A kultúrakutatók elszánt értelmezési kísérletei nehezen kihagyhatóvá teszik olykor, hogy létünk és mindennapi művészetfelfogási megoldásai közben mellőzhessük a múlt/jelen/jövő fejlődésképek érvényességét. A hagyomány, a szellemi örökség, a tárgyi kultúra, technikai és mentális innováció terén vizsgálódó történész, műkritikus, muzeológus vagy akár műélvező is olykor önmagán kérheti számon azt az értékrendet, amelyben mai kérdéseire tegnapi válaszokat ad, vagy bevált értékrendjében újonnan érkező motívumok kihívásaira értelmezési szférákat keres.

Talán ennek az új, személyes és kollektív diskurzusrendbe illeszkedő aspektusnak, szemléletiránynak kontrasztjait épp azok világosíthatják meg leginkább, akik ez értékrend két oldalánál egyszerre állnak: konzerválnak és életre keltenek, föltárnak és ráébresztenek, múltból mentenek és jövőbe örökítenek egyugyanazon pillanatban és tárgyi környezetben. A Magyar Nemzeti Galéria épp aktuális kiállításai között az egyik konkrétan is ezt a szempont-együttest teszi megértésünk tárgyává, mikor a Perspektívák – művészet és etnográfia kiállítás anyagaként megjelentetett kis képes ismertetőben[1] a kortárs (és a modern) művészeti diskurzusok invokációjával a törzsi kultúra és a jelen tárgyi valóságát emelik át az alkotók névtelenségéből a gyűjtő, értelmező, elemző etnográfus segítségével másképpen értelmezni képes narratívába. Ez a felmutatás, relativizálás, kontextusba helyezés és értelmezési kísérlet a tárgyak poétikájának, az egzotikum megformáltságának és a „művészi” üzenet sorsalakulásának univerzumaiba vezet át. Ahogyan a 20. századi kultúrafelfogások értelmezési rétegeit és iskoláit többdimenziós elbeszélésekbe helyezik át, e kiállítás és katalógus megalkotói, Frazon Zsófia és Wilhelm Gábor is éppen a tárgyak formálása és jelentésbővülése felől közelítik meg az értelemadás kortárs kísérleteit. Evidens értéktartalomként áll előttük a néprajzi—történeti értelemben vett egzotikus tárgy, és a rárakódott, bűvkörébe simult értelmezés, használat és jelentésformálódás, mely nem az eredeti, hanem a felhasználói, esztétikai, „piaci” értelemadás körébe közvetíti az eredetinek saját törzsi kontextusából kiragadott, lokális értékeit, mégpedig úgy, hogy abból valamely „egyetemes” összefüggésrendben elfoglalt hely lesz. Az antropológiai és a műtörténeti aspektus, az interkulturális hatások együttese egyszerre van jelen korunkban, s ezzel új dimenziók és perspektívák megnyílása lesz a következmény, utóbbinak részesei pedig ma magunk, a befogadók vagyunk… Ettől pedig a muzealizáció egészen új folyamatai, a befogadási szcéna és a történeti—művészettörténeti perspektívák új időszámítása kezdődik, melynek alapjai, előzményei akár a 15—16. század intenzíven megindult felfedezőutak, „kincskeresések” nyomdokain haladó, majd intenzív gyarmatosításba és tömeges rablásba torkolló eseményeiig nyúlnak vissza. Mint a Szerzők jelzik: „az egzotikus kultúrákkal való találkozás fokozatosan rajzolta újra az európai ember világképét. A távoli népek tárgyai ebben a folyamatban a különböző kultúrák szimbólumaiként jelentek meg a gyűjtők, a kutatók, a múzeumok, és a nézők számára. Az idegenekkel való találkozás jelentősen átformálta a Nyugat emberképét, társadalom- és kultúraszemléletét. Az egzotikum számára helyet kellett keresni a világban. /…/ Az egzotikus tárgyak a 19. század végéig leginkább mint etnográfiai emlékek, mint népek és életmódok dokumentumai szerepeltek a Nyugat gyűjteményeiben. A művészi jelleg, az esztétikum kívül esett e tárgyak értelmezési keretén. A törzsi művészet tárgyait az avantgárd és a modernizmus emelte be elsőként a művészeti diskurzusba – a primitivizmus fogalmán keresztül. A művészettel kialakított kapcsolat és affinitás azonban az 1960-as évekig csak esztétikai és formai jegyeken alapult. Bár a kulturális antropológia már a 19. század végén tanulmányozta az egzotikus népek tárgykultúráját, és ebben a művészeti gondolkodás is felvillant, ez a megközelítés sokáig a tudomány peremterületére szorult” (3. old.).

Miként erre a kiállítás kurátorai is emlékeztetnek, a 20. század elejétől, nevezetesen Picasso Avignoni kisasszonyok legkorábbi kubista festményétől (1907) számított időszakban a modern művészetfelfogás őszinte lelkesedéssel rácsodálkozott a törzsi szobrok, maszkok, leleményes kifejezési formák izgalmas értelmezési lehetőségeire, s ezzel a formai (és akár szakrális) inspirációs tartalmakat beemelte, a művészeti kánon részévé is tette a törzsi művészet alkotásait. „Az 1980-as évektől azonban egyre inkább a művészet kulturális és egyetemes szerepének kérdése kerül előtérbe. Jelenleg kétfajta antropológiai és művészettörténeti megközelítés létezik: az egyik szerint a törzsi művészet alkotásait a saját kulturális fogalmaikon belül lehet és kell értelmezni. A másik felfogás értelmében viszont egy olyan kultúraközi művészeti keretre van szükség, amelyben a nyugati és a törzsi művészet együtt kezelhető és értelmezhető. /…/ De vajon művészetnek látja-e mindezt az etnográfus, a kutató, aki ismeri e tárgyaknak a törzsi kultúrában betöltött funkcióját? Művészetet lát-e benne a mai néző vagy érdekes etnográfiai tárgyat, egy alig ismert távoli világnak a tárgyi emlékét?” – hangzik fel a kérdés a bevezetőből.

A katalógus, ha röviden is, roppant inspiratív módon jeleníti meg ezt az egzotikus és modern, antropológiai és művészetesztétikai, alkotás- és befogadástudományi tartományt. A tárgyformálásban normává vált geometrikus díszítés, többrétegű formarend, anyag és közlési szándék árnyalt rétegzettsége, az eredeti jelentés és a mai „kölcsönzött”, értelemadási szándékban testet nyerő felfogásmódok olyan elemzési perspektívákban kerülnek visszafogott értelmezésbe, mint a rítusok, bálványok, szertartási tartozékok eredeti kontextusai, s ezzel szoros összefüggésben az antropológiai terepkutatás fókuszpontjai (Bíró Anna, Wilhelm Gábor), a gyűjtők és gyűjtemények szempontjai (Földessy Edina), művészet és etnográfia alakuló—átformálódó viszonyrendszere, a kutatók és múzeumok affinitása, „primitivizmus” és avantgárd feltárásmódok etnológiai értelmezési korszakai (Frazon Zsófia), a kiemelés és értékfelmutatás kontextusai (Wilhelm Gábor), avagy az „idegeneket”, „vadakat” elhelyezni próbáló evolucionista nyugati gondolkodási tradícióba a test- és emberábrázolások eredeti jelentéstartalmait szembesítő módon beemelő és relativista antropológiai pillantás jelentősége (Wilhelm Gábor). Ez a naiv vagy funkcionális rajongástól a „Másságot” fölértékelő kulturális relativizmusig ívelő gondolkodási és recepciós változásfolyamat épp az antropológiai szemléletváltáshoz kapcsolódó „szerzőiség” és „eredetiség”, mintavétel és gyűjteményszervezés, megjelenítés és kontextualizálás dimenziójában elfogadásra lelt új értelmezési mezők révén kapja vissza talán (a műtörténetben korábban mesterkélten elkülönített) rangját, s lesz immár valóban a „közlési” folyamat másik oldalán álló befogadó felelőssége vagy lehetősége. Éppúgy, miként az univerzalitás és intimitás, a tudni érdemes és a befogadásra méltó jelenségek mindenkori közvetítő mechanizmusainak, intézményeinek alapkérdése: a kortárs kultúrakép. A kultúrafogalmak europaizált vagy euro—amerikai narratívái mellé mintegy fölemelkedik immár, s rangján méretik a „felnőtté” vált vagy annak tekintett „pedagógiai alany”, maga az Ember.

A Perspektívák katalógus talányos egyértelműséggel járul hozzá e sokszereplős, sok korszakot megélt, sokféle jelentéstartományba átkalauzoló, a modern művészet és (az immár ennek partnerévé szegődött) modern etnográfia értelmezési dimenzióit közérthetően megvilágító tudástérbe. Szerzői a tárgyak élete, a tárgyhasználat és tárgyi örökségesítés izgalmas rétegei felé tett autentikus kalandtúrában részesítik olvasóikat, finom érzékkel belopva a „naiv művészet” eredendő értékeihez vezető körutakat és akár a modern magyar művészettörténeti szférákba indított ábrázolás-esztétikai miliőt is. Az ábrázolás, megjelenítés, a gyűjtemények sorsa és jelentősége így további perspektívát kap a Szerzők finoman föltett kérdéseiben: a „fehér fal” előtti tárgy, a „megvilágított” autentikusság, vagy inkább többdimenziós, sokrétegű jelentésvilág az, ami értelmet ad múzeumnak, látogatónak, kutatónak és interpretációknak egyaránt…?