„Hosszú volt a vádirat, és tekervényes,

telis-tele tűzdelve utalásokkal az Úr parancsolataira

és a királyok legbölcsebbikének bölcsességére;

dudvaként burjánoztak benne a hivatalos szószörnyetegek,

melyek közül kimagaslott egynéhány súlyosabb kifejezés,

mint például rágalmazás és aknamunka,

 becsületsértés, hamisítás és felségárulás”

Stefan Heym: Dávid király krónikája.

Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977:271. oldal

Victor Klemperer könyvében, A harmadik birodalom nyelvé-ben kortárs naplóként visszhangzik a harciasság legitimálásának eszköze: „A ’háborús’ túlságosan szűk értelmű volt, csak a háború dolgaira lehetett érteni és bármennyire őszinte is volt, harci kedvet és hódító szándékot árult el. Ellenben a ’harcias’! Ez általánosabban vonatkozik a feszült, minden élethelyzetben, védekezés és támadás által az önfenntartásra irányuló, a természet, az akarat semmiről lemondani nem hajlandó magatartására” (Klemperer 1984:9).[1]

A nyelvész és romanisztika-professzor Klemperer 1933 és 1945 között rögzítette naplószerűen a nácizmus uralomra jutásának közbeszédben, plakátokon, feliratokon, sajtócímekben, a goebbelsi propagandagépezet direktíváiban megjelenő új kommunikációs stílus sajátosságait, hogy ezzel mintegy narratív „hátországként” megjeleníthetővé tegye a totális politikai diktatúra építményét és funkcionálását. E korszakos közlésformákra jellemző jegyek, ha nem is szó szerinti visszaköszönésként, de az „apparátusok” logikája szerinti nyers valóságosság köntösében mutatkoznak meg számos manapság megjelenő dokumentumkötetben, levéltári forrásközlésekben, ideológia- és mozgalomhistóriai válogatásban. Fölöttébb izgalmasan, hisz nem csupán maguk a titkos történések, a rejtett vagy „fedett” tevékenységek válnak így láthatóvá, hanem maga a titoknok, a titok-építmény egésze, s főleg szereplői… Azok, akik kortársak még, akik közöttünk élnek, akár kihallgatótisztek voltak, akár lehallgató-mesterek, akár aktatologató vagy aktagyűjtögető hálózati emberek. A jelentések erdeje nyílik tehát mostanság, vagy ahogy Parti Nagy Lajos mondá: „A tréfától látszik az erdő!” – a megértő megbocsátás vagy a kétkedő lelkiismereti válság korszaka köszöntött be, amikor ki-ki sorra jön, aki még nem tudta felmenőiről, hogy hálózati személyek voltak…

Nemrégiben áttekintő impressziót próbáltam adni a Robert Capa Központ kiállításán megjelent látvány-együttesnek, mely Jelentés címen kínálta belátásunk elé a vizuális és narratív jelentéstartalmak, titkok és felfeslések sajátlagos összképét.[2] A jelentéseltolások, jelentéstulajdonítások és jelentésfelügyeletek régtől való rémképe és életvalósága /ne menjünk messzebb, mint Umberto Eco A prágai temető című fergeteges besúgó- és konspirátor-históriájáig, hogy láthassuk a 19. század óta nagybirodalmi megrendelésre készülő, jól megfizetett beszámolókat, vagy a Gyarmati György és Palassík Mária összeállította A nagy testvér szatócsboltja gyűjteményt (ÁBTL – L’Harmattan, 2012), Gervai András Fedőneve: „szocializmus” (Jelenkor, 2011), vagy a Müller Rolf és Takács Tibor szerkesztette Szigorúan titkos ’89. A magyar állambiztonsági szervek munkabeszámolói (L’Harmattan, 2010), hogy a megfigyelés mindenkor és mindenhol érvényes szentenciáját magunkévá tegyük…/ nemcsak odáig kínos, amíg volt munkatársunkról vagy elhagyott barátunkról tudjuk meg, hogy jelentéseket írt vidám szabadidejében, hanem ennél még erőteljesebb frászt hoz, ha boldogult édesapánkról, rajongott anyukánkról derül ki, hogy miként függött össze családi „jóllétünk”, „biztonságunk”, elkötelezettségünk vagy „védettségünk” a külhatalom benfentességétől. Forgách András könyve, a megkapó önellentmondásba formált címmel: Élő kötet nem marad üzenetével tárja föl a morális dráma és intim vallomásosság szerzői-értelmiségi-közgondolkodói világát, mikor saját édesanyjának III/1-es ügynöki múltjáról talál bizonyosságot az Állambiztonsági Levéltárban.[3]

A három nagyobb, de öt alfejezetre osztott memoár az „anya-kép” módosulásait, az önkép és önérzet leckéit, a hithű pártszolgálat és a kétkedő ellenbeszéd intim természetrajzát adja ki, helyenként morálfilozofikus pompával, másutt a belügyesek jegyzőkönyveivel és diadalmas teljesítményeik családnyomasztó közrehatásaival (szövegidézeteivel!) együtt. Forgách, aki író, dramaturg, műfordító, filmes és színházi ember, olykor az antropológusokat és mikrotörténészeket felülmúló sodrással közelíti meg, szikár és helyenként „visszaüzenéssel” is áthatott fejezetekbe tagolja a létforma kényszereit, a világnézeti elvakultság és hithűség tanleckéit, meg a serkenő fiatal lélek márványos kiszolgáltatottságát együttes intuícióba forrasztó társadalmi történéseket, ha nem épp versben idézi vagy lábjegyzetekbe feszíti a történések mikro-rendjét. Az 1975–85 közötti létállapotok, ha netán viselkedésmintákat látnánk meg bennük, messze nem titkosak, sőt. Titkos csak az, ami a belügyérek lelkében zajlott, ami viszont nemigen érdekel senkit, hisz őket is csak pragmatikusan érdekelte a szolgálat és szolgai hűség magatartásmintázatának érvényesítése, sokszorozása, a beszervezések „hatékonyságának” államhű feladattudata. Forgách, ha a titok nyitját keresi is, a külső történés küllőire talál, s ha belsőleg átélt impressziók megmaradásának fizikája érdekli éppen, akkor is a keretek adta szeretet árnyai, árnyékai, talányai és sötétségei között kajtatja végig a „hogyan is lehetséges” folyamatát.

Drámai mindez, s amit róla kommunikálni lehet egyáltalán, amit (testvérével együtt, Forgács Péterrel és fotóival, a Jelentés-kiállításban falra aggatott mintegy 450 kordokumentummal) a jelentésességről elbeszél, az épp a maga filozofikus intimitásaival vagy magával a jelentő/jelentett szerepcsapdájával megy túl mindazon kommunikatív mezőn, melyet a hatvanas évektől a nyilvánosság és a közvélemény kutatói adatbázisokba szervezni képesek voltak. Nem csupán generatív grammatika, nemcsak kommunikatív állapot vagy pszicholingvisztikai dimenziók belső rétegzettsége vonul végig a köteten (az apparatcsikok jelentéseinek sodró kíméletlensége, ócska fortélyossága, kegyetlen kiszámítottsága is), de a rejtett hang, a megfigyelő magánya, a leleplezett mentegetődzése, a sértett bűntudata, a rádöbbent erőfölénye ugyancsak. Az olvasó nemcsak a múltat idézheti föl a közlések rendszerében vagy saját emlékanyagában, szülei memoárjában és a kollektív családi élményörökségben elbarangolva időnként, de még a kortárs-mai megfigyelők és gyanúsak körére is visszfényt vet mindez. A Nagy Testvér mindig figyel! S hogy épp ki a nagy tesó, az barátságok, leszármazások, titkos hálózatok és még titkosabb titkosítások körébe-ködébe vész nap mint nap… A beárulás és a vele párhuzamos kiárusítás ugyanazon társadalmi cserefolyamaton, túlélési és hithűségi hangnemen, a „birodalom nyelvén” múlik sokszor, hisz a lelkek vására, az ember sorsának piacra vitele még csupán a zavaros felszín a szavak-mélyi megértés, belátás, intuíció, „a feszült, minden élethelyzetben, védekezés és támadás által az önfenntartásra irányuló” mentegetődzés bűvkörében…

Elnagyolt fogalmakba fordítani, jelzőkbe sikkasztani bűn lenne Forgách művét, de rövid jelzővel is ráfogható, hogy korszakos könyv. S annak, aki emlékezettel vagy a történelem elbeszélhetőségével foglalkozik bármely szinten is, épp oly kardinális mű, mint Esterházy Javított kiadás-a vagy Szőnyei Tamás Nyilván tartottak kötete. A viselkedés, ha talányos titokban él is tovább, vagy ha szembesülésként mutatkozik, mindezen árnyalt és sötét habzásokat fokozott intenzitással keveri életünkbe. Talán annál is inkább, minél közelebb vagyunk „A harmadik birodalom nyelve” elmúltnak tűnő világához, vagy az illiberálisnak hazudott hars diktatúrák új divatjának visszaszoríthatatlanságához. Új birodalmi nyelvhez, a felügyelő, megfigyelő „újbeszél” nyelvtanhoz és ennek irodalmi kibeszéléséhez…

„Mit mondtál, te dög, te patkány?

Hogy >>csak tapintatosan<