Spiró György most valahogy – valamiért –  ismét terítékre került. Nem közömbös alkotó, annyi biztos, aki nem közömbös írásműveket ad ki a kezéből.

Emlékezzünk: 2015 októberében a a Színházi Dramaturgok Céhe neki – pontosabban Helló, doktor Mengele című darabjának – ítélte oda Az év legjobb magyar drámájának kijáró díjat. Annak ellenére, hogy a darabot addig alig-alig játszották – kivéve a Pécsi Színházi Találkozón tartott felolvasó színházi eseményt, illetve a szatmárnémeti színház Harag György Társulatának ősbemutatóját (rendező Lendvai Zoltán). Mint kiderült, jó választás volt: a darabnak továbbra is sikere van, és ez nem csak a témaválasztásának köszönhető...

2016 elején a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár olvasókörében ugyancsak „napirendre került” Spiró György és egy műve – méghozzá a Tavaszi tárlat című regény, amely rendhagyó nézőpontjával hívta fel magára a figyelmet az 1956-os eseményekről szóló magyar irodalmi munkák sorában. A 2010-ben megjelent, viszonylag szerény terjedelmű írás néhány ponton radikálisan szakít az esemény korábbi irodalmi feldolgozásának általános gyakorlatával, ezért lesz több illusztrációnál.

Az olvasóköri megemlékezéssel szinte egy időben, újabb Spiró-esemény, ugyancsak Csíkszeredában: a helyi színtársulat, idei évadjában műsorra tűzte az író Az imposztor című drámáját. És ezzel megadta az apropóját is annak, hogy Spiró György művészi üzeneteiről fennhangon eltöprengjünk.

Valamiért az író szemlélete találkozik a ma emberének életérzésével. Még akkor is, ha értelmezése körül nem mindig egyeznek a vélemények, az értelmezések.

*

Az imposztor a legrégibb alkotás a fenti példasorban, még 1982-ben született, ráadásul „rendelésre” – a pályája végén járó Major Tamás sugallatára –, amelynek nyomán Spiró kiemelte a korábbi Ikszek című nagyregényéből annak főhőse, Boguslawski legendás lengyel színész életének rövid vilnai epizódját, s teremtett belőle ki tudja, hányadszorra a drámatörténetben, egyfajta színházat a színházban, főszerepét pedig (mint kiderült: búcsújátékként) maga  Major Tamás játszhatta el 1984-ben (rendező Zsámbéki Gyula). A darab népszerű lett, különösen színházi berkekben, többször is színpadra vitték, de úgy tűnik, a benne rejlő lehetőségeket legtöbbször nem sikerült teljesen kiaknázni. (Még a Major-féle színpadravitel is, amelyet általában referenciaként emlegetnek a kritikusok, vitatható; a nyilvánosan is elérhető, korabeli színházi felvételen jól látszik, amint az akkor már idős mester szinte teljesen maga alá gyűri a társulat egész teljesítményét, saját sziporkázása érdekében...)

A csíkszeredai változat egyik kritikusa, kommentárban kockáztatta meg kifogásait: dicséretesnek tartja, hogy a rendező maximális szöveghűséget követett a színpadra állítás során, viszont hiba, hogy elmulasztotta kitenni azokat a külön hangsúlyokat, melyek benne rejlenek a szövegben, de még inkább a drámai szituációban.

A cári fennhatóság alatti lengyel kisváros csődközeli kisebbségi színháza a Varsóból leszerződött nagy Boguslawskit várja, látja vendégül mint megmentőjét, ez utóbbi pedig az egyetlen fellépésre készülődés során szembesülhet a provinciális meghunyászkodás és pecsovicsság megannyi jelével. A kisebbségi helyzetből adódóan, lassan már nem is fontos a szakmai színvonal, a nyelvi bezárkózás, az etnikai konzervativizmus felülír minden más törekvést, amin a varsói vendég láthatóan és érthetően megütközik.

A kritikus szerint mindezek inkább csak elhangzanak a darab során – egyebek mellett –, de nem dúsítják fel érezhetően az írói üzenetet a helyi közönségnek. („...Párbeszéd szinten, szinte tét nélkül hangzanak el a mondatok, a fontos pillanat azonnal tovarohan. Valami általános felháborodást észlel a néző, de az is csak – mint az üvegből a dugó – kipattan, aztán eltűnik. Nem néz utána senki.”)

Érdekes felvetés, s talán van is némi alapja, hiszen a korabeli krónika szerint Az imposztor 2012-es sepsiszentgyörgyi bemutatójába a helyi lap kritikusa mindezt belelátni vélte; és nem kerülhető meg egy olyan darabbal kapcsolatban, amelynek középpontjában a színház létezése, a színház értelme, a művészi megjelenítés mikéntje áll.

Az erről szóló vita ezért aztán nem is lehet két tényezős, s a fenti kritikus megjegyzések is újabb kérdéseket vetnek fel. A varsói mester – aki a darab során képmutatóként, imposztorként tűnik fel, mert sokak szerint egyet prédikál, de valójában másként imádkozik – nem tesz egyebet, mint legendás képzelő tehetségét bocsátja közszemlére, működés közben; ennek lényege pedig az, hogy a színpadi szövegnek, a szerzői utasításoknak a legapróbb részletig is jelentőségük van, ugyanakkor a színész szerencsére, meg van áldva azzal a képességgel, hogy ezekből végső soron olyan szellemi köpönyeget szabjon magának, amilyenre éppen szüksége van. Ámde – tapasztalata szerint nem csupán a színész játszik szerepet, hanem az életben szinte mindenki! Ezért aztán a Boguslawski-féle színpadi leckék, amellett, hogy mélységesen szakszerűek, egyben demonstratívak is annyiban, hogy szimultán mutatják be a valóságos alakítást és annak a paródiáját is! A kétféle megformálás szavakban mit sem tér el egymástól, de a hangsúlyok, az árnyalatok, a gesztusok, az arcjáték megannyi titkos jelzőrendszer, amivel mind a színházi ember, mind a történelem nagy komédiásai egyként élnek.

Spiró György talán ott követett el – érzésünk szerint – némi dramaturgiai mulasztást, hogy a regényből általa kiszakított részlet képtelen a maga sokoldalúságában ábrázolni Boguslawski szakmai életútjának minden tanulságát. A regényhez képest pedig az epizód – minden írói mélysége ellenére – epizód marad, nekünk viszont föltétlenül szükségünk van arra a progresszív szemléletre is, amiről a regénybeli történések folyamán, az időben előre-hátra mozogva, a nagy színész tanúságot tesz. Szinte látni, hogy a szerző szenvedélyes ragaszkodása a témához mindenek előtt az 1981-ben megjelent regényben válik maradéktalanná, mert azon túl, hogy Spiró hatalmas dokumentációs munkával eleveníti meg benne a napoleoni háborúk Lengyelországának korát és viszonyait, tanulságos élettapasztalatát is érvényesíteni tudja, amire a színház világában addig szert tett.

Ebben a kontextusban, az orosz birodalmi viszonyokhoz mért lengyel kisebbségi helyzet létező valóság ugyan, de a művek nem erre vannak kihegyezve. A valóság színességéhez hozzájárul ugyan, de mind a regény, mind a belőle kiszakadt darab elsősorban a művészet értelméről és célszerűségéről mutat be alternatívákat, árnyaltan ábrázolva a művészet mindenkori dilemmáját – az életet állítsa-e művei középpontjába, vagy a színjátékkal sűrűn át- meg átszőtt életről valljon? A Boguslawski-féle értelmezésben e kettő nem állítható szembe egymással, s minden attól függ, milyen szögből vesszük szemügyre ugyanazt a színpadot, amelyen mind a teremtett, mind az élet felkínálta konfliktusok sorsa eldől.

A huszadik század húszas-harmincas évei Erdélyében élt expresszionista író, Benamy Sándor, egy ideig Gaál Gáborral közös platformon lévő gondolkodó, állapította meg annak idején kritikai éllel: „Erdélyben az odavaló írók zöme folyton csak a kisebbségi problémákról beszélt, cikkezett. Azt alig vette észre, hogy a kizsákmányolás kizsákmányolás marad akkor is, ha a főnök 'fajtestvére, nemzettestvére' a prolinak. Ez szörnyen bosszantott” – írja A XX. században éltem című, alapmunkának számító memoárjában, s egyben azt is bevallja, hogy kifogásai őt mindenestől a másik végletbe taszították, hiszen a későbbi történelmi tapasztalatok mindegyre igazolták: sem az egyiket, sem a másik szempontot nem lehet a másik fölé vagy alá rendelni.

(Nem beszélve arról, hogy a Spiró-darab kisebbségpolitikai sugallatai, tanulságai némileg túlhaladottak: a kisebbségi intézményeket ma már Közép-Európában nem annyira az anyanyelvhez való ragaszkodás, mint inkább politikai szempontok tartják életben és hangsúlyozottan gazdasági körülmények veszélyeztetik, a vidéki kisszerűséget és kilátástalanságot pedig a verseny hiánya és a félművelt korszerűtlenség táplálják igen erőteljesen.)

A darabban szereplő színészek hevesen elutasitják a cenzúrát, mert korlátoz, ám közben kiderül, hogy nem csupán tilt, de a játszásra ítélt darabok szó szerinti tiszteletére is kötelez egyben. Az imposztor érinti ugyan, de nem mélyül el a jogos kérdésben: vajon a színművek különféle rendezői-színészi adaptációi, ún. eredetiséget ostromló koncepciói nem tartoznak-e szintén a cenzúra jóval rafináltabb, a szerzői szándékokat eltéríteni akaró eszköztárához?

Megannyi nyitott kérdés, amelyekre Az imposztor ugyan nem ad választ, de mert potenciálisan magában rejti azt, ez mindenképpen a szerző érdeme. Gondolom, mindenek előtt Boguslawski-féle, nagy formátumú színházi személyiségek kellenének ahhoz, hogy e dilemmákról tovább kaparhassuk le az olykor kényelemből kisebbséginek vélt fedőszíneket.

*

Nem egyszer éri az a vád Spirót, hogy nem eléggé érdekes, hogy unalmas; hogy a hősei nem igazi hősök, ezért színpadi megjelenítése is nehézkes, különösebben esemény nélküli. Az író maga nem egyszer elismerte, hogy nem törekszik látványos konfliktusokra, rendkívüli cselekményre. Kreál egy-egy abszurd, vagy legalábbis lehetetlen, hajmeresztő helyzetet, amit aztán minden oldalról kiaknáz.

A Lénárd Sándor humanista orvos alakját a lágerek Mengeléjének gyilkos figurájával azonosító sajtórágalom elindítói és végrehajtói egy embertelen mechanizmus működését leplezik le önkéntelenül, ami nem először szedett vétlen áldozatokat a történelemben és ezután sem tesz majd kivételt. A hős végül is belehal a meghurcoltatásba, mi pedig maradunk a tanulsággal: így megy ez, míg a világ...

A Tavaszi tárlat főhőse igazából egy tökéletes antihős: olyan ember, aki az 56-os események során már csak azért sem lehetett az események cselekvő részese, mert közvetlenül egy műtét után, tüdőgyulladással és magas lázzal feküdt az egyik budapesti klinikán. Esetéről mindenki tud, mind családjában, mind a munkahelyén, mégis előáll az a képtelen helyzet, hogy neki kell igazolnia, hogy sajtóbeli meghurcoltatása egyszerű tévedés. A képlet hasonló, akár a Mengele-darabban, azzal a különbséggel, hogy ez esetben a vétlenül megvádoltnak valahogy sikerül kimásznia a slamasztikából – miközben a regény azt ábrázolja, hogy  az események utáni zűrzavaros időkben, mindenki óvakodik mindenkitől és senki nem vállal felelősséget semmiért. Még jó barátja, az őt műtő orvos is hátat fordít neki s mossa kezeit. Mindenütt kapusok és szolgálatos ajtónállók igyekeznek védeni vele szemben a rendet, a ribillió utáni „nyugalmat”. Neki pedig, az ártatlan „bűnösnek” – aki amúgy a kommunista eszmék s a rendszer szürke kis embere, és eleinte örvend, hogy kimaradt a „csetepatéból”, amikor éppen határozottan választani kellett, melyik oldal mellé álljon az ember – végül is nem válik szerencséjére a műtét, amiben pedig ő és családja annyira reménykedett, s a regény tulajdonképpen arról szól, hogyan próbál és sikerül végül is megszabadulnia a kafkai kutyaszorítóból. E küzdelem bemutatása hordozza magán a könyv minden erényét, dinamikájában rejlik tulajdonképpeni olvasmányossága.

Érdekes módon, egy ilyen eseménytelenül is jelentéses, periférikus sorssal sikerül a szerzőnek azt ábrázolnia, hogy az 1956-os események valójában egy egész társadalom életére kiható, nem múló jelentőségű tanulságot hordoznak, s valamiképpen megpecsételik mind az egyének, mind a közösségek sorsát. Sokan szeretnének – s ez nem csak '56 „kiváltsága” – utólag kimaradni a kisebb-nagyobb történelmi felelősségre vonásból, hiszen a forradalom megfogalmazta eszményeken túl mindenki rájön, hogy valamiképpen és valamiből meg kell élnie. Az elbukott 56 utáni konszolidáció nem kiegyezés, inkább csak ráébredés arra – majd alkalmazkodás is hozzá –, hogy lehetne sokkal rosszabb is mindaz, ami a magyar társadalommal történt, hogy e nagy történelmi félreértést igen nehéz lesz helyrehozni.

Az „imposztor” Boguslawski csak első felületes pillantásra csapja be színésztársait. Azzal ugyanis, hogy egyet játszik és prédikál a próbán, illetve mást mutat és mond az előadáson, tulajdonképpen a hatalommal játszik, és azt bizonyítja be a nézőtér előtt, hogy az igazi művész a hatalmat akkor is képes kizökkenteni látszólagos nyugalmából, amikor úgy tűnik, mintha égig magasztalná...

*

Spiró sajátos írói módszeréhez tartozik, hogy történeteit igen alaposan aládúcolja a valóság elemeivel, eseményeivel. Ezúttal sem történt másként: mind a regényhez, mind a darabhoz irdatlan mennyiségű dokumentumot, hivatkozást, szakirodalmat használt föl. De nem is lehet másként, hiszen mind az Ikszek, mind Az imposztor főszereplője valós történelmi személy: Wojciech Bogusławski (Glinno, 1757. április 9. – Varsó, 1829. július 23.) lengyel színész, színházigazgató és drámaíró, a „lengyel színház atyja”. A lengyel felvilágosodás idején a Teatr Narodowy (Nemzeti Színház) igazgatója volt 1783–1785, 1790–1794 és 1799–1814 között. Érdekes, hogy regénye miatt Spiró éveken át persona non grata volt Lengyelországban – a korabeli lengyel kritika miatt a könyv a lengyel nemzeti mítoszt rombolta. Az idők változására beszédes példa az a tény, hogy 2015 elején Spiró drámájával indult Lengyelországban a lengyel nemzeti színház 250. évfordulója ürügyén meghirdetett Boguslawski-év – a budapesti Katona József Színház előadásában.

Fennen hirdetve a felvilágosult lengyel színházi ember egyik axiómáját: hogy színpadon minden lehetséges. És mindennek az ellenkezője is.

Csikszereda, 2016. március 29.