2016. szeptember 26-án kerül sor Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület, a Magyar Pax Romana és az Egyház és Társadalom című online folyóirat Lehet-e? Fórumára. Vitaindítóként e három anyagot ajánlják. A vita címe: „Találkoztam az ellenségeinkkel, és Ők: Mi vagyunk.”

Hadijelentés a hátországból

A párizsi merényletet mindenki wake-up call-nak tekinti, amely az ISIS Nyugat ellen indított háborújára figyelmeztet. A legutóbbi, San Bernardino-i 14 áldozatot követelő mészárlást pedig csak azért nem nevezik egy háborúra figyelmeztető - „ébresztő” - jelzésnek, mert az elmúlt évben már több mint 350 (!) ilyen eset történt az USA-ban. Egy háború kimenetelét két dolog – a valódi ellenség azonosítása és a biztos hátország – dönti el. A terror esemény – első pillantásra - a háttérben rejtőzködő gonosz ellenség számlájára írható. Ám vigyázat, a látszat gyakran csal! A tetteseket nem ördögi hatalmak programozták élő pokolgéppé. A történteket inkább kifejezi Walt Kelly - amerikai humorista – mondása: „Találkoztam ellenségeinkkel, és Ők, Mi vagyunk!” A valódi problémát eszerint nem a Kalifátus szétverése, inkább a terrorista sejthez csatlakozó vagy közössége ellen forduló fiatalok viselkedésének a megértése jelenti. Az egymást követő események sora ugyanis valamilyen járványra emlékeztet, amelynek éppen a modern társadalmakban élők esnek áldozatául. Úgyhogy megértéséhez forduljunk a témától - látszólag - távol álló jelenséghez. 

1996-ban egy csendes amerikai városka, a georgiai Rockdale Atalanta, gazdagok által lakott külvárosában - ahol már évtizedek óta nem volt erre példa – a „tizenéves” fiatalok körében váratlanul szifilisz járvány robbant ki. (Christakis, N – Fowler, J. Kapcsolatok hálójában. 2010). Az orvosok először – érthető módon – hagyományos betegség mintájára próbálták megérteni és kezelni a jelenséget. Hamar kiderült azonban, hogy ami történt, nem annyira a szexuális úton terjedő betegségek, hanem a viselkedés járványaként érthető meg. Miközben a szülők abban a hitben éltek, hogy 14 éves gyermekük még egyáltalán nem érdeklődik a szex iránt, köztük nem egynek ötven szexuális partnere is volt! A járványt tehát a fiatalok viselkedési mintája – a fiatalok közösségében magas presztízsértéke lett az egyidejűleg sok partnerrel folytatott viszonynak – váltotta ki. A járvány visszaszorításához ezért nem pusztán gyógyszerre volt szükség, a fiatalok barátai kapcsolatainak hálózatában rögzült viselkedési mintát kell megváltoztatni.

Az öngyilkos merényletek járványát épp így, alapvetően nem az váltja ki, hogy a muzulmán vallás valamely hittétele megfertőzi az agyat, és emiatt „kattan be” az adott személy. Az egyén az őt körülvevő csoport hatására válik „abnormálissá”.  A járvány megszüntetéséhez ezért – miként a szifilisz esetén – az egyént kell megóvni attól, hogy hajlamos legyen csatlakozni a terrorista hálózathoz. Elsősorban tehát az ön- és közveszélyes cselekedetekre hajlamosító hatásokat kell megszüntetni. A kérdés ezért: miért válik valaki nyitottá, hogy szélsőséges, sőt terrorista csoporthoz csatlakozzon? Ennek megértéséhez vegyünk ismét egy különös példát. Az 1950-es években H. Harlow amerikai pszichológus, egy – ma már, az állatvédők ellenkezése miatt megismételhetetlen - kísérletet hajtott végre. Születésüket követően elválasztotta a majom-csecsemőket anyjuktól, és két mű-majom gondozására bízva nevelte. Az egyik, drótból készült bábú tejjel táplálta a kicsiket, a másik, a puha és szőrös takaróval borított, az anya ölelését helyettesített. Harlow meglepetésére a kicsinyek idejük nagy részét az anyai érintést imitáló, de tejet nem kínáló mű-majmon töltötték. A majmok számára – vonta le a következtetést – fontosabb volt a simogatás, mint az élelem. A valódi anyjuktól elszakítva, műanyák által nevelt majmok mégis érzelmileg zavartak és agresszívek lettek, képtelenné váltak beilleszkedni a majom-társadalomba. 

Az ember – hisz részben „majomból van” – hasonlóképpen viselkedik. A kutatók a Harlow-féle viselkedési deprivációt figyelték meg az árvaházakban nevelt gyermekeknél. A szülői szeretet hiányában, a társas kapcsolatoktól elszigetelt gyermekek érzelmileg elmaradottak, kezelhetetlenek és frusztráltak lettek. Nem elegendő hát biztosítani – mint Harlow műmajmai - az életben maradáshoz nélkülözhetetlen meleg és csendes zugot, ételt és italt. Szeretet és támogatás nélkül az ember nem képes közösségi lénnyé válni. Emberi kapcsolataitól elszigetelten, kiszolgáltatottá válik az olyan csoportoknak, amelyek nem valódi törődést, és igazi megbecsülést, hanem pusztán ezek hamisítványát vagy másolatát kínálják. Az ember számára ugyanis a csoporthoz tartozás életszükséglet és a csoport-identitás viselkedésének fontos iránytűje. Ennek jelzéseit azért nehéz megérteni, mert a történelem során egyre több - egymásba skatulyázott és részben egymással vetélkedő – közösség jött létre.

„Legbelül” ott van a család, amelyben a viselkedést a közvetlen rokoni érzelmek, az ösztönszerű szolidaritás reflexei irányítják. Ezt veszi körül a „törzsi” világ, amelyben a „mieink” iránt feltétlen bizalom és az „idegenek” engesztelhetetlen gyűlölete vezérli a viselkedést. E köré épült a világvallások által megformált közösség: az azonos szimbólumokat viselők, „testvérek”, aki viszont idegen szimbólumokat visel, azt el kellett utasítani. A történelem során azután, az ismeretlenekből álló elképzelt közösségen belül létrejött egy szűkebb, de otthonosabb közösség: a nemzet. A szabványosított nyelvre, és kultúrára építő nemzeti identitás felülírta az összes többit, és hatása megmutatkozott egyrészt abban, ahogyan az ismeretleneket testvérként kezelték, másrészt abban, ahogyan háborút viselt más nemzetek ellen. Az ember történelmének túlnyomó részét kevésszámú személyt tartalmazó intim csoportban - a családban és a falu keretei között - élte le. Alapvetően ezekben érezte - és érzi ma is - magát otthonosan. Ismeretlen helyre érkezve – városba kerülve, új céghez belépve, kollégiumba költözve, más országba települve – automatikusan ilyen intim kapcsolatokat nyújtó közösségeket keres magának.

A városi civilizáció ezt - a kitüntetett személyek alkotta egyedi - viszonyrendszert felváltotta, ismeretlenek sokasága között létrejövő, áttekinthetetlen és kusza kapcsolati hálóval. Ám hiába kínálja a civilizáció az életet kellemessé tevő dolgok sokaságát, az ismeretlenekkel való együttélést csak két különös viselkedést befolyásoló eszköz teszi lehetővé. Egyrészt, az állam, a személytelen szabályok és intézményes kényszerek rendszerével. Másrészt, életünkbe beépültek a tudatbefolyásoló szerek: részben a vallások, részben az alkohol és más kábítószerek kiterjedt használata. A 20. században azután az ismeretlenek százezreit szűk helyre bezsúfoló városok, a ritka kivételből, tipikussá váltak. És gyorsan megszoktuk előnyeit: a biztonságot, az áruk tömegét, a szinte mindenki számára elérhető lehetőségek széles skáláját, élmények és gyönyörök kimeríthetetlen forrását. Csak ha véletlenül, valamilyen szerencsétlenség miatt kicsöppenünk belőle, szembesülünk a múlt jegyeivel: éhség, zaj, hideg, forróság, szomjúság, fájdalom, bizonytalanság. Mégis, a hétköznapokban egyre gyakrabban bukkannak elő a városi élet problémái: a párkapcsolatokat kiszorító szingli lét, a gyengülő család, a széteső kisközösségek, valamint az emberek kaotikus keveredése, ahogyan kontrollálatlan áradatként zúdulnak keresztül a Glóbuszon.

A társadalom „atomizálódott”: az ember leszakadt közösségéről, környezete cseppfolyóssá, viszonyai bizonytalanná, kapcsolatai megfoghatatlanná váltak. Ebben a helyzetben a régi korok pusztító pestis, és kolera-járványait felváltották a depresszió és a szorongás járványai. A következmény: az egyik oldalon a vallási és politikai fanatizmus, a másikon az alkohol és a kábítószer-fogyasztás szinte feltartóztathatatlan terjedése. Modern világunk feltételei között élő ember – Harlow majom-csecsemőjeként – hozzájut ugyan az élethez minimálisan szükséges javakhoz, ám nélkülözni kénytelen a befogadó intim kisközösséget. Ez a „sem meghalni, sem igazán élni nem engedő” környezet azután különös viselkedésre készteti az embereket. Kiformálódott például a fan boyok - az internet elfogult, csak saját véleményére kíváncsi rajongóinak – világa.

A fan boy valamely személyt, terméket, szolgáltatást, vállalatot fenntartás nélkül, ellenmondást nem tűrően hirdet, miközben a versenyző terméket, személyt nem egyszerűen lekezeli, hanem becsmérli. A „sajátokról” az imádat hangján, a „másokról”, mély megvetéssel, kifejezett undorral szól. A fan boy-ok gyakran egyedül élnek, de idejük túlnyomó részét csoportokba verődve, „fürtökben” múlatják. A kutatások fontos felismerése, hogy az ember – evolúciós öröksége miatt - hajlamos „fürtösödni”. A 100—150 emberből összeálló „fürtöket” a közvetlen és erős személyes kapcsolatok szálai fűzik közösségekké. A „fürtön” belül mindenki tud, mindenkiről, mindent. Erősek a szolidaritás szálai és a vélemények, nézetek, szokások egymáshoz csiszolódnak. Az ember, mindig is ilyen „fürtökben” élt: ilyen volt a nagy-család, a faluban, az „alvég” és a „felvég”, de ilyen volt a munkásosztály kialakulását követően az egy helyen dolgozók és élők munkáskolóniája is.

Egykor a „fürtök” a rokoni kapcsolatokat követve - természet-adta módon - szerveződtek. Napjaink tömegtársadalmában viszont véletlen hatások – az érdeklődés és a lakóhely – formálják. A városba tódulással, a folyamatos vándorlással, illetve a gyári munkásközösségek széthullásával, ezek a fürtök is szétestek. Az erős szálakkal összefűzött „fürtök” feloldódása sokáig azért nem tűnt fel, mert hiányát elfedték „pótlékai”: vallási közösségek, politikai pártok, civil mozgalmak vagy társadalmi klubok. Ám az egyéni életút kacskaringói miatt, mind többen szakadnak ki a védelmet és a befogadottság érzését nyújtó közösségeikből. Intim közösség híján – mint Harlow majmai - frusztrált, hisztis, érzelmileg labilis, kiszámíthatatlan viselkedésűvé válnak. És a kutatás pontosan ilyennek mutatja őket: perifériára sodródott, alkalmazkodni képtelen, elismerésre vágyó, de visszautasított, önmagát másodrendű állampolgárnak érző, ezért a társadalmat megbüntetni vágyó személynek. (Butler, D. Terrorism science.  Nature, 2015 dec.2.) Alapvetően ez az életérzés késztet egy embert a józanésznek ellenmondó tettet végrehajtani: csatlakozni egy szektához, egy mánia-követő csoporthoz, vagy akár egy terrorista sejthez.

A modern tömegtársadalmak körülményei között élő egyén – a hihetetlenül kiterjed Facebook kapcsolataival együtt – magányos, és szomjúhozza a valódi közösség „érintését”. (Lásd: TED - Sherry Turkle: Connected, but alone?). Egyre többeknek szétesik a világa, félresiklik élete, elvész a jövője és nem talál értelmes célt a maga számára. Nem elsősorban azért önti el váratlanul agyukat a vér, mert az erőszak mémje elfoglalja azt. (A mém - R. Dawkins által felfedezett fogalom - némileg leegyszerűsítve, a kultúra génjeit jelöli. R. Dawkins: Az önző gén. 1986.) Azért lesznek fogékonyak egyre többen az erőszak mémjeire, mert az intim kisközösségből kiszakadtak, és magányossá váltak. Ez váltja ki egy amerikai kisvárosban az egyetemi vagy a munkahelyi mészárlást.

Ugyanez a fiatal Európában egy terrorista sejthez csatlakozik, adaptációs kísérleteinek kudarcai miatt fordul saját társadalma ellen. A meghatározó motívum: megrendült közösségi identitásuk, és ezt szomjazva, hajlamosak csatlakozni egy közösség-pótlékot kínáló, és – látszólag – értelmes célt nyújtó csoporthoz. A legújabb kutatások feltárták azt a folyamatot, ahogyan egy ilyen csoport „beszippantja” az egyént. A vizsgálatok láthatóvá tették, ahogyan csatlakozó „feloldódik” a csoportban, és hajlandó annak minden parancsát végrehajtani. (Whitehouse, H. Lanman, J. 2014. The Ties That Bind Us. Current Anthropology.) Élete eggyé válik a csoportéval, abból kiszakítva nem élhet tovább, és mindent megtesz érte. A líbiai forradalmi csoportokban végzett kutatások is azt igazolták, hogy a forradalmi sejt, mintegy a család helyébe lép. Alapvető igazodási ponttá válik, az egyetlen közösséggé, amely minden tettet igazol, és amelyért bármit meg kell tenned. Miközben a külső szemlélő amoralitásnak látja viselkedését, ő éppen a morálra hivatkozva hajtja végre a terrorakciót.  

Emiatt nincs a terror őrület-járványának biztos, gyors, egyszerű és könnyű terápiája. Ezért nem elég tehát legyűrni az Iszlám Államot, és megsemmisíteni klónjait. A járvány kiváltó okait, modern világunk „megbetegítő” feltételeit kell megszüntetni. Az ember evolúciós örökségénél fogva ugyanis két egyaránt fontos, de bizonyos értelemben vetélkedő szükséglettel rendelkezik: a befogadottság és az elkülönülés. Az elvegyülésnek és kiválásnak az életminőségre gyakorolt összetett hatását egy fordított U görbével ábrázolják. A túl szoros kötöttségek az egyéniség feladására kényszeríthetnek, ám az ellenkező véglet, a kötöttségek teljes hiánya, épp így bizonytalanná és frusztrálttá tehet. Az ember számára csak a közösségi integráltság és az individualizmus optimális aránya teremt élhető körülményeket. Éppen ez az, ami - különösen a migráns családok második, harmadik generációja számára – az elmúlt évtizedekben megnehezült.  

A Nyugatnak rá kellene ébrednie, hogy háborúban áll – ismételgeti mindenki. Ám nem árt az óvatosság, amikor háborút emlegetünk. Ebben a küzdelemben ugyanis a siker nem pusztán a hadsereg alkalmazásán múlik. Még csak nem is azon, hogy a liberális demokráciák, korábban elképzelhetetlen módon, az egyén jogait szűkítő kényszereket vezettessenek be. A front hátországa azért labilis, mert a modern társadalmak „normális” működés módja idézi elő az elmagányosodást és kulturális identitásvesztést. Mindenekelőtt tehát olyan feltételeket kell teremteni, amelyben egyrészt az intim kis-közösségek újra felvirágozhatnak, másrészt mégis kellően nyitottak maradnak ahhoz, hogy az egyén szabadon, egyidejűleg több közösség tagjává is válhasson. Ha az egyén talál ilyen befogadó kis-közösségeket, akkor készséggel aláveti magát szabályainak, és elutasítja ennek pótlékeit. Ám hiába próbáljuk a 19. század nemzetfelfogása alapján újrahomogenizálni a globális tömegtársadalmat, a frusztrált, identitás-hiányos, és szélsőségességre hajlamos egyén továbbra is ki lesz szolgáltatva a terrorizmus viselkedési járványának, és rendre „bekattan”. És mi újra és újra tanácstalanul azt kérdezzük: miért? (Marosán György)

Az egyenlőtlenségek hajóerejéről - Branko Milanovics

Az elmúlt harminc évben a világgazdaság globalizációja egy csomó embert sokkal gazdagabbá tett, de voltak vesztesek is. Branko Milanovics, a City University of New York akadémikusa szerint ezért a brexit, Donald Trump, a kínai kommunista párt populista fordulata és a migráció gyökere valójában ugyanaz a jelenség. A nyugati világban az egyenlőtlenségek növekedése miatt sok dühös ember van, miközben Kínában a növekvő középosztály demokráciát akar, a szegény országok népességének egy része pedig gazdagabb országokba vándorolna. Milanovicsnak arra is van egy receptje, hogyan lehetne a gazdagabb országok lakosságának is elfogadható módon szabályozni a bevándorlást.

• A könyvében az egyenlőtlenségek országokon belüli alakulása mellett sokat foglalkozik a jövedelmi egyenlőtlenségek világszintű trendjeivel is. A kutatásai alapján mi látszik, nőtt vagy csökkent az egyenlőtlenség a világban?
• Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy az elmúlt harminc évben az országokon belüli egyenlőtlenségek nőttek, ha viszont a globális egyenlőtlenséget nézzük, akkor az egyenlőtlenségek csökkentek. Az OECD országainak többségében a szervezet legfrissebb kutatása alapján az elmúlt években is nőtt az egyenlőtlenség: 32 tagállamból 26 lett egyenlőtlenebb, a többiben pedig vagy változatlan maradt, és csak pár országban csökkent, de például Kínában, Indiában és Oroszországban is nőtt. Eközben viszont Kínában, Indiában és más nagyon népes ázsiai országokban milliók zárkóztak fel a globális középosztályhoz, ami viszont az egyenlőtlenségek világszintű csökkenéséhez járult hozzá.
• Mostanában egy csomó olyan dolog történt viszonylag rövid idő alatt, amit pár éve sokan el se tudtak volna képzelni. Aligha fogadtak volna sokan arra, hogy a britek elhagyják az EU-t, vagy hogy Donald Trump ennyire sikeres lesz, de az európai jobb- és kisebb részben baloldali populista pártok megerősödése is sokakat meglepett. A kutatásai segíthetnek megérteni ezeket a jelenségeket?
• Igen, és gyakran kérdeznek erről. Ha a világ teljes lakosságát egyenlő, tízszázalékos szeletekre vágjuk fel és megnézzük, hogyan változott a jövedelmük 1988 és 2008 között, akkor azt látjuk, hogy két csoport járt nagyon jól ebben az időszakban: a közepesen szegények, tehát azok az ázsiaiak, például kínaiak, indiaiak, vietnamiak, thaiföldiek, indonézek, akik a nyugatról kitelepedő ipari cégeknél kaptak állást, a korábbi szinthez képest egyre magasabb bérekért, valamint a leggazdagabbak, a globális egy százalék. Van viszont egy csoport, akiknek a jövedelme reál értelemben szinte egyáltalán nem változott, igazából vagy kicsit nőtt vagy stagnált: ez a csoport nagyjából lefedi a gazdagabb országok, az USA és Nyugat-Európa alsó középosztályát, és Magyarország is ide tartozik részben. Ők a globalizáció vesztesei.A vesztesek tehát a legszegényebbek, továbbá a gazdag országok alsó középosztálya és a posztszocialista országok népessége, a győztes pedig a felső egy százalék, az alsó tíz százalék és az „ázsiai új középosztály”.A vesztes csoport azt tapasztalta az elmúlt harminc évben, hogy miközben mindenkinek nő a bére, az ő fizetésük stagnál. Közben azt is érezhették, hogy veszítenek abban a versenyben, amit az említett ázsiai csoportokkal folytattak a munkahelyekért, mert Ázsiában olcsóbban elvállalták azokat a munkákat, amik az ő képzettségüknek megfelelőek voltak. Az ebből fakadó dühöt lovagolták meg az olyan populisták, mint Donald Trump vagy az Egyesült Királyságban a brexitpártiak. De ez még nem magyarázza teljesen a jelenséget, mert a növekvő migráció is hozzájárul a populizmus növekedéséhez. Itt pedig azt kell látni, hogy ezt csak részben okozzák háborúk, a migráció nagy része globálisan még mindig a nagy globális jövedelmi egyenlőtlenségek miatt történik.
• A migrációra még visszatérnék, de előtte azt is szeretném megkérdezni, hogy mit gondol: vajon miért most és nem közvetlenül a 2008-as válság után történik mindez?
• A válságot követően nagyon sokan vesztették el a munkájukat, vagy hirtelen reális opcióvá vált az, hogy munkanélkülivé válnak. Közben a pénzügyi szektorban ezeknek az embereknek adójából is finanszírozták a bankmentő csomagokat. Így amíg a kilencvenes évek elején mindenki azzal volt elfoglalva, hogy hiteleket vegyen fel, a válság után már a saját egzisztenciájuk került veszélybe, ami arra is ráirányította ezeknek az embereknek a figyelmét, hogy az utóbbi évtizedekben rendesen megnőttek az egyenlőtlenségek.Aztán létrejöttek az olyan mozgalmak, mint az Occupy az USA-ban vagy Indignados Spanyolországban, elkezdtek az egyenlőtlenségekről beszélni, és így került a téma reflektorfénybe. Ezenkívül az is hozzájárult az elégedetlenséghez, hogy a főáramú pártok sokak szerint rosszul kezelték a válságot. Ezeknek a folyamatoknak idő kellett, hogy olyan politikai események legyenek belőlük, amiket emlegetett, de nagyjából így jutottunk ide.
• És miért lehet az, hogy hirtelen a politikai pártok kommunikációjának sokkal hangsúlyosabb része lett bizonyos társadalmi csoportok, például a közel-keleti vagy a brexit esetében akár a kelet-európai bevándorlók hibáztatása? Ha a probléma gyökere a reálbérek stagnálása, akkor azoknak a pártoknak is sikeresnek kellene lenniük, amelyek ezzel akarnak valamit kezdeni. Vagy ezek a pártok bénábbak, mint azok a pártok, amelyek gyűlöletkampányokra építenek?
• A jelenség igazából nem új, mert a populista pártoknak régóta bevett stratégiája, hogy kipécéznek olyan csoportokat, amelyeket könnyű felelőssé tenni mindenért, ami rossz. A bevándorlókat vagy a bevándorlók leszármazottjait hibáztatni nagyon egyszerű, és úgy tűnik, hogy politikailag kifizetődő, mivel a gazdag országokban az emberek félnek attól, hogy Európában többségbe kerülnek a bevándorlók.Európa és a Közel-Kelet, illetve Afrika között hatalmasak a jövedelmi egyenlőtlenségek, ami miatt a bevándorlóknak megéri Európába jönni, de közben Európa eltér az Egyesült Államoktól abban, hogy innen történelmileg inkább elvándoroltak az emberek és nem bevándoroltak. De a brexitkampányban az is előkerült, hogy a kelet-európaiak a brit egészségügyön és oktatáson élősködnek, ezért látszik, hogy sokféle kontextusban sikeres lehet ez a stratégia.
• 

• De ha tudjuk, hogy az alsó középosztály vevő ezekre az üzenetekre, akkor miért nincsenek az ő problémáikra megoldást kereső pártok? Miért nem kampányolnak a pártok mondjuk progresszív adózással?
• Sokkal kevésbé tudnak meggyőzőek lenni a baloldali pártok manapság, mint korábban: a posztszocialista országokban a kommunista múlt miatt nem népszerűek a baloldali szakpolitikák, mint például a nagyobb újraelosztás, de a nyugat-európai pártrendszer is jobbra tolódott. Franciaország erre jó példa: bár a francia forradalom óta mindig volt az országban jelentős baloldali párt, mára a kommunista párt már nem létezik, a szocialista párt intézkedései alapján gyakorlatilag egy jobbközép pártnak felel meg, és ott van a szélsőjobboldali Front National.Érdekes, hogy Európán belül csak Görögországban, Spanyolországban és Portugáliában vannak baloldali pártok, de ez Kelet-Európához hasonlóan történelmi okokra vezethető vissza, hiszen ezekben az országokban hosszú ideig fasiszta pártok voltak hatalmon. Az is meglepő, hogy az USA-ban történelmileg nem jelentős a baloldal szerepe, de itt az eléggé baloldali programmal kampányoló Bernie Sanders sikeres tudott lenni.
• Nemrég a blogján írt arról, hogy az új brit miniszterelnök, Theresa May olyan intézkedésekről beszélt, amik akár az egyenlőtlenséget is csökkenthetik az Egyesült Királyságban. Elképzelhető, hogy jobboldali pártok tűzik majd zászlójukra az egyenlőtlenség elleni harcot?
• Azért volt érdekes May beszéde, mert az derült ki belőle: a konzervatívok rájöttek, hogy a britek az egyenlőtlenség és az elittel szembeni bizalmatlanság miatt is szavaztak a brexitre, és a brit politikában, különösen jobboldali politikus szájából régóta nem hangoztak el olyan kifejezések, amiket May használt. Olyasmikről beszélt, mint például a pénzügyi szektorban elérhető bérek korlátozása, vagy annak a lehetősége, hogy a munkavállalók képviselői is helyet kapjanak a cégek menedzsmentjében.Ilyen rendszerszintű változásokról régóta nem beszélnek brit politikusok, legfeljebb azt merték megígérni, hogy több munkahely lesz, vagy nagyobb lesz a gazdasági növekedés. Azt már nem tudom, hogy ezeket végül megvalósítják-e, de mindenesetre volt abban valami ironikus, hogy harminc éve nem volt ilyesmiről szó Angliában, most pedig Margaret Thatcher óta az első női miniszterelnök ilyesmiről beszél, aki ráadásul még konzervatív is. Persze a torykra azért mindig jellemző volt, hogy ha olyan volt a helyzet, tudtak nem kizárólag a gazdagok pártjaként politizálni.
• Közben viszont úgy tűnik, hogy egyre kevésbé a régi bal-jobb felosztás számít a politikai viták szintjén, hanem az a meghatározó, hogy a pártok támogatják-e a szabadkereskedelmen és az emberek szabad mozgásán alapuló globalizációt vagy elutasítják. Lehetségesnek tartja, hogy politikailag fenntarthatatlan a globalizációnak ez a szintje?
• Az egyértelmű, hogy a jobb-bal felosztás sokkal kevésbé meghatározó már, és a főáramú pártok hasonlókat mondanak a legfontosabb kérdésekben. Ennek ellenére nem gondolom, hogy nagy változások lesznek, mert egyszerűen technikailag nehéz visszacsinálni az integrációt. Ott van például a brexit: nagyjából két hónap telt el a népszavazás óta, de senki sem tudja igazán, hogy hogyan kell kilépni az EU-ból, és szerintem könnyen elképzelhető, hogy végül nem is lépnek ki. A másik ok pedig az, hogy azok a politikusok, akik arról beszélnek, hogy kevesebb globalizációra van szükség, nem igazán tudják, hogy ezt a gyakorlatban hogyan lehetne megvalósítani, és lehet hogy nem is akarják megvalósítani. Politikai szlogennek elmegy ez, de a gyakorlatban már egy sokkal bonyolultabb dologról van szó. A brexit-kampánynak például nincs politikai programja az EU elhagyására, ahogy szerintem a francia Marine Le Pennek sincsen, és Donald Trumpnak sincs valódi terve az amerikai kereskedelmi egyezmények átvariálására.
• Korábban azt mondta, hogy a világpolitika mostanában hasonlít az első világháború előtti időszakra.
• Abban hasonlít, hogy a világban felerősödött a populizmus, és olyan fontos országokban is erősen jelen van, mint az USA, Oroszország vagy Kína. A helyzet nem teljesen ugyanolyan, mint az I. világháború előtt, de az ilyen időszakokra jellemző, hogy kitolódnak annak a határai, hogy mi fér bele a politikába. Ugyanez történt a világháború előtt is, amikor folyamatos volt a feszültség, és az országok elkezdtek felfegyverkezni. A 20. század elejére a mostani szintnél is nagyobbra nőttek az egyenlőtlenségek (bár csak pár ország esetében vannak erre jó adataink), és az is jellemző volt erre az időszakra, hogy viszonylag kis jelentőségű eseményekből bármikor kirobbanhatott a háború.A populista retorika most több országban is előtérbe került, de más okok miatt: a nyugati országokról már beszéltem, de ott van Oroszország is, ahol Putyin és a követői a Nyugattal szembeni revansra és Oroszország lecsökkent világpolitikai szerepére építették fel a populizmusukat. Kínában más a helyzet, mert ott sikeres a gazdaság, ott a párt arra használja a populizmust, hogy ne arról legyen szó, hogy az országnak esetleg demokratizálódnia kéne. A külső ellenség előszedése nagyon jellemző azokra a rezsimekre, amelyek nem biztosak a hatalmukban.
• De ebből még nem lesz azért háború.
• Ez a három dolog így együtt azért veszélyes, mert a populizmus gyakran olyan dolgok kimondására készteti a politikusokat, amiket vagy nem akarnak valójában megcsinálni, vagy nem tudják, hogy hogyan kell megcsinálni azt, amit ígérnek. Viszont ha már meglépik az első lépéseket, akkor a politikusok könnyen találhatják magukat olyan helyzetben, amilyenbe valójában nem is akartak volna belekerülni, csak lezárultak már az alternatívák. Hasonló volt a helyzet az I. világháború előtt is, amikor senki nem akart igazán háborút, de mivel a politikusok már túl nagy téttel játszottak, és nem akarták elveszteni a politikai támogatásukat, belekeveredtek a háborúba.
• A kereskedelem mellett említette a migrációt is, aminek köze van a populizmus terjedéséhez. A könyvében ezt egy érdekes elmélet alapján közelíti meg.
• A könyvben használom az állampolgársági járadék (citizenship rent) fogalmát, amin azt értem, hogy csak az alapján, hogy valaki melyik országban születik, mennyivel lesz gazdagabb. Ha vesszük a világ jövedelmi eloszlási adatait, és megnézzük, hogy egy embernek mekkora a jövedelme, akkor az látszik, hogy ezhatvan százalékban attól függ, melyik országban él, illetve 57 százalékban attól, hogy hova született, mert jelenleg a világ lakosságának 3 százaléka él más országban, mint ahol született.Ez azt jelenti, hogy globális szinten van egy járadék, tehát olyan pénz, amiért nem kell külön megdolgozni, amiből a gazdag országok lakosai nagyobb mértékben részesülnek. Mindez azért van összefüggésben a migrációval, mert ezt a járadékot valaki úgy is megszerezheti, ha egy szegényebb országból egy gazdagabba költözik. Azt mindig tudtuk, hogy a migrációnak gazdasági okai vannak, de ha az egyenlőtlenségek összefüggésében nézzük, akkor úgy is tekinthetünk erre az egészre, hogy amikor a gazdag országok lakossága visszautasítja, hogy a szegényebb országok lakosai bevándoroljanak oda, akkor megkísérlik megőrizni ezt a járadékot.
• De hogyan oldható fel ez a helyzet? Vannak olyan megoldások, amik politikailag is járható utat jelentenek a bevándorlás kezelésében?
• Ennek is a járadékhoz van köze. Jelenleg a gazdagabb országok lakói gyakran csak két dolog közül választhatnak: vagy befogadják a bevándorlókat, akik így megkapják az összes jogot, ami az állampolgársággal jár együtt, tehát a járadékot is. Emiatt sok ember visszautasítja a bevándorlást, mert úgy érzik, hogy a bevándorlók veszélyeztetik a megélhetésüket, hiszen olcsóbban elvállalják azt a munkát, amit ők csinálnak, és összességében csökkentik a béreket. A globális szegénységgel és egyenlőtlenséggel foglalkozó kutatások alapján az viszont egy nagyon rossz helyzet, ha a világban nincs migráció, mert a migráció az egyik legerősebb eszköz az egyenlőtlenségek és a szegénység csökkentésére. Ha a migrációt állampolgársághoz kötjük, akkor az nem egy jó megoldás még a célországoknak sem, hiszen sok ilyen országnak elöregedik a népessége, ezért szüksége van bevándorlókra.
• És miért van az, hogy a keleti EU-tagállamok sokkal kevésbé támogatják a migrációt?
• Amikor a nyugati országoknál jóval szegényebb kelet-európai államok csatlakoztak az EU-hoz, arra számítottak, hogy gazdagodni fognak az EU-ban, miközben a jogállamiság, vagy a külföldi befektetések bevonzására való képességük is javulni fog. De arra sosem számítottak, hogy a tagsággal együtt jár majd az is, hogy maguknál is szegényebb embereket kell majd az országukba fogadniuk. Ezek az országok azt érezték, hogy úton vannak a gazdagság felé, be is fogadják őket a gazdag országok klubjába, aztán ebben a klubban arra kényszerítik őket, hogy szegényebb embereket fogadjanak be.Ezenkívül az is hozzájárulhat az eltéréshez, hogy a keleti tagállamoknak nincs gyarmati múltjuk, ami miatt például az Egyesült Királyságban vagy Franciaország a népesség nagyobb része rendelkezik bevándorló felmenőkkel, de Németországban is hasonló a helyzet a vendégmunkások miatt. Kelet-Európában az egész helyzet, hogy ázsiai és afrikai országokkal ilyen módon kell érintkezniük, újszerű, ráadásul ezen felül még az EU megoldási javaslatának bürokratikus jellege is taszító lehet sokaknak.
• A gazdasági fejlődéssel foglalkozó közgazdasági elméletek közül az egyik, amit Simon Kuznets dolgozott ki, azt feltételezi, hogy miközben a szegény országok gazdagabbá válnak, az egyenlőtlenség először növekszik, aztán ahogy gazdagodnak, az egyenlőtlenség csökkenni kezd. A gazdagabb országokban megfigyelt trendek viszont cáfolják ezt az elméletet. A könyvben mégsem veti el teljesen azt, amit Kuznets állít.
• Azzal egészítem ki az elméletet, hogy országokon belül az egyenlőtlenségek növekedése és csökkenése nem egy egyszeri folyamat, hanem ciklikus. Ezt a következtetést olyan adatok alapján lehet levonni, amiket a gazdaságtörténészek csak nemrég gyűjtöttek össze és tettek elérhetővé: öt éve ezek az adatok még nem álltak rendelkezésre. Ebből az derül ki, hogy még a piacgazdaság kialakulása és elterjedése előtti időszakban is jellemzőek voltak ezek a hullámok, például Olaszország és Spanyolország esetében vannak érdekes friss kutatások ezzel kapcsolatban. De ugyanez látszik a piacgazdaság kialakulása után is, ezt például az USA és az Egyesült Királyság esetében lehet jól megfigyelni, ugyanis ezeknél az országoknál vannak a leghosszabb időszakra vonatkozóan adataink.
• Kuznets szerint az ipari forradalom indította be az egyenlőtlenségek növekedését. Most is valami ilyesmi történik?
• Az informatika hasonlóan forradalmasítja a gazdaságot, ahogy korábban az ipari forradalom, és részben ez okozza most az egyenlőtlenségek növekedését. A nyolcvanas évek óta a fejlett országokban a gazdagabbak arányaiban kevesebbet adóznak, mint régebben, illetve az informatikai forradalom miatt egy-egy találmánnyal sokkal több pénzhez lehet hozzájutni, mint korábban.  Az ipari forradalomban is ez volt a helyzet: előtte azért nem voltak nagy egyenlőtlenségek, mert mindenki viszonylag szegény volt, viszont utána létrejöttek olyan találmányok és ezekre épülő vállalkozások, amik sok pénzt termeltek a tulajdonosaiknak, és a gazdaság többi részéhez képest egy idő után azoknak is, akik ezeknél a cégeknél kezdtek el dolgozni.
• Melyek azok a hatások, amelyek csökkenthetik az egyenlőtlenségeket?
• Vannak „rosszindulatú” és „jóindulatú” hatások. Rosszindulatú hatásoknak tekintem a háborúkat és a járványokat. A járványok azért csökkentik az egyenlőtlenségeket, mert nagyobb arányban tizedelik a szegényebb népességet, ami miatt a járvány túlélőinek munkája iránt nagyobb lesz a kereslet, így az ő béreik jellemzően emelkednek, ez pedig csökkenti az egyenlőtlenséget. A háborúk pedig hatalmas vagyonokat tudnak elpusztítani, illetve az államok több adót is szednek be a gazdagoktól a háborúk finanszírozásához. Jóindulatú hatása lehet a technológiai fejlődésnek, de ezen kívül az oktatás elterjedése is csökkenti az egyenlőtlenségéket, hiszen ha több ember képzett, akkor többen tudnak magasabb bérekért dolgozni, de például az olyan gazdaságpolitikai döntések, mint a progresszív jövedelemadó vagy a szakszervezetek elterjedtsége és bérekre gyakorolt hatása is egyenlőtlenség-csökkentő hatású. Demográfiai trendek is csökkenthetik az egyenlőtlenségeket, például ha a nyugdíjrendszernek egyre több embert kell eltartania, amihez több adót kell beszedni. (Kérdezett: Stubnya Bence)

Európai háborút vizionál Pogátsa Zoltán

Pogátsa Zoltán közgazdász egy ciprusi tanulmányra hivatkozva azt mondta egy konferencián, hogy a globális felmelegedés miatt 2025 körül annyira kevés lesz az ivóvíz és a mezőgazdasági termőterület Észak-Afrikában és a közel-keleti országokban, hogy 40—50 millió ember menekül el onnan. Szerinte globális megoldásra lenne szükség, mert a kerítés ezt a tömeget nem tudja megállítani. Róna Péter közgazdász szerint pedig a magyar gazdaság az EU-s pénzek nélkül labilis lenne.

Magyarország a gyarmatosított országok berendezkedése szerint működik – Róna Péter szerint. A közgazdász az Ökopolisz Alapítvány felsőtárkányi nyári akadémiáján azt hangsúlyozta: a török, az osztrák és a szovjet uralom miatt a magyarok gondolkodása nem független, az állam pedig nem építette ki a megfelelő intézményrendszert, ezért nagy a korrupció. „Az Orbán-kormánynak óriási a felelőssége: a legnagyobb tragédia az, hogy ahhoz, hogy a cselekvéshez szükséges önbizalmat és az egymás iránti bizalmat, jóindulatot ki tudjuk kovácsolni, egy megbízható intézményes rendszert kellett volna létrehozni” – mondta a közgazdász.

Róna Péter szerint a kézi vezérlés, a személyes függés, a hazudozás és az egymás becsapása jellemzi a jelenlegi kormányzati, társadalmi berendezkedést. Ez azonban a biztos gazdasági bukáshoz vezet. „A magyar gazdaság él a multikból, az EU-s pénzekből és az emigránsok által hazautalt összegekből. Gondoljunk bele, hogy az EU-s pénzek egyedül a magyar GDP 5 százalékát teszik ki. Ezzel szemben mi azzal dicsekedünk, a kormány azzal dicsekszik, hogy itt 2 százalék feletti növekedés van. Igen?! Hát vegyük ki azt az 5 százalékot, amit az EU ad és nézzük meg, hogy a 2 százalékból mennyi maradt” – tette hozzá.

Egy másik közgazdász arra emlékeztetett, hogy a Fidesz által ígért egymillió munkahelyből legfeljebb 80 ezer jött létre, ez pedig kevés ahhoz, hogy a magyar gazdaság fenntartsa magát. „A közmunkát ne tekintsük rendes állásnak, mert ugye nekünk olyan kell, ami befizet a költségvetésbe, és nem pedig nekünk kell eltartani. Tehát a közmunkát ebből érdemes kivenni, mert ők eltartottak, ráadásul lefoglaljuk őket és képtelenek átképződni, képtelenek elfoglalni azokat az álláshelyeket, amikről megtudjuk, hogy ott vannak a gazdaságban” – fogalmazott Pogátsa Zoltán, aki szerint azonban a jelenlegi munkaerőpiaci problémák elenyészőek lehetnek ahhoz képest, ami 10-15 év múlva vár Magyarországra. Egy ciprusi tanulmányra hivatkozva a közgazdász azt mondta: a globális felmelegedés miatt 2025 körül annyira kevés lesz az ivóvíz és a mezőgazdasági termőterület az észak-afrikai és a közel-keleti országokban, hogy emberek milliói menekülhetnek el onnan. „Potenciálisan 30—40—50 millió ember fog ebből a térségből eljönni. Tehát a klíma nem ott fog beütni, hogy majd megsülünk, hanem ott fog beütni, hogy a közel-keleti térségből 10 millió számra fognak az emberek elindulni, felénk. Na, most erre a kérdésre sem az nem válasz, amit Angela Merkel mond, hogy integráljuk ezeket az embereket a munkaerőpiacra, de az sem válasz, amit Orbán Viktor mond, hogy kerítéseket építsünk, mert 30—40—50 millió ember nem lehet kerítésekkel kívül tartani, ez egész egyszerűen fizikailag lehetetlen” – tette hozzá a közgazdász, aki szerint globális megoldásra lenne szükség, többek közt le kellene állítani az európai fegyverexportot és fejlesztő beruházásokat kellene véghezvinni a közel-keleti térségben. Ezek hiányában 10—15 év múlva háborút sem tart elképzelhetetlennek Európában. (DA, 2016. július 30., szombat 20:17.)