Fesztivál, kollokvium


-A A+

paraszka

A romániai magyar színtársulatok, más nemzetiségi színházi formációkkal kiegészülve minden évben találkoznak, hol az Interetnikai Fesztiválon, változó helyszínen, hol a Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, Gyergyószentmiklóson. Ez jó dolog és nagy lehetőség. Az azonban, hogy a két találkozót a megrendezés helyszínén kívül semmi más nem különbözteti meg, nem azonosítja önmagával az már nem jó dolog és a megteremtett esélyt hagyja kihasználatlanul. Abszurditás is különböző névvel illetni, ami lényegében azonos. Kínálkozik tehát a kérdés: mi, romániai magyar és más, nem román nyelvű színtársulatok tudunk-e valami jobbat közösen kitalálni, tudunk-e közösen cselekedni? Tudunk-e kifejleszteni két olyan találkozót (fesztivált, seregszemlét stb.) ami túllép a fokozatosan kiüresedő sablonosságon? Számunkra, a Csíki Játékszín számára a kérdés aktualitását az adja, hogy a következő, 2014-es Interetnikai Fesztivál megszervezését elvben elvállaltuk.

Nem szerencsés, hogy mind a két rendezvény verseny jellegű. A kompetíció és a kooperáció kiegyensúlyozottságát, termékeny feltételeit kellene megteremteni. Igazi értékmérő versenyt megfontolt válogatás alapján érdemes szervezni, ahol egy előadásnak a versenyzők körébe bekerülni is elismerés. A rosszul felfogott versenyszellem és versenyeztetési mód a megítélésbeli sztereotípiáknak kedvez, a társulatok közötti, oly annyira kívánatos kooperáció, előítéletmentes egymásra figyelés ellenébe hat. Állandósítja a populáris színház (kultúra) és elitszínház (kultúra) közötti tudathasadásos állapotot, kedvez a felszínes kommersz és a belterjes elitizmus polarizálódásának.

A társulatok a fesztiválokra ,,gyúrnak", igyekeznek legalább egy előadást ,,fesztiválképesen" kiállítani, s közben fennmarad az esztétikai kettősbeszéd a szakmai szempontról és a közönségszempontról. Ez erkölcsileg is megkérdőjelezhető. Pedig látni kéne, hogy a két szféra között milyen gazdag és megtermékenyítő átjárás van! Teret kellene biztosítani ahhoz, hogy a (vélt) fesztivál elvárások szerint kondicionált előadásokon kívül más típusú produkciók is szembesüljenek, azokról is lehessen beszélni, ott is lehessen előrelépni. A színház egyszerre esztétikai, létfilozófiai műhely, a társasági élet fóruma és a rekreáció helye. Nekünk, vidéki színházaknak ezt egyensúlyban kell tartanunk, ha el akarjuk látni feladatunkat. Mindehhez egy sokkal nyitottabb, leleményesebb, állandóan megújulni képes, tematikusan mindig újra töltekező találkozóra lenne szükség a versenyszellem kényszerhatása nélkül. Lehetne találkozót – kollokviumot – szervezni induló, fiatal alkotóknak. A gyerekszínháznak, a zenés színháznak, a szórakoztató színháznak, stb. Lehetne találkozót szervezni egy-egy társulat köré, ahol hansúlyosan ő mutatkozna be, általa meghívott, e körből válogatott előadásokkal együtt. Ötletekben nem lenne hiány

Kétévente kerülhetne sor versenyre és kétévente kötetlenebb találkozóra. A versenyekre két évad terméséből, nagyobb számú kínálatból lehetne válogatni, a találkozókat gondosan, célszerűen lehetne előkészíteni. Az alapításkor a nemzetiségi találkozót szántuk versenymentes seregszemlének, bár, ha a megnevezésből indulunk ki, inkább a kollokviumnak kellene tematikusan nyitottnak és mindent felölelő eszmecserét biztosítónak lennie. Sok a nyitott, vagy a nyitottá teendő, megválaszolásra váró kérdés. Jó-e, hogy egyik rendezvényünk mindig vándorol? Akkor, ott, az Állami Zsidó Színházban felmerült a gondolat, hogy a nemzetiségi színházi találkozónak Bukarestben a helye, hogy ott megkerülhetetlenül a román kultúrpolitika homlokterében tartsa a jelenséget. Méltányolva és elismerve a Figura Stúdió Színház teljesítményét kérdezem, hogy ott és abban a változatlan formában van-e a helye a kollokviumnak? Legutóbb kezdeményeztük, hogy ha már egy időben Hargita megyébe jönnek a társulatok, lépjenek fel a többi színházi város és a környék játszási helyein is, ilyen értelemben legyen a megyéé a rendezvény, a régió kulturális karakterének ez felelne meg.

Az elmúlt években azt kellett tapasztalnunk, hogy a magyar színházak harmadik találkozási helyén, a kisvárdai színházi fesztiválon a koncepció nem reformálható. A tárgyalt esetben viszont megpróbálhatnánk! Ezzel kapcsolatos elvárásainkat azzal kívánjuk hangsúlyozni, hogy a Nagyváradi Interetnikai Fesztiválon a beígért előadásunkat megtartjuk, de a versenyprogramból visszalépünk. A 2014-es fesztivál-szervezésre tett ígéretünket a témával kapcsolatos fejlemények függvényévé tesszük.

Parászka Miklós
A Csíki Játékszín igazgatója

 

zsekaA Nemzetiségi Színházi Kollokvium, amelynek állandó székhelye Gyergyószentmiklós, és az Interetnikai Színházi Fesztivál, amelynek a helyszíne változó, valóban hasonlítanak egymásra. Ez a hasonlóság azonban nem a véletlen vagy pedig az ötletszegénység következménye, hanem objektíve adott: ugyanazok a szereplők – a romániai magyar, német színházak és az Állami Zsidó Színház -, akik nem tudnak kibújni, és nem is kell hogy kibújjanak a bőrükből valamely rendezvény kedvéért; továbbá azért hasonlóak, mert a két rendezvény ugyanabban a helyzetben jön létre, amelyben a színházi találkozók, fesztiválok, kollokviumok lényegében a jelenlegi anyagi feltételek között lehetetlenné vált színházi turnékat pótolják, hellyel-közzel. Ezért – véleményem szerint – a hasonlóságot nem kell szégyellni, hanem vállalni kell. Különben...

A kérdés azóta vetődik fel ilyen élesen, mióta az IFESZT is – kifejezetten - verseny jellegű; a tavalyelőtti IFESZT rendezője, az Aradi Kamarszínház kérésére a Fesztiválon is zsűriztek és díjaztak. Azért kérték ezt, mert úgy vélték, hogy elsősorban a közönség igényli ezt: így nagyobb tétje van a rendezvénynek és a néző szívesebben látogatja az előadásokat, ha drukkolhat valakinek, illetve ha a véleményét összevetheti a másokéval, például a szakmai zsűri véleményével. Sőt, az sem árt, ha a néző is szavazhat. Temesváron például, az IFESZT 2. kiadásán bár nem volt zsűrizés, cédulás szavazás alapján közönségdíjat adtak. És ki nyerte el ezt a díjat? Az egyetlen társulat, amelyik hazai darabbal jött: a marosvásárhelyiek, a Dilis Resnerrel, egy ősbemutatóval - amit történetesen Parászka Miklós rendezett! És ebből megérthettünk egy dolgot, hogy a nézőt – hozhatjuk neki a világ legszínvonalasabb előadásait is – elsősorban a mai és a hazai darab érdekli.

Pedig Temesváron ott voltak a kolozsváriak is a Fausttal, Măniuţiu – ország-világ által elismert nagy rendezésével -, de a temesvári nézőnek mégis a mai hazai dráma előadása kellett. És a sok urnába tett szavazat tanúsíthatja: díjazni akart! Tehát nem a versennyel van a baj. Az jó ha van, mert a díj fizetség – honorárium a nézőtől, a szakmától stb. Nem az anyagi értéke a fontos, hanem az erkölcsi. S a díjat emlegetni lehet, amikor a színház anyagiakért pályáz valahová, hogy a következő előadását valahogy kihozhassa, sőt emlegetni is kell a kapott díjakat ahhoz, hogy az anyagiak gazdái a kérést meghallgassák. Tehát ne a verseny alatt vágjuk a fát... Inkább azt firtassuk, hogy milyen versenyeket rendezünk. Hogy e tekintetben disztingválunk-e? Ezért sem értem Parászka visszalépését.

Azt viszont figyelemre méltónak tartom, és értékelem, hogy valóban nyitottabb, leleményesebb, megújulni képes színházi rendezvényeket kell teremteni. És itt van a differenciálás lehetősége! A Kollokviumot – újraindításától kezdve – műhelyként fogtuk fel, annak tekintettük. Az előadásokról szóló közvetlen beszélgetések helyének, szakmai fórumnak. És ezt a műhelyjelleget kell erősíteni, minden eszközzel. Itt helye lenne a válogatásnak: összegyűjteni azokat az előadásokat, amelyeken valami szakmai szempontból is fontos újdonság születik: új megoldások, markáns új látásmód, rendkívüli értékű színészi, rendezői, tervezői, színházi zenei, előadásmódbeli stb. teljesítmény, amit a szakma és a közönség egyaránt meg kell hogy ismerjen, és meg kell hogy emésszen, fel kell hogy dolgozzon...

Ezzel szemben az IFESZT bemutatkozó, bemutató jellegű – a szakmai zsargon szerint: demo. Ide minden társulat azt hozza, amit nagyra tart – és nemcsak szakmai szempontból! -; azt az előadást, amellyel ország-világ előtt bizonyíthat. És nem kizárólag Bukarestben kell bizonyítania – miként arra az IFESZT első kiadásán lehetősége volt -, hanem minden jelentős regionális színházi központban, mint ahogy ez történt is Temesváron, Marosvásárhelyen, Aradon és most Nagyváradon. Brassóban nem sikerült, mert a német közönség kihalt, a magyar közönség pedig nagyon is megcsappant annak következtében, hogy az erdélyi magyar társulatok immár nem turnéznak, illetve nem turnézhatnak. Brassóban ugyanannyi magyar él mint Székelyudvarhelyen, mégsincs saját színháza – és meglátszik ez. Oda kellene figyelni!

Visszatérve a Kollokviumra, ott a délelőtti szakmai viták mellett naponta sort kellene keríteni egy új hazai dráma felolvasó színházi bemutatójára, és az azt követő vitára, ahol többek között számbavennék, hogy színrevitel esetén milyen lehetőségeket kínál a felolvasott darab. Tehát ki kellene kérni ott helyben a rendezők, színészek, dramaturgok véleményét, illetve az egyszerű nézőét-hallagtóét is... Ugyancsak a Kollokviumon kellene megtudnunk a társulatok képviselőitől, hogy mi történt velük az utóbbi két évben, mi az ami sikerült, mi az amitől óvnák a kollégákat, és mit terveznek, miket láthatunk tőlük a közeljövőben – s itt nemcsak darabokról vagy közreműködőkről lenne szó.

Továbbá a Kollokvium börze is lehetne, ahol a társulatok valamely különleges produkcióhoz rendezőt, színészt, tervezőt, zeneszerzőt stb. kereshetnének, utóbbiak pedig munkát, izgalmas feladatot találnának. No lám, volna mit csinálni! Csak érzékelni és vállalni kellene a két rendezvény funkcióbeli különbségét. S a társulatoktól el kellene várni azt, hogy mind a Fesztiválon, mind a Kollokviumon – a rendezvény egész ideje alatt – legalább egy tagjukkal képviseltessék magukat. Mert nagyon szomorú képest nyújtanak a színháziak nélkül zajló szakmai beszélgetések... Kerülni kellene az ilyent.

Zsehránszky István








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X