Politika, identitás, etnicitás – háborúközi önelképzelések

A trianoni „trauma egyik lehetséges felfogása alapvetően egyéni és társadalom-lélektani jellegű, személyes élményeken és tapasztalatokon nyugszik, amelyek attól lehetnek kollektívek, hogy egyként érintik egy-egy csoport tagjait. Tünete általában az elhallgatás, tabusítás, feloldása pedig az eseményről történő beszéd lehet. Ebből következően amennyiben a trianoni trauma minden magyar személyes tapasztalata, mai formájában pedig ennek átörökítettsége, a fogalom lényegében homogén tapasztalatokat feltételez határon innen és túl” – hangzik föl abból a kötetből, mely a nemzet mint képzelt közösség „önelképzeltségétől”, a mindennapok átélése felől tekint a romániai, csehszlovákiai nacionalizmus, etnicitás és regionalizmus két világháború közötti korszakára.

A megértő idők hiánya, vagy a kisebbségi sorsok históriája nemcsak mai napjainkban, hanem a két világháború közötti magyar önazonosság-történelemben is Trianon kulcsfogalmával kapcsolódik össze. A retrospektív felosztások alaptípusa tehát mintegy száz év óta a magyarság létét fenyegető veszélyek narratívája, s mellette a kisebbségekre leselkedő kiszolgáltatottság impressziója. E két dimenziót tagolja belülről is (nemcsak a politikai történések és ideológiai rábeszéléskultúra mentén) a kisebbségi magyarság megmaradás-esélyének reménytelen perspektívája – nemcsak a budapesti „nagypolitikák”, hanem a határokon túlra került kisebbségek önelbeszélése szempontjából elbeszélve Egry Gábor, kinek kisebbségtudományi munkáit újabb időkben egyre sorjázó monografikus feldolgozásmód jellemzi a politikatörténet elbeszélt és levéltárilag is igazolható szféráiról, s aki legújabb kötetében az egyén mint politikai szereplő, s a kisebbség, mint adott önazonosság letéteményese intim viszonyrendszerét taglalja az etnicitás perspektívájából.[1] Mégpedig nem is „puszta” elméleti síkon, nem teoretikus magasságokból, hanem sok könyvtárnyi szakirodalom és levéltári dokumentum-feltárás mellett amaz izgalmas élményközösségben is megmerítkezve, ahol maga a kisebbségi közérzet, harcképesség vagy traumatikus múltkép még mindig intenzív hatással van jelen.

Monografikus igényű történeti munkát persze nem az oldalszámokkal méricskél az olvasó (e kötetnek csak jegyzet- és bibliográfiai anyaga félszáz oldal! meg még tízszer annyi maga a mű!), s nem is pusztán a hivatkozott szakapparátus benne rejlő képleteit értékeli körvonalakként… Hanem épp azt, ami „efölött”, a teorikus és kontextuális szinten mutatkozik, amit a szerzői közlés továbbgondolásra szán, ami vitatnivalót ad, továbbépít, elmerengésre és rákeresésre késztet vagy opponálási felületet kínál. Egry összegző értékű áttekintő műve ebből az aspektusból is rendkívüli, „a meg nem értett Trianon” felfogástörténeti vitájában is súlyos produktum. Ez ugyanis nem csupán válságtudat és hanyatlástörténeti kérdéskör, hanem aktuálisan kortárs új világképek alapja, revíziós igények ürügye, helyzettudatok kerete, viselkedés- és felfogásmódok tüköre is: „a magyar önazonosságot fenyegető veszélyeket taglalják, a kisebbségek elnemzetlenítésére törekvő többségiekre és kiszolgáltatott magyarokra osztva a szereplőket” (12—22. old.). A „nemzeti egység képzete”, a területi visszacsatolás vágya és igénye, propagandája és máig ható ideológiai restrikciós eszmeképzete azóta is bőszen szolgálja a „megszüntetett nemzeti egység helyreállításának” teóriáját. Ugyanakkor az elcsatolt területek lakói, lakópolgárai épp a közigazgatás, a magyarországitól gyökeresen eltérő román vagy dél-szlovákiai polgári jogi egyenlőségben korlátozottak is az állandó panasz tárgyaként és a helyi közszellem külső erővel megtörténő csorbításaként élhették át a változásokat, a visszacsatolt régiók népességének önazonosság-keresési játszmái pedig épp a „magyarságértelmezések” terén több szinten is szembefordultak az adott területi hatóságokkal, a sajtóval, a pártpolitikákkal és kizárási—elhatárolási gyakorlatokkal, melyek az 1930 vagy messzebb, az 1940-es évek nemzetfennmaradási kérdéseit is érintik utóbb. A kötet ezért „a magyar nemzetértelmezés számára” és ebben játszott kisebbségi szerepének az identitáspolitikák változása számára megerősödő esélyeit keresi, nem titkoltan azzal a végcéllal: kimutatni „végül mit árul el mindez magáról a (magyar) nemzetről?” (11-13. old.).

Az identitáspolitika és a mindennapok viszonya képezi a kölcsönhatások tetten érésének kérdéskörét, melyek „a kisebbségi elitek számára a sok más tevékenységnél a véleménynyilvánítás szempontjából szabadabb politikai szervezkedés, az egyesületi élet és a sajtó” szerepének elsődleges eszközeit foglalja magába. S mert akkoriban „Budapestnek lehetett a legnagyobb identitáspolitikai mozgástere…, az utódállami kormányzatok viszont a nemzetépítés teljes eszköztárát felvonultathatták” – mindezzel váratlan kihívásokat tettek napirendi kérdéssé, s mind a regionalista, mind a központ által képviselt többségi nemzetfelfogással szembeállították a saját ajánlatok normarendjét. A diszkurzív térben ekképp zajló „öntematizáció kérdése” mi-csoportra és ők-csoportra osztotta, külső határok által meghatározottá tette a belső történéseket, az aktivitást felmutató egyének és narratívák küzdőképességét is. A két világháború közötti eszmetörténet ekképeni bemutatása, nagyívű kompozíciója politikatörténeti konkrétumok kinagyítását igényli, s ezt Egry aprólékos gonddal végzi el struktúra-elemzési szempontból, majd teszi annak alapjává, hogy „a politika, az állam és a mindennapok, a különböző társadalmi terek és társadalmi szférák” viszonyát, összefonódó és kölcsönhatásokból folytonosan táplálkozó egyensúlyi állapotait megjelenítse, eszmetörténeti vonatkozásokba emelje át és az etnicitás társadalmi különbségek létrehozásában, megjelenítésében észlelhető „esszencialista értelmezését… lényegében az önazonosság egyéni gyakorlatának” tekinthető egyik lehetséges esetét kapcsolja össze az identitáspolitikákkal, a „mindennapi etnicitás” felfogáshistóriájával (17—21, 25—43. oldal). A viszonyrendszerek, nemzeti közömbösség és etnikai én-képek, a nemzetépítő identitás-diskurzusok kis és nagy országok közötti játszmáit, a közelség és távolság elméleti problémáit, nemzeti katasztrófák hatására átforduló sztereotípia-rendszerét, új nemzedékek és érdektörekvések mimézisét követi egy újabb fejezetben, nemzetiségi és nemzeti utak eltávolodását, totális államok (fasizmusok és nácizmusok) megnyilvánulásait, „egy nemzet és két szellem” uralmának veszélyeit taglalja egy következőben (47—213. old.).

A kötet alaptónusának a már így is könyvnyi bevezető csupán hangnemi meghatározója ez az elméleti rész, mely megkönnyíti a harmincas évek szakpolitikai stratégiái között az értelmiségi körök mozgásainak, belső dinamikáinak finomhangolt leírását, megalapozza a fiatal kisebbségi magyarok és a redukált Magyarország „határőreinek, határátlépőinek és úti élményeinek” részletrajzát, hogy utóbb az alternatív valóságok „Prokrusztész-ágyba” kényszerített etnikai kiterjeszkedését, egyén és állam eltérő, de szükségképpen összefonódó kiszolgáltatottsági képleteit végigkövesse az irredenta szellemiség, a szolidaritások és lojalitások, a nyelv és az önazonossági labirintusba kerülő életstratégiák, a megértés kényszereit vagy határait tudomásul vevő mozgolódások végvidékein és anyaországi verzióiban (219—353. old.). A könyv hónapokra témát adó olvasmányként a harmadik részben, a mindennapok megértés-határain zajló csatározások végvidékein megjelenő küzdéstípusokban (pl. beszédmódok, hivatalok szóhasználata, bíráskodási gyakorlat, ünnepek tónusai, nyelvi stratégiák és cselek, szórakozási módok és új kultuszok, ideálok és csakazértis-másságok, népszámlálási vagy választási viselkedésmódok, „árulás” és „renegátok” jelenlétének) megannyi tónusát, variánsát, az uralomváltásokkal együtt járó identitás-cserék mindennapi rutinjait veszi sorra az államilag kijelölt és az etnicitás révén „csakazértis más” hovátartozás-technikák közegében, hosszú időtávban mérhető és szinte mindmáig ható mélystruktúraként értelmezhetőséggel számolva (357—470. old.). A záró fejezet a Trianon után (vagy nélkül) ható traumák, közömbösségek, helyi és „magas” kisebbségpolitikai csörték, térségi—regionális szabadságigények felé, a „traumák és gyógyítóik” vállalásának ideológiatörténeti szisztémái felé tesz kitérőt, a revíziós politika és a megértésmódok határait lekövetve, a nemzeti mozgósítottság évtizedeken át tartó görcsének autoriter rendszer és még autoriterebb megoldások felé sodródásának összképét adva, végső kicsengésében nem csupán a „múlt-történeti” összefonódások összképével, hanem a (rémülnivaló vagy épp lelkesítő, de napjaink tudattartalmait is meghatározó traumatizálásnak félelmetes esélyeit is megrajzoló) analógiákkal.

A mű egészében bemutatott változatok, a „nemzetiesítő állam” és a „nem nemzetiesítő állam” közötti áthallások, a mindennapok felől tekintve az erősen túlzó beállítások kritikájaként, egészében „az ún. kulturális trauma kategóriájába tartozó” (485. old.) jelenségek rendszerét leíró jellemzésig hatol, hogy a nemzet-képzet legitimálását megtoldja épp az egyéni tónusokkal, az érvényes társadalmi tapasztalatokkal, melyek „imázsként” fogadják el a létező államiságot akkor is, ha sokszor még valóságosnak sem kell lennie a mögé vetített tapasztalat-históriának. A szilárd kollektív azonosságtudat e szimplifikált, a váratlan és felfoghatatlan helyzeteket traumatizáló tüneményeknek beállító identitás-stratégiája „nem is a közösség anyagi vagy viselkedésbeli stabilitásának megszűnését jelenti, hanem a szilárd kollektív önazonosság által felkínált értelmezési keretek válnak hirtelen érvénytelenné, így pedig az egyének biztonságérzetét sem képesek alátámasztani” (486. old.). Éppen ezekből fakad, hogy a trauma „az alapvetően különböző cselekvési képességgel rendelkező szereplők harca is az értelmezésért, illetve az új, immár kollektív önazonosságon belüli traumát is tételező értelmezési keretek kialakításáért” (u.o.). Mindezen társadalmi drámák folyamata, belső igénye és átélt szerepviselkedési stratégiái, a véletlenszerű és rögtönzött válaszok vagy a mentális tradíciókba kapaszkodó „érvényességek” átfogó következményévé váló kulturális trauma „sok szempontból véletlenszerű események átfogó következményévé” válik – egy valóságos Trianon nélküli Trianonná… (490. old.).

A „politikán túli mindennapok” és az önazonosság keresésének (konvencionális vagy rögtönzött stratégiákban meglévő) ilyen kimerítő bemutatása valóban meghatározóvá, az interpretációs megoldások és sérelmi elbeszélésmódok kritikai felülbírálatának kulcsfontosságú opuszává teszi e kötetet. Már csak azért is, mert a hanyatlás- és építkezéstörténetek nem csupán „kismagyar” vagy „nagymagyar” dimenziók között, hanem – korántsem melleslegesen – európai dimenziókban is hosszú távon ható folyamatok mintázataként érvényesülnek önképeink, nemzettudatunk és európaiságunk megannyi kiterjedésében.

A kötet kiadói bemutatójáról készült videó további részletekkel ajándékozza meg a reménybeli Olvasókat! https://www.youtube.com/watch?v=FZ6q0alZYIQ