Egy, a Markó Béla irodalmi és politikai személyiségéről szóló román nyelvű könyv megjelenése nem maradhat észrevétlen azok előtt, akik ismerték költészetét és nyomon követték közszereplését. Egy ilyen kiadvány lehetőséget teremt, illetve azzal a kockázattal jár, hogy szembesítenünk kell mindazt, ami eddig vele kapcsolatban rögződött bennünk és ami az illető személyből árad.

Vallomásos könyvről van szó, egy maratoni interjúról, amit Kőrössi P. Józsefnek adott (Ruleta maghiară / A magyar kártya). Bevallom, hogy a könyv címe mindjárt az elején zavarba hozott. Első dolgom volt megnézni az eredeti címet, amelyben látjuk, hogy a magyar kártyáról van szó.

A rulett a vakszerencse, a fizikai erők viszonyán alapuló gépies játékok közül való, míg a kártyajáték érzelmi, pszichikai, szellemi, szándékos részvételt feltételez, a kártyajátékoknál megoldás lehet a sok lehetőség közül egyik vagy másik kombinációt választani, nem mindegy, hogy milyen kártyafigurát játszol ki, és az sem, hogy erre miként lép az ellenfél, mert a kártyajáték partnerek közt zajlik, míg a rulett... A kártyajátékban az ellenfél arra kényszeríthet, hogy egy bizonyos módon játsszunk, hogy egy bizonyos kártyát áldozzunk fel, egy olyan számítás függvényében, amely egy későbbi nyereséghez vezet, míg a rulett... a politikai játék hasonlatos a kártyázáshoz, olyan, akár egy ravasz, kifinomult, aljas, hazug póker, stratégiai játék, okos engedmények és tőrbecsalások, önuralom és előrelátás, provokációk, félrevezetések és ügyeskedések egész sora, míg a rulett... ebben a játékban szükség van az átverések, stratagémák, ravaszságok, képmutatás, álságok és minden egyéb teljes fegyverzetére, amely így vagy úgy előnyökhöz segítenek bennünket. Tulajdonképpen a magyar kártyának, s e kártyára játszva a forradalom utáni időben, rengeteg tétje volt, ezekből sokat mai életünkben is észlelünk.

Politikusi és közéleti szerepe előtt Markó Béla elsősorban nagyszerű költő, esszéíró, fordító volt és maradt, ezért biztosítottam helyet számára az Efectul admiraţiei. Poeţi maghiari din Transilvania (A csodálat hatása. Erdélyi magyar költők) című antológiámban, ebben rövid lírai portréját is fölvázoltam, s elhelyeztem a romániai magyar kulturális értékskála megfelelő helyén, már azáltal is, hogy ráesett a választásom; ebben pedig nem játszott semmiféle szerepet az időközben betöltött közéletisége. Idézek egy részt ebből a szövegből.

„A romániai magyar szerzők többségéhez hasonlóan, a Kriterion Forrás-sorozatában tűnt fel, 1974-ben A szavak városában című első kötete, amelynek címe azt sugallja, hogy a könyv borítólapjai közt a városi sokszínűség lírájára találunk, de az egész kötet nem egyéb finoman álcázott bukolikus elégiánál, amelyben, akár a búzatáblákban a lángoló pipacsfejek, kiemelkedik néhány tájidegen elem (...) Meglepő képek, hatásos, friss metaforák, a szövegbe elrejtett forrás-vonatkozások jelzik már első könyvére jellemző tehetségének mértékét. Az összbenyomás szerint, első alkotói szakaszában Markó költészete nem mentes teljességében azoktól a hatásoktól, melyeket a magyar líra egészére annak két mestere: Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos gyakorolt. Befolyásuk alatt, és a modellektől való eltávolodás erőfeszítései közepette, hogy saját útjára találjon, költészete radikálisan megváltozik a következő szakaszban, az elbeszélő elem uralkodóvá válik (...) Markó költészetében a kilencvenes évek második felében fordulat és erőteljesen emelkedő irány tapasztalható, Ani în flăcări (Égő évek) című kötetének megjelenésével. A költő visszatér ifjúkori költészetének eredeti hangvételéhez mint alkotásának értékforrásához. Sikeresen kísérletezik a szonettköltészet terén, e szabályos mértékben feszítő páncélzatban kevesek érezték magukat otthonosan, ám a költő bizonyíthatja vele virtuozitását, bár a kudarc sem kizárt. Markó Bélának nagyszerűen sikerül, s úgy tűnhet, hogy miután többféle stílussal és mintával próbálkozott, egész korábbi alkotói korszaka inkább hosszas inaskodás volt a mívességgel, verejtékes kísérletezés, amely megelőzte kiteljesedésének sikeres időszakát.”

Sok idő telt el fenti sorok megszületése óta, de e portré vonásai nem módosultak lényegesen. És bevallom, erősen tétováztam, amikor nemrégiben egy román kritikus kérdését próbáltam megválaszolni, aki arra kért, helyezném el a költőt a kortárs magyar költészet értékrendjén. Amilyen laza volt a kérdés megfogalmazása, olyanra sikerült a válasz is: a háború utáni legjobb húsz között a helye, mondottam, de ez a válasz is csak egyéni vélemény, netán egy ilyen csöppet sem releváns kérdésre adott válaszképtelenség beismerése. Egy dolog bizonyos: a politikusi hírnév messze túltesz a költőén és árnyékba vonja a kultúrember érdemeit – nem csupán romániai közegben, hanem a magyar nyelvterületen is. Maga ez a könyv is másodhegedűsként kezeli a költőt, bár szerettem volna, ha nem így történik, s reméltem is, hogy másként lesz, amikor elolvastam a könyvet bevezető mottót: „...Van valami, ami nem közvetíthető versben: a nemzeti gyűlölet. A valódi vers csak az igazságot tűri el, és a nemzetek egymással való szembefordítása a hazugság diadala. Éppen ezért hiszek abban, hogy le tudjuk fordítani egymás igaz gondolatait magyarról románra és románról magyarra” (Markó Béla: Preţul fildeşului - Az elefántcsont ára). Azt hittem, hogy a költő Markóhoz több kérdést intéznek, mint a politikushoz, de a mérleg ezúttal is a politikum javára billen ki, s be kell vallanunk, hogy ez a kérdés nagyobb érdeklődésre is tart számot, felkorbácsolja a kíváncsiságot, annál is inkább, mert egy olyan személyiségről van szó, aki mindezen években mindvégig az események középpontjában állt, ama szűk környezet tagjaként, ahol a döntések történtek, a sorsok eldőltek. És jogos a kíváncsiság bármifajta visszafogottsága mind a kérdéseket megfogalmazó, mind az olvasó részéről.

A könyv felépítése diakronikus, pontosan úgy, ahogy számítottam, kezdve az „emlékezéssel”, a család szóbeli történetével, amelyben a döntő szó a nagyanyáké, mint általában mindenütt, ahol a gyermekek gondja rájuk marad; tudnivalók a közösségről, a ködbe vesző időről, az ősökről, a család régi olasz telepesek leszármazottja, ahogyan a nevük és a család kirajzásában szerepet játszó helység, Olasztelek is igazolja, de mindez inkább az erdélyiség sajátos színezetéről árulkodik. Ami fontos ebből a szempontból: Markó Béla véleménye, a szinte egyöntetű többséggel ellentétben, hogy a székely család az asszony körül szerveződik, nem pedig a férfi körül, aki szeret vándorolni („Nagyanyám amúgy is olyan asszony volt, aki az egész családot irányította, összefogta, ő volt az úr a házban. A székely családokban az asszonyok vezetnek. Csak látszat, hogy nem. Székely barátaim, kollégáim mind erősködnek, hogy ez egy férfiközpontú társadalom. Szerintem egyáltalán nem az, sőt, az ellenkezője. A férfiak kóboroltak a világban, jártak ide-oda, az asszony tartotta kézben a családot.”), otthonától nagy távolságra is munka után néz, sokan kerültek ácsokként, kőművesekként, kőfaragóként vagy fuvarosokként Bukarestbe is: volt egy időszak, amikor a fővárosban annyi magyar tartózkodott, hogy Bukarestet a második legnagyobb magyar városként tartották számon; mindezt a statisztikák nem igazolták, viszont az 1930-as népszámlálás  azt mutatja, hogy számuk jelentékeny volt, a románok és a zsidók után a harmadik népesség volt (lásd Hencz Hilda: Bucureştiul maghiar. Scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Editura Biblioteca Bucureştilor, 2011, 144. l.)

Markó a Kézdivásárhely nevezetű kisvárosban élte le gyermekkorát, rendkívül konzervatív környezetben, amelyet „védekező nacionalizmus” uralt, amelyben „már-már vadromantikus nacionalizmusra nevelte az embert a környezete. Zárt világ volt", amelyben az emberek azonosították „az elnyomást a románokkal”, mivel „keserűek a történelmi tapasztalatok.” A gyermekkor városa vásárhelyként szerveződött, „iparos emberek városaként. Vargaváros volt, ahogy mondani szokták, céhes város, az építkezése is ilyen”, amelyben egyidőben az oktatás is fejlődött, a városnak „több mint háromszáz éves gimnáziuma van”, ez az a város, ahol Gábor Áron az 1848—49-es forradalomban használt ágyúkat öntötte. Markónak az a véleménye, hogy csínján kellene bánni „a külön-székelység elmélettel. Sem történelmileg, sem politikailag nem tartom hasznosnak, ha a székelyeket külön népként kezeljük”, eredetüket valószínűleg a dunántúli vidékeken kell keresni, ahol a „beszédmód” feltűnően hasonló az ottaniakéval. „Azt hiszem, alapvetően a közigazgatási különbségek vezettek oda, hogy ma külön népcsoportnak tekintik egyesek a székelységet.”; „De egy adott határon túl irritál, hogy mindenképpen külön entitásként akarják a székelységet felmutatni.” A vitatott terület, Erdély „a magyarság számára az ősiség földje. Hogy mennyire indokolt, mennyire nem, erről lehet beszélni. Etnográfiai, népköltészeti, népzenei szempontból itt megmaradtak olyan értékek, amelyek Magyarországon már nem voltak fellelhetők. Magyarországon gyorsabban szaladt előre az idő, ott eltűnt az, ami itt megmaradt.” „A magyarok számára, okkal, ok nélkül, Erdély a hagyományok földje, a fényes napkelet. A románok is szívesen beszélnek arról, hogy Erdély a román nyelv bölcsője, de ez éppúgy csak mítosz, mint nálunk, mondjuk, a hun eredet. Erdély valójában a Nyugatot jelenti a román kultúrában, az európai nyitást. Nekik napnyugat, nekünk napkelet.” Lenyűgöző és értékelendő Markó őszintesége, amivel Erdélyről, annak történelméről és lakóiról szól, nem óvatoskodó, nem kíván szőnyeg alá söpörni olyan részleteket, melyek kellemetlen érzéseket válthatnak ki, úgy jár el, mint aki hisz abban, hogy a kényes problémák megtárgyalásának szüntelen halogatása nem küszöböli ki azokat, inkább növeli a feszültségeket. Számos vélekedése, meglehet, egyik résznek sincsen az ínyére, viszont tisztességes viták kiindulópontjai lehetnek. Ráadásul, e kétpólusú tartomány – amilyen Erdély – két entitásának a jó ismerője (bár kétpólusúvá csak a szászok tömeges kivándorlása után vált, s mihelyt a romák „kulturális-politikai tényezőkké” válnak, elveszíti bipoláris szerkezetét), véleményében teljesen nyitott és empatikus, hiányzik belőle a másik perspektíva nemismeretéből fakadó kérlelhetetlenség.

Székelyföld a magyar kultúrának egész sor művelődési, irodalmi, tudományos, történelmi, politikai személyiséget adott, mint Apáczai Csere János, Gábor Áron, Mikó Imre, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Benedek Elek, Orbán Balázs, Tamási Áron, akik emlékezetét hozzáértően és kegyelettel ápolják, ösztönzésül és eszményképpen a fiatal nemzedékek számára, amelyek távlatai egyre korlátozottabbak a történelmi feltételek következtében. Különösen érzékeny kérdésként jelenik meg e vidék s egyéb vidékek gyermekeinek esélyegyenlősége, valamennyi elszigetelt vidéké, amelyek távol fekszenek a virágzó, kultúra teremtő urbánus központoktól. Véleménye szerint, ez az egyenlőség igazából nem létezik, nem is lehet megvalósítani s csak igen nagy erőfeszítésekkel hozható létre, azokhoz a központokhoz mérten, melyekben a színvonalas nevelés és tájékoztatás kéznél van. Meglehet, hogy a viszonylag közeli jövőben jelentősen csökkenteni lehet – s ezt már én gondolom – az internethálózat kiterjesztésével, a hátrányos helyzetű környezetben és a végeken élő gyermekek számára való hozzáféréssel. Ráadásul, a genetikai örökségnek is szava van ebben, a fentebb felsorolt nevek is megerősítik ennek igazságát, mert közülük sem tartoztak túl sokan a sors kegyeltjei közé.

Nem tudom, hogy a mind merészebbé váló kérdések teszik-e, amelyek nem kerülik meg a kényes, problematikus témákat, vagy a nyílt, egyenes válaszok következménye, esetleg előzetes egyeztetésen múlott, de mindenképp az a benyomásunk, hogy Markó számára nem léteznek megközelíthetetlen, tabu-témák, a válaszok merészek, egyértelműek, nélkülöznek minden már bevett langyos locsogást, nem kerülgetik a kényes, kényelmetlen, sértő kérdéseket. Itt nem csupán bátorságról lehet szó, de őszinte meggyőződésről is, hogy ezekről beszélni kell, sürgősségi sorrendbe kell őket állítani, hogy életrevaló megoldásokat találhassunk rájuk mindkét fél többségének megelégedésére; olyan többségre gondolok, mely hosszú-hosszú időn át képes lenne féken tartani az elégedetlenség hangját. „Az együttélés alapja a partnerség, az a tény, hogy egyenlőek vagyunk”, „a mindennapokban fel kell kutatnunk és meg kell találnunk az együttélés lehetőségeit” mint „tisztességes emberek.”

Indokolt Markó tisztázó vélekedése arról a váratlan és természetellenes kultuszról, ami egy időben Wass Albert írót övezte, de ugyanígy a Nyirő József iránti érdeklődés fellángolásáról is, akinek újratemetése választási érdekeltségű, nemzetközivé torzult botrányt okozott; a kezdeményezők egyfelől maguknak ártottak vele, másfelől az írónak, akinek a múltját nem lehet elkendőzni vagy letagadni. Mert hiábavaló minden „makacs felmentő próbálkozás. Azzal legfőképpen, hogy próbálták azokat az életrajzi tényeket mentegetni, amiket nem szabad és nem lehet. Ez nem a Nyirő érdeke, hanem a miénk. Senkit föl nem kell menteni, ha szélsőjobboldali volt, vagy az életében olyan momentumok vannak, mint a Nyirőében.”, még akkor sem, ha annak a bizonyos írónak született néhány írása, melyek mesterien állítják elénk a székelyek nehéz életét. De Markó nem tartja Nyirőt „első vonalbeli írónak, ahhoz túl egzaltált. (...) Nyirőnek elsősorban a nyelvezete mesterkélt számomra. És nincs humora.” – ha összehasonlítjuk Tamási Áronnal, akivel Nyirő mindegyre vetélkedett, s akiről Markó olyan dolgokat fogalmaz meg, amikről magam is több alkalommal írtam, arról, hogy prózájának megvan minden jellegzetessége ahhoz, hogy sajátos utat nyisson a mágikus realizmusnak; „benne volt egy erdélyi nagy prózának a lehetősége, de nem valósult meg. Amit a dél-amerikai irodalommal emlegetni szoktak, valami hasonlónak nálunk is megvolt a lehetősége, de nem következett be”, legrátermettebb utóda pedig, Sütő András viszont a nyelvhasználatot a „modorosság felé taszítja”, s a műve iránti érdeklődés is rövid idő alatt nagyot zuhant, viszont színpadi termése és utolsó éveinek rövid prózája örök helyet biztosít számára az irodalom történetében, míg Wass Albert valamennyiük színvonala alatt teljesít.

Tamási Ábel-regényei és Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című műve fordulópontot jelentettek „más-más okokból... A kezdet lehetett volna, amire ráépülhet egy egész irányzat. Erdély mindenféle nyavalyájával, identitászavarral, történelmi bajjal, hittel és tévhittel, különféle vallásokkal és kultúrákkal telített régió. Azt a csodálatos zűrzavart, fogalmazzunk így, ami itt, Erdélyben van, nehezen találod meg máshol és – paradox módon – éppen ebben lehetne a művészete egyetemes. Ez egyszerre zűrzavar, egymásra hatás, ugyanakkor kemény, durva, időnkénti fundamentalista különlét is.”

A 90-es évek újjáéledő nacionalizmusával olyan szerzőket és műveket állítottak a figyelem középpontjába, akik máskülönben a múlt poros fiókjaiban maradtak volna, ezzel magyarázható a Wass-kultusz is, szükség volt rá, hogy betömjenek vele egy rést a védekezés bástyáján, benne megtalálni azt a zászlót, amely alatt felsorakozhatnak mindazok, akik fenyegetve érzik magukat. Reményik Sándornak is vannak patetikus, az identitás védelmére és megőrzésére mozgósító versei; tiszteletre méltó költő ő mindaddig, amíg a költészet örök és természetes témáihoz nyúl, de maga akadályozza meg egyetemessé válását attól a pillanattól kezdve, hogy tézisköltészetet művel, arra ítélve magát, hogy egy sebzett büszkeség vagy egy zsigeri félelem szószólója legyen. Mivel a leghitelesebb Ady-rajongó volt, s kitűnően sikerült is követőjévé válnia, őt is beválogattam említett antológiámba – igaz, nem túl nagy számú verssel, és utólag, felkérésre, lefordítottam a Vadvizek zúgása című kötetébe foglalt borbereki költeményeit, de elutasítottam az olyan utólagos felkéréseket, melyek hazafiaskodó vagy sértett hangvételű verseire vonatkoztak. Idővel tapasztalnom kellett, hogy a költő éppen ezen kisszerű költemények révén vált közismertté, de csak azért, mert ezeket idézik különböző összejöveteleken, a mű többi része nagyjából ismeretlen marad. E tisztázások mintegy igazolják a szinte ösztönösen magam alkotta hierarchiát is, melynek alapja olvasmányaim és az empátia voltak. Markónak megvolt és megvan a lehetősége, hogy nyíltan kimondja álláspontját, amely eltér a közvélekedéstől. De úgy érzi, nem tett eleget ez irányban: „A kérdés az, hogy megtettem-e elégszer? Nem gondolom, hogy elégszer megtettem, hogy kellőképpen, hogy erővel és a szükséges hangsúllyal, gyakorisággal mondtam volna erről véleményt”, viszont azt állítja, elutasított volna bármilyen Wass Albert szobor felavatására szólító felkérést: „azzal hárítottam volna el, hogy elküldök magam helyett valaki mást”, csakhogy egy ilyen személyes elutasítás éppen úgy érintette volna az RMDSZ-t, a részvétel bármifajta személyi hárítása is a szervezet egyetértését sugallta volna.

Markó Béla bevallja, hogy nem tartja magát közlékeny embernek, volt egy időszak, amikor beszédproblémái voltak, ha közönség előtt kellett szerepelni, olyan hátrány volt ez, amit akarattal és fegyelemmel tudott legyűrni. Mindez annak ellenére, hogy a költészet világa, illetve a politika közege ráadásul fesztelen kommunikációs készségeket kívánnak meg. Gyerekkorától költő szeretett volna lenni, vágyott erre a státusra, szerette volna, ha olyan példaképekhez hasonlítana, mint Petőfi, Arany, Ady, József Attila, a politika az egyenruhára emlékezteti: „a politika is valami ilyesmi, láthatatlanul rajtad van egy egyenruha”, a politikum azonban annyira magához láncolta, hogy teljesen eltávolodott a költészettől, „teljesen fölszippantott a politika, nem éreztem szükségét annak, hogy verset írjak. Utolsó versemet 1995-ben írtam..., tíz esztendőn át verset nem vetettem papírra.” Az évtizednyi némaság után nyíltan bevallja: „Azzal, hogy politizáltam,... sok rosszat tettem költői mivoltomnak. Egy idő után az emberek nem kíváncsiak arra, hogy egy politikus belül milyen. (…) Senki sem kíváncsi arra, mit gondol a szerelemről, gyűlöletről, arra sem, hogy egy politikus hogyan érez, elmerül-e az élet, a halál, a lét, a nemlét, isten és világ, hit és hitetlenség kérdéseiben.” „A művész, az író önző, hiú, időnként irigy is. Ez utóbbi már morális minősítés, de az önzés, a hiúság nem feltétlenül az.” „Csaknem egy évtized után jutottam arra a következtetésre, hogy sürgősen meg kell próbálnom visszamenni azon a keskeny pallón, ami még visszavezet az önkifejezéshez, a vershez, ha még képes vagyok erre”. Ekkor jelentkezett a szonett, az a kötött forma, amit takarékos módon kell kitölteni, mert nincs hozzá több helyed, fegyelem, mesterségbeli tudás, tehetség kell hozzá. Az irodalomhoz való visszatérés egy lépésnyi távolodás is volt a politikától. Markó nézetei szerint, az irodalomban, a művészetben nem igazán működik az evolúció elve, amit még az iskolába sulykoltak a fejünkbe, „tisztáztam a magam számára, egyáltalán nem igaz, hogy lépegetünk fölfelé az irodalom és a művészet által. De... Klisék vannak a fejünkben.”; „az Égei-tenger partján... már harmadszor újraolvastam az Odüsszeiát, és kétségbe estem megint. Az Odüsszeiában minden benne van. Odüsszeusz ízig-vérig mai európai ember”. „Változik a művészet, de továbbra se merem azt mondani, hogy fejlődik. Változik. Ennyi.” Még számos, említésre érdemes véleményt olvashatunk az irodalomról és a művészetekről általában, de kevés rá a tér. Ami azonban igazán fontos, hogy e vallomások hosszas tisztulási időszak gyümölcsei, az idő pedig kristállyá nemesítette őket.

Jobbára az író ember foglalkoztatott engem, bár ebben az interjúban nem részesült megkülönböztetett bánásmódban, a politikus itt is magának vindikálta a terjedelem nagy részét, de arra itt kevesebbet szánunk, a politikus jóval ismertebb Markónál, a költőnél. Legalább néha üljön ő is a pótszéken. A politikust sablonos szövegek éltetik, „állandóan arról beszél, hogy ezer éves múlt van mögötte, és ezer éves jövőt építünk, pedig a politikus kizárólag a mában él, és abban a mában is többnyire taktikázik. Legfeljebb reméli, hogy jövőt épít és tartós helyzeteket teremt, aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy körülötte a politika a hatalommegszerzési és hatalommegtartási technikákról szól.” Ha a politika kerül szóba, Markó akkor sem titkolózik túlságosan, talán nincs is olyan kérdés, amire ne nyíltan, köntörfalazás nélkül válaszolna, nem bújik a mások által előszeretettel emlegetett titkok mögé, nem mesterkedik abban, hogy még titokzatosabb legyen, olyan igazságok letéteményeseként, amelyekből mindenkor a kiválasztottak részesülnek, ő az identitásproblémákban otthonos, „az általam művelt politika... jellegzetesen etnikai képviselet”, a magyar identitás megőrzése, hogy „mi módon lehet két etnikum között olyan viszonyt teremteni, hogy az egyenlő és szabad együttélést eredményezzen.”

A társadalommal és a politikummal kapcsolatos kérdésekre adott válaszok „őszintén és tisztességgel” részleteznek egy sor eseményt, árnyalatot, háttérinformációt és manipulációt, felleltároz egy sor  általunk már ismert dolgot, mint amilyen a ceausiszta nacionalizmus, a fasisztoid retorika, a magyarellenesség, az antiszemitizmus, a kisebbségellenesség, a tolerancia hiánya bármiféle mássággal szemben, a zsidók, a szászok kiárusítása stb. De még ha unalmasnak is tűnnek az érettebb nemzedékeknek, a más évjáratú olvasó, aki nem volt rákényszeritve, hogy mindezeket elszenvedje, saját bőrén megtapasztalja, nem értene meg egy sor eseményt, történést, következményt, magatartást, ha nem kapna rá magyarázatot. Néha ott tévedünk, hogy ezeket a dolgokat ismervén, mit sem törődve azzal, hogy már mi is felejteni kezdjük, hogy emlékezetünk olyan zugába rejtsük, hogy azt hisszük, mintha meg sem történtek volna, ami pedig a fiatal nemzedékekhez, s főként a ’89 után születettekhez eljut, csorbul a hitelessége vagy túlzás gyanújába keveredik. A jelenkori történelemben az információ manipulálása gyerekjáték, és fel is használják bizonyos politikai, választási, közigazgatási vagy birtoklási célok érdekében. Markó határozott éles hangon nyilatkozik a jelen vitatott személyiségeiről, mint amilyen Tőkés László vagy Orbán Viktor, az 1990. március 19—20-i tragikus eseményekről, egyik vagy másik oldal nacionalizmusáról. Ami Tőkést illeti, a Markó véleményében való tallózás igen határozott, erős, már-már gúnyrajzhoz illő vonalakkal meghúzott portrét rajzol a volt tiszteletesről: „Renitens ember volt, aki akkor sem tudott beilleszkedni, most sem tud beilleszkedni semmilyen keretbe”; „nem hiszem, hogy tudatos forradalmár lett volna... Saját egyházának hierarchiájába se tudott beilleszkedni”. „Tőkés szerepe... nem olyan bonyolult, mint egyesek próbálják beállítani... Egyezzünk meg: rendkívül nagy rosszat tett az erdélyi magyarságnak azzal, hogy azt az erkölcsi, politikai tőkét, amit temesvári szerepvállalásával szerzett, elpazarolta”; „egyszerűen nem való vezetőnek”, „gyengének bizonyult ahhoz a szerephez, amit neki felkínált a történelem”, halvány árnyéka az európai ellenállás vezéralakjainak, mint amilyen például Havel, „Tőkés viszont elpazarolta az esélyét, és az ő kudarca egyenesen következett személyiségéből”, „belőle az empátia teljességgel hiányzott. Ő minden pillanatban elvárta másoktól, hogy megértsék, de ő senkit megérteni nem volt hajlandó. És ez ma is így van.”

Ami a magyar miniszterelnököt, Tőkés László barátját illeti, úgy vélekedik róla, hogy „Orbán... megy egy fundamentalista irányba... Orbán a változás embere, de nem azoké a változásoké, amelyeket én Magyarország számára jónak tartanék. Ő tulajdonképpen egy autarchikusabb társadalmat akar. Vissza akarja vinni az országot egy meghamisított múltba... Ha a két világháború közötti vitézkötéses, árvalányhajas világba akarunk visszamenni, akkor én azt halálos veszedelemnek tartom... Orbánnál azt látom, hogy görcsösen vissza akar menni valahova, de úgy sejtem, hogy nem is pontosan tudja, hova”; a politikát személyes ambícióvá tette, ami rendszerint hajthatatlansággal és beteges gyanakvással társul és bukáshoz vezet.

A márciusi napok részletesen szóba kerülnek. Csak néhány idézet erejéig: „Két etnikum és két teljesen más elképzelés csapott össze. Kétféle elképzelés a jövőről”, s mindezek egy előre megszervezett manipuláció révén, „az egész helyi polgárháborúvá változott”, ám szerencsére győzött a józan ész, úgy tűnik, rásegített az ijedelem is, hogy mi történhet, ha azonnal nem vetnek végett ennek a gyilkos módon kirobbantott őrületnek.

Szó van a könyvben még igen sok mindenről, mindenből egy komplex, ellentmondásoktól sem mentes személyiség képe körvonalazódik, aki harmóniára vágyik. Ez a könyv Markót a saját tükrébe nézve mutatja meg, tisztán látó, hiteles, szenvedélymentes kép saját magáról, olyan ábrázolás, amit a képzőművészek önarcképnek neveznek. Ez egy sikerült önarckép.

Megjelent: Vatra, 2016 / 1-2. sz. 16-19. l.