Az ország kifehéredik

2012-ben, amikor először jártam Chilében, az Arturo Merino Benítez Nemzetközi Repülőtér piac-hangulatú váróterme chileiektől, illetve vendégmunkás bolíviaiaktól és peruiaktól nyüzsgött. Az atmoszféra a’70-es, ’80-as évekbeli Ferihegyi repülőtérre emlékeztetett, amikor még csak kevesen tehették meg, hogy elutazzanak, és a hazaérkezőket az egész család látványos, ünnepélyes forgataga üdvözölte. Ez a különös, magyar szocialista időket felidéző retro hangulat elkísért egész utamon, és miután a 7,5 millió fős Santiago de Chile belvárosába érkeztünk, látva a döbbenetes felhőkarcolókat, az embernek az az érzése támadt, mintha párhuzamosan két világ élne egymás mellett, és az emberek még lelkileg nem készültek volna fel teljesen a globalizáció befogadására.

A chileiek legfontosabb érzelemkifejező eszköze a zene és a tánc, amely mondhatni, az ereikben folyik gyermekkoruktól fogva. Az akusztikus gitár alaphangszer, minden otthonban megtalálható, akárhová megyünk vendégségbe, hiszen az összejövetelek alkalmával elég gyakran dalra fakadnak és táncolnak. A heti rendszerességgel tartott barbecue-partikon a szomszédok és a család, a legfiatalabbaktól a legidősebbekig, a lehető legtermészetesebb módon végigtáncolják az éjjelt a kertben vagy az udvaron. Vendéglátóim családjában a legkisebb fiú, Alejandro Ramirez például nagyon szépen gitározik, kotta nélkül, autentikus módon elsajátítva, és büszkén tekintenek rá, hiszen szerintük attól „latinok”, hogy a zene az életük. Alejandro édesanyja csak úgy hívja őt, „mi pájaro”, az „én madaram”, vagyis „dalos pacsirtám”. A zenerepertoárjában elsősorban hazai dalok szerepelnek, melyek a spanyol nyelv érthetősége, másrészt az érzelmi jelentőségük miatt közkedveltebbek a külföldi zenéknél.

Alejandro nővérének, Paulinának a kislánya, a 8 éves Noélia, táncszakos iskolába jár, ahol fellépéseik alkalmával főleg helyi néptáncot adnak elő, melyet többször is volt alkalmam látni. A cueca, Chile hagyományos népi tánca, különböző helyi variációkkal tarkítva, a nemzeti ünnepek előadásainak szerves részét képezi. Az eredetileg spanyol, afrikai, perui, és helyi népi elemekből tevődő tánc a férfi és a nő történetét meséli el, kakas-csirke udvarlási szertartáshoz hasonlóan. A férfi körbetáncolja a hölgyet, a nő pedig szemérmesen lebegteti a fehér zsebkendőt anélkül, hogy megérintenék egymást. A férfiak huaso kalapot, világos színű inget, flanel ponchót vagy kabátot viselnek, amelyhez lovagló nadrágot és sarkantyús csizmát vesznek fel. A nők virágos ruhát és magas sarkú cipőt hordanak. A zenét gitár, zongora, harmonika, és tambura kíséri, a ritmust pedig maga a közönség tapsa szolgáltatja. A chileiek számára ez a hazaszeretet megerősítése, a nemzet jelképe.

A népzenék és a hazafias zenék mellett természetesen a modern, globális jellegű zenék ugyanúgy helyet kapnak a hétköznapi életben. Leghíresebb énekesek ma Chilében: Manuel García, Francisca Valenzuela, Janviera Mena, Daniel Riveros (Gepe), Alex Anwandter, vagy Pedro Subercaseaux García de la Huerta (Pedropiedra), akik az európai vagy amerikai pop és a hazai könnyűzene összeolvadásának divatos stílusát követik. Külföldi hallgatóság számára ezek csak idegen hangzású dalok, amelyek kiragadva a kontextusból, önmagukban esztétikailag értékelhetők, mint amikor a régészeti leletet kiemeljük a lelőhelyről, de onnantól fogva már csak egy jelentés nélküli tárgy. Ahhoz, hogy megtöltsük tartalommal, ismernünk kell, hogy honnan való, milyen történelmi, gazdasági és társadalmi háttérben született. Nyilvánvalóan minden dal jelent valamit időben és térben, nemcsak a dalszerzőnek, hanem a rajongónak, vagy annak a közönségnek, aki meghallgatja, vagy aki fogékony rá. Amikor egy nemzet magáénak vallja a dalt, a dalszövegben kifejeződő mondanivalót a nemzet önmagával azonosítja. De mit is jelent a nemzeti identitás, amely a dalban megnyilvánul?

A nemzeti identitás fogalmát nagyon sokféleképpen írták már körül, és értelmezték.[1] A szociológusok az identitásnál szűkebb és jóval komplexebb gondolatként kezelik, megértéséhez magát a nemzet fogalmát is tisztázni kell. Gellner és Anderson szerint a nemzet „kulturális”, vagyis mesterséges, kitalált találmány.[2] Smith ezzel szemben úgy vallja, hogy a nemzet fokozatosan és természetesen kialakuló, valóságos közösség, amelyben a történelem, az etnikai kötelékek, a hagyományok, a nyelv és a folklór játszik főszerepet.[3] Chile esete azonban nem mondható tipikusnak ebből a szempontból. A chilei nemzet ugyanis több elemből olvadt össze több-kevesebb sikerrel, és ezek ma sem illeszkednek harmonikusan. Az őslakosok, az őslakosok és a spanyol hódítók keveredése (meszticek), illetve a később bevándorló különféle nációk egységgé kovácsolása, az asszimilációs folyamat csak több generáción keresztül tud megvalósulni. Chile lakosainak száma jelenleg 17,6 millió fő. A hagyományos felfogás, miszerint Chilét a „fehér országok” közé sorolják Dél-Amerikában,[4] azt jelenti, hogy a lakosság nagy része, 59%-a európai eredetű. A „kifehéredés” oka, hogy bevándorlók tömegeit csábították az országba gazdasági okokból. Az európai országból érkezettek főleg olaszok és németek, ezenkívül osztrákok, britek, horvátok, franciák, görögök, hollandok, svájciak, illetve magyarok. A kinti magyarok száma leszármazottakkal együtt[5] 2000 fő, akik közül néhánnyal Dobri Balázs és Gazsó Dániel került kapcsolatba 2014-ben. A meszticek száma ezzel szemben 34,2%, illetve az 1992-es népszámláláson nagy meglepetésre adott okot, hogy 1,2 millióan (a lakosság 6,8%-a) őslakosnak, mapucsénak, ajmarának vagy rapanuiknak vallották magukat. Ezen kívül élnek még itt nagyobb számban palesztin és libanoni népcsoportok is. Ebből látható, hogy Chile összetétele nagyon különböző, soknemzetiségű társadalom, emiatt nagyon óvatosan kell bánni a nemzeti egység fogalmával. Az eltérő etnikai csoportok kettős kötődése egy idő után vagy elhalványul, vagy pedig az állam tolerálja a kettősséget, támogatja saját iskola létesítését és nyelvtanulásukat.[6] A rendszerváltozások, illetve a globalizáció során azonban gyakran felborul az egyensúly, és identitáskonfliktusok keletkeznek, amelyek katasztrófák sorozatához vezetnek.

Chile történelme során láthatunk majd példát olyan mozgalomra, csoportosulásra, ahol a cél a nemzeti összefogás, egy új nemzeti identitás formálódása, továbbá olyan eseményeket, amelyek egy letűnt világot, ideát próbálnak újra életre kelteni, változó sikerrel. Mivel a chileiek zeneszeretete igen erős, nincs is jobb vizsgálati terület annál, mint a zenén és dalszövegeken keresztül értelmezni a nemzeti identitást. Kutatási célterületem tehát a nemzeti önkifejezés, amely által olyan dalokat szeretnék értelmezni, amelyek nemzeti érzelmet váltanak ki a chileiekből. Olyan történelmi és zenei eseményeket emelek ki, amelyben megszülettek a dalok, vagy amelyekben énekelték ezeket a dalokat, és így meghatározott politikai tartalmuk is van. Megértésükhöz azonban elengedhetetlennek tartom Chile egykori és mai gazdasági és társadalmi hátterének rövid áttekintését.

Chile, gazdaságilag Latin-Amerika egyik legstabilabb államának számít, amely az 1973 után bevezetett, máig is elfogadott neoliberális gazdasági reformoknak tudható be. Az ország először 2006-ban tett szert a legnagyobb GDP-re a régióban, majd a Világgazdasági Fórum 2009–2010-es jelentése szerint[7] egészen a 30. helyezésig jutott a világgazdasági versenyben a mutatók alapján, és ezzel első lett Latin-Amerikában. Noha mára a gazdasági fejlődés lassulni látszik, még így is jóval versenyképesebb, mint a szomszédos országok.[8]

A gyors előrelépésnek köszönhetően 2010-ben a legelső dél-amerikai országként csatlakozhatott a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez,[9] melynek célja, hogy segítse a tagállamok kormányait a lehető legjobb gazdasági és szociális politika kialakításában és értékelésében. Hatására sorra jelennek meg a térségben a multinacionális nagyvállalatok, jelentősen csökkentve ezzel a munkanélküliség számarányát, egyúttal gazdasági növekedést eredményezve. A jól fizető állásból, és a jólétből viszont nem mindenki részesül egyenlő arányban. A megerősödött középosztályt[10] jórészt fehérek alkotják, nem meszticek vagy indiánok. A meszticeket, annak ellenére, hogy jelentős pénzt áldoznak továbbtanulásra, tulajdonképpen kizárják a magasabb pozíciókból, és csak kapcsolati úton lehet bekerülni a jól prosperáló nagyvállalatokhoz.

A diákok időszakos, vagy részmunkaidős foglalkoztatottsága viszont igen magas. A vállalatoknál kisegítőként, boltokban csomagolást, vagy hostess-jellegű munkákat tudnak vállalni előképzettség nélkül is. A pályakezdők is viszonylag gyorsan, pár hónapon belül jutnak alacsonyabb pozíciókban munkákhoz, leginkább adminisztrátorként, ahol többségében nem kérnek végzettséget igazoló papírt. Ami kifejezetten pozitív, hogy a cégek a munkavállalókat szigorú fegyelemre tanítják, és a közismert időhúzás helyett a latinoknak megtanítják, hogy kötelező pontosan és időben beérkezniük a munkahelyükre, hacsak nem akarják elveszíteni állásukat. A negatívum viszont, hogy nagyon alacsony a munkások védelme, a munkaszerződések egyoldalúak, a szakszervezetek szervezettségi szintje alacsony. Európai szemmel nézve például hihetetlenül hangzik, hogy ha valaki munkahelyet vált, egy évig nem kap szabadságot, és a munkanélküli segély is csak a magánszektorokban járhat, közszférában dolgozónak egyáltalán nem. Ráadásul 1983 óta Chilének nincs állami nyugdíjpénztára, és 2008-ig nem is létezett az országban alapnyugdíj, így aki e 20 év alatt nem fizetett nyugdíjjárulékot valamelyik magánnyugdíjpénztárnak, az semmilyen támogatásban nem részesült idős korában, hiába dolgozott egész életében.

Chile gazdasági növekedése nagyban függ a nyersanyagkészlettől. Az egyik leginkább exportképes ágazata a bányászat. Fő nyersanyagkincsük a réz, amely részben érc, részben kohóréz formájában kerül exportra, és azt a lehető leghatékonyabb módon igyekszenek kitermelni.[11] Talán még a réznél is fontosabb a salétrom bányászta és exportja, illetve a molibdén érc kitermelése. Chile mindkettőben világelsőnek, egyeduralkodónak mondható. Bányásznak még nemesfémeket és kobaltot, illetve az itt felsoroltakon kívül a nehéziparban némi szén, vasérc és vízi energia jelentik még az ország természeti kincseit. A nyersanyag-kitermelés azonban hosszú távon fenntarthatatlan lesz gazdasági növekedés szempontjából, és a nem megfelelő kitermelés környezetszennyezéssel jár együtt.

Az állattenyésztés – amely a szarvasmarha- és a juhtenyésztésen alapul –, illetve a mezőgazdaság, a természeti viszonyok miatt kevésbé jelentős. Az ország nagy része alkalmas élelmiszernövények termesztésére, és bizonyos termékeket exportál is, leginkább gyümölcsöket. A szőlőtermesztés a borászat szempontjából kiemelkedő, nemzetközi borkiállításokon, illetve magyar áruházak polcain rendszeresen találunk kiváló chilei borokat.

A turizmus az utóbbi időben indult fejlődésnek, számtalan nyugat-európai és USA állampolgár látogat el évente a fővárosba, illetve az északi és déli országrészbe üzleti út, természetjárás vagy üdülés céljából. A GDP növekedéséhez a turizmus járult hozzá legnagyobb arányban. 2010-ben például 2,8 millióan látogattak el az országba, ami a GDP 3%-át jelenti. Számtalan kiállítás, rendezvény, fesztivál szórakoztatja az idelátogatókat, a plázák felszereltsége a nyugat-európai bevásárló központokkal vetekszik. Legjelentősebb, külföldiek által közkedvelt zenei rendezvényük az 1960 óta évente megrendezett Viña del Mar Nemzetközi Dalfesztivál, amelyen a budapesti Sziget fesztiválhoz hasonlóan, a hazai bandák mellett külföldi zenekarok lépnek fel.

A külkapcsolatokat tekintve, Chile Magyarországgal is jó, és rendszeres baráti viszonyt ápol. A két ország közötti kereskedelmi kapcsolat folyamatosan fejlődik, 2015-ben 90 millió USD-os rekord forgalmat elérve. Legutóbb 2016 áprilisában, Edgardo Riveros chilei külügyminiszter-helyettes tett látogatást Budapesten, és örömét fejezte ki az újabb gazdaság-diplomáciai magyar intézkedéseknek, a santiagói kereskedőház és a külgazdasági szakattaséi poszt létesítésének. A jövőben a további kereskedelem-fejlesztési intézkedések mellett lehetővé fogják tenni, hogy az egymás országaiba látogató 18—35 év közötti fiatal turisták ideiglenes munkavállalási engedélyt kapjanak.

Kiváló eredményeket értek el a sportolás terén is, a chilei labdarúgó-válogatott nyerte meg a 2015. évi Copa Américát, és lelkesen készülnek a 2016-ban megrendezésre kerülő Rio de Janeiro-i Olimpiai Játékokon való részvételre, melynek közvetítését minden bizonnyal legújabb plazmatévéiken keresztül fogják nézni.

Chile a demokrácia dél-andoki fellegvára – szokták mondani. Politikai kormányzata szilárdnak mondható. A 2013-ban másodszor megválasztott, balközép Nueva Mayoría Pártszövetség élén álló elnöknő, Michelle Bachelet feladatának tekinti a gazdasági növekedéssel párhuzamosan a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését. Programjának középpontjában többek között az oktatási reform áll. Az oktatási rendszer fejlesztése azért is döntő fontosságú, mivel az egyetemi tandíj olyan magas, hogy a diákhitel a diploma megszerzése után még évekre megnyomorítja a fiatalokat.[12] Mivel az életkezdésük már mínuszból indul, kénytelenek 30—40 éves korukig a szülőkkel együtt élni – mondták el többen is ottlétem alatt. Felháborodásuknak hangot is adva, 2015-ben tízezer diák ment utcára tüntetni a tandíj eltörléséért, így végül a nyomásnak engedve, a kormány ígéretet tett arra, hogy 2016-tól folyamatosan csökkenteni fogja a tandíjakat, illetőleg olyan reformot indítanak útnak, melynek értelmében emelik az egyetemi oktatók fizetését.

A másik súlyos probléma az egészségügy, így a kormány számára az egészségügyi rendszer reformjának kidolgozása is sürgetővé vált. Az állami kórházak és rendelők felszereltsége és higiéniája kívánnivalót hagy maga után, az egészségügyben dolgozók alacsony bért kapnak, a magánklinikák pedig a hétköznapi emberek számára megfizethetetlenek. A különbséget akkor tapasztaltam, amikor a Ramirez család gyerekeit kötelező, ingyenes oltásra vitték a helyi, délkelet-santiagói La Florida egészségházba, ahol a helyhiány miatt az omladozó falú folyosón, a várakozó betegek között adták be az injekciót. Az egyéb, nem kötelező, csak javasolt kivizsgálásokat viszont a család a gazdagabb Providencia-kerület egyik magánklinikáján végeztetik el, ahol nyugat-európai szintű szolgáltatásban van részük, viszont elég borsos árat kell fizetni érte. Itt szembesültem a sok gyermeket érintő túlsúly problémával is. A doktornő állítása szerint, a legtöbb gyerek, akiket ide hoznak, már 3—5 éves korban meghaladja az ideális testsúlyt, mert a szülők, döbbenetemre, kólát itatnak, és hamburgert etetnek velük. Felnőtt korban, 35 év felett, az elhízás minden harmadik embert érint, az egészséges életmódra való tanítás szükségessége tehát igencsak sürgető feladat lenne.

A harmadik fő probléma a bűnügy. Sajnos nagyon gyakori a lopás, rablás, verekedés, szélsőséges esetben a gyilkosság. Zsebtolvajlásnak többször szemtanúja voltam a belvárosban, és a szomszédos házak kirablása is gyakori beszédtéma volt. A legtöbb étteremben, szórakozóhelyen, biliárd-szalonban, kávézóban tilos alkoholt fogyasztani. A helyiek szerint azért, mert a túlzott alkohol fogyasztás hatására az emberek gyakran egymásnak esnek, és verekedés tör ki. A futball-mérkőzések nagy része szintén a tömegverekedésekről szól. A heves összeszólalkozás gyakran fegyveres támadásba fordul, és emberáldozatokkal jár. Azt mondja a Ramirez-család: „a latinok azért forróvérűek, mert sokan képzetlenek, nem volt pénzük továbbtanulásra, nem telik nekik saját lakásra, saját autóra, nem utazhatnak, így anyagi haszonszerzés reményében elveszítik erkölcsi gátlásukat”.

A chilei kormány erkölcsi tartását tekintve, korrupció szempontjából egyébként a legkevésbé érintett ország Dél-Amerikában. Két példát említenék. Az utóbbi időben Michelle Bachelet elnöknő fia és menye keveredett bele egy hitelbotrányba. Sebastian Dávalost megvádolták, hogy befolyását használta ahhoz, hogy felesége Caval nevű cégének 10 millió dollár banki hitelt szerezzen, amivel Dél-Chilében földet vásároltak, majd nagy nyereséggel, 5 millió dollárral tovább adták. A hitelt egy nappal Bachelet 2013-as megválasztása után hagyták jóvá. Dávalos, aki eredetileg a cég projektigazgatója volt, a botrány kirobbanása után mondott le tisztségéről, az elnöknő pedig úgy nyilatkozott, hogy nem volt tudomása a hitelügyletről.

Egy másik botrány az elnöknő kampány-finanszírozásához kötődik, amelyben több politikus és pénzügyi intézet is érintett volt. 2013-ban derült ki ugyanis, hogy a jelenlegi külügyminiszter, Heraldo Muñoz New Yorkban egy luxusjachton fogadást rendezett elsősorban latin-amerikai befolyásos diplomatáknak azzal a céllal, hogy adományokat gyűjtsön Bachelet kampányához. A meghívó szerint személyenként 1000 dollár hozzájárulást vártak el a szervezők. Az ügyben érintett volt a jelenlegi belügyminiszter, Julián Peñailillo is, Bachelet kampányfőnöke. Mindkét botrány azért is kavart nagy port, mert választási programjuk szerint elítélik a korrupciót és a külföldiek pártfinanszírozás célú adományozását. Ez a pár eset azonban így sem rendíti meg jelentősen a kormány hatalmát. Egy elmélet szerint azért toleránsak az emberek, mivel jogaik korábban sem értek annyit, mint a felsőbb osztálybeliek jogai,[13] és mivel nem szokás túlzottan politizálni, csak annyit hallanak a rádióban, televízióban, hogy a kormány gazdaságpolitikája elfogadható.

Solimano chilei közgazdász professzor azonban rávilágít arra a tényre, hogy a gazdasági növekedés nem járt együtt a társadalom jelentős részének jólétével.[14] Az ország elmaradottsága pont a társadalmi rétegződésben tűnik ki leginkább, amelynek hangot is adnak olyan anarchista csoportok, akik a kormány intézkedéseit helytelenítik.[15] A sajtó szerint a 2014-es robbantások hátterében is társadalmi egyenlőtlenségek állnak. A privatizálás során szerzett vagyonok néhány gazdag család kezében összpontosulnak. A Forbes (a világ leggazdagabb emberei) listáján például négy chilei szerepel, akiknek a vagyona a 2010-es chilei GDP 21%-t teszi ki. Ezek a családok irányítják a fontosabb magánegyetemeket, a médiát, és olyan ipari szektorokban alakultak ki oligopóliumok, mint a bányászat, a gyógyszeripar, vagy a magánnyugdíj-pénztárak. Ezzel szemben más latin-amerikai országhoz hasonló szegénység figyelhető meg a lakosok életszínvonalában. Az egyik legszegényebb térség a dél-chilei Araucanía régió, melynek lakói 80%-ban (azaz 203.221 fő) mapucse indiánok.[16] A gazdasági élvonal megtartása ugyanis a globalizációs politika és ökológia elfogadásával jár. A globális világ áldozatai pedig pont azok a kisebbségek, főleg az őshonos etnikai csoportok, akik a marginális zónán kívül ragadtak.

A felfogás – miszerint az ember a legmagasabb rendű lény, a természetet saját szolgálatába állíthatja, s leigázhatja a jövő generációja számára – ahhoz a sajnálatos tényhez vezetett, hogy a mapucse kisebbség életközösségét figyelmen kívül hagyva, territóriumait sorra felszámolta a földek kihasználtsága és a fakitermelés exportjának növelése miatt. A válasz erre az őslakosok erőszakos tüntetése, és a bevetett, kisajátított földek felégetése volt.

Az elmúlt időszakban az erdők védelméért fellépő mapucse aktivisták ellen a rendőrség és a katonaság igencsak keményen lépett fel, azokra a terrorizmus-ellenes jogszabályokra hivatkozva, melyet még Pinochet diktatúrájának idején léptettek érvénybe a politikai ellenzék megfékezésére. A törvény lehetővé teszi, hogy a törvényszék visszatartsa hat hónapig a bizonyítékokat, és elrejtse a tanú személyazonosságát, miközben az ítéletet gyorsított eljárás keretében meghozhatja. 2010-ben többen is éhségsztrájkba kezdtek jogaik védelmében, sajnos eredménytelenül, illetve olyan erőszakos aktivisták, mint például Coordinadora Arauco Malleco vagy Rodrigo Melinao, akik fenyegetésekkel és felégetett legelőkkel próbálták felhívni a figyelmet az indiánok jogaikra a multinacionális erdészeti vállalatok terjeszkedése ellen, halállal lakoltak tetteikért.

2013 októberében Kolumbusz Kristóf ünnepén 15 000 fő, nagyrészt indián tüntetett a fővárosban, Santiagóban, földjeik kisajátítása és a kormány terror-ellenes fellépése miatt. A tüntetés végül rendőrökkel való összecsapással végződött, néhány tüntető kövekkel dobálta a rendőröket, azok pedig vízágyúval válaszoltak. Legalább 10 főt letartóztattak és sokan megsérültek. Miután a korábbi beszámolók is hasonló cselekményekről számolnak be, az ENSZ felszólította a kormányt, hogy szűntesse be a terror-ellenes törvény alkalmazását az indiánokra.

A vezetés sajnálatos módon nem ismerte fel, hogy a mindenáron gazdasági növekedést kicsikaró politikája súlyos károkat okoz az etnikai kisebbség életében, az indiánok jogainak és földjeinek elvesztése identitásuk elvesztésével jár együtt. Sokan azt gondolják, hogy Chile homogén társadalom, és így is próbálják meg egy egészként kezelni, de ha közelebbről megvizsgáljuk, a lakosság 4,6%-a őslakos, eltérő múlttal, vallási képzetekkel rendelkezik, nyelve a mapudungun, amelyet szerencsére ma már iskolákban hivatalosan is tanítják. A chilei populáció nagy része inkább az európai kultúrkörhöz tartozik, a mapucsék azonban a történelmi Chile és az andoki civilizáció leszármazottai. Identitásuk megerősítése csak akkor lehetséges, ha elismerik politikai és területi jogaikat, tiszteletben tartják alap értékeiket, kultúrájukat, és nem törekszenek társadalmi beolvasztásukra, amely maradandó károkat okozna számukra. Ahhoz, hogy önazonosságuk ne sérüljön, földjükhöz való kötődésüket érvényesíteni kell, hiszen egy közösség otthonuk, a közös múlt, mítoszaik és eredetük megőrzése révén marad életben.

A mapucsék, csalódottságuknak és elkeseredésüknek dalaikban is hangot adnak. A 26 évesen megölt Rodrigo Melinao aktivistát, akinek a holttestét a rendőrök által szigorúan ellenőrzött úton találták meg Araucaníában, Chiguayhue vidékén[17], családtagjai szerint a rendőrök lőtték le. Ezen a területen, 2012 óta mindennapossá vált az erőszak, a rendszeres gyújtogatás, a fegyveres összecsapás, miután a kormány földreform jogcímén kisajátított földeken telkeket parcellázott ki. A közelben található Chechenco mapucse iskola is, ahol 131 gyermek tanult, szintén porig égett egy radikális csoport támadása során[18]. Rodrigo Melinao-ra úgy tekintenek, mint az eladósodott, reményvesztett mapucsék és a chilei kormány közötti konfliktus áldozatára, vértanújára. Tiszteletére a Sevllaman Pewmayen zenekar a chilei költő és dalszerző, Victor Jara legismertebb dalát, a La plegaria a un labrador (Ima egy munkáshoz) című számot énekli spanyol és mapudungun nyelven.

A Victor Jara-féle dal szövege, amely 1971-ben íródott a munkások felé, egy felszólítás volt a szocializmus támogatására, és hogy csatlakozzanak testvéreikhez egy igazságos, egyenlő jogúakból álló társadalomhoz.

Victor Jara - La plegaria a un labrador (1971)

Levántate y mira la montaña,

de donde viene el viento, el sol y el agua.
Tú, que manejas el curso de los ríos,
tú, que sembraste el vuelo de tu alma.
 

Levántate y mírate las manos.
Para crecer estréchala a tu hermano,
juntos iremos unidos en la sangre.
Hoy es el tiempo que puede ser mañana.
 

Líbranos de aquél que nos domina en la miseria.
Tráenos tu reino de justicia e igualdad.
Sopla como el viento la flor de la quebrada.
Limpia como el fuego el cañón de mi fusil.
 

Hágase por fin tu voluntad aquí en la tierra.
Danos tu fuerza y tu valor al combatir.
Sopla como el viento la flor de la quebrada.
Limpia como el fuego el cañón de mi fusil.

Levántate y mírate las manos.
Para crecer estréchala a tu hermano,
juntos iremos unidos en la sangre,
ahora y en la hora de nuestra muerte.
Amén. Amén. Amén.

​​Victor Jara - Ima egy munkáshoz (1971)

Kelj fel és nézz a hegyekre,

​Ahonnan a szél fúj, a nap és a víz érkezik.
Te, aki irányítod a folyók útját
Te, aki elveted lelked szárnyalását.

Kelj fel és nézz a kezedre,
Fogd a testvéred, hogy megerősödjetek.
Együtt fogunk menni, vérben
Most van itt az idő, hogy a holnap eljöhessen.

Szabadíts meg minket a Gonosztól nyomorúságunkban.
Hozd el nekünk az igazságosságot és az egyenlőséget.
Fúj, mint a szél, a patak menti virágot
Tiszta, mint a tűz, a puskám csöve.

Legyen meg végül a te akaratod,
Adj erőt és bátorságot nekünk a harchoz.
Fúj, mint a szél a patak menti virágot
Tiszta, mint a tűz, a puskám csöve.

Kelj fel és nézz a kezedre
Fogd a testvéred, hogy megerősödjetek.
Együtt fogunk menni, vérben
Most és halálunk óráján.

Ámen, Ámen, Ámen.

Ez a dal számukra a szabadság és politikai egyenlőség szimbóluma. Saját nyelvükön szólítják meg a chilei lakosságot, hiszen Victor Jara neve nemzeti szimbólumnak tekinthető. Ahhoz, hogy megértsük a dal jelentését, a 20. század végének történelmi időszakába kell bepillantást nyernünk.

1973 első felében Chile szocializmusra épülő gazdasága végnapjait élte. 1973. szeptember 11-én, a hidegháború idején, a CIA és az USA által támogatott hadsereg, légierő, hajóhad és a rendőrség főparancsnoka, Augusto Pinochet a Szovjetunió támogatását élvező Salvador Allende elnökkel szemben puccsot hajtott végre. A megbuktatott Allende, az elnöki székhelyen, a Moneda-palotában vesztette életét, egyes beszámolók szerint öngyilkosság által, mások szerint bombázás közben, vagy egyszerűen meggyilkolták. Ezen a napon azonnal megkezdődött a baloldali ellenzék elleni leszámolás. A rendőrök mindazokat, akik feltételezésük szerint ellenállók voltak, és az utcán tartózkodtak, összesen 40 000 embert a Chilei Nemzeti Stadionba hurcoltak, amely koncentrációs táborként kezdte meg működését ettől a naptól fogva egészen november 9-ig[19]. A férfiakat az arénába vagy a lelátóra, az asszonyokat az öltözőbe terelték. A kínvallatások a folyosón, és a mellékhelyiségben zajlottak. A kihallgatott, végül ártatlannak vélt személyek közül naponta 40—50 embert engedtek el, akiknek a nevét hangosbemondóba mondták be. Távozásuk előtt aláírattak velük egy papírt, hogy a bent töltött idő alatt nem esett bántódásuk. A helyszínen elítélt emberek kivégzése többnyire éjjel történt, és maradt utánuk 1500 pár gazdátlan cipő, amelyet a gyepen halmoztak fel. Alberto Gamboa, a La Nación újság szerkesztője visszaemlékezése szerint őt magát 15 nap alatt hétszer kínozták meg elektrosokkal, de végül ellenállásra utaló bizonyíték híján, elengedték. A kínvallatás során azt kérdezték tőle, hogy hová rejtette a fegyvereit. A kérdést önmagában is érthetetlennek találta, mivel egy újságíró legfőbb fegyvere az írás volt.

Ugyanebben az időszakban zajlott a Szovjetunió—Chile közötti vb-pótselejtező. A moszkvai futballmérkőzésen részt vevő chilei válogatottnak a feszült diplomáciai helyzet ellenére sem kellett semmiféle incidensen keresztülmennie, leszámítva a hosszas ellenőrzést a vámnál. A 0—0 állás utáni visszavágót viszont pont a chilei stadionba tervezték. A FIFA küldöttségének októberi ellenőrzése előtt közvetlenül, a foglyok többségét a lelátókról az öltözőbe zsúfolták, vagy helyhiány miatt egyszerűen lelőtték. Pár embert a nézőtéren hagytak a rendőrök azzal az állítással, hogy igazoltatják őket. A terepbejárás során a delegáció mindent rendben talált, és a visszavágóra megadták az engedélyt, ami azért is nagyon ironikus, mivel nagy valószínűséggel tudtak a stadionban zajló eseményekről. Szovjetunió hiába kérte, hogy változtassanak helyszínt, a FIFA elutasította, így a szovjet válogatott végül úgy döntött, nem utazik ki. Mindezek ellenére, 1973. november 21-én, miután napokkal előtte felszámolták a koncentrációs tábort, megtartották a mérkőzést 18 000 néző előtt, amely hihetetlenül abszurd módon zajlott. Miután eljátszották a chilei himnuszt és a játékvezető jelt adott a kezdésre, a chilei futball játékosok felvonultak, és ellenfél híján egymásnak passzolgatták a labdát. Végül Francisco Valdés Muñoz középpályás futballista megvárta, amíg a fotósok beállítják a fényképezőgépeiket, és látványos keretek között belőtte a gólt a szovjet csapat hálójába. A FIFA ezután 2-0-val a hazaiaknak igazolta le a mérkőzést, így Chile kijutott az 1974-es futball világbajnokságra.

Visszatérve azonban még a stadion véres eseményeihez, az egyik legnagyobb tragédia, Victor Jara énekes-dalszerző, kulturális nagykövet kivégzése volt 1973. szeptember 16-án, akinek a dalait ma a mapucse indiánok is éneklik. Jara az ún. Chilei Új Dal (Nueva Canción Chilena) képviselőjeként lépett színre az 1960-as évek végén A Chilei Új Dal egy folklórra épülő zenei újhullám volt. Olyan zenészek neveivel fémjelezett, mint Isabel és Ángel Parra, Patricio Manns, Osvaldo „Gitano” Rodríguez, illetve zenekarok, úgy mint a Quilapayún, Inti-Illimani, Illapu, Aparcoa, vagy a Cuncumén. Céljuk a nemzeti identitás tudatos megerősítése volt, a népi kultúra „nemesítése”, ahogy Niedermüller fogalmaz[20]. Ezek a dalszerzők, vagy modern költők saját nemzetük szellemi hovatartozását határozták meg, csoportszerveződésüket a zene- és irodalomtörténet fontos eseményeként tartják számon. Támogatásukról az Allende kormány gondoskodott 1970 és 1973 között, többek között jelentős összeggel hozzájárulva az albumok megjelenéséhez. A zenészek, a Kommunista Párt elkötelezett híveiként erősítették a kormányt, és a szocializmus ideáit énekelték meg.

Victor Jara 1932. szeptember 28-án született Santiago de Chile külvárosában, Lonquen nyomornegyedében. Édesapja elhagyta a családot, édesanyja pedig fiatalon meghalt, így 15 éves korában árván maradt. Először santiagói katolikus iskolába került, majd besorozták katonának, végül az állami egyetem művészeti karán színészetet és rendezést tanult. Gitározni még édesanyja kezdte tanítani, így szabadidejét énekléssel és gitározással töltötte. Így került kapcsolatba egy pantomim-művész csoporttal, ahol megismerkedett Violeta Parra[21] népdalénekesnővel, aki azonnal felfedezte tehetségét. Innentől kezdve kezdett foglalkozni népdalok megújításával és politikával, majd Isabel Parra-val együtt, Rolando Alarcon, Angel Parra és Patricio Manns társaságában megalapította a Chilei Új Dal mozgalmat. A csoport rendszerint Santiago belvárosában, a Carmen 340 kávéházban gyűlt össze, ahol kedvükre zenéltek és politizáltak. Az antiimperialista dalok hamar népszerűvé váltak a munkáskörökben, amelynek köszönhetően az 1970-es elnökválasztáson az Allende kormány jelentős támogatói bázist szerzett. Jara pedig akkor vált igazán a chilei szélsőjobb által egyik leginkább gyűlölt személyé, amikor 1969-ben egy fiúiskolában előadta Preguntas a Puerto Montt (Kérdések Puerto Monttról) című dalát. A költeményt Edmundo Pérez Zujovic belügyminiszternek címezte, aki hajléktalanokat mészároltatott le[22].

A Pinochet-féle puccs idején, 1973. szeptember 11-én, Jarát a santiagói Műszaki Egyetem fasizmusról szóló kiállításán fogták el, miután néhány katona felismerte. A stadionba hurcolva elkülönítették a többi fogolytól, majd napokig kínozták áramütésekkel, eltörték az ujjait, karjait. Utolsó napján, egy szemtanú beszámolója szerint, elénekeltettek vele egy dalt, orosz rulettet játszottak vele, végül Pablo Barrientos Nuñez hadnagy hét másik társával együtt agyonlőtte, attól tartva, hogy a későbbiekben szószólója lehet egy felkelésnek.

Utolsó, cím nélküli, később Chilei stadionnak (Estadio Chile) elnevezett dalának szövegét, amelyet akkor írt, amikor várt a kivégzésére, 1973 szeptemberében, egy cipőbe rejtve csempészték ki. A szövegre írt dalnak több variációja létezik. A legismertebbek Pete Seeger, Portavoz és Isabel Parra előadásában hallhatók[23].

Victor Jara - Estadio Chile (1973)

Somos cinco mil

en esta pequeña parte de la ciudad.
Somos cinco mil
¿Cuántos seremos en total
en las ciudades y en todo el país?
Solo aqui
diez mil manos siembran
y hacen andar las fabricas.
 

¡Cuánta humanidad
con hambre, frio, pánico, dolor,
presión moral, terror y locura!
Seis de los nuestros se perdieron
en el espacio de las estrellas.
 

Un muerto, un golpeado como jamas creí
se podria golpear a un ser humano.
Los otros cuatro quisieron quitarse todos los temores
uno saltó al vacio,
otro golpeandose la cabeza contra el muro,
pero todos con la mirada fija de la muerte.
¡Qué espanto causa el rostro del fascismo!

Llevan a cabo sus planes con precisión artera
Sin importarles nada.
La sangre para ellos son medallas.
La matanza es acto de heroismo
 Es este el mundo que creaste, dios mio?
¿Para esto tus siete dias de asombro y trabajo?
en estas cuatro murallas solo existe un numero
que no progresa,
que lentamente querrá más muerte.
 

Pero de pronto me golpea la conciencia
y veo esta marea sin latido,
pero con el pulso de las máquinas
y los militares mostrando su rostro de matrona
llena de dulzura.
Y Mexico, Cuba y el mundo
 Que griten esta ignominia!
Somos diez mil manos menos
Menos que no producen.
 

¿Cuántos somos en toda la Patria?
La sangre del companero Presidente
golpea más fuerte que bombas y metrallas
Asi golpeará nuestro puño nuevamente
 

¡Canto que mal me sales
Cuando tengo que cantar espanto!
Espanto como el que vivo
como el que muero, espanto.
De verme entre tanto y tantos
momentos del infinito
en que el silencio y el grito
son las metas de este canto.
Lo que veo nunca vi,
lo que he sentido y que siento
hara brotar el momento
hará brotar el momento.
 

Ay, canto qué mal me sales
cuando tengo que cantar espanto.
Ay, canto qué mal me sales
Ay, canto qué mal me sales.

Victor Jara - Chilei stadion (1973)

Ötezren vagyunk
A város e kis részében,
Ötezren vagyunk,
Vajon hányan lehetünk összesen
A városokban és az egész országban?

Egyedül csak itt
Tízezer kéz, amely növényt ültet
És gyárakat működtet.
Mennyi ember
Éhségben, hidegben, félelemben, fájdalommal,
Erkölcsi nyomás alatt, terrorban és őrületben!
Közülünk hatan már elvesztek
A csillagtérben.

Egy halott, egy másik, agyonvert ember, sohasem hittem volna
Hogy le lehet így győzni egy embert.
A másik négy véget akart vetni félelmeinek,
Az egyik a halál karmába vetette magát,
A másik a fejét verte a falba,
De mindannyian egyenesen a halál szemébe néztek.
Mily rettenetes a terrorizmus arca!

A katona pontosan teljesíti a parancsot
Semmivel sem törődve.
A vér számukra dicsőség,
A mészárlás a hősiesség jelvénye.
Ez az a világ, amit létrehoztál, istenem?
A hét nap munkája és a csoda?
Itt a négy fal között csak egy szám létezik,
Amely nem növekszik,
Amely lassan még több halált kíván.

De hamarosan a tudat megöl engem,
És látom az árapályt hang nélkül,
A gépek ropogását.
A katonák anyáskodó, negédes arcukat mutatják
És Mexikó, Kuba és a világ
Kiáltja ezt a szégyent,
Tízezer kéz vagyunk
Kevesebb, amelyek dolgoznának.

Hányan vagyunk az egész országban?
Elnökünk vére
keményebben fog ütni, mint a bombák és a géppisztolyok.
Ütni fog a mi öklünk!

Milyen nehéz énekelni,
Amikor a rettegésről kell énekelni!
A rémület, amelyet meg kell élnünk,
Amibe belehalunk, a rémület.
Látni magamat sokak között,
A végtelen megannyi pillanata
Ebben a csendben és sikoltásban
Ér véget ez a dal.
Azt, amit látok, sohasem láttam még,
Az, amit éreztem, és amit érzek
Életre kelti a pillanatot,
Életre kelti a pillanatot.

Milyen nehéz énekelni,
Amikor a rettegésről kell énekelni!
Ah, milyen nehéz énekelni,
Ah, milyen nehéz énekelni.

Victor Jara testét a katonák először tömegsírba vetették. Egy férfi azonban felismerte az énekest, és titokban eltemette. Sírja ma a General de Santiago temetőben található, sírkövén a felirattal: „A győzelemig” (Hasta la victoria), és friss virágokkal[24]. Nevét sohasem sikerült eltörölni, még ha Pinochet diktatúrája alatt üldözték is azt, aki bármilyen emléket őrzött az énekesről. Nemzeti emlékére 2003-ban átkeresztelték a Chile Nemzeti Stadiont Victor Jara Stadionná, és a világon szerte mindenhol ismerik nevét, Dél-Amerika más országaiban is éneklik dalait. A mapucsék számára Victor Jara dalai ugyanúgy a kollektív-memória életre keltése, közösségük összefogásának jelképe.

A U2 zenekar a One Tree Hill (Magányos fa dombja) című dalban emlékezik meg Viktor Jaráról[25].

„And in the world a heart of darkness

A fire zone
Where poets speak their heart
Then bleed for it
Jara sang, his song a weapon
In the hands of love
You know his blood still cries
From the ground”

„És a világunk egy sötét szív
Egy tűzövezet
Ahol a költők a szívükből beszélnek
És elvéreznek
Jara dalolt, a dala fegyver
Szerető kezekben
Tudod a vére még kiált
A föld alól.”

(Folytatjuk)