A „meg nem értett Trianon” kérdése, a felemás módon megítélt Kelet-Európa, s a maga fontosságára fennen vigyázó Brüsszel napjainkban könnyen kerül ugyanabba a vízióba… Értetlenek és értetlenkedők, hívők és hitetlenek, esélyeket latolgatók és kényszereket látók egyként lamentálnak azokon a kérdéseken, melyek a volt legvidámabb barakkokat egy új, immár nem keleti, hanem bőségesen nyugati lehetőség perspektívájában méricskélik. A korszellem „teszteli” a csatlakozókat, próbára teszi a befogadókat, kimeríti a bekerülőket, s közben a háttérben zajló rejtett folyamatok nem csupán a felszínt, külcsínt és homlokzatot, hanem a résztvevők teljes körét egyaránt „jólviselkedésre”, kincstári optimizmusra és adaptációra kényszeríti. Unió vagy régiók, föderáció vagy nemzetállamok, partnerség vagy ellenségesség – ezek az újonnan csatlakozók és a stabilan bent lévők kimerevített kérdései, melyek mindenkit, aki késztetést érez, állásfoglalásra szorítanak.

Tuka Ágnes kötete mind bevezetőjében, mind egész szellemiségében korszakos igénynek kíván megfelelni.[1] Ennek elnagyolt tesztje lehetne annyi: az elmúlt tíz-tizenöt év egyik legkurrensebb tematikájáról, a hazai (és nemzetközi, azon belül természetesen, de nemcsak: európai) politikatudományt foglalkoztató kérdésköréről van szó, mivel az Unio jelenségének egészét veszi fókuszpontba. Mint azt a felhangoló fejezet is megnyugtatóan deklarálja: az uniós tematika jócskán túlírt. Tény, hogy a hasonló vagy azonos tematikájú könyvekkel Rajnát lehet rekeszteni, áradás idején, hála az uniós propaganda-gépezetnek – tehát aki el nem szalad, tele puttonnyal cammoghat tova, ha véletlenül érdeklődést mutat bármely EU-s témakör iránt, annyi a tájékoztató kiadvány, amit azonnal rásóznak, ha kell, ha nem. Emiatt az e témakörben járatos kutató első reflexiója aligha lehet más, mint kételkedő óvatoskodás: jól jár-e akkor, ha érdeklődést mutat az uniós színekben pompázó és e színeket címben is ígérgető kötet iránt.

A kötet olvastán – és a Szerző ismeretében – azonban megerősödik és megokolttá válik a könyv alapkérdései iránti kíváncsiság. Eligazítást kínál (az Általa) „brüsszeli dzsungelnek” nevezett miliőben, az Európai Parlament működésének problematikusabb és reprezentáltabb szféráiban, érintve az európai identitást, az uniós állampolgárság sok vitát kiváltó tematikáját, taglalva a demokratikus rendszerek deficitjeinek sorskérdéseit, az euro-választási szisztémát, a magyar csatlakozás előzményeit és a bejutott képviselők viselt feladatköreinek históriáját is, továbbá egy sereg egyéb részkérdést. E „formális” vagy európai integrációs tematikákba illeszkedő problematikák mentén is roppant kiadós szakirodalom látott napvilágot (a hivatkozott forrásjegyzék és jegyzetanyag nem véletlenül az egész kötet egyhatoda!), így még a tartalomjegyzékbe vagy a záró fejezetekbe belelapozás esetén is feladhatná az olvasó a lelkes érdeklődést, mondván: látott már ilyesmit, nem is keveset. De ennél azért mégiscsak izgalmasabb a földolgozás, nem beszélve arról, hogy a ténylegesen mai napjainkat (2016 március vége) meghatározó brüsszeli alapkérdések új fókuszba kerültek a migrációs paradigma és a brüsszeli merényletek napjai óta.

Már az első fejezet, melyben a jártasabbakat óva inti a szerző az uniós intézményeket bemutató fejezet elolvasásától, ugyancsak hozzájárul a fenntartásokkal lapozgatott könyv iránti érdektelenséghez. Az „Évszázadok ábrándjai” alcímen megkezdett europeizálódási sodrás megannyi történeti részletével és folyamat-ábrájával azonban (egészen Jean Monnet-ig) mint árnyalt eszköztár érzékeny fölhasználása okoz meglepetést, mellyel alig érzékelhetően fölvezeti az euroszkeptikus rálátások és szakkritikák elméleteihez az addigra már érdeklődővé varázsolt olvasót. A címbe is beékelt „fonákságok” trendjeinek, irányzatainak mustrájával pedig – innentől bizton mondhatni – egyenesen a hűvös mélyvízbe ránt, ahonnan már csak evickélve lehet a kötet végéig elúszni. Az euroszkepticizmus évtizedének főbb irányzatait ismertetve már jó arányérzékkel vezet be abba az „euro-övezetbe” (és mintegy ráadásképpen: a kortárs politikatudományt az új tematika kihívásaira választ kereső szférájának fölidézésével), amely a tudományterület integráció-problematikáját vetíti a belátások horizontjára. Ettől kezdve a kötet roppant gazdagsággal és irigyelnivaló aprólékossággal reflektál a szaktudományi érdeklődés rendkívül eltérő, csoportokba—táborokba szerveződő válaszaira, melyek a fonákságok terén ténylegesen nóvumok, s ha olykor mintegy „megválaszolt” kérdéseknek tekinthetők is, mindig marad új és próbára tevő problematika, melyre még további spot-fényeket bocsát egészen a kötetvégi „Záró gondolatok”-ig, melyeket röviden a változás állandóságával és az értékek stabilizálódásának programosságával indít. Itt visszatekintően és időben előrejelzően a meg nem válaszolt (mert folytonosan újraéledő, mindig kihívásokkal és elrendezhető konfliktusokkal teli) integrációs struktúrák nyűgjeit szemlézi tagállami érdekérvényesítési szempontból, egészen odáig, hogy a „pro-európai” társadalmak, az európainak nevezett értékek védelme és a szociálisan igazságos, de gazdaságilag erős Európa képviseletében ide idézett Giddens nyomán e „különleges együttműködés” politikatudományi kérdéseinek további elemzését nevezi az elkövetkező évek és évtizedek „fő feladatának”.

A kötet mintegy textuális egynegyede „Magyarország és az Európai Unió” fejezetet tartalmazza, amely látszatra „lerágott csont” ugyan, de talán ekként még senki sem tekintette át a politológiai szakirodalomban. Kár, hogy ez egynegyed rész háromnegyede a teljes jogú magyar tagság történeti előzményeinek áttekintését tartalmazza, és a (számunkra talán legizgalmasabb) pártpolitikai csatározások, képviseleti lobbizások, politikai stratégiai aspirációk ismertetése a kisebbik hányadává zsugorodik össze. Tény, hogy a Szerző más munkáiban, oktatásban is használt forrástanulmányaiban ezek a részkérdések is rendre terítékre kerülnek, de az olvasónak itt (minden túlszkeptikus túlbeszéléstől óvakodva is) érdemes észrevételeznie, hogy noha a kötet 2009-es dátummal jelent meg, a szinte vezérfonalként használt tanulság – a folytonos változás mint kulcsmeghatározó tünemény – dacára az összes felhasznált szakirodalom csupán egyötöde-egynegyede későbbi, mint a 2005-ös kulcsév. Tény ugyanakkor, hogy ez nem elavultságot tükröz a kötet szellemiségében, hanem a megérlelődött, kontextusaiba beilleszkedett, stabilizálódott európai tudást és szaktudományos nézőpontokat reprezentálja, viszont kiegészítésül (nem utolsósorban a szakemberek és diákok számára) utalja az egyre hódítóbb internetes felületeket, melyekből a legutolsókat is jegyzetben közli, méghozzá igen jelentős mennyiségben, tükrözve ezáltal is a szaktudományi kommunikáció és az uniós tájékoztatás világnyilvánosság felé nyílását, az elektronikus tájékozódás világhódító útvonalait is.

A kötet törzsfejezetei, s köztük is kiemelten az európai identitás előzményeit, vallási, ideológiai, gazdasági, pénzügyi, politikai, regionalizációs és nemzetközi kapcsolati tartalmait áttekintő blokk kifejezetten fontos alapmunkává teszi az opusz egészét. Az áttekintés minden gazdagsága ellenére a „nagytotálos” fókusz ugyanakkor látványosan leszűkített. Nem kérdés, hogy ugyanezt a tematikát mondjuk a román vagy a szlovén szakirodalom egészen más geopolitikai, financiális—stratégiai, szomszédság-ideológiai vagy képviselet-politológiai alapon szemlélné. Ezek teljesség-értékű felölelése nyilván nem lehetett a Szerző és a kötet célja. Izgalmasnak tartanám ugyanakkor, ha legalább a „visegrádiak” euro-zóna felfogását, a posztszocialista térség lehetséges és tényleges partnerkapcsolati dilemmáit, az Unióban konfliktus-potenciálok formájában kezelt tematikákat (kisebbségi, bankpolitikai, partnerkapcsolat-szerveződési, pénzügypolitikai, pártstratégiai, civiltársadalmi, hitelképességi, ökopolitikai, migrációs, stb. ügyeket) besorolná az Unio szerveződésének, stabilizálódásának, bővülésének fonákságaihoz tartozó tematikák közé. E téren például a volt szovjet övezet országainak, „nemzet”állami stratégiáinak, kooperációs trendjeinek vagy ezek lehetetlenségeinek dimenzióit nemcsak mi/itthon tartjuk fontosnak, hanem az uniós képviselettől a soros elnökség várható következményeiig vagy azutánig még megannyi uniós tagország teszi politikai napirendje részévé. Vagyis – engedtessék meg az olvasónak a képtelen túlzás említése, akkor is, ha akár egy vagy több új kötetet igényelne ezek érintőleges lajstroma is…! – azt sugallom: hiányzik a könyv bármikori olvasóinak a lehetősége a kitekintésre a földrajzi környezet, a politikai zóna egészének változó magatartásmódjaira és értékszempontjaik józanságának vagy képtelenségeinek fölmérésére.

E kérdéshez kapcsolnám végül a kötet anyagából hiányzó másfajta utalás-dimenziók hiányát. Egy recenziós olvasatnak nem kell okvetlenül fejbekólintónak lennie, sem „túlokosnak” vagy felülnézetien lekezelőnek… De a könyv anyagából  hiányzik olyan aspektus, amely az uniós kérdéseket egy még tágabb, még mélyebben Európába gyökerezett, s ezért még sokkal rétegzettebben problematikus összefüggésrendben jeleníti meg. Fontosabb lenne, hogy ezeket az óvatosan szkeptikus, tudományosan hipotetikus általánosságokat ne elsősorban az integrációt igenlő szakirodalommal törekedjen alátámasztani a Szerző, hanem a politikai kultúrák, európai pártszövetségi stratégiák, mentalitás—történeti tradíciók mélyebb közegébe ágyazva! (Úgy, ahogyan az identitás-fejezetnél megkezdte!). Nem látom itt azt a fajta, neméppen mozgalmi vagy pártpolitikai, hanem kultúra-orientált, mégis súlyosan európai szemléletmódot reprezentálni, aminek hangadó képviselője például Marc Abelès, aki az állam és az Unio politikai antropológiai elemzését hozta (éppen a francia és ezáltal az európai) szakirodalomba. Sem Ulrich Beck kozmopolitizmus-tematikáját, a spanyol, olasz vagy akár görög szakirodalmat, mely az integráció mint entitás iránti kritikájától hangos. Hasonlóképpen a politikai kultúra, a szociálpszichológia vagy a politikai magatartáskutatás és politikai szocializáció-elemzés olyan jeles képviselőit sem találtam meg a könyvben, akiknek még a magyar szaktudományra is hatása volt (hadd utaljak itt Dominique Schnapper, Edgar Morin, Michel Maffesoli, Annick Percheron e témakörhöz közel eső munkásságára). Óvakodnék itt túlokoskodni—túljátszani a kritikus olvasói aspektust, ugyanakkor mégsem könnyen állom meg, hogy ne szóljak arról, amit magam is a (főként kisebbségtudományi aspektusú EU-tanulmányaimban) a francia szakirodalom révén érhettem meg az Euro-policy-k terén belül. Dicséretesnek mondanám a kötet Szerzőjének francia orientációját, mely korszakunk szaktudományi ismereteinek hátteréből nagyon-nagyon hiányzik, s itt megannyi fontos forrásmű révén bekerülhet a szemlélet-gazdagító oktatási—gondolkodási kontextusokba is, szemben a szaktudomány moccanthatatlanul stabilizálódott angol forráshivatkozásaival! Ugyanakkor sajnálnám, ha a mind súlyosabbnak tetsző német EU-policyk kimaradnának (legalább a szakirodalmi mutatóból), ha a „másik partról” Európát lesni nem rest amerikaiak szempontjai totálisan hiányoznának, ha az uniós belső csatározások (és „fonákságok”) rejtélyes ügyleteiről szóló (akár csak magyar) kötetek (példaképpen Kégler Ádám érdekérvényesítési technikákat és lobbiképességeket gazdagon fölvonultató munkái, vagy Kiss Balázs politikai marketing-szempontú elemzései vagy akár az európai egységet mondjuk moldáv vagy kurd, ukrán vagy kelet-balti aspektusból szemlélőké) éppúgy kimaradnának az utalható források közül, mint az európai civil társadalmak önszervező anti-integrációs aspirációja, az európai zöldek és a „globkrit” törekvések tónusai, a mereven jobboldalias és anti-uniós pártstratégiák – vagyis ha teljességgel feledésbe mennének akár az Unióba be-nem-csatlakozott, akár a még kimaradt vagy a kétkedőket képviselő országok-népek-régiók-törekvések oppozíciós szempontjai, hanem ehelyett ezek mintegy „leesnének” a kötet színeket és fonákokat felmutató horizontjáról.

A recenzens itt kénytelen visszavonulni, s mélyen elnézést kérni azért, hogy a kötet olvastán nekiáll a „saját európai integrációs kötetét” megírni, más szakirodalmak és más teóriák mentén…! Tudván tudva, hogy a fölhasznált, igazolásként fölvonultatott, inspirálóan ható szakmunkák akár ugyanazon köre is más-más olvasatot kínálhat, s épp ez az, amitől a szaktudomány tudomány tud maradni (vagy szakma), végszóként csupán megerősíthetem a témakörrel másfél évtizede elmélyülten foglalkozó Szerző záró gondolatait: az Unio pártolása és cibálása, a hódolás és a kritizálás korszakai még vagy fél/egy évszázadig nem fognak véget érni, s ennek komolyanvétele nem hitványsága szaktudományunknak, hanem előnye lenne, amelynek érzékítése, bemutatása, követésre felkínálása gazdagon megtörtént a kötetben, ezzel lehetővé téve, hogy egyetemi politikatudományi, társadalomtudományi doktori vagy akár tanárképzésben, szakpolitikai oktatásban alkalmas kézikönyvként, problémafelvető és kihívás-hordozó elméleti forrásmunkaként hathasson. Merthogy képes rá és igényünk is meglenne ilyesmire. A brüsszeli robbantások után mégannyira…