„Második otthonok” – szól az át- vagy összefoglaló cím a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének új kiállításán. Ez a tanszéki hagyományokat követő folyosó-tárlat a szűk tér jelképes kibővítésével él, mikor fotók és rövid tematikus ismertetések révén invokálja azt a végtelen elbeszélés-hálót, amelybe a lét és a hogylét/jóllét társadalmi életvilága tolul be…, éppenséggel Szeged egykori élettereit idézve vagy a Balatonakali üdülőtelep, a Tisza-parti nyaralók, tóparti házak és lakótelepi garázsok, polgári villák vagy fürdők egykori és mai fotóival.

Miként Mód László a rövid felvezetőjében is említette, e szemináriumi keretben zajló „otthonkereső” kutatás részben már kiszorul a hagyományos szokásnéprajzi kutatás tematikus érdeklődésének főirányából, de mint kurrens és egyben folytonos jelenség mégis megörökítésre kívánkozik, ha másképpen nem, hát „az üdülés antropológiája”, a „szabadidő néprajza” keretén belül, vagy épp - tekintettel a képek java többségének városi vagy városkörnyéki témakörére - városantropológiai csoportkutatás stratégiáját tükrözné talán. Magam, ha részben városantropológus is volnék, talán készséggel „betudnám” a kollégiumi lét, a szegedi folyószakasz lakó- és üdülőhajóinak, a hullámtéri „rekreációs övezetnek”, polgári villasor vagy fürdő- és közpark-ábrázolások vizuális néprajzi leképezésének mindazt, ami itt látható, s ami egy szélesebb, térben és időben is alapozottabb áttekintés illusztráló anyagaként máris hívószó a partnerségre, a rokon jelenségek feltárására, a komplexebb megértésre.

Mégis, a városantropológia szakmai jelzőjét túl specifikusnak érzem e kérdéskörben. Engedtessék fölidéznem: a kilencvenes évek közepén francia kutatók indítottak etnológiai kutatást Givors település környékén,[1] ahol nem csupán a sajátos „eco-musée” funkcióját látja el helyi szervezetük, nem is csak valamifajta etnológiai örökség részeként kezeli a folyó, a folyón zajló élet (hajózás, horgászat, halászat, vízügy, élővilág, víztisztaság, sportok, életmódok, szakmakultúrák stb.) adott együttesét és változáskultúráját, hanem magával a problematika szóba hozatalával, viselkedés- és csoportkultúrák, életmódok és térhasználatok szűkebb helyszínrajzával járul hozzá a változásnéprajz akut kérdéseinek komolyanvételéhez, vállalásához, feladattá válásához. Nos, maga a helyzet szakmai téren és kurrens tematikák között is meglepőnek tűnt akkoron – miközben persze tudjuk, mindennek lehet antropológiája, s hát miért épp a folyónak ne lenne…?

A távolinak tűnő asszociáció itt nemcsak a folyó, ami jelen esetben többnyire a Tisza és környéke okán indokolt, hanem a folyóra épülő városi lét tradíciói, a folyóparti város övezetei, lakóközösségi miliői és maguk a térhasználó csoportok folytonossága is igazolja, hogy nem valami könnyű „pecásnéprajz” kérdéskörről van szó fotókban elbeszélve, hanem valóban a város egyfajta pulzálásáról, a város mint lakótér és lakóhely lehetőségeiről meg korlátairól, melyek ellen világosan vall egy-egy ilyen helyszín kialakulása, fejlesztésének igénye, oda járók viselkedésmódja, értékrendek és normák eluralkodása, kerítkezési és tevékenységi szokások megerősödése (például a Tápé-közeli „Sárga” üdülőtelepen már az 1920-as évektől, a munkásmozgalmi szervezkedések helyszínéből a nyugdíjasok által új otthonnak választott természetközeli miliő megformálása lett), és más példák is kínálják, hogy a folyó ne csupán maga a folyás, árvíz, hordalék, haletető helyszín legyen, hanem családi vagy társadalmi szereplők új vagy „második” lakhelye, életközössége is. És ha „városantropológiát” nem lehet egy Szeged nagyságrendű, 170 ezres nagyvárosban művelni, csakis az ebben élő közösségek élményközeli rajzolatával érdemes kezdeni bármit is, akkor ez a kiállítási anyag és kutatószemináriumi program[2] épp azt illusztrálja, amit a folyó partjai, lakókörzetei, életközösségei közötti párbeszédek, áthallások, átadások, mintakövetések, divatok, értékrendek sugallhatnak. Itt is látható, hogy a városi élettereknek, létmódoknak, értékrendeknek, foglalkozásoknak stb. megvan a maga antropológiája, szokásnéprajza, kulturális miliője, bűvköre, élvezeti tartalma, időlegessége és szerepe, „haszna”, csereértéke, szabadságfoka…, s ugyancsak megvan mindezek kortárs élményközösségi leképezésének, viselkedésminták és ideálok vagy életmód-divatok megértésének, vizuális megjelenítésének lehetősége is. A „hozott” saját anyagból buherált épületek, kalákában felhúzott „lakocskák”, fadeszkákból eszkábált „csendillák” megszaporodása az egyes társadalmi csoportok számára talán nem oly „nyitott” nagyvilág, plázsok és elitnyaraltató helyek ellenében keletkező közösségi helyszínek valóban a rétegzett városi lakópolgárság vagy lakónépesség „uradalmait” és „birodalmait” testesítik meg, amelyeknél egy rozsdált szék-keret, egy horpadt lavór vagy öltözőkabin-ajtó is mint a szociális beszorítottság ellenében ható szimbolikus kibontakozás kap hangsúlyt. Ahogyan értéket ment vagy „járőröz” az árvízi térben derékig vízben álló lakocskák között egy csónak, ahogy hatalmas üst rotyog a lakótelepi garázsban a jóltáplált éhesek étvágyát csikarva, vagy amiként bokát rejtő fürdőrucikban flangál az úri nép az úszóházak tatján a húszas évek tiszai „népéletének” részeként – az mind és együtt is a város legkülönb tereinek átláthatóságát kínálja az életmódközösségekre fókuszálva.

Mindezeket lehet persze a turizmus, a város, a folyó, a társas kapcsolatok antropológiájaként értelmezni és reprezentálni, nekem ezekkel együtt is inkább a mindennapi élet antropológiája jut eszembe mint kutatási főirány. E kitüntetett terület persze át-meg-áthatja a városkutatást, a halászattudományt, a kollektív emlékezet helyeinek és tereinek leképezését, a városszociológiai hitelű életmód- és életminőség-feltárások egykori eredményeit, meg még egy sor szűkebb érdeklődési területet. Létmódok és kimódolásra szánt életstratégiák, megélhetési kísérletek, életvezetési struktúrák, gazdálkodás- és pihenés-néprajzi tapasztalatok, mobilitási és értékrendi partnerségek, korlátozottságok és esélyek együttese az, ami sok esetben jól tükrözi egy-egy korszak életmód-váltó népesség-csoportjainak „maszek” megoldásait (a „balatoni lángossütő” irigyelt világától a hétvégi telek kisgazdaság-jellegének kiépítéséig, a másod- vagy harmadlagos parasztizálás fenntartását, a városlét kiegészülését kreatív barkácsolás /kreácsolás/ és tradicionális életvezetési stratégiák eszköztárával, kapcsolathálójával, identitás-komponenseivel stb.) – mindezek együtt és külön-külön is láttatják az életközösségek sokféleségét és túlélési rutinját is.

A kiállítás anyagában – bárha kézenfekvő, hogy egy korai kezdeményről, ügyes témaválasztásról, kisebb terepkutatási időszakról van inkább szó, nem pedig állomásozó megfigyelés kitartó stratégiájáról, mégis – szembetűnően látszik, miképpen strukturálódik maga az anyag és a kutatás lehetősége is. Ennek csak néhány, a magam futó pillantása nyomán is érzékelt momentumára utalva ekképpen strukturálnám a látható jeleket, melyek talán részkutatási és feldolgozási szempontok, direkten nyitva hagyott kérdések, futó impressziónál nem mélyebb belátások vagy más egyéb célszerűségek mellett is előtűnnek máris.

A legnyilvánvalóbb elemi egységek és kompozíciós elemek is elrendezhetőnek tűnnek a feltárás és megértés rendjében, ha a terek felől nézzük: fürdő, üdülőtelep, kollégium, kiskert, földrajzi tájak Balatontól Szegedig és Tápéig, vagy tovább… – jelentéses és jelentőssé váló terek, spáciumok, helyek és mindezekről formálható narratívák kínálják az első keretet.

Jelen van a képeken is, a kutatási résztémakörök leírásában szintúgy mindazon komponensek sora, melyek az idő újabb példái és cáfolatai: tiszai folyóparti kikötők, úszóházak a 19. századtól napjainkig, s az asszociációk terében sajátos belső idői ívek, kultikus hullámok, adaptációs stratégiák, értékek lakoznak, melyek az idő birtoklását, „szabadidős” kihasználását, elsajátítását, tőkeformává és kiváltsággá válását illusztrálják… Ez megintcsak sokáig és sokféle módon kutatható résztémakör, ugyanakkor átfogja az összes kapcsolódó rokon kérdésköröket is.

A „rokon” kérdéskörök egyike ugye, ahogyan Clifford Geertz az antropológiai kutatásokat jellemezte azzal: az antropológusok nem városokat és falvakat, hanem városokban és falvakban kutatnak, vagyis közösségek, csoportok, életközösségek, élményközösségek közegében, egyszóval valamely konkrét élőhelyen. A hely mint a terepmunkák meghatározó momentuma e fotók mindegyikénél egészen konkrét, nem nagytotál városképre tolakszik, hanem mindenütt a térhasználó helybenlakó, az otthonépítő nép, a közösség, a lakók, az emberek csoportjai jelennek meg életközelből és pillanatképeken. A tagolt és rétegzett társadalom életképei, vagy ez életképek jelei és kínálkozó formagazdagsága (akár fogalmi, akár esztétikai, akár narratív és más dimenziókban) adják az elbeszélés rétegeit, a feltárás aspektusát és módját, közelségét és mélységét is. A 19. századi úszóházak és fürdőkultúra vagy a rendszerint élő emberek nélkül megjelenített villák esetében ez nyilván nehezebb, és történeti antropológiai nézőpontot kíván meg, de a fotók java része a kortárs világok valamelyikében lelt érdemi pillanatot a megörökítésre.

Ugyancsak a szokásnéprajz és a jelenkor-kutatás határán, de jobbára a recens életvilágok megjelenítése révén kerül közel az antropológiai horizonthoz az értékrendek, normák, divatok, kultuszok mikrouniverzuma: a vízé, a termelőkapacitásé, a kiskert-tulajdoné, a nyaralásé, a birtoklásé és életviteli specifikumoké – vagyis mindama lényeges tényezőké, melyek beszéltetik, elbeszélni hagyják a társadalmi közösségek életében fontos(sá vált) otthonkeresés, kényelemvágy, városi lakásmódot kiegészítő vagy részben talán pótolni is hivatott félfalusiságot, természetközeliséget, sajátos visszalépést az elidegenülő városból a natúra kalandja felé, lett légyen az vízi élet, kertápolás, kisgazdasági termelés, üdülőterületi szegmentálódás mindentől, ami a „bűnös” város…

Ugyancsak a jelenkornéprajz és a mindennapi élet antropológiája közötti közös térben—időben jelenik meg a fotókon szereplők kulturális mintázata, amely a paraszti vagy felsőpolgári mintakövetés tüneteitől gazdag. Vélhető, s ez az, aminek utánajárni, interjúzva pontosítani idővel szükség is lesz majd: mit jelentett a lakókörnyezetből kilépni és/vagy azt gazdagítani, presztízs-tőkét felmutatni a többlet-telek, a nyaraló, a rekreációs menedékhely révén, vagy a kiskerti termelés és a díszkerti tevékenykedés esztétikai pótélménye, s miként tudtak ezek a másodikká vagy másodlagosságból időnként fontosabbá váló társadalmi terek olyan mobilitást biztosítani, amely miatt érdemes és nélküzhetetlen volt mindezt kialakítani, fenntartani, költségeit vállalni, értéktöbbletét megbecsülni…  Meg persze felfedezni, élményközelivé tenni, a városi lét hiányait széllel és napsütéssel, virággal és viskóval, garázs-élettel vagy kollégiumi időlegességgel „kipótolni”, illetve miként vált ez értékrendi elemmé, meghatározó világképi (presztízs-, érték- és) céltöbbletté, mentális (avagy Malinowskival szólva: vitális és funkcionális) szükségletté, amelyben a kultúra mint rendszer a részeinek egészével valójában túlmegy a környezettel szimbiotikusan élés részrendszerén, s többletei a külső hatások elleni visszahatással együtt érthetők csak meg. (Malinowski erről még 1926-os terepkutatásának alkalmával ír, de a szemléletmódjából levezethető holisztikus igény, „az egész több mint részeinek összlete” itt van velünk mindazóta).

Sem a Baloma terep-élményei, sem a városszociológusok tízes—húszas évek óta tartó lakóövezet-kutatási törekvései nem helyeztek azonban kellő hangsúlyt e városi terek használóinak élményközeli leírásaira. Épp ezért lényeges aspektus e fotók válogatásában és a mögöttük megindult kutatási projektumokban, hogy a kutatószeminárium műhelyében nem „magaslesről” készült város-narratívák fogalmazódnak meg, hanem esettanulmány-érvényességgel készülnek a vizuális és narratív leképezések: emberközeli, csoport- és rétegszintű megközelítést lehetővé tevő aspektusból formálnak szüzséket a kutatók, melyekben a primer egyszerűségű szituatív fotó is sugallni képes a figyelmes szemlélő számára, miként tükrözi a rész az egészt. Példaképpen a lakótelepi garázs-miliők kreatív vagy kreácsolt világok látvány-egész mivoltukban tükrözik a garázslét mint értékrend, az autó-buherálás mint szakértelem, a stabilizálódott élethelyzetű lakópolgár feltörekvő aspirációit is jelző „pótlólagos” berendezkedés, tartalékképzés, élménykiegészítés és kollektív fogyasztói élménykeresés nem könnyen adattá formálható belső dimenzióit, ahogyan a kolesz-lét mint a feltörekvés legális útja is hozzárendeli a képzetet a szobák lakóinak értékrendjével, életstílusával, eszményeivel kiegészülve…

A fentieket is röviden összegezve: e fotók a létmód és életkép megragadásával egyszersmind a történeti múlt és folyamatos jelen megörökítői vagy idézői, konstans elem rajtuk a tér- és társkeresés a szó szociabilitás-értelmében, bizonyságot adnak a közösség-igény és ennek változatai aktuális állapotáról, méghozzá az interakciók helyszínében, kapcsolathálók találkozási pontjain kialakított, „köztérből” „saját hellyé” magánosított életszférák állapotrajza révén. Az életvitel és az eszmények tükre, a világképek és identitás-gazdagító illúziók helye, a hovátartozás meg- (vagy vissza)erősítő hatásainak közege ez, paraszti múltat idéző vagy polgári jövőt vizionáló miliők együttese. Jó tematikus válogatás, érdeklődést ébresztő és kutatói habitust is jól dokumentáló próbálkozás, hovatovább a változásnéprajz kiteljesítése is a hétköznapok antropológiája felé… Helyenként még Cseh Tamás tónusa, iróniája is ellebeg a képek körül…