kapjon arra nézve: a Prépostság által visszaigényelt ingatlanok egyházi ingatlanok voltak, és a Rend nem használatba kapta a dualizmus korában a magyar államtól; illetve arra nézve, hogy a Prépostság a magyar közoktatási törvénynek megfelelően jogi személyiséggel rendelkezett, vagyis rendelkezett önálló pénzügyi alappal, a rendi iskola fenntartására missziója, joga és eszközei is voltak.

A prépost ezen átiratában méltányosnak tartotta, valamint a Rend folyó peres ügyeiben, annak értékmentési céljaival összhangban szükségesnek látta, hogy Magyarország diplomáciai képviselete a Magyarország alaptörvényében megfogalmazott elveknek megfelelően járjon el a Prépostság restitúciós pereivel kapcsolatban, elsősorban kultúrdiplomáciai téren – de itt sem történt semmi változás.

A premontreiek egykori tulajdonában lévő Félix-fürdőt még 2000-ben privatizálták. Politikai korrupció történt, azaz bizonyos politikai illetve gazdasági kapcsolatokkal rendelkező magánemberek kezébe került, akik számára (és mintha korunk közgondolkodása számára is) az egész restitúciós törvény csak pusztán írott malaszt; vagyis nem lesz alkalmas arra, hogy visszaszolgáltassa az elkobzott és átalakított egyházi vagyont, sem az iskolákat, sem a földtulajdont, sem az ingatlanokat stb. Az úgynevezett közhangulat mögé bújó „közérdek” ez esetben aligha a gazdasági és politikai korrupció leleplezése, annál is kevésbé, mivel magyar eredetű, katolikus vagyonról van szó, melyet a román hatóságok és ortodox egyház érdeke veszni látni.

Az egyoldalú beállítástól igyekszünk őrizkedni, akkor is, ha igaznak tetszik az érvelés. A helyzet alakulásának története mintegy száz éves, megannyi furcsa kanyarral és jogi színezetű vitával tarkított. Visszamenőlegesen azonban nem lehet sem ítélkezni, sem törvénykezni. Azonban, ha igazolható lesz a folyamatok számos ügymeneti sérelme, a kisajátítások pártos és jogszerűtlen volta, akkor talán a visszaszolgáltatás vagy kompenzálás kérdése nem tehető ad acta, annál is kevésbé, mert még létező tulajdonosról, élő közösségről, javarészt létező vagyontárgyakról van szó, amelyek a polgári jog alapelveinek első körében élveznek védelmet, tulajdonosaikkal egyetemben.

S ki ne gondolhatná végig: ha egy sokszáz éves egyházi intézményt így meg lehet fosztani tulajdonától, akkor a többit is meg lehet fosztani, s akkor az intézményen kívüli átlagpolgárt is, akkor akár a falusi vagy nagyvárosi lakost, a hivatalviselőt, a főszerkesztőt, a kifliárust is. A magántulajdonok kialakulási korszakában ez nem kivételes állapot, ám jogszerűtlensége közbotrányos tartalmú…, tényszerűen jogellenes, egyházi tulajdon ellenes, magyar kisebbségi hívőközösség-ellenes is. 

Tény, hogy a Párizsi Charta az új Európáért című okmánynak 1990. november 8. óta Románia is aláírója – ez pedig garantálja az emberi jogokat, a tulajdonhoz való jogot és a vallásszabadságot; húsz éve, 1996. szeptember 16-a óta létezik egy Szerződés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról,[2] amely ugyancsak nemzetközi érvényű, miként egyéb, például az ENSZ és más szervezetek kialakította nemzetközi egyezmények is kötelezően betartandók lennének a román állam és a magyar közösség viszonyrendszerében.

E konvenciókat, az uniós csatlakozást megelőző jogi normák betartását, továbbá az egyházi vagyonok restitúciójának ajánlását Románia is elfogadta, aláírta.[3] A mintegy másfél ezer egyházi tulajdonnak alig fele került azonban tárgyalási szakaszba, a többiről némaság, sötét hallgatás, illetve némelyekről mutyi-gyanús és kényszerszülte alku-megoldások hírlenek. Mindezt az okiratok állítólagos hiánya, tulajdoni viták, földhivatali adathiányok, magánosító törekvések mentén egyre nehezebb tisztázási esélyek veszik körül, uniós sürgetés ide vagy oda.

A premontreiek igazának tagadása jogászi nézőpontból épp oly közömbös a román oldalon, mint aminő közömbösnek a román nyelvű médiumok hirdetik. 1936-ban a trianoni béke megvédi az egyházak magánbirtokait a román kisajátítástól, illetve ha Románia egy olyan törvényt hozna is, mely szerint minden birtok kisajátítandó, akkor a magyar és román egyházakra egyformán vonatkozik ez a törvény. A békeszerződés védelme világosan kiterjed erre is: bármely szuverén állam egyházai megfoszthatók birtokaiktól alkotmányos úton hozott törvények által. De a jelen esetben katolikus egyházi javakról van szó, és a jelen esetben Románia külön szerződést kötött, hogy ezeket nem fogja kisajátításra kényszeríteni, és nem a szuverén állam követett el jogsértést alkotmányos úton hozott törvénnyel, hanem egy magánember fosztotta meg a premontrei rendet, illetve az erdélyi római katolikus egyházat jogos javaitól. Ugyanakkor a szóbanforgó egyházi (premontrei) földbirtokok időközben privatizálva illetve kiosztva/elosztva lettek, tulajdoni visszaállításuk most ezért nem vihető keresztül. Marad a kártérítések kérdése.

(Folytatjuk)