/Rövid búcsú Hofer Tamástól/

Mindahányszor, amikor az egyetemes és hazai etnológia, a magyar néprajz és a kulturális antropológia folytonos vidékein járunk, valahol ott köröz „fölöttünk”-bennünk az elődök felfogásmódja, a példamutató vagy tanító előképe, a „miként csinálni” metodikai kényszere… Vagyis velünk jön a kultúraelmélet és a tárgyi vagy szubsztanciális megjelenésmódok, szemléleti térhódítások múltban gyökerező, de a jelenben is kihívó megannyi változata, melyeket kutatók, körünkből való gondolkodók, talányokat fejtő értelmezők, érdekes és érdeklődő emberek pillantása hívott életre. Életre ébresztett, másképp szólva: tekintetével, kiemelő figyelmével avatott „témává”, nemesített kérdéssé vagy talányba font tudássá.

Ilyen volt ironikus-játékos metaforáival és talányos idézetekbe ölelt definícióival Hofer Tamás megjelenítésmódja is, kinek a hazai néprajzkutatás konvencionális ágazataiból indulva, de az egyetemes kultúra, az antropológiai interpretáció és az európai etnológia honosítói közül talán a legtöbbet köszönhetünk nemzedékének tagjai közül. A megemlékezés illő és méltó aktualitása (idén április idusán fájóvá váló) indokát Hofer halála adja, ki 87. életévében persze már jócskán túl volt azon, hogy korszakmeghatározó csatákat kelljen vívnia a kulturális antropológia státuszáért és diszciplináris rangjáért, de nem így volt ez a megelőző mintegy fél évszázadban. Hofer küzdelme a történeti antropológia, a tárgyi néprajz és a szellemi néprajz közötti határviták feloldásában, a népi kultúra és a látványos örökség külföldi forgalmazásában, a néprajzi muzeológia és vizuális narrativitás lehetséges megújításában épp elegendő volt, de nemcsak párhuzamos azzal, amit Maróti az oktatásban és népszerűsítésben képviselt, hanem a maga szakterületén (területein) intézményes, konstruktív és kreatív vállalásként is több életszakasz, pályaforduló, státusz és világkép-építés volt bűvkörében, Marótiéhoz hasonlóan.

Pályája kezdetén, a „saját kultúrájában kutató etnológus” (Fél Edit) munkásságához kapcsolódva, már a 20. század ötvenes éveiben is megnevezhető kutatótársi önkép jellemezhette Hofert, s az önreflexió szemléletmódja, meg a mérhető dolgok léptékeinek egzakt felmérése nem csupán megalapozták tisztes világhírét (az átányi kutatás, a mértékek és léptékek szaknéprajzi feltárásának életvitelre vonatkozó komplex felmérésébe átvezető törekvése meghozta Számára ezt is), hanem ez életút-végi összegző kötetében a szaktudomány egy részletező, de mindenkori saját kutatási tudáson, forrásismereti alapozáson nyugvó szempontrendszerét jeleníti meg, amit ekképpen csakis Ő írhatott meg. Az Antropológia és/vagy néprajz kötet[1] az 1960-as évektől 2006-ig megjelent tanulmányainak speciális válogatása, s ebben hét, korábban csak külföldön megjelent dolgozat magyar változata is Hofer „új kérdések, fogalmak, módszerek bevonásának”, egy új kutató nemzedék új elvekkel és új felkészültségekkel ékes szakmába illeszkedésének átfogó rajzolata (7. old.). Ebben az öt nagyobb egységre tagolt szerkezetben a magyar paraszti életmód térbeli-időbeli összefüggéseit, a szaktudományi viták diszciplináris és irányzatos („nemzeti iskolák”) amerikai és európai fővonalait, a hagyomány és népi kultúra fogalomváltozatait, az antropológia mai-tegnapi szemléletmódjának politikai szcénára alkalmazhatóságát, s végül az egyes jelesebb kutatókra, „nagy öregekre” emlékezés válogatott gesztusait fogja össze magában a műegészben. Azt is jelezve, hogy pályaívében és életfordulói során Hofer a néprajz európai modelljét követve, de az amerikai és brit szociálantropológiai vagy kulturális antropológiai irányzatai által is áthatottan dolgozott, kutatott, publikált. A kötetcímbe emelt és/vagy dichotómia Hofer számára a nem olyan kérdésként merült fel, „hogy a két diszciplína közül ’ki kit győz le”, és nekünk hol kell harcba szállnunk, hanem hogy miképpen találjuk meg azt a nézőpontot, ahonnan reálisan mérlegelhetjük a különböző irányzatokat, és az, hogy számunkra belőlük mi használható. A legalkalmasabb megoldás (valószínűleg) egy olyan átfogó fogalom lenne, amiben az antropológia is, a néprajz is benne van. /…/ a két diszciplína között a kutatóknak természetes és szabad átjárásuk van” (8. old.). A közös tudás, a közös rész nemcsak módszertani értelemben, de szemléleti rugalmasság terén is megkívánná, hogy ne legyen tilalom „a határon átról” való tanulásban, korszakok közötti kölcsönhatásokban, jeles kutatók (mondjuk Jankó János Balaton-melléki parasztok, magyarok, románok, sokácok, és Ob melletti osztjákok, vogulok körében egyaránt jártas volt, tehát a hazai folklór/etnográfia és a messzi tájakon végzett etnológia/antropológia éppúgy eszköze lehetett) és kortárs gondolkodók közötti belátások ne váljanak megosztó tartalmúakká, a történeti időben se korlátozzanak (pl. Honti János magyar folklórkutatásai mellett a kelta örökséget is vizsgálhatta…). Sőt, amiként az európai etnológiában a néprajzi /Volkskunde/ és antropológiai /Völkerkunde/ mintegy „két tanszék / két diszciplína” hagyományát idővel már elkerülhetőnek tekintették német, skandináv és baltikumi kutatók, úgy engedje hát be a magyar néprajzi felfogás az etnológia nyugati (francia, brit) példáit is, hogy együtt legyenek a természeti népek és a kortárs népcsoportok kutatásának intézményes képviselői, függetlenül a táji, vagy épp a „kultúrnemzeti”, esetleg a mindennapi életvilág megértői, a „magyarság néprajza” mellett a tárgyi néprajz terrénumát éppúgy megismerni kész eszközzé, ahogyan például 1989-et a rítuselemző dramaturgia /Victor Turner-féle/ verziójában értelmezni kész lehet (8-10. old.).

Hofer oeuvre-jét alaposabb, sokrétegű olvasatban átvenni és értékelni, az antropológiai és nemzeti-kulturális örökség keretében munkásságát egészében föltárni még sokak sok évtizedes munkája lesz…, itt most ezt még a legvázlatosabb mozgásdinamikai vázlatban sem vállalhatnám. Annyi kétségtelennek látszik, hogy pályáján a kezdő kutatótól az amerikai vendégprofesszorságig, az egyetemi tanártól az akadémiai kutatóintézet igazgatásáig, a Néprajzi Múzeum főigazgatói státusáig, vagy a francia, brit, svájci, német és amerikai kapcsolatokat ápolni-építeni kész tudományszervezőig annyiféle körülmény, eredmény, teljesítmény és kérdéstömeg sorjázik, ami meg is éri majd ezt a mélyrehatóbb munkát, az írott és a beszélt, a tárgyi és a fogalmi etnológia-tudomány megteremtésével vagy építésével összefüggő minden ismeretanyag strukturális elemzését, követését vagy vitatását. Maradjon velünk mindez mint feladat, ha már Hofer Tamás nem maradhatott, miközben e munkának java többségét részben már el is végezte… A léptékek, normák, szabályok, határok és határvidékek aprólékos, ugyanakkor erős körvonalakkal cizellált vázlatozását immár a követő utókorra hagyta, hogy saját határainkon túl is, diszciplínák között is magunk leljük meg saját belakható térségünket.