A szociális elmúlás hétköznapi rettenete talán elsősorban lételméleti okoskodások és kreatív művészeti iparágak rejtett alapanyaga valójában. Érthető, szinte lefényképezhető, de elmegyünk mellette, hogy még az orrunkat se facsarja a létezés idegen nyűgje. De mégis meglep, ha csak hírből is vagy statisztikák közönyéből átsugárzik néha az a kín, mely a lét peremére kapaszkodók, a semmiből is lezuhanni képesek, meg a körülöttük életszakadékok felé csúszni kényszerülők világából a szavak varázserejével még megragadhatónak, együttérzést serkentő értékfelmutatásnak tűnhetne. Pedig nemcsak tűnhetne, az is.De nemcsak.

Megértő életvilág-kezelés, belátó szociográfia, intim vallomástétel, képzelt boldogságok keresésének naplója, képtelen összetartozások rémregénye is(sőt: kémregénye) Szilasi László második (a 2010-es Szentek hárfája után megjelent) jelentősebb regénye A harmadik híd.[1] Itt nem a „hagymaszerkezet” lefejtése során kibomló intellektuális krimi rétegei mutatkoznak meg, mint a húszas évekbe visszavitt előző gyilkossági história esetében, hanem a nyelvi rétegzettség és szociokulturális tagoltság felől elbeszélt sorsválasztások módozatait, életutak és karrierek lepukkanásának vagy áldatlan perspektívátlanságának tömény nyugalmával megbékélt emberek körét ismerteti meg velünk – mintegy „szag-közelből”. Hősei azok, akikneka hazában is hontalansága úgy árad el a kötet lapjain mintegy Tisza-sodrásnyi magabiztossággal és töménységgel, ahogyan az nagy klasszikusainknál meg van írva. Miként azt a Szerző egy alkalommal a Szépírók Társasága kerekasztal-sorozatában elbeszélte: a „vidék” irodalmában, a vidéki városiság elreménytelenedett rétegeinek sorsközösségeket bemutató írói szándékoknak is meglehetősen problematikusvelejárója, hogy mintegy fölteszi az olvasónak saját alapkérdését: túl az élmény undok és mocskos közvetlenségén, a szolidaritás vagy együttérző lélekjelenlét hiányán, mégis mit tud kezdeni az olvasó azzal az intimitással, amely a regény lapjain a szegedi városi szegények nyomasztó életformáját jeleníti meg? Egyáltalán, az irodalom vállalható feladata-e annak tisztázása, sőt akármár puszta fölvetése is, hogy a peremlét és marginalizáltság, a szinte szociografikus vagy annál is hitelesebb, lényegében antropológiai élményközelségű megjelenítése emberek személyiségének, csoportlélektani folyamatoknak, szociabilitásnak és kiszolgáltatottságnak, a sors lehetetlen reménytelenségének vagy jövőhiányának… – miképpen avathatók irodalmi „témává”.[2]

Az olvasó, ha kerülni próbálná is, közvetlenül mégis átéli a kérdést: mit tudna kezdeni az irodalom ezekkel a témákkal – s egyáltalán, értékelhetők-e önmagukban már a „témák” is az irodalomban? Túl vagyunk ugyanis a „tiszta” korszakon, amikor volt „polgári irodalom”, meg „munkásirodalom”, „falusi tematika” meg „nemzeti”…, beat meg egyházi, krimi meg történelmi.A szegénység, elesettség, nyomorúság, kiszolgáltatottság diskurzusa, ennek okai és felelősei, vagy az esztétikai elszörnyesztés értelmezési iránya mit kínál az irodalomnak mint lehetőséget, eseményt, „tematikát”, s vonz-e ezen az alapon bárki olvasót a Szentek hárfája…, egy esszékötet vagy e könyvekbe mélyen beleszőtt krimi-szál?Kell-e a vidéki íróknak a vidékről írnia? Hagyomány és újítás viszonya a vidékről való irodalmi beszédben is dilemma, a vidékiség és városiság ezen belül egy másik, a vidékiség mint egzisztenciális/poétikai alapkérdés egy harmadik, s akkor a főhős(ök) pusztulása csupán csak história, vagy szociográfia is, világi problematizálás vagy spirituális többlet-eA harmadik híd esetében?

Szilasi regényében oly sűrű többszáz oldalon sodródunk az elnyűhetetlen szatyrokkal és magukra cibált ruhatárral cammogó hajléktalan csoporttal, hogy nem marad megválaszolatlan: társadalmi kérdés-e, a „Látogató”-típusú mélyvilág kivételessége és számonkérhetősége jelen van-e a kortárs prózában.Az olvasót „emancipáló” és világképét serkentő, fölhorkantó, lelkiismeret-ébresztő líraiság már nem engedi átélhető élményként maradni az „elméleti szövegértelmezői boom” puszta elkerülő stratégiáit, nem marad a kérdés személyhez kötöttsége, nem esünk csapdába azzal, hogy a divatok sodra és kultuszhelyek fogyasztása vádként merülhet föl az írói vállalásosságot illetően.A regényből ugyanis oly sűrűn árad az összefüggő kulturális életszövedék hiánya, oly fásult és reménytelen életközöny lakozik lapjai élén, hogy ha nem lenne mindennapos élmény a szegedi belvárosban a rejtekező reménytelenségek épp ily nyílt megjelenése, talán még szánakozásra is módunk nyílna…

„…nem tudom pontosan, mikor, de nyilván már az utcán, valószínűleg az a nagyon határozott érzése támadhatott egyszer, amit alighanem mély és jelentős felismerésként élt meg, hogy a dráma cselekvő hősének szerepét osztotta ki rá az élet. Ettől kezdve állandóan a legjobb tudása és lelkiismerete szerint igyekezett eljárni, mert ennek a cselekvő szerepkörnek a jelentőségét az emberek szinte mindig túlbecsülik. De aztán a pozőr véget ért, és Foghorn valóban az lett, akit addig játszott csak. Viszont a végére, bár nem vette észre, nagyon elfáradt…” (302. old.)

A hallgatag, s csak néha, csak indulatosan megszólalni is visszafogottan képes elveszettség láthatóan nem válogat korosztályban és nemekben, életút-fordulatokban és perspektívák között. Mindegyikük szuverén nagyhatalom ­– már amennyire az ember az lehet önmagában –, s egymást veszítik el a közös magányban, vállalt függetlenségben, kényszerű szabadságosságban, a szomszéd utcasarkon vagy a menhelyi magányban.

„Hallgatni jó, én aztán tudom. De csak a hallgatás legfelső fokán trónol mélyértelműség. Az alsóbb fokokon nincsen semmi, csak gondolattalanság, részvétnélküliség, ostobaság, gyávaság és zsíros közöny” (329. old.)

„De ahogy néztem akkor Fondü zsugorodó alakját az újrafestett boltívek alatt, arra gondoltam, hogy az efféle figurák többsége mégsem ennek a gyorstalpaló vadkapitalizmusnak, hanem a szocializmus korlátozottan fogyasztói, szabadságra nem nevelő, biztonságközpontú társadalmának a terméke. Egyszerűen nem készültek fel erre a másik világra, s ez az új világ sem készült fel rájuk, vagyis arra, hogy lesznek majd olyan részei, amit egyáltalán nem hat át a profit. Néztem Fondü hátát, ahogy a lepusztulás rétegrendje meg a sebek és betegségek hatalma alól sugárzik belőle valami. A lélek meg a társadalom gyógyászai ezt nevezik atavisztikus függetlenségigénynek. Profit nem kell neki. De a szabadság igen” (306. old.)

Ez a dramaturgiai toposz, maga a létfeltétel és léthatár is egyben, szélesen hömpölyög a regény sodrában, mint maga a Tisza és öblének hajlatai. Zugok és nyughelyek, hidak és áradások, átvezető utak és semmibe sem vezető sorsvállalások teszik rejtélyessé magát az alaptörténést, melyet csak nehezen fölfedezhető apró jelek vezetnek a kriminális végkifejlet felé. Tisztán és pusztán csak lézengők, reménytelenül irányfosztottak, tipikusan aszociálisok, keserűen kivégzettek ezek az alakok, kiknek rejtőzködő énjébe könnyed alattomossággal beleszövődik a saját „kriminalitásuk” súlyosságát kegyetlenül elnyomó társadalmi önpusztítás is. Egyik oldalon ott a szociábilis érzékenység, hidegen bizalmas gondoskodás (étel-osztó ferencesek, „szocmukik”, néhány petákot odavető járókelők, ételmaradékkal kedveskedő mámik, máltai segélyadagok), a másikon pedig a sérelmek feltoluló fegyvertára, az indulat öröme, a könnyed kiszolgáltatottságot pusztító indulattal kihasználó ütésbátorság:

„Egy bekattant teleplakó, aki elunta, hogy tárolják, és újra meg újra megmentik, csak azért, hogy életben tartsák, abban a másik világban, meg hogy vele együtt magát a problémát is életben tartsák, hogy legyen nekik továbbra is dolguk, meg munkahelyük, elunta ezt, nem kell ez a dolog, ne legyen ilyen munkahely…” (325. old.)

Ne legyenek a szemhatárt sértő, szaghatárt átlépő, tűrésnormákat is kínossá tevő toleranciák, sem a megértő módok, az elhelyező-gondoskodó felelősség. Inkább legyen végük, s vége mindennek vagy mindenkinek, akit fájón hordoz hátán a föld…

„Rendben van, gyenge barátom. Megölöm helyetted, neked…”

S megöli, tényleg megöli. Ahogy lehet, s ahogy a képzelet sem tűrné meg, ahogy megérdemelte, ahogy mindenki más hasonló megérdemelné, aki nemcsak tudomásul veszi, de hasznát is keresi a könnyeden jótéteményes kapcsolatnak, a kihasználtak még erélyesebb kihasználásának, a cinkos és kegyetlen túlélői magabízásnak. Szilasi alakjai oly képtelenül ártatlanok, s belülről, önkörükből nézve épp a folytonos kiszolgáltatottság miatt oly végletekig lemondóak, hogy nehéz eldönteni, kinek áll jogában segítséget, életesélyt, perspektívát nyújtani Számukra, s kinek fölmenthető minden tette, mellyel még abból is elvesz, amiben már semmi nincs a puszta lét-látszatból.

„A hömpölygő tömegből a szakközépiskolás gyerek után már senki nem zaklatta. Nem ütötte bottal a nép, mint régi pünkösdökön a török basának öltöztetett falu bolondját, hogy meneküljön, ugráljon, bohóckodjon nekik, nem röhögtek rajta, nem csúfolták, senki nem tett dühös, felháborodott, sajnálkozó, elszörnyedt, szociálisan érzékeny vagy antropológiailag előremutató megjegyzéseket. De ahogy elhaladtak mellette, mindenki, minden egyén és minden csoport, társaság, banda, horda vagy család lelassított. És amikor már teljesen bizonyosak lehettek benne, hogy tényleg alszik, hogy már nem tudhatja, hogy nézik és vizsgálják, meg is álltak. Állt a járdán a tömeg. Nézték a térdig érő műromok mögött…” (290-291. old.)

Szilasi krimi-hajlama titokzatos, s épp rejtekezése miatt nem is szorul magyarázatra. Aki ebben a létvilágban nem gondol öldöklésre (kívülről, mások felől, vagy belülről, kifelé hatóan), az nem is érzi, föl sem fogja a nincs átkát és a van terhét. Menni vagy sem, maradni vagy távozni, kapcsolatnak nevezni vagy ódzkodva iszkolni mindenből, aki kötés és háló, ez még ott is kérdés, ahol a semmi kérdés nem válasz a lehetetlenségre. De a koszlott ruhatömegek is emberből vannak. A létezésből, a tűrésből, a feladásból és önzésből, szívességből és kegyetlenségből. Emberből – akármit tesz is azzá lenni vagy annak maradni.

„…De nem tudtam eldönteni, mivel okozok kevesebb fájdalmat: azzal, ha elmegyek, vagy azzal, ha maradok, miközben éppen ezzel, a kitartó határozatlanságommal okoztam a legtöbb fájdalmat…” (309. old.)

S ha lenni, mégis, mindennek ellenére, akkor kinek és minek? S ki bírja még ott is, akkor is létező lényként megőrizni önmagát – vagy a Többieket?

„…Mert amikor ezek a családról, rokonokról, barátokról, szomszédokról, ismerősökről levált társadalmi atomok szinte már teljesen magányosan lebegtek a légüres térben, ő generált nekik egy mesterséges mikromolekulát…” (304. old.)

Képzetek csupán, függő változók, elgondolt vagy elborzasztó rémképekmindezek…(?) Összekötő anyag, köztes, rosszul vagy slamposan eldolgozott fuga-törmelék? Vagy ez lenne mégis és mindig a létezés valódi anyaga?

„…Szemcséskék szöszök, az emberhez túl kicsi világ uralhatatlan, elrejtett káosza. Ennek a pornak azonban határozott iránya volt, azt adtak neki. Úgy szállt fel a szentély előtti, központi területről, úgy repült át az áttört bronzöntvényeken, akár szabadtéri vizek felületéről télen a forró gőz. Mint a dobókocka ötöse, négyfelől vették körül…” (294-295. old.)

Szerencsére nincs eldöntve, jobbanmondva döntve sincs, állítva még kevésbé, hogy ez már az emberlét adekvát formája, vagy ennyi az, amire a szerencsésebbek és szofisztikáltabbak még rávetíthetik, hogy „igen, tudom, ismerem, kerülöm, nem tűröm, el velük, szemétdombon a helyük…” Mert hát ott is, de ott még kitettebbek, még reménytelenebbek. S ahogyan Szilasi ezt belülről ábrázolja: ez csupán az alsó középréteg, a küzdés és létsemmi hierarchiájában még vagy hat réteg van alattuk is…!

„…Hasznom meg csak annyi lett belőle, hogy azóta mindig, teljes bizonyossággal meglátom a másik emberben a magunk akkori fajtáját, még akkor is, ha az adott ember éppen még nem az. És hogy néha, nagyon-nagyon halkan, alig hallom, meg tudom kérdezni magamtól, végeredményben miért is nem vagyunk rájuk büszkék. Meg magunkra, hogy közöttünk, lám, akár ezen a módon is lehet élni…” (293. old.)

Szilasi irodalmi kérdése nem vár társadalomtudományos okosságra. Nemkérdés kérdés, azaz inkább állítás vagy sejtés, melynek a matematikában tisztes rangja van, ellentétben a társadalomképpel, melyben még a rang is kérdés, nemhogy a tisztes.

Szilasi harmadik hídja nemcsak szegedi, nemcsak virtuális, hanem elviselhetetlen feszítettségű, melynek pillérei is a semmibe nyúlnak, útjai és korlátai pedig csak a legszebb verzióban vezetnek a sodró mélybe. Kell ez, tudni kell, érteni kell, tűrni kell és felfogni képtelenség. De van. Sok van. A „clochard”-lét univerzumának illő és kellő apoteózisa mindez. Köszönjük Neki. És Nekik is. Néha, alig hallhatóan, még meg tudjuk kérdezni, miért is nem vagyunk Rájuk büszkék.