Noha jól látható, kiszámítható, hogy az1956-os történések 60. jubileumának közeledtével kézenfekvően meg fognak szaporodni a visszaemlékező, elemző vagy értelmező kiadások, ám talán még ezeknél s a visszaemlékezések vagy retro-értékelések kínálkozó sokaságánál is beszédesebbek lehetnek maguk a nyersen, de alapos lábjegyzetekkel közreadott eredeti dokumentumok!

Egy román miniszterelnöki ajándék, Iliescu és Nastase személyes gesztusa a Román Információs Hivatal és a volt Securitate anyagaiból válogatott (47 kötetnyi) irategyüttes jelent meg az 50. évfordulóra, mely a Nagy Imre és fogolytársainak leveleit, jegyzeteit, tárgyalásait, kommunikációs kísérleteit, s egyáltalán: a snagovi kényszerelhelyezés időszakában keletkezett írásos forrásokat közli.[1] E kötet (a maga koránt sem épp kicsiny terjedelmével) a szerkesztők negyven oldalas ismertetőjével kezdődik, melyben okadatolt tényeket közölnek, majd Lukács Györgyről készült 1956. novemberi iratot tárnak elénk, s ezt követően már rögtön rabjai is lettünk a jelentések jelentéseinek – erre ébredünk rá egyhamar. A Feljegyzések a beszélgetésekről fejezet az alaphangot, a Politikai levelek blokk a korjelenségeket, a Politikai jegyzetek pedig a szereplők „kitörési kísérleteit”, elrablásuknak Lukács Györgyéhez hasonló státuszdiskurzus-jellegét, és a Függelék a korabeli szovjet-román-magyar intézkedések kísérleteit pontosítja. Zárul a kötet a „snagovi csoport” tagjainak (mintegy húsz oldalon át sorjázó) rövid életrajzával ér véget, majd a Névmutató zárja a kötetet, melyet ekképp letenni nemigen lehet, csakis úgy, ha rögvest a többit, életrajzokat, esszéköteteket, életmű-részleteket, a többoldalú megközelítéshez szükséges újabb dokumentumokat, életút-narratívákat, további bibliográfiákat vesszük elő…

Bizonnyal azt hihetnénk:végtelen mennyiségű sztori, elbeszélhetetlen zártság és morálfilozofikus rétegzettség, politikai és mentális csalatkozás, meghasonlások és fölfejlések hekatombányi tömege van jelen egy ilyen kötetben, melyekre elég pusztán utalni, s máris mindenki sejti, mit várjon tőle. Ámde ami épp a legizgalmasabb, az nem ebben lakozik. Hanem magában a kommunikációban… – a közlés (levelek, „feliratok”, petíciók, tudósítások, vallomások, segélykérő próbálkozások) lehetőségének és értelmének hitében, a naplóírás vagy levelezés vágyálmában, az elkobzott üzenetek rejtett jelképiségeiben, a monologizáló személyiség reményteljes kapcsolatkereséseiben, a magát föladni nem akaró Én túlélési vízióiban. Az elmúlt tíz-húsz esztendőben roppant újszerű, s ezért korszakos divatot teremtő hatású lett a vallomásos mutatkozás, az életút-képekben rejlő át- és kibeszélési „gyógyítás” eszköze, sőt a minderre rátelepülő társadalomtudományi kutatások módszertani érzékenység-változása is.

E kötet, bár leginkább (s a látszat szerint) „csak” dokumentumkönyv (a „csak” itt jelentéses kicsinyítésként van jelen, természetesen…, hisz indításként épp ennek végtelen nagyszerűségéről szóltam…), épp ezt a leküzdhetetlen sokféleséget, az ideák és ideológiák, rejtések és közlések, sugárzások és rejtekezések dinamikáját jeleníti meg – idejemúlhatatlan hitelességgel. Ennél többet könyvtől nehezen, inkább csak értelmezői önmagunktól várhatunk.

Avagy a megértő Időtől, mely értelmet ad a titoknak, a rejtélynek és a belátásra épülő fohászoknak, a vallomásos szereplőknek, a kiutat kereső foglyoknak, a „cseléd”- és besúgó-környezetnek, s mindannak, ami politikai foglyokat, /menekülteket!/ napi létmód és reménykeresés szintjén tesz kiszolgáltatottá, bizakodóvá, vagy reménytelenné.

Sokra értékelendő ma már e forrásközlés, s nem egyszerűen vagy nem pusztán azért, mert rendszerváltó ürügy lett ’56-ból Magyarországon, hanem mert a „szürke” dokumentumok szereplői emberi emberek, reménykedő-jobbító, meghurcolt vagy csalatkozott politikusok, családok együttese, kapcsolatok és belső szeretetviszonyok egész arzenálja valóban, s ezt magában is rejti a könyv.

Rejteni is persze csak addig tudja, míg „ki nem olvassuk” belőle…