Szerényen, sőt sokszor tétován is hangzó módon kerül szóba Bitó László könyvében mindaz, amit magyar világaiból amerikai létébe vitt át, s mindeközben a megmaradt, újratermelődő, örökké elégedetlen közérzetet hozó köztességben jár-kel, révedez, vágyakozik, dönt és tétovázik, emlékezik és reményt fakaszt önnön kérdései ellen…

Két világ között – ennyi a lakonikus címe mindannak, amit az író a helymeghatározáshoz, a létállapot környezetrajzához mint lamentálás helyszínét meghatároz.[1] Több viszont maga a szöveg, hisz nemcsak a háború utáni magyar hétköznapok, az ötvenes évek kitelepítési, megszégyenítési, megfigyelési és személyiségrontó hatásai ülepednek meg mondataiban, hanem a féktelenül jogos, emberien és morálisan tiszta szabadságvágy végtelenségei is ott lakoznak mögöttük. Szökevény, ellenálló, bányamunkára ítélt büntetett, túlélés mindennapjaiért küszködő vájár, kapcsolataiból kiszakított (és elítélt mivolta miatt barátságaiból is kitessékelt) személy, jópolgári családból valóként esélytelen értelmiségi, elemi morális fenséggel élő egyed szerepel főhősként, ki párkapcsolataiban és emberi „játszmáiban” sem képes már 1956 napjaitól, eseményeitől, „örökségétől” szabadulni.

Másik memoárkötete, az Örökség. ’56 regénye (Noran Kiadó, Budapest, 2013) erről nemcsak aprólékos részletességgel számol be (a helyi, bánya-légköri ellenállás, fenyegetés, fegyverzsákmányolás, harcok, budapestiek megsegítésére induló felkelősereg és kudarcos attakjuk az útellenőrző ruszkikkal), de bevezet a két világ közötti, átmeneti, folytonos függésben és túlélési esélyben is bizonytalankodó főhős mindennapjaiba. Amerikai beilleszkedési késztetettség, új kapcsolat és házasság, kimondhatatlanul magával hurcolt emlékek, írásba fordított „leszámolás” a bányarémmel, besúgó rémmel, kémmel és további mémekkel folytatott megállíthatatlan küzdelemben,[2] melyre olykor egy-egy kapcsolat is „rámegy”, midőn belefullad az „önző gének” örök késztetettségébe, a szabadság mindenekelőttiségének definiálhatatlan áramába. A kortárs „szefizésnek” ez a parttalanná válása – mely a lélek-definíciókkal kibélelt és értelmezési kényszerekkel elszomorított értelmiségi én-keresés írói kísérleteként éppenséggel természetes, sőt korszakosan evidens lehetne az Államokban, s annyival rejtekezőbb kell legyen idehaza –, nem könnyíti meg az írói—elbeszélői szerepvállalást, mentális egyensúlyt, magatartásmódot és érzelmezési késztetettséget. Bitó ezt nemcsak megvallja, részletezi, példatárral látja el, hanem a folyamat fázisait, a „békülést” és az 56-os felkeléssel megtorlásképp együtt járó jövőidőt is belekomponálja szituatív elemeibe, mondhatnánk fejezeteibe vagy képzetes—képes jeleneteibe.

Bitó regénye, vagy talán félig titkos naplója és vallomás-trilógiájának rövid „kivonata” is jól tükrözi már ajánló mondataival a köztesség állapotát: „Elhallgattam. Nem tudtam elviselni azon félelme miatti szomorúságát, amit nem is tudott elrejteni, hogy ismeretlen múltam egyszer váratlanul visszaszólít szülőhazámba, és elszakít tőle. Szerettem volna megnyugtatni, de lehet, hogy mélyebben látott belém, mint amennyire én valaha mertem”. Az emigráció lélek-körképe itt mintegy keretezi, helyenként éppenséggel ellenpontozza a visszatérés, hazatalálás esélyét, s szinte bevezető tónusként szolgál ahhoz, hogy korábbi élettörténeti vallomásai is meghívhatóak, invokációnak engedelmeskedő kompozíciós elemek legyenek. A korábbi trilógia első kötete (Istenjárás) még egy pest-budai polgári család miliőjében a főhős ifjú pillantásával kísért békeévek, a háború előtti aggódással töltött időszak tükre volt; erre épült a háború végi, megszállás-időszaki és újjáépítést remélő opusz (a biblikus hangoltságú Az ötödik lovas); melyre a munkaszolgálatos katona évei és saját közösségi ’56-ja támaszkodik, s végződik az ittlét időszaka a szénbánya mélyéről feltörő igazságtétel és bukás-állapottal, mely az emigrációig ívelő utat rajzol be. Azt az Örökséget, a hordozható emlékezet Amerikában csupán szűkecske magyar körét érintő, s ott is megosztó duplikátumát azután hiába is próbálja amerikai feleségének a saját személyiségét folyton omlasztó tartalomként átadni, mikor a trilógia folytatása sem lehet mentes a perszonális drámáktól, rémálmoktól, átérezhetetlen bizonytalanságoktól. A magyar vidék mellett a magyar Budától sem függetleníthető emlékanyag a nemhelyekből (vagyis mintegy naponta betemetődő helyszínekből – mint a bányajárat, mint a megszállók emlékképe, a halottak és bűnösök sokasodó egyedszámait magába foglaló városrészek – no meg a történések lenyomataiból sarjadzó emlékhelyekből) immár írói erővel kreál kollektív emlékezeti helyzeteket, amelyekben az új élet reménye csak egy másképpen összefont múlt-vízió lehet. Bitó régi képessége (kötetszám esszé, interjú és publicisztika mellett a halállal, eutanáziával kapcsolatos kortárs merengés előtt és közben) az öt kötetnyi „Bibliai ciklus” bázisán immár „Trianon trilógiává” nemesedő életfolyam-elbeszélés, melyek életvalósága nem két, hanem éppenséggel sok-sok világ között biztosít átjárhatóságot. Sőt, kézenfogva-vezetettséget, filozofikus és morálteologikus kontrollt, a lét értelmének folyamatos vitatása melletti önmeggyőzést is.

Hogy Bitó könyve ’56-ról szól-e, vagy a sematizáltan megnevezett esemény drámájának újraélési kísérlete-e, nehéz eldönteni. A többes világok között mozgó, a lehetséges és reális közt partot kereső, a semmi felől az értelmes valami felé utat remélő attitűd mindvégig jellemzi. S hogy mennyi világ is ez, milyen világok és tartalmak, életutak és kudarcok, sikerek és vakremények milyen nagyívű gyűjteménye, arról nemcsak Bitó e mostani kötete, hanem munkáinak java többsége hasonlóképpen győz meg…