Nemzetközi élménytárlat a budapesti Műcsarnokban[1]

III. A jelentések hálójában

Talán legfőképpen a dolgok, jelenségek, tárgyak, viszonylatok bemutatása az, amely valami­fajta „sűrű leírás” formájában is eléggé bizonytalan tud lenni. Ez a bizonytalanság a termé­szet­tudományok vagy élettudományok esetében a hipotézis vagy teória csődjét, érvény­telenségét, igazolhatatlanságát is jelentheti... Nem így az antropológiában, ahol az em­ber „mint a kultúra maga szőtte hálójában” vergődő lény, egyazon kérdéssel tucatnyi másikra tapint rá, egyazon gesztussal is több mindent fejezhet ki, s környezetének értelmező válaszai, reakciói megerősítik vagy gyengítik a gesztus üzenetét, mondanivalóját, értelmezési rend­szerét. Ilyen példa olvasható a kortárs antropológusok egyik koronázatlan királyánál, CliffordGeertz-nél, aki a „Sűrű leírás” című tanulmányában módszerbeli és szemléleti igénnyel vezet be minket a megértés, a megismerés, a jelentéstulajdonítás, az ábrázolás rejtelmeibe. Ez az írása magyarul megjelent kötetében sűrű harminc oldal, s éppen az általa világosan bemutatott árnyaltság-igény, az árnyalatvesztések és félreértelmezések példái okán eléggé felelőtlenül szimplifikálónak tűnik röviden elmondani, miről is ír. De a kockázatok és mellékhatások tudatában röviden mégis ismertetnem kell, hogy átláthatóvá tehessem a felfogásmód alapszándékát: „Az operacionalizmusnak mint módszertani dogmának a társadalomtudományokban sohasem volt túl sok értelme, s mára – néhány alaposan kitakarított szeglettől eltekintve (skinneribehaviorizmus, intelligenciavizsgálatok stb.) – nagyrészt ki is halt. /.../ Az a kultúrafogalom, amely mellett síkraszállok ... lényegében szemiotikai jellegű. Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom. A kifejtést tartom célomnak, a felszínen rejtélyes társadalmi kifejezések magyarázatát” (Geertz 1994:172).

Geertz a „sűrű leírást” mint modellértékű megközelítést (Gilbert Ryle-tól kölcsönvett kifeje­zéssel) úgy illusztrálja, hogy „elmesél” egy történetet, amelyben valaki egy pillanatra lecsukja jobb szemhéját – de a szemlehunyás pillanatnyi művelete mint esemény is lehet akár fiziológiás történés (pl. tikkelés, pislantás) és gesztus-tartalmú üzenet (megerősítés, beugratás, jeladás, utánzás stb.), attól függően, milyen tartalmat hordoz. Ezt azonban egy tipikusan „objektív” fotográfia alapján sem egyszerű eldönteni. A kérdés tehát sokszor csak az: vajon a pislantás jelentése hogyan illeszthető a „korrelációs mátrixok alapján történő klaszteranalízis” feltáró mélységeihez, avagy a tudományos leírás operacionalizált eszköztárához...?Geertz válasza egy hosszú történet, amelyben egyazon társaságban mást és mást jelent ugyanaz a fiziológiás mozdulat a résztvevőknek, így hát más és más kontextusban kell értelmezni is. (Egy bekötött szemű ember, akit egy elefánt lábához vezetnek, egészen más vízióról, más „lényről” fog beszámolni, mint akit ugyanígy az agyarához, füléhez vagy ormányához kalauzolnak – mégis mindegyikük az elefántról beszél valamiképpen, csak épp akadályoztatva volt abban, hogy komplex módon és a teljes jelenséget érthesse meg…). Ezért mihelyt a kultúrát és magát az emberi viselkedést szimbolikus cselekvésnek (is) tekintjük, értelmét veszíti a kérdés, hogy a kultúra mintába rendezett magatartás vagy lelki-tudati szerkezet-e, vagy akár e kettő keveréke. Sziklák vagy álmok, helyi vagy globális, természeti vagy társadalmi, ősi vagy modern – mindegyik ebbe a világba tartozik, a kérdés inkább arra vonatkozik, mit jelentenek, mit fejeznek ki előfordulásukkal és közreműködésük révén (Geertz 1994: 177).

A kulturális elemzés (és ekként a társadalmak természeti—környezeti—kulturális folyamatainak megértése is) „jelentések találgatása (vagy annak kellene lennie), a találgatások értékelése és magyarázó következtetések levonása a leghelyesebb találgatásokból”. Az ökológiai szemléletmód esetében ugyancsak egyszerre van szó kicsiről és óriásiról, globális történésekről és helyi transzformációkról, a vizek és erdők mérföldnyi kiterjedéséről és egy élőhely mikrovilágáról. Az antropológia szemléletmódja a mikrovilágok kutatásában is ugyanazt a megismerő-értelmező, leíró-interpretáló „metodológiát” teszi szükségessé, mint a távoli tájak, elvarázsolt világok kultúrái és társadalmai esetében...! Vagyis „bármire”, bárminek értelmezésére alkalmatos lehet. S ha kutatásról, beilleszkedésről, tapasztalatok regisztrálásáról van szó, akkor a megismert vagy merészen körvonalazott jelenségek értelmezése maga is egyfajta „szö­veg­olvasás”, a környezet vagy a természeti kultúra szövetének, szövésmintájának „letapo­­gatása”, amely nemigen nélkülözheti a kutatói önértékelést, az összehasonlítást, a semmilyen mértékben nem nélkülözhető empátia gyakorlását, a szerep- és nézőpont-változtatás állandó kísérletét. A „megnevezés joga” éppúgy a kutatóé, mint a megismerhető jelenségek esetében a természettudósé. Amit e tudományos sodrásban a kutató tehet: felté­te­lezi, megkeresi és felmutatja a vélhető vagy megnevezhető értéket. Feladatnak ez sem kevés...

Az antropológiai szemlélet eleve a komplexitásból indul ki, onnan, ahol a szociológia már lemondóan elhagyja a vizsgálhatónak tekintett tartományt. Az antropológia is tényekből építi tudását, eseményekre fordít figyelmet, de a kulturálisan értelmezhető jelenségek komplex egységét, sokszoros összefüggésrendszerét kívánja megérteni, beláttatni, továbbgondolásra ajánlani. Nincsenek „végső válaszai” (vagy ha vannak is, ezek nem kötelezőek a másként gondolkodókra, máshol kutatókra, más összefüggéseket keresőkre nézve). S ha egy olyan jelenséget tekint tárgyának, amilyen a vallás, az emberi testről kialakult kép vagy a csereviszonyok és ajándékok rendszere (Marcell Mauss például mindhármat tanulmányozta, miközben legfontosabb társadalommorfológiai tanulmányát az eszkimókról írta, lásd Mauss 2000), akkor is egyszerre tekinti fontosnak a jelenségek kívülről látását és belülről áttekintését. Ez az étikusnak, illetve émikusnak nevezett felfogásmód, melyek egységét, kölcsönhatásban létét, kölcsönös függését és folytonos változásait az antropológusnak hűen kell követnie.

Az antropológiai gondolkodásmód sokáig a kultúra megismerését és rendszerének feltér­képezését tekintette feladatának (a „lajstromba vételt” akkor állították le, amikor a minták száma meghaladta a fél ezret, s rá kellett jönni, hogy minden értelmezhető a kultúra rend­szerében, s alig van olyan emberi jelenség, amelynek ne lenne a kultúra dimenziójában is sajátos tartalma, funkciója, hatása). Lévén szó itt nem valami antropológia-elméleti bevezető­ről, engedtessék csupán azt hangsúlyozni, hogy a kultúra eredeti jelentése és tartalma, a cultivare leginkább a természetbeni munkálkodásra vonatkozott, a műveléssel kapcsolatos volt, növényi kultúrák, szőlőművelés, talajelőkészítés, mezőgazdasági technikák tartoztak jelentéskörébe. Az antropológusok (bár elsősorban a társadalomkutatókhoz sorolják őket), kezdetben épp annyit foglalkoztak a kortárs vagy történeti népek (pl. indiánok, ázsiai és dél-amerikai magaskultúrák, afrikai törzsi életmódok, szimbolikus struktúrák, szakrális szokások stb.) természethasználati jellemzőivel, mint a kulturális örökség részeként megbecsülhető régészeti, építészeti, vallási, irodalmi, esz­közhasználati sajátosságokkal. Az antropológia a megélhetés, az életmód, az életformák és értékrendek jelenkori, ill. történeti sajátlagosságait kutatja, s (bárha olykor távolinak tűnő kultúrákról szól, pl. kanadai eszkimókról, szibériai sámánokról, melanéziai kereskedelemről, inka vallási rítusokról, római városünnepekről, japán családszervezési tradíciókról stb.) mondanivalója van a kortárs gondolkodás számára is. Sőt: a magát környezeti és gondol­kodási válsághelyzetben érző emberiség, a nyugati kultúra csődjén sopánkodó szakemberek nem kevés csodálattal tekintenek a (vélhetően) negyven—hatvanezer éves melanéziai kultúra mindmáig változatlan fennmaradása felé: vajon hogyan csinálhatják, hogy még mindig életben vannak, mi pedig két—háromezer év alatt szinte „elhasználtuk” kultúránkat és a minket éltető természetet - talán épp a kultúravesztés, vagy elhasználás nyomán?

Az antropológia előfutárai által föltett kérdések számos választ kaptak a társadalomtudományok művelőitől, s ezek között a 19—20. századi embertudományi gondolkodásra jelentős hatással volt az evolúciós felfogástól áthatott értelmezés: egy képzeletbeli (vagy a történelmi időben tényleges kezdetként megnevezett) kiinduló ponttól napjainkig ívelően ment végbe az ember (és környezete) szerves fejlődése, s jutott el napjainkra a globális összefüggésekig, az elemitől a komplexig és összefüggésekbe ágyazottig, az egyvonalú evolúciótól a kultúrák rendszerszerű összefüggéseiig, az egyes kultúrák egyidejűfejlődéséig, az egyed kultúrák egyetemes jellemvonásaiig, a hasonlóságok (vagy épp az eltérések) átadás ill. átvétel során más kultúrákba átkerült verzióiig (diffúzió), az egymásra épülő komplexitásokról, mintakövetésről, kölcsönzésekről szóló elméletekig (bővebben Bohannan – Glazer kötetében).

A jelen esetben bennünket közelebbről érdeklő ökológiai felfogások sincsenek előzmények nélkül. Az evolúciós teóriák az élő és az élettelen formák kulturális jelentéstartalmainak értelmezői is voltak, az életmódra és a megélhetés—túlélés esélyeire vonatkozó felfogások nem nélkülözhették a kollektív tudat megismerését, sem az értékrend átalakulási folyamatait, sem a kapcsolathálózatok, normák, eszközhasználati típusok, ökokulturális sajátosságok megneve­zését - vagyis a megélhetési módok teljességéről kellett beszélniük. A kultúra megnevezése, értelmezése, határainak kijelölése, belső összefüggéseinek feltárása ennélfogva részint a történelem menetében nyomon követhető változások fölismeréséhez vezet, részint eszközül szolgálhat a humán szféra sajátosságaira vonatkozó tudás bővítéséhez. Az antropológiai gondolkodás ehhez a rákérdezés eszközét adja (mi, miért, mióta, mi mindennel összefüggésben, milyen kölcsönhatásokkal együtt, miféle rendszert alkotva, milyen értelmezési lehetőségeket kínálva fogalmazható meg, s hogyan változik maga a kutatás tárgya, a kutató és a következtetések rendszere is), továbbá az értelmezés kötele­zettségét, lehetőségét és igen széles (akár szubjektívnak is tekinthető) interpretációs horizontot kínál. Lássuk be, hogy a többféle értelmezés nem árt, csupán használhat azoknak is, akik kialakítják őket, s azoknak is, akik belülről nézve másképp fogalmaznak saját világukról, mint a kívülállók teszik ugyanerről. A társadalomtudományok rendszerszerű értelmezési módjai és a korlátozott szkepszis eluralkodása azonban nem a lemondás hangsúlyával szól, csupán az óvatosságéval. Képzelt ökológusunknak lehet az a tapasztalat, hogy egyik gomba miben másabb, mint a másik, talán nem újdonság - de nem is okvetlenül kardinális kérdés az erdő túlélő stratégiái szempontjából. A társadalom és a természet harmóniájában (vagy íratlan békeszerződésében) eddig meglévő kiegyezések felborulása, korunk ökológiai krízise azonban sürgetővé teszik a belátások hitelességét.

Az antropológiai gondolkodás vállalt feladata az egyes társadalmak tanulmányozása és összehasonlítása az indukció módszere révén (Franz Boas), a szokások tanulmányozása egy kulturális egész részeiként, valamint elterjedtségük elemzése a szomszédos kultúrákban. Amikor kutató nézőpontja és rákérdező módszere révén az antropo­lógia felfedi a szerkezeti tényezők hatását, a kultúrát alakító pszichológiai aspektusokat és a szokásokat, akkor a helyi—területi fejlődés történetét figyelembe véve nevezi meg azokat a kulturális alakzatokat, amelyek az alaptípusuk normái szerint megfigyelhetők, és nem a biológiai, evolucionista vagy összehasonlító szem­léletmódot követi, hanem a kulturális integráció hatását és folyamatát. Ennek az integrációs mechanizmusnak régtől fogva módja volt egy-egy szubkultúra, csoportszintű társadalom vagy etnikai miliő szervező elvei alapján hatás alá vonni egyes típusokat, közösségeket vagy kollektív entitásokat – a globalizáció korában azonban erre már csak részben van esély. Az antropológusok (a kortárs világ egy korántsem elhanyagolható részében) egyre többször kényszerülnek arra, hogy kérdezők helyett válaszadók legyenek. Így például a globális krízisek révén felmerülő kérdésekre az egyik válasz a káoszelméletek elfogadása, a sorsára hagyott elégedetlenség tudomásulvétele. E nemcsak globális cserére, hanem a munka-érték, az időháztartás, a rangok, a társadalmi szerepviselkedés, a szimbolikus tőkék piacára vonatkozó megfontolások a huszadik század végi gazdasági-, társadalmi-, morális- és értékválság kimondásáig jutottak el, látványosan jelezve például azt, hogy a társadalom egyedei közötti kooperáció lehetősége, szándéka és feltételrendszere, valamint a szerződési morál és a kölcsönösen tiszteletben tartott jogképesség a versengő típusú társadalmakban is működési alapfeltétel, nélkülük végletes válságok kezdődnek meg, és a lerabló—zsákmányoló életmód önmagában nem élheti túl a totális szolgáltatásokban gondolkodó társadalmi közösségeket. Az ökológiai feltételeket ugyanis nem érdemes egyedül a gazdasághoz kapcsolni, mellette a társadalmi együttélésnek megannyi nélkülözhetetlen szabálya, racionalitása, normája, értéktartománya van – beleértve a szokásokat, a társadalmi kommunikáció számos formáját, a nyelvet, a hitelképességet, a kölcsönösséget, a bizalmat stb.

A kultúra ökológiája kétségkívül visszatekint a természet és társadalom, kultúra és világ- (vagy válság-)értelmezés 1920–30-as évekbeli előképeire, az eredeti, ökológiára, az entitás és környezete, vagyis ebben az esetben a kultúra és a környezet viszonyára. A culturalecology egyaránt hangsúlyos szópár, de korunk értelmezési tartományaiban az ökológia a kölcsön­hatások tanulmányozása kíván lenni élő szervezetek eloszlása és mennyisége, egyensúlya és változásai szempontjából. S amiként az antropológia a viselkedés, felfogások, értelmezések és létmódok jelentéses univerzuma, a kultúra kontextusában értelmezett ökológia sem tud eltekinteni attól, hogy egy jelenség nem vonatkoztatható el saját hátterétől, történetétől, működési közegétől, „társadalmi környezetétől”. Ezt a hátteret a kultúra adja, de nem elterpeszkedett felhővonulatként, hanem szinte természetes környezetként (létező szellemi-spirituális közegként): a természeti objektumok szintje „fölött” úgy létezik a környezet, mint kényszerfeltételek együttese, külvilág, működési közeg. A hagyományos élővilág-felosztásba ma már az ember is szerves lényként beletartozik, de oly sok más ugyancsak. A kultúra által vezérelt létszférák, amelye­ket az ökológiai antropológia tanulmányoz, leegyszerűsített formában a következő tudomány­területeken jelennek meg: ilyenek a viselkedéstudományok, melyek ember és világ, mikro és makro, tér és idő dimenziójában taglalják a létmódok szerves egységét; a kultúra ökológiája (ebben az értelemben a kultúra attitűdök, magatartások, ismeretek, minták összességeként jelenik meg, pl. az antropológus Ralph Lintonnál, de CliffordGeertz-nél már kevésbé viselkedés, mint inkább jelentés-univerzum); végül a környezeti nevelés, a környezettervezés és a környezetvédelemszoros egysége, melynek környezetpolitikává és környezettudatos pedagógiává szervesülését intézmények, értékrendek, szemléletmódok egyaránt szolgálják.

Az ökológiai antropológiát – más néven, de nem teljesen azonos tartalommal – környezeti antropológiának is nevezik (lásd bővebben Borsos 2000), melynek fő kérdése, hogy a kultúra természeti környezetében milyen jelenségek hatnak együttesen. E tudományterület teoretikusai az alapkérdést nem a valamennyi kultúrában jelen lévő alrendszereket értelmezve válaszolják meg, hanem a kultúra kialakulása, szerveződése, „miértjei” és „hogyanjai” révén. Vagyis a kölcsönhatásokban. S teszik ezt úgy, hogy nem a biológiai ökológiából eredeztetnek párhuzamokat, hanem a föntebb említett, sok kutató által leírt (vagy az őket megelőző időszakban antropogeográfiának nevezett), technikai—fizikai—geográfiai és elosztási determinizmusokban, talaj—éghajlat—társadalmi élet összefüggéseiben, valamint az ismétlődő szabályrendszerek szintézisében, illetve kulturális areákban és történeti hatásokban nevezik meg a lényegi történéseket. A kultúra ökológiája persze egyúttal humánökológia is, melynek azonban teljes tartalmára vonatkozó tudományos konszenzus még nem alakult ki.

Mindezen körvonalak mellett és után is alapkérdés marad: lehet-e és szabad-e akkor hát a természetben magában zajló természetművészetet a tér adottan kész dimenziói közül a falak (épületek, múzeum, lakóparkok) határolta alkotótérbe „átemelni”? Marad-e passzív az alkotó ember, ha „visszanemesedik” a természethez, vagy épp kitágítja annak lüktető életszerűségét az emberlét belső szférái, a lelkiismeret, a psziché, a tolerancia és empátia felé is? Esetleg épp fordítva: utópiák gyártójává merészkedik a kortárs mítoszt építő, a performer bátorsággal új természeti hierarchiákra figyelmet irányító? S visszahat-e az alkotóerő, a habitus, a hatás a művészi magatartás révén magára a természetre, a domináns életfeltételek belátására, a természet hierarchiájának újra-komponálására? Ne mondjunk még „igen”-t, mielőtt a kelet türelmét és bölcselmét a nyugati természet-leküzdés úrhatnámságával össze nem vetjük!

Az alázat, reflexivitás, a „falusi” vagy alternatív városszéli élet belátásai ugyancsak rituálék, performatív kihívások, magán-paradigmaváltások egyszersmind. Az „expanzionista-aktivista” attitűd, az amerikai land art, nature art, environmental art, ecological art térhódítása mintegy fél évszázada már, s ma főképp az evolúciós teóriák (élő és élettelen formák) kulturális jelentéstartalmainak értelmezésére vállalkozó kísérletei talán részben tükrözik az életmódra és a megélhetés—túlélés esélyeire vonatkozó felfogások, a kollektív tudat megismerésének kísérletét, az értékrendi átalakulási folyamatokat, a kapcsolathálózatok és normák, eszközhasználati típusok és ökokulturális sajátosságok megneve­zését, a mitikus perspektívát éppúgy, mint új túlélési modellekkeresésének dilemmáit. Az environmentalizmus bátorsága az esztétikai funkcióval szemben immár nem a privát tulajdonról, nem a hierarchiáról árulkodik többnyire, hanem a természettel való újfajta szövetkezés utópiájáról, majdnem tán mítoszáról is (lásd még Mumford munkáit, Fraser vallás- és mágia-históriai összgyűjteményét, vagy Katona Bernadett inspiráció-értelmezését, Kapitányék életmű-terjedelmű szimbolizáció-köteteit és mai alternatív művészportréit).

A kortárs természetművészet talán már nemcsak a művészi jelenlét tradicionális, lokális, kézműves és komplex harmóniára törekvő szándékában mutatkozik meg, mely az alkotó és befogadó ellentétpárjára épült sokáig, de immár megbillent, s a hierarchia helyébe a befogadó közösség reflexív viszonyát éppúgy a műtárgy funkcionalitásához rendeli hozzá, mint egykoron a felfedezés párjaként a megszállás/indoktrináció jótéteményét elvető, élményközösségi harmóniát kereső belátások. Ez ha „magas” kultúra (mint az ősi Egyiptomban vagy az inkáknál), ha „mély” (mint Óceánia vagy Szibéria népeinél), ha nemzetközi vagy lokális, intim módon érvényesülő vagy performatív – végső fokon a lehetségest szolgálja. Avagy, talán épp a „karókat” szedegeti vissza, miként Rousseau vizionálta egykor, vagy mint a természet ökológiájának, a kortárs kultúra természetfogalmának, vagy a változó antropológiai „embertudománynak” új interpretációit teszi lehetővé a művészeti szcéna tükrében…

Források

A.Gergely András szerk. 2004 Ökológia – kultúra – embertudomány. Környezet és ember a paradigmaváltások korában. /Szöveggyűjtemény/. Budapest – Sopron. On-line: https://mek.oszk.hu/01700/01710

A.Gergely András – Hajdú Gabriella – Papp Richárd – Szász Antónia – Varga Andrea szerk. 2011 Antropológiai-etnológiai-kultúratudományi kislexikon. Etnoregionális munkafüzetek 108. MTA PTI – ELTE TÁTK, Budapest. https://mek.oszk.hu/10200/10291

Aknai Tamás 1995 A Pécsi Műhely. Jelenkor Kiadó, Pécs.

Andróczky Csaba 1988 A mítosz fenomenológiai átértékelődése. On-line: https://www.zetna.org/zek/folyoiratok/88/androczky.html

Baczko, Bronislaw 1978 Lumières de l’utopie. Payot, Paris.

Barley, Nigel 2012 Egy zöldfülű antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból. Typotex, Budapest.

Beke László 1996 Central-East Europe. In Fagone, Vittorioszerk. Art in nature. EdizioniGabrieleMazzotta, Milano, 109-116.

Bhabha, Homi K. 2002 A Másik kérdése: szereotípia, diszkrimináció és a kolonializmus diskurzusa. In A posztmodern irodalomtudomány kialakulása…. /Szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrúd, Sári László/. Osiris, Budapest, 630-644.

Birket-Smith, Kaj 1965 The Paths of Culture. University of Wisconsin Press (m. 1969 A kultúra ösvényei. Általános etnológia. Gondolat, Budapest, 312-321).

Bischoff, Ulrich 1990 A nagy gesztustól a kis gesztusig. Megjegyzések az anyag fogalmának változásához az utóbbi húsz év képzőművészetében. In RessourceKunst. Erőforrások. Újraértelmezett elemek a művészetben. Műcsarnok, Budapest. 7-13.

Boglár Lajos 1996 Mítosz és kultúra. Két eset. Szimbiózis, Budapest, 104, 111.

Boglár Lajos 1995 Az őskultusz. In Vallás és antropológia. Szimbiózis, Budapest.

Bourdieu, Pierre 2011 A gyakorlat elméletének vázlata. Napvilág Kiadó, Budapest.

Clark, Kenneth 1949 Landscapeinto Art. John Murray, London.

Cocchiara, Giuseppe 1961 L’eternoselvaggio. IlSaggiatore, Milano (m. Az örök vadember. Gondolat, Budapest, 1965:166-246.).

Derrida, Jacques 2001 A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában. In Bevezetés az irodalom elméleteibe, I., Olvasáselméletek /Szerk. Dobos István/. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 347-360.

Dornbach Mária 2009. Istenek levesestálban. Az afrokubaisantería. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest.

Dumézil, George 1952, 1997 Előszó MirceaEliade: Images et symboles. ÉditionGallimard, Paris; valamint in Eliade: Képek és jelképek, 7-31.

Durkheim, Émile 1912 Les formesélémentaires de la vie religieuse. Alcan, Paris (m. Az animizmus. In A vallási élet elemi formái. L’Harmattan, Budapest, 2003:55-74).

Elekes Károly 1983 Tájművészet. „Benned éljen a mű”. A Hét, 1983. május 27. 50-51.

Eliade, Mircea 1997 Képek és jelképek. Európa Könyvkiadó, Mérleg sorozat, Budapest.

Eriksen, Thomas Hylland 2009 A pillanat zsarnoksága. Gyors és lassú idő az információs társadalomban. L’Harmattan, Budapest.

Erőss István 2011 Természetművészet. Budapest, saját kiadás.

Erőss István és Katona Bernadett beszélgetése 2012. november 10-én az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékén. Lásd Katona 2013.

Fontenrose, Joseph 1966 The RitualTheory of Myth. Berkeley, Los Angeles.

Fowkes, Maja – Fowkes, Reuben 2005 Tájkép keret nélkül: a természet a kortárs képzőművészetben. https:// www.translocal.org/shows/unframedtext_hu.htm (2008.05.16.)

Frazer, James George 2005 Az aranyág. Osiris, Budapest.

Geertz, Clifford 1994 Elmosódott műfajok: a társadalmi gondolkodás átalakulása. In Az értelmezés hatalma. Osiris, Budapest [korábbi kiadás: Századvég, 1994], 304‑324.

Grande, John K. 2004 Balance: Art and Nature. Black Rose Books, Montréal.

Goodmann, Nelson 1969 Languages of art. An approachtothetheory of symbols. London, Oxford University Press; https://anthropolis.ngo.hu/tanulmanyok/doc/tarr_daniel-apokaliptikus_aramlatok.pdf

Helikon, 42(1996)/4. (A posztkoloniális művelődéselmélet).

Herskovits, Melville Jean 1949 Man and HisWork: The Science of CulturalAnthropology. Knopf, New York.

Hubbes László Attila – Povedák István szerk. 2015 Már a múlt sem a régi...– Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzése. MAKAT –MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, Szeged – Budapest, https://real.mtak.hu/32753/1/Szabados_2015_Semeistos_Almos_Arpad_u.pdf

Ingold, Tim ed. 1994 Humanity and Animality. In CompanionEncyclopedia of Anthropology. Routledge, London, 14-32.

Jung, Carl Gustav 1974 Az archaikus ember. https://mek.oszk.hu/02000/02013/html/archaik/

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2014 Alternatív életstratégiák. Typotex, Budapest.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor szerk. 1995 „Jelbeszéd az életünk”. Osiris-Századvég, Budapest

Katona Bernadett 2013 Természetművészet és hatalmi kérdések. Kultúra és Közösség, 2:133-138. https://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2013/2/KEK_2013_2_08.pdf

Kerényi Károly 1939 Homérosi himnuszok Herméshez, Pánhoz, Dionysoshoz. Budapest. Ford. Devecseri Gábor, bev. Kerényi Károly. Kétnyelvű Klasszikusok V., Budapest.

Leach, Edmund Ronald 1961 RethinkingAnthropology. Athlone, London.

Lévi-Strauss, Claude 1964–68 Les Mythologiques I–III., Paris.

Lévy, Pierre 1997 Cyberculture. Odile Jacob, Paris.

Lévy-Bruhl, Lucien 1927 L’âmeprimitive. Les PressesUniversitaires de France, Paris. https://classiques.uqac.ca/classiques/levy_bruhl/ame_primitive/ame_primitive.html

Loszev, Alekszej 2000 A mítosz dialektológiája. Európa, Budapest.

Marett, Robert Ranulph 1914 The Threshold of Religion. Methuen& Co., London.

Meletyinszkij, Jeleazar 1985 A mítosz poétikája. Gondolat, Budapest.

Molnár Tamás 1993 Utópia – örök eretnekség. Szent István Társulat, Budapest.

Molnár Tamás 2001 A gondolkodás archetípusai. Kairosz Kiadó, Budapest.

Morton, Arthur Leslie 1969 The English Utopia. Lawrence and Wishart, London (m. Angol utópia. Kossuth, Budapest, 1974).

Mumford, Lewis 1922 The Story of Utopias: IdealCommonwealths and SocialMythes. Bony and Liverigh, London.

Mumford, Lewis 1965 The Human Prospect. ArcturusBooks, Southern Illinois University Press, Carbondale.

Mumford, Lewis 1986 Az Új Organon. / Az óriásgép tervezete. / A „civilizáció” terhe. In A gép mítosza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 45-93, 257-311.

Ruyer, Raymond 1950 L’Utopie et les Utopies. PressesUniversitaires de France, Paris.

Strauss, Leo 1999 Természetjog és történelem. Pallas Stúdió – Pallas Stúdió, Budapest.

Novotny Tihamér 1989-90 Történetek és más összefüggések. In Novotny Tihamér szerk. MAMŰ. Marosvásárhelyi Műhely 1978–1984. Tegnap és Ma (a kiállítás katalógusa). Barátság Művelődési Központ és Könyvtár, Százhalombatta. 6-36.

Povedák István – Szilárdi Réka szerk. 2014 Sámán sámán hátán. A kortárs pogányság multidiszciplináris vizsgálata. SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Vallási néprajzi könyvtár 38. Szeged. https://www.academia.edu/7210512/S%C3%A1m%C3%A1n_s%C3%A1m%C3%A1n_h%C3%A1t%C3%A1n._A_kort%C3%A1rs_pog%C3%A1nys%C3%A1g_multidiszciplin%C3%A1ris_vizsg%C3%A1lata

Strauss, Leo 1999 Természetjog és történelem. Attraktor Kiadó – Pallas Stúdió, Budapest.

Sturcz János 1994 A kiállítás koncepciójáról. In Bálványos Anna – Bárd Johanna szerk. Természetesen. Természet és művészet Közép-Európában (a kiállítás katalógusa). Műcsarnok, (Ernst Múzeum), Budapest. 9.

Sturcz János 1994 Természetesen… Magyarországon. Természeti anyagok, energiák és helyszínek használata a magyar művészetben 1970-től napjainkig. In Bálványos Anna – Bárd Johanna szerk. Természetesen. Természet és művészet Közép-Európában (a kiállítás katalógusa). Műcsarnok, (Ernst Múzeum), Budapest, 151-201.

Szász László 1981 Távolodó művészet: provinciától a vidékig. Korunk, 1981/12.

Szilágyi Ákos 1988 Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl. A negatív utópiák társadalomképe. Magvető Kiadó, Budapest.

Tiberghien, GillesA. 1995 Land art.ÉditionsCarré, Paris.

Todorov, Tzvetan 2005 A rossz emlékezete, a jó kísértése. Mérlegen a XX. század. Napvilág Kiadó, Budapest.

Trencsényi-Waldapfel Imre 1960 Mitológia. Gondolat, Budapest.

Tylor, Sir Edward Burnett 1871 PrimitiveCulture: researchesintothedevelopment of mythology, philosophy, religion, art, and custom. J.Murray, London.

Varga Zoltán 1984 Búcsú az utópiától. Forum, Újvidék.

Whyte, Hayden 1978 The fictions of factualrepresentation. In Tropics of Discourse. Essays in CulturalCriticism. The JohnsHopkins University Press, Baltimore-London.

Yatooszerk. 2006 International Nature Art Symposium. KoreanNatureartistsAssociation – Yatoo, Gong Ju.