Tán „elavult”, esetleg mesterkélten archaizáló létformák, kósza emlékek és vágyképek világa, elszántan „múltidejűnek” vallott létformák folkloristák gyűjtögette katalógusa a megmondhatója, mi minden hiányzik az egykorlétekből és újrafolklorizálásra vágyó közérzületeinkből, amikor a mesék felé fordulunk. Dédmamáink életformája, ősanyáink emlékezete tartósít még valamennyit a múltból – aztán az is a helyismereti múzeumba kerül, vagy elmossa egy beázás, költözés, emlékezetkihagyás, hogy a beszélt világok immár talán sose többet menthetővé legyenek. Épp ezért bizonnyal még sokkal értékesebb, amikor valaki rászánja életét és figyelmét egy korszak, egy létforma narratív verzióinak megőrzésére, lejegyzésére..

Mesék korszakai és divatjai, időszakos lelkesültségek Micimackóért vagy Babar királyért, később királykisasszonyokért vagy indián hősökért – szinte minden gyermek felhangoltabb és fogékonyabb korszakát végigkísérik. De valljuk be őszintén, mire a felnőttkor eléri korai határát, ez élményeknek és vágyvilágnak már gyakran csak töredékei maradnak…! Furfangos legények, ördöngös kocsisok, leleményes sündisznók vagy bátor nyulak apró sztorijai úgy enyésznek el az idő ködével, hogy legközelebb akkor csudálkozunk rájuk ismét, amikor cseperedő csemetéink polcára kerülnek a régi vagy új meséskönyvek…

Az álmodozó hajlandóságú felnőtt még olykor szégyelli is egykori vonzalmát a tündérszép királykisasszony mesekönyvi illusztrációja iránt, vagy bőszen tagadni igyekszik, hogy bármikor is elhitte Maugli félelmeinek indokoltságát Sir Khántól, vagy épp el-eljátszik szerelmes hónapjainak átfantáziált délutánjain a Kis herceg tudatos naivságát övező atmoszférával és naiv világképpel. Indiánokért rajongani ma már nem divat, szinte tudatos felnőttkor kell hozzá és az újkori Amerika népismerete, hogy önérzetes felnőtt a maga morális fennköltségében alkalmi érzelmi szolidaritást vállaljon a rezervátumokba kényszerített indiánok maradékainak mozgalmaival, demonstrációival. Az amerikai indiánok mitőlünk pedig éppoly távol vannak, mint az inuit eszkimók, a mongol sámánok, a tibeti boncok vagy az új-guineai pápua emberevők. S dalkincsük, életmódjuk, meseviláguk éppoly ismeretlen immár, mint sokak számára a palóc parasztlányok, az orosz muzsikok vagy az afrikai boszorkányok életvilága.

Talán még ennél az élmény- és emlékvilágnál is sűrűbb ködbe vész a romantikus vagy a realisztikus indián létformákat megörökítő tudástárunk. Néhány bakonyi vagy dunai indiánunk talán kitartóan lelkes maradt, s új kultusza alakul a sámánoknak, táltosoknak és izzasztókemencéknek, de valójában itt szinte be is fejeződik a magyar indián-szimpátia. S épp ezért, szinte a meglepetésnél is elevenebb élményt kínál az a mesekötet, amelynél a kulturális antropológus éppúgy megtorpan, mint a televíziós korszak „indián” kultúrhéroszain felnőtt gyermek, s éppúgy visszahőkölnek városi nomádként élő szülők és rózsaszín leányregényeken edződött nagymamák, mint a tekintélyes Ezra Pound, aki „amerikai Ovidiusként” minősítette egyszer Jaime de Angulo-t. S kétségtelenül Ovidius tragikus hitelessége, Aesopus tanító bája és drámaisága, afrikai mesék tempója és visszafogott poénossága, kínai és indiai mesefolyamok sűrítettsége ötvöződik ezekben a történetekben, amelyek nem az etnológiai vagy mesetudományi „típustanoknak” felelnek meg, hanem a lét indokolhatatlan sűrűségét illusztráló narratíváknak. Másképp szólva: a szimpla, mindennapi életnek és képzeletnek…

Fikció, folklór és fantasztikum karol össze a kötet lapjai fölött és betűinek lelkületében. Jaime de Angulo nemcsak nyelvész volt, de a kultúra komplexitásának tudományát, a kulturális antropológiát is kedvtelve gyakorolta. „Természetesen a kaliforniai indiánokról beszélek. Őket ismerem a legjobban. Eredetileg nyelvészként mentem közéjük, hogy tanulmányozzam a nyelveiket és a dialektusaikat; és valamiféle amatőr antropológusként vagy talán filozófusként is. Érdekelt a gondolkodásmódjuk, életfelfogásuk és a vallási csodák szelleméhez való viszonyuk. Könyvekből és értekezésekből összeszedegetett tudományos elméletek szokásos eszköztárával felvértezve mentem oda. De hamar rájöttem, hogy félre kell tennem ezt az egész arzenált, fel kell hagynom a jegyzetfüzetek teleirkálásával (kivéve a nyelvészeti megfigyeléseket), és egyszerűen csak együtt kell élnem velük. Ami egyet jelent a makklevessel, a pinole kásával (őrölt kukoricából, mesquito babból, stb. készült lisztből főzik), a rossz szagokkal, a füsttel, a kosszal meg minden ilyesmivel, és folyton hallani az orvosságos emberek végtelen pletykálkodását, civódását és veszekedését. Nem nehéz az indiánokkal elfogadtatni, hogy te is közülük való vagy. Emberszámba fognak venni, ha elkezdesz rájuk figyelni, és nem teszel fel túl sok (szerintük) bolond kérdést, és főleg, ha azt érzik, hogy őszintén nem tekinted őket alsóbbrendű vadaknak”.

Amit ebből a világból Angulo felmutat, az egyként kedvére lehet az etnográfusnak, aki szokások, nevek, hiteles történetek alapján „gyűjt fel” egy speciális kultúrát, s az irodalmi műfajok kedvelőjének, aki a mesés és mitikus elbeszéléseket pártfogolja. Midőn a kaliforniai indiánoknál eltöltött negyven év alapján átülteti, továbbszövi a pit, mitwok, pomo és karok törzseknél hallott meséket, hogy gyermekeinek szórakozatására szánja őket, már nem törekszik antropológiai hitelességre:   „Ezeket a meséket jó pár éve írtam a gyerekeimnek, amikor még kicsik voltak. Néhányat én magam találtam ki. Néhányra emlékeztem – legalábbis egy-két részletre, amelyeket bele-bele szőttem a történetekbe. Néhány részt pedig szinte szóról szóra lefordítottam a feljegyzéseimből. Nem sokat törődtem a tudományos pontossággal. Összekevertem össze nem tartozó törzseket. Néhány nép nálam olyan házban él, amely a valóságban az ország másik részén található (sok különböző szerkezet, sok különböző társadalomszervezet és sok egyéb különbség is van). Úgyhogy ne törődjetek ezzel. Ha mélyebben érdekel benneteket a téma, olvassátok a szakirodalmat. Sajnos a legtöbb cikk szaknyelven íródott és tudományos folyóiratokban jelent meg. Viszont a jó, olvasmányos, érdekes beszámolók vagy történetek, amilyeneket néha a magazinokban lehet találni, általában nemcsak pontatlanok, hanem hamis képet is festenek az indiánokról. A romantikus és festői elemek szokásos egyvelegét adják, amely az átlag fehérember indiánokról alkotott elképzeléseit tükrözi”.

Romantikus és mesés, képzelt és hamis, tudományos és hiteles… – elsődleges analógiák ezek az ilyesfajta helyszíneken és lokális történetek mentén. Pedig, mint azt az amerikanista Szeljak György kulturális antropológus is vallja: „Az eredetileg gyermekeknek szánt mű primer értelmezési rétegei alatt izgalmas, mély filozófiai gondolatok rejlenek. Angulo természetes egyszerűséggel gondolja tovább, formálja át és teszi időtlenné az indiánok történeteit. A fikció azonban nem a tudományos alaposság ellenében íródott, hanem kreatív, izgalmas, felvállaltan új valóságot hoz létre”. Ez új valóság pedig, már amennyire ez az Államokban megjelent kötetekből és könyvsikerből is kihallik, mégiscsak befogadókra talált, s nemcsak az indiánok körében. Aminek talán az is oka lehet, hogy Angulo nyíltan és kendőzetlenül, mintha gyermekeknek mondaná, vállalja az őszinte szót, a narratívák minimálprogramját, az elbeszélői szerepet: „Ha azon kapjátok magatokat, hogy nem tudjátok a választ, és valamilyen gépies magyarázatot kerestek, akkor találjatok ki egyet. Ha valamilyen következetlenségre vagy csodás valószínűtlenségre bukkantok, jusson eszetekbe, amit a hajdani indiánok mondtak: „Így szokták elmondani ezt a mesét. Nem én találtam ki!”. A szerző pedig nem tétovázik, megszövi a meseszövedék puha és hullámzó anyagát, belengi hihető atmoszférával, s alátámasztja a (nem szükségképpen tényszerű, de) hitelesen igaz történések rendjével. Mert hiszen Ő találja ki, s ettől már igazzá lesz, őszintévé és hitelessé annyiban, amennyiben abból a miliőből vétetett, amelyről szól. Mert, mint írja: „…nagyon sok érdekes dolgot fedezhetsz fel a gondolkodásukról. Ha köztük élsz, a tölgyfák alatt heverészel, a felhőket vagy a hangyák vonulását vagy egy kiszáradt tölgyön gubbasztó sólymot figyeled, akkor elpletykáltok, beszélgettek erről-arról, megállapítjátok, hogy egyesek milyen hazugok, vagy két öregember elkezd majd vitatkozni azon, hogy ki teremtette a világot, és egy fiatal legény megpróbálja összeegyeztetni a motorokról és elektromos szikráról való tudását az orvoslás és vallás indián képzeteivel. Nagyon hamar azon kapod magad, hogy úgy beszélsz, mint ők, sőt a gondolkodásmódjukat is átveszed. Aztán hirtelen eszedbe jut: fehérember vagy, állítólag tudós; és elgondolkozol, hogy vajon most csak hazudsz-e magadnak. Megpróbálod végiggondolni az egészet. Össze vagy zavarodva. Eltöprengsz azon, hogy vajon visszaröpültél-e a gyermekkorba a mesék, tündérek, csodák és csodálatos dolgok varázsidejébe. És aztán meghallgatsz még egy történetet arról a korról, amikor az állatok még emberek voltak…”.

S vajon mikor is lehetett ez a kor? Miként a világ oly sok népénél, az indián idő is kettős: van a múlt, mely a mitikus őrök idejétől a „mi időnkig”, az élő közösség aktuális idejéig, az elődök-felmenők koráig terjed, s van a jelen, amelyben mindazok élnek, akik egyáltalán léteznek…, több idő pedig nincs, nem is volt, nem is lesz. S ami a jelen, az még együtt él a természet megkurtított, kizsákmányolt, leromlott „érintetlenségével”, a természettel és az állatokkal közös univerzumban. De ennek a világnak léte ad értelmet, formát, létjogot a ma élőknek. Az Indián mesék valóban mesekötet, ha úgy tetszik: a jövendő nemzedékek világról való tudásának, komplexebb ismeretanyagának részeként továbbadható ismeretanyag. Tanító beszéd, humorforrás, tantörténet, a szellemet gyógyító „Medicine Man” eszköze, a mondások és narratívák tárháza, a tudni érdemes dolgok foglalata.

Jaime de Angulo eredetileg a saját gyermekeinek írta meséit, ezek azonban bekerültek (1949-ben, egy évvel a szerző halála előtt a Berkeley rádióba, ahol Ő maga olvasta fel „Régmúlt történetek”-ként, s vált legendás hírűvé általa. Mint a fordítás alapjául szolgáló amerikai kötetének előszó-írója, Howard Norman méltatta: „A szerző az egész életét a spirituális és intellektuális utazásoknak szentelte. (Egy kínai pergamentekercsen szereplő magányos utazót látok magam előtt.) De Angulo gondolkodhatott volna úgy is, hogy az utazásai során szerzett élményei azáltal őrzik meg az erejüket, ha nem meséli el vagy nem írja meg őket; és az el nem mondott történetekkel „a saját titkos, belső énjét” gazdagítja. Mégis, amikor eszembe jutnak de Angulo csodálatos irodalmi teljesítményei – újságcikkek, levelek, versek, fordítások, novellák, regények és az Indián mesék nagyszerű átköltései –, akkor nagyon hálás vagyok azért, hogy beszámolt ezekről a távoli világokról, elsősorban az indián közösségek életéről. Ráadásul mindehhez a legnagyobb tapintattal és alázattal nyúlt, és amennyire csak tudott, eltávolodott az indiánokról alkotott romantikus képünktől. Ennek ellenére, ha figyelembe vesszük Jaime de Angulo sokrétű szaktudását és érdeklődési körét – orvosi képzettséggel rendelkező lótenyésztő, a sámánizmus iránt elkötelezett önjelölt etnológus, Carl Jung a pueblo indiánokkal folytatott beszélgetéseinek fordítója, stb. –, akkor mégis egyértelműen egy romantikus alak figurája körvonalazódik előttünk. Az igazság azonban az, hogy a személyes tragédiák durva sebeket ejtettek az életén; számomra nagyon megdöbbentő, hogy a legtöbb írásából mély szomorúság árad. /…/ Élete nagy részének egyetlen biztos társa az a vágy volt, hogy megértse az „Első Emberek”, az észak-amerikai bennszülöttek (főleg a kaliforniaiak) iránti vonzódását, és hogy tanulmányozza kozmológiájuk ellentmondásait és gyakorlatban való alkalmazását. Éveken keresztül közöttük élt, nap mint nap beszélgetett velük, hallgatta az idős indián férfiakat és asszonyokat, és folyamatosan lejegyezte a történeteiket. De Angulo iránt érzett csodálatom, tiszteletem és elismerésem annak szól, hogy nagyon jó érzéke volt az emberekhez. Ráadásul az amerikai etnográfia, nyelvészet, történelem és irodalom egyedülálló felívelésének idején élt – és a saját élete is ezt a kimagasló színvonalat testesítette meg. Tanította illetve szakmai kapcsolatba került Alfred Kroeberrel, Carl Sauerrel, Robert Lowie-val, Edward Sapirral, Paul Radin-nel és Franz Boasszal az 1920-as, 1930-as években, a 20. századi humanisztikus geográfia és antropológia fénykorában, amelynek elsősorban a kaliforniai Berkeley Egyetem volt a központja. De Angulo valószínűleg a legnehezebben megközelíthető és legprovokatívabb irodalmi figurája volt a beat előtti nemzedéknek, barátja volt Henry Miller, Robinson Jeffers, a zenész Harry Patch. Művei a mai napig érvényesek maradtak. Miller azt mondta róla: „Jaime de Angulo az egyetlen olyan ember, akiről sajnálom, hogy soha nem írtam könyvet”.

Jaime de Angulo tizenhét bennszülött amerikai népcsoport – csak Kaliforniában a karok, a klamath, a modok, a miwok, a paiute, a pomo, a shastan és az achumawi indiánok – nyelvének alapjait sajátította el, lefordította dalaikat és mítoszaikat, és tüntetően próbálta megőrizni a kihalással fenyegetett kultúrát. Alig fejezte be a Shasta Szótár és Nyelvtan [Shasta Dictionary and Grammar] című munkáját, meghalt az utolsó shasta nyelven beszélő ember. Angulo pedig feladatának tekintette, hogy mert olyan emberek között élt, akik képesek voltak szellemekké válni, neki magának is meg kell próbálnia ezt az utat járni. Nem érezte ugyan, hogy ő, mint írástudó, fölényben lenne a szóbeliség kultúráját és a szimbólumhasználat rejtett jelrendszerét kiválóan ismerő indiánokkal összehasonlítva, de épp a szolgálat elve, a tiszteletadás, és a pit riverek szájhagyomány útján terjedő történeteihez hasonlóan a nyelv erőteljes ragyogása segíti létrejönni az Indián mesék példázatos produkcióját.[1] Egyszerre tudományos ihletettségű mű, elbeszélése egy nagyívű, szinte mitologikus történetfüzérnek, és főként a nyelv, a szenvedő-pusztuló fantázia szülte indián szövegek hatásának. Medve Apa testvére, Gizzli és kislánya, Lórió, Prérifarkas Apó, Antilop, Róka Fiúcska és a többiek a prérikultúra művészetének és a mitológiai múlt jelenidejének szövedékében élnek tovább, átörökítve mindazt, amit az etnológia szakemberei kötetek és gyűjtemények során át hiába gazdagítottak, mert anélkül tették ezt javarészt, hogy közöttük jártak, éltek, hallgattak és ráhangolódtak volna. Mint szereplők, egyszerre emberek és állatok, akik elindulnak a Darvak falujába, de az útjuk során kaland kalandot követ: eljutnak a Sólymok falujába, a Penge emberekhez, és számos más helyre. Útközben a felnőttek mitikus történeteket mesélnek a gyerekeknek, például arról, hogyan perzselte fel Menyét a világot, a Gubó emberről, vagy Erikanner-ről és Erihutiki-ről. Az utazás tulajdonképpen egy beavatás-történet: mindenki sokat tanul az úton látottakból és gazdagabban, de ugyanakkor a tudással együtt járó sok-sok megválaszolatlan kérdéssel a fejében tér vissza az otthonába. Az Indián mesék így egyszerre felnőtt- és gyerekmese is, mitologikus történetfüzér, amelyet a valóság elemei színeznek át, s ebben teljesül ki az anekdotikus nyelvészet, amely bizonyos fokig önéletrajzi nyelvészet is Angulo esetében. Negyven évi indián tapasztalat, rítusok, ünnepek, hitek és látomások, tréfák és kitalációk gazdag ötvözete ez a könyv. Szerzője, aki 1887-ben született Párizsban, épp a korai amerikai etnográfia, a serkenő tájnyelvészet, az éledő „nemzethistória” sajátlagos  felívelése idején élt több évtizedig a csendes-óceáni partvidék indián törzseinél. De Angulót az Indián mesék mellett talán az 1921-ben a pit rivereknél tett első látogatása nyomán írt nyelvészeti tárgyú beszámolója alapján ismerték meg inkább, (a címe Indiánok munkaruhában [Indians in Overalls]) amely Howard Normanvéleménye szerint „a legeredetibb, legelfogulatlanabb és arcátlanul mulatságos bemutatása egy fehér embernek, aki igyekszik megbirkózni a bennszülött amerikaiak mítoszának és nyelvének bonyolultságával”.

Jaime de Angulo 1950-ben halt meg Berkeley-ben. Meséi nyomán az a nosztalgia ébred az olvasóban, amely a soha-meg-nem-élt világok megismerésekor lepi meg az embert. Szereplői valahol a kihalt prérin „lesik meg” a Borges időtlen idejében élő, Karl May által sohasem látott, Franz Boas által évtizedekig tanulmányozott univerzumot, a Természet és az Ember közös világát, s a „kihalt” ideális harmóniát.

Az Indián meséket Varró Zsuzsa (a kötetben szereplő verseket Varró Dániel) fordította magyarra, olyasfajta gyerekfelnőtt stílusban, amelyről első pillanatban messzire süt, hogy mese, ugyanakkor telítődik a visszafogott, zord közlések és evidens szimbólumok sokárnyalatú atmoszférájával… Mintha indián ködök, hétköznapi józanságok és misztikus párák lengenék be, éppúgy, miként az irodalomhistória megannyi nagy alkotását.

„Mindenki nevetett. – Itt a vége – fejezte be Prérifarkas –, de az a mese igazi vége, ha ezt mondod: solwat bolwat jolwat buhulwat…súú… kajan hí bek gurkaszikaszi pi kha’a’he’e whiae sobakigagam. Nyugatról, délről, északról, keletrőőől a kacsák alacsonyan szállnak a tó fölött, és kibontják a hajnalt. Azért van ez, mert régen az egyik mesét mondták a másik után egészen hajnalig.

– Te jó ég! – kiáltotta Lórió. – És MIKOR aludtak?

– Amikor nem mondtak meséket, te Nagyokos – mondta Róka…”