Írásom a burgenlandi térség legkisebb magyar faluközösségében végzett antropológiai terepmunka tanulságain, eredményein alapszik. Elsődleges célja, hogy a már meglévő tudományos kutatások eredményei az antropológiai szemléletmódot képviselő kutatás adataival egészülhessenek ki, ezáltal is egy komplexebb képet alkotva a burgenlandi magyarság speciális helyzetéről.

Antropológiai kutatásaimat 2006 novemberében kezdtem meg a Felsőőrtől néhány kilométerre fekvő, közel 300 fős kis faluban, Őriszigeten. Azzal a céllal érkeztem a térségbe, hogy egy olyan mélyebb, „intenzív empirikus jelenségeket értelmező antropológiai mikrokutatást” (Papp 2003: 10) végezzek, amelynek segítségével egy, a szigetiek[2] – ahogy azt a helybeliek magukat nevezik – „mikrovilágának” önmaguk által megélt valóságait megismerhetem. Ezáltal egy összetettebb, teljesebb, a maga világához közelebb álló képet mutathassak a faluközösségről, ami tágabb kontextusba helyezve az őrvidéki magyarság életéről is tanúskodik majd. A faluban 2008. március végétől május elejéig éltem, s végeztem állomásozó terepmunkát. Ebben az időszakban és az ezt megelőző rövidebb látogatásaim során szerzett tapasztalataimat, kutatási eredményeimet foglalom össze tanulmányomban.

Mivel „az etnikai folyamatokkal, kisebbségi közösségekkel, identitásjelenségekkel foglalkozó kutatók számára a Terepen szerzett elsődleges élmény, a tér és a közösség egymástól elválaszthatatlan összefonódása” (Szarka 2002: 234), dolgozatomban magam is elsősorban azokra a „helyi sajátosságokra” hívnám fel olvasóim figyelmét, amelyek mint egy „lokális tudás” jelennek meg az őriszigetiek életében, s teszik őket szigetivé. Ilyen tudás például a faluközösségen belüli szociális kapcsolatok szabályszerűségeinek ismerete, „a mindennaposan megélt kapcsolatok nyújtotta biztonság” (A.Gergely 2002: 249) érzése, a helyi normarendszer elfogadása, stb. Összegezve tehát: a közösség tagjainak több vonal mentén való összetartozás-tudata. A továbbiakban ennek megfelelően szeretném áttekinteni a szigetiek „világának” jellemzőbb pontjait, megpróbálva behatárolni ezeket a fent említett „szálakat”.

A terepmunka: megközelítés és alkalmazott módszerek

Terepmunkám során a kulturális antropológia megközelítési módját képviseltem, és annak módszereit alkalmaztam, mivel magam is úgy vélem, a világ számos – hacsak nem kivétel nélkül minden – közösségének meglehetősen komplex belső mikro- és makrovilágának megértésében és sajátos kulturális valóságainak értelmezéseihez e meglehetősen összetett diszciplína nyújtja a legtöbb lehetőséget. Az ezen megismerési formának, „attitűdnek” (Sozan 1985) elengedhetetlen jellemzője az ún. „holisztikus” szemléletmód, amelyet a Malinowski által először képviselt nézet alapozott meg. Eszerint a kultúrát csak teljes egészében lehet megérteni, számos, azt felépítő belső tényezőjének, szegmensének együttes figyelembevételével. A kutatónak egyszerre kell kompetensnek lennie mind a társadalmi, gazdasági, politikai, vallási, mind a többi, a kultúra rejtett valóságait együttesen meghatározó kérdéskörökben. Továbbá elengedhetetlen a kutató részéről a kulturális relativizmus teljes elfogadása, ami tulajdonképpen „az a szilárd meggyőződés, mely szerint minden szokás, értékítélet és erkölcsi norma egy komplex kulturális hagyomány és rendszer szerves része, s mint ilyen, csakis annak sajátos keretei között érthető meg és értékelhető” (Borsányi 1988: 57, vö. Hajnal 2004). Munkám során magam is törekedtem a közösséget annak saját közegében, és saját, belső kategóriái szerint megismerni. Tanulmányomban szeretném a szigetiek szavaira támaszkodva – saját elbeszéléseik segítségével, s cselekedeteikben, mindennapi tevékenységeikben megfigyelt jelenségek értelmezésével – „tolmácsolni” (vö. Kunt 2003) életük rejtett dimenzióit.

Adatgyűjtési módszereim közé tartoztak a résztvevő megfigyelés, a közösség mindennapjaiban való részvétel, a kötetlen illetve témaorientált beszélgetések, félig strukturált interjúk (Bindorffer 2001: 14). Így tehát a faluközösségről szóló „kvantitatív” információk megismerésén túl a sokkal behatóbb, ún. „kvalitatív” kutatási módszert használtam (vö. Simpson–Coleman 2002).

A szigeti identitás főbb aspektusai

Határvonalak régen és ma

Őrisziget (Siget in der Wart) több szempontból is, mint egy kis „sziget” van jelen Dél-Burgenlandban, s a helyiek maguk is érzékelik a faluközösségük és a környezetük között lévő határvonalakat.

„Mi maradtunk a szigetben, a sziget. Azaz Insel, nem?”.[3] Ez a mondat egy szigetivel való beszélgetés során hangzott el, amikor arról volt szó éppen, milyen kapcsolatok vannak a faluközösségen belül, illetve, hogy a szigetiek milyen viszonyban vannak a környezetükkel, s pl. a nem messze fekvő magyar faluval, Alsóőrrel (Unterwart). Később megértettem ennek a metaforának az értelmét magam is.

A falu elhelyezkedése és természeti környezete – amit a községbe először érkező is megtapasztalhat – igencsak fontos szereppel bír a helyiek életében. A település maga a Szentmihálytól (Großpetersdorf) Felsőőr (Oberwart) felé tartó főút mentén egy csendes völgyben fekszik. Csupán egy út vezet át rajta, ami a szomszédos horvát községbe, Spitzicken-be (Ciklény) visz. A hagyományosan Alszegből (Uaszeg), Felszegből (Főszeg), s mára egy újabb falurésszel bővülő (Bergből)[4] települést a Szék-patak (Zickenbach) szeli át. Így elmondható, hogy Őrisziget már földrajzi elhelyezkedése által is elszigetelődik környezetétől.

A természet közelsége értékként jelent meg szigeti beszélgetőpartnereimmel folytatott beszélgetésekben. A legtöbbjüket a gyermekkori emlékek kötötték szorosan a tájhoz. „Itt nőttünk fel, és én nem tudnám elképzelni, hogy egy városba húzódnák. Az kizáró” – nyilatkozott egyik beszélgetőpartnerem. A környezethez való ragaszkodás, kötődés nagyon meghatározó a szigetiek esetében, s a fent is olvasható kijelentésekkel gyakran találkoztam munkám során.

Beszélgetéseim közben számos gyermekkort idéző történetet hallhattam. Meglátásom szerint a gyermekkor tapasztalatai, élményei által a környezethez való kötődés épp úgy, mint a továbbiakban majd tárgyalandó rokoni kapcsolatok is olyan tényezőkké váltak, amelyek a Szigethez való tartozás érzését megerősítik, a „lokális tudás” alapját szolgálják.

A földrajzi elszigeteltség mellett Őriszigetre hosszú évszázadokon át az endogámia volt a jellemző, aminek az elsődleges oka a környező falvak közti vallási különbözőség volt. „Also, Sziget 1938 előtt tiszta magyar volt és tiszta, csaknem tiszta evangélikus. Volt három család katolikus. És most van úgy mondjuk egy harmada mar katolikus, egy harmada, meg aztán már német. Hát németül beszélnek.” Az endogámia elszigetelte a faluközösséget, de mára ez a norma már fellazult (enyhült). Okai a vallás szerepének átértékelődésében, a vegyes házasságok elterjedésében, az életmódbeli változásban, illetve a mobilitásban keresendők.

„Most már nem annyira, de előbb nagyon nagy, hogyan mondjam, különbség volt. A háború előtt. ... Alsóőrbe volt mulatság, az valamelyen tánc, vagy ilyesmi, zene, mulatság, ja… és akkor szigetiek is átmentek, evangélikusok, és akkor az alsóőriek azt mondták, hogy ha evangélikussal táncol, az bűn, nem szabad”. „Hát előbb, ha mentél egy nővel, nem is szabadott, nem is engedte meg a szülő, nem? Hogy az nem katolikus, vagy nem evangélikus. Hitler előtt.”

A változások közepette is megfigyelhető azonban, hogy határozottan erős összetartozás-tudat jellemzi ma is a szigetieket. „Szigetiek vagyunk, szigetiek maradunk…”[5] – kezdik gyakran a fiatalok együtt, hangosan elmondott szövegüket.

Az összetartozásra vonatkozó reflexiók

A következőkben a szigetiek összetartozásra vonatkozó reflexiói alapján szeretnék beszélni a szigetiségről. A faluközösséghez való tartozás fontossága számos esetben megnyilvánult a közös cselekedetekben és az erre vonatkozó mondataikban. Jelen tanulmányban három vonal mentén vázolom fel ezeket a reflexiókat, azonban a terjedelmi megkötések miatt csupán a közösségben végzett munkára vonatkozókat fejteném ki bővebben az interjúrészletek segítségével.

1. A rokonság szerepe a falun belüli szociális hálóban

„Es ist eine große Verwandtschaft, eine große Familie”[6] mondat az egyik szigeti fiatal szájából hangzott el egy vasárnapi focimeccset követő beszélgetés alkalmával.

A közösség tagjai elsősorban a családjukon belül sajátították el annak normáit, hagyományait, belső szabály- és értékrendszerét. A lokális tudás átadása mellett ez az értékrendszer a legfiatalabb generációt hozzásegíti ahhoz, hogy úgy érezze, „a generációk megszakíthatatlan láncának része, «kapcsolódik»”. Ez „a hagyomány tartalmazza mindazt, amivel egy adott társadalom rendelkezik, és ami már akkor is létezett, amikor a jelenlegi tulajdonosok átvették” (Shils 1984: 15-66).

Fontosnak tartom Sziget esetében azt is megjegyezni, hogy a bonyolult rokoni szálak átszövik szinte az egész faluközösséget, s erre maguk, a közösség tagjai is gyakorta reflektálnak. Ezt azért is érdemes figyelembe venni e mikroközösség vizsgálatánál, mert mint már fentebb említettem, a közösségbe a család által kerül be az egyén, tulajdonképpen „belenevelődik a tágabb csoportba, a faluközösségbe” (Fél 2001: 205, vö. Jávor 1989).

Elsősorban a rokoni kapcsolathálókban figyelhető meg egy nagyfokú szolidaritás, kölcsönös felelősségérzet, de az erős társadalmi kapcsolatok a különböző baráti kapcsolatokban, a különböző korcsoportokon belül, illetve a falubeli egyesületek, önkéntes szerveződések intézményrendszerein belül is megjelennek. (Ehhez sajátos értelmezési kontextusként lásd A. Gergely A. https://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=84 22.02.2009).

2. Segítségnyújtás, a közösségben végzett munka

Mint fentebb már említettem, a közösség összetartozás-tudatában éppoly fontos helyet kap a közösségen belüli segítségnyújtás és a közösségben végzett munka, mint a társas kapcsolatok, illetve rokonság szerepe. A szigetiek számára a munkának lényeges szerepe van; a szorgalmasság, a jóravalóság, a dolgosság jelentős értékként jelenik meg náluk. A munka számukra „az erénynek az a foglalata, amelynek elsajátításával valaki emberré” válhat a közösségen belül (Jávor 1989: 147).

Ezeknek az értékeknek fontos szerepet tulajdonítanak pl. az új meny, vagy a faluba érkező új családok befogadása kapcsán is. A közösségi életben való részvétel elengedhetetlen a faluba való beilleszkedéshez. Sziget esetében a közösségi munka képzi a lokális identitás egyik központi tényezőjét (vö. Kaneff 2002), mivel erősíti bennük az összetartozás érzését. A kollektív munka megkívánja ugyanis a „cselekvés egységét, és a törekvések egyfelé irányulását” (Fél 2001: 179).

A következő interjúrészletben a közösségben végzett munka összetartó ereje a házépítéssel összefüggésben merült fel.

„Összetartóak. Azt lehet látni, ha valaki házat épül, mert ott is mindenki, most nem is a családhoz tartozik, mégis legalább egy-két napot odamegy és segít neki. … Ez most is úgy van, hogy a népek most csak mennek. Nem csakhogy a családból, hanem más, hogy valami jó társ, vagy valami jó barát, hogy odamegy: mikor segíthetek, mikor kellek. Az mindig nálunk is van. Nem olyan irigyek, hogy jaj, most ez, akkor biztos nem megyek oda. Ezt nem úgy. Ezt én úgy látom, hogy mégis vagy úgy ez az összetartás…. Ha valaki mesterséget tud, vagy valaki falaz, vagy a másik az ács, az segít neki azt is. …Meg azt már sok falun hallod, hogy nem tartanak már össze. De nálunk, gondolom, hogy ha van, aki épül, akkor úgy megy ez az egész” – nyilatkozta egy falubeli.

Azonban más hozzátette ezt is, mikor erről volt szó: „De most már az is enged, már nem annyira, de előbb, nagyon sokan összesegítettek. Borzasztó volt az a házépülésnél! Csaknem sokan voltak, nem? Nem is kellettek volna olyan… rokonok, barátok és egyik a másiknak. Az egyik épült, elkezdte, én segítettem őneki, akkor azt épültem én, akkor az visszasegítette megin’, és így. Nagyon összesegítettek a faluban, igen.”

Kérdésemre, hogy ma is jellemző-e még ez a segítségnyújtás, így felelt: „Ja, hát most ez, nem lesz olyan sok épülve most. Ott fölül vannak a lakások, ugye, s a fiatalság jobban arra, ne kelljen semmit csinálni nekik, és kész a ház, megfizetik a bért…”.

Magam is találkoztam építkezésekkel a faluban terepmunkám ideje alatt, s ezeken azonban csak részben volt megfigyelhető ez a közös segítségnyújtás. Néhány esettől eltekintve, legtöbbször csupán a közelebbi családtagok, barátok voltak a segítségnyújtó szerepben.

A közös munka nemcsak magánlakások, hanem közösségi épületek felépítésénél is jellemző. A jelenleg is működő közösségi házat, az evangélikus gyülekezeti termet és az Alszegben lévő sportpályához vezető hidat is – az önkormányzat anyagi támogatásának segítségével[7] ugyan – a helyiek közösen építették az elmúlt évek során. Mint ahogy mesélték, ezek mindig közösségi eseményeknek is számítottak, a résztvevők egyazon cél felé törekedtek, ami által újra megerősödhetett bennük lokális kötődésük (vö. Fél 2001).

3. Közösségi életben – egyesületek, belső csoportok szerepében

A szigetiek nagy hangsúlyt fektetnek a közösségben eltöltött tevékenységekre, a falun belüli közösségi élet fenntartására, amelyre a lehetőséget a családi, vagy belső baráti csoportokon kívül az önkéntes, önfenntartó szervezetek, egyesületek aktív élete biztosítja. Ezek a csoportok kapcsolathálót biztosítanak az egyéneknek, s így a faluközösségbe integrálják őket. Ezt igazolja az alábbi idézet is:

„Ez a falui élet. Hát nagyon szép. Csendes, mint mondod. Így csöndes ugye, és mozog, mégis mozog valami, nem hogy nem volna semmi. Van falu, ahol nincsen semmi, nincs tűzoltóság, Spitzickenen nincsen tűzoltóság, ugye. A szigetiek intézik, vagy vették át az egészet. Sportcsapatjuk sincs azoknak”.

Másrészt a civil szervezetek az általuk szervezett programokkal az egész falu számára biztosítják a találkozási lehetőségeket, közös programokon való részvételt. Erre utalt beszélgetőpartnerem is, amikor ezt mondta:

„Én gondolom, mennél kisebb a falu, annál jobban talán összetart egy kicsit, nem? Mert egy nagy faluban ezek az izék nincsenek, hogy nem tudom micsoda… előadások. Nem? Kis faluban mégis talán jobban összetart a nép. Nem?”.

Változások

Ha a szigetiséget próbálom leírni, akkor elkerülhetetlen megemlítenem, hogy az elmúlt ötven évben bekövetkezett gazdasági, társadalmi, kulturális változások hatással voltak a szigetiek életére is: a családszerkezetekre (s azon belül a szerepek viszonyára), a családi funkciókra, a nyelvhasználatra és a közösségi életre. A különböző generációk között ennek megfelelően eltérő kompetenciájú nyelvhasználattal, s emellett komplexebb identitásképpel is találkozhatunk. Fontosnak tartom a fiatalok korcsoportjának körültekintő vizsgálatát, hiszen ők az a generáció, akiknél a változások ma érzékelhető hatásai a leginkább megragadhatók. Az ő esetükben a gyors változások ellenére éppúgy megfigyelhető a szoros lokális kötődés: ők elsősorban szigetiként határozzák meg magukat, nem magyarként, mint az idősebbek.

Következtetések

Terepmunkám során megtapasztaltam az őriszigeti faluközösség vitalitását. Annak ellenére, hogy a fiatalok ma már kevésbé használják a magyar nyelvet, hogy a közösség viszonylag elzártan, egy mikrovilágban él, és hogy sokaknak nincs szoros kapcsolata a térségben lévő magyar kulturális szervezetekkel sem, az idősebb generáció mégis képes átadni a fiataloknak a lokális tudást.

A szigeti közösség tagjai a csoporton belül sok szálon megépített szoros összetartozásban élik meg mindennapjaikat, a környező települések stratégiáitól feltételezhetően eltérő módon. Éppen ezért nem lehet általánosításokban beszélni „a burgenlandi magyarokról”. Az összehasonlításhoz szükséges lenne a burgenlandi magyarok egyéb közösségeinek hasonló módszerekkel végzett kutatása. Ez nem késlekedhet már sokáig, továbbá a történeti összehasonlítás sem Sozan Mihály korábbi kutatásaival.

A szigetség, a szigeti identitás pusztán az „egy nyelv” dimenziója mentén nem ragadható meg, vagy pontosabban az identitás kérdése erre nem szűkíthető le. A kétnyelvű közösség közös lokális tudásának karbantartása a jól működő rokoni és egyesületi kapcsolathálókon keresztül zajlik. A generációk közötti kapcsolat formális keretek között is működik, a fiatalok hozzáteszik a tőlük elvárt apportot a közösségi alkalmakhoz. A jövőről gondolkodó beszélgetőtársaim olyan közösségi helyről reménykednek, ahol „a nép össze tud olykor jönni”.

Könyvészet

A. Gergely A. 2002. A totális társadalmi tények mint térhasználati és identitásmódok. Kisebbségkutatás, 10. évfolyam, 2:246-253. Elektronikus forrás: https://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=31 (02.22.2009)

A. Gergely A. 2005 Az ember mint nemformális intézmény. Elektronikus forrás: https://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=84. (02.22.2009)

Bindorffer Gy. 2001. Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest: MTA Kisebbségkutató Intézet – Új Mandátum Könyvkiadó.

Borsányi L. 1988. A megfigyelési technikák az etnológiai terepmunkában. Ethnographia 99. évf. 1:53-82.

Fél E. 1941. A társaságban végzett munkák Martoson. In: Hofer T. (szerk.) 2001. Régi falusi társadalmak: Fél Edit néprajzi tanulmányai. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó. 179-199.

Fél E. 1959. Fejezetek Tiszaigar társadalmának megismeréséhez. In: Hofer T. (szerk.) 2001. Régi falusi társadalmak: Fél Edit néprajzi tanulmányai. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó, 199-237.

Hajnal V. 2004. „Majd kiszeditek belőle, ami nektek köll”. Egy szerémségi magyar szórványközösség kutatásának módszertani tapasztalatairól. Kisebbségkutatás, 13. évf. 3:395-403.

Jávor K. 1989. A család, a szerepek és az identitás alakulása falun. In: Váriné Szilágyi I. – Niedermüller P. (szerk.) 1989. Az identitás kettős tükörben. Tömegkommunikációs Kutató Központ, Budapest. 141-173.

Kaneff, D. 2002. Work, Identity and Rural-Urban Relations. In: Kaneff D. – Leonard P. (szerk.) 2002. Post-Socialist Peasant? Rural and Urban Constructions of Identity in Eastern Europe, East Asia and the Former Soviet Union. Basingstoke; New York: Palgrave. 180-199.

Kunt E. 2003. Az antropológia keresése. In: Kunt E. – Bán A. (szerk.) 2003. Az antropológia keresése: válogatott tanulmányok. Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet – L'Harmattan, 214-231.

Papp R. 2003. Etnikus vallások a Vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek kulturális antropológiai értelmezései. Budapest: MTA Kisebbségkutató Intézet – Gondolat Kiadói Kör.

Shils, E. 1984. A hagyomány. In: Hofer T. – Niedermüller P. (szerk.) 1987. Hagyomány és hagyományalkotás: tanulmánygyűjtemény. Budapest: MTA Néprajzi Kutatócsoport, 15-66.

Simpson, R. – Coleman, S. M. 2002. Az antropológia felfedezése. Mi az antropológia? In: A. Gergely A. (szerk.) Kulturális antropológia. Tantárgyi forrásanyag az ember-, erkölcs- és vallásismeret tantárgyhoz. Veszprémi Egyetem – Fővárosi Pedagógiai Intézet, Budapest. https://mek.oszk.hu/01600/01668/01668.htm#1 (12.15. 2008)

Sozán, M. 1985. A határ két oldalán. Párizs: I.U.S.

Szarka L. 2002. Kisebbségi léthelyzetek térben és időben. Kisebbségkutatás, 10. évf. 2:234-237.