A kötet erénye a hétköznapiság. Majdnem levéltári, de mégis másabb, mert közvetlenül személyes, elbeszélő, kötetlen, időket átívelő.

Főszereplői a gyerekek, az ő életük, helyzetük, barátságuk, elszakadásuk, méltatlan sorsuk, váratlan-véletlen megmenekülésük, túlélési kísérleteik, esetleg utóéletük is. A szereplők mintegy 2-3 éves kortól 12-16 éves korig idéződnek fel Daisyemlékezetében, szemük színével, kedvenc játékukkal, szituációs élményekkel, mondataikkal, sorstűrésük és szenvedésük mindenperceivel.

Erénye még a környezet, a társadalmi létmód, a cselédek, nannyk, keresztanyák, Frauleinok, nagynénik – és mellettük a fiúk, férfiak, nagybácsik, ismeretlen rokonok, házmesterek, keretlegények, ruszki katonák, magyar bakák, katolikus és zsidó, hívő és hitetlen felnőttek közvetlen közelből bemutatása, emberi sorsvázlatuk skicceinek megalkotása. Meg a barátok, beosztottak, üzletfelek, védett házak lakói, pincébe menekült környékiek, ártatlan áldozatok és vétlen családjaik sorshelyzete, túlélési vakreménye. Rokonszenvek és embermentések, Dunába-lövések és elhurcolások, marhavagonok és visszatérések, a legtöbb haláltábor neve és híre, közben ismét gyermeksorsok, jobbak vagy végzetesek, elkényeztetettség és leleményesség, merész és rátarti megoldások, önfeladó beletörődések. Mindennapok, a náci bevonulástól a háború utáni időkig, visszatérőktől a soha többet nem hallott rokonokig…

Végtelen tömegben, oldalanként mintegy rejtett intimitással ábrázolt sorsok tömege, a tízéves kislány emlékezetében megmaradt portrék sora. Elhurcolás, fogolysors, munkaszolgálat, német vagy orosz kényszermunka, lakásrablás és boltkifosztás, éhezés és krumpliosztás. Egy háromnegyed év, mely a magyarországi zsidóság hozzávetőlegesen fél millió áldozattá vált egyedének sorsát szimbolizálja, akiknek háromötöde a gázkamrák és a kényszermunkák közvetlen áldozatává lett. S közben néhány keresztény segítő, rokon vagy ismeretlen, szomszéd vagy szolidaritást vállaló is arcot kap – nem ok nélkül.

A kötet „szöveganyaga” nem mérhető az akadémikus emlékezetkutatás szimpla mércéivel.A könyv hátoldalán Spiró György ajánló szövege: „Nem igaz, hogy nem lehet újat írni a vészkorszakról, csak kiváló emlékezőképesség, visszafogott, a sorok között megbúvó irónia és jó toll kell hozzá. Marianna D. Birnbaum könyvének nagy része azokról a rokon vagy közeli ismerős gyerekekről és a szüleikről szól, akik nem jöttek vissza; többük fényképét is mellékelte, köztük néhol feltűnik a szerző is kisgyerekként. Normális, jól szituált felnőttek és szépen öltöztetett gyerekek, mindegyiküknek végig kellett volna élnie az életét. A groteszkre finoman kihegyezett szemléletével, az irodalomtörténeti munkákon edzett szerkesztési gyakorlatával a könnyfakasztást a szerző végig elkerülte, ettől szép és igaz ez a könyv”.

A könyv szerzője magyar származású irodalom- és kultúrtörténész, a Kaliforniai Egyetem kutatóprofesszora, a Közép-európai Egyetem vendégprofesszora, barátainak és régi játszótársainak csak „Daisy”. „László Marianna Daisynek születtem Budapesten, a Pozsonyi úton nőttem fel. Lassan hatvan éve Amerikában élek, ott mentem férjhez…”. Kutatási területeként a közép-európai kultúra nevezhető meg a 15. századtól napjainkig, de Janus Pannoniusról, MosesMendelssohnfeleségéről és több más jelentős személyiségről írt féltucat könyvet, Spiró György, Esterházy Péter, Nádas Péter, Danilo Kis, Christa Wolf, Konrád György és mások huszadik századi jelentősége is foglalkoztatja.Esterházy Péterrel két közös beszélgetőkönyvet is jegyez, az Az évek iszkolása2015-ben jelent meg.Vári Györgynek adott interjú-szövegében így vall a magyar emlékalbum hátteréről és szikáran pontos emlékezeti tartalmáról: „…az jár, általában is, az öregséggel, hogy az ember elkezd visszafelé nézni, és az emlékei egyre fontosabbá válnak. A szomorú emlékek még inkább. A gyerekkoromról van szó, a nagyszüleim komáromi házáról, az ottani zsidó templomról, a pesti zsidó elemiről. Nincs vallási kötődésem, csak mint nosztalgia él bennem. Kulturális kötődésem sincs igazán, mert sem a jiddis, sem a héber nyelvű kultúra nem volt igazán része az életemnek. A modern héber írókat modern irodalomként olvasom. Vagyis a zsidóság az élettörténetem szempontjából fontos. Mondhatnám, hogy a legfontosabb, mert már régen nem leszek nő, nem leszek kultúrtörténész stb., amikor még mindig zsidó leszek, és akármilyen öreg leszek, a meggyilkolt családtagjaim nem élednek fel”.[2]

A könyv sajátlagossága alighanem abban áll, hogy nem „a zsidókról”, vagy „zsidóságról” szól, nem elvont tömeg sorsát idézi meg, hanem mindig személyekét. Nem kerüli el, ha tétován emlékszik, ha elfogultság hatja át, ha olykor száraz vagy tüntető akár. Őket, az élőket, a valamikor voltakat idézi meg, elkerülhetetlen hatású személyességgel.

Részlet a kötetből:

TanteEdith és MissHarriet

Két „kisasszonyom” is volt gyerekkoromban, nem egyszerre, hanem egymás után. TanteEdith osztrák volt, fiatal, szőke, és szerintem gyönyörű. Elegáns is volt, és kislányként is tudtam, hogy mindenkinek tetszik, pedig még öt éves sem voltam, amikor elhagyott bennünket.

Nem nagyon emlékszem, hogy miket csináltunk együtt, tudom, hogy tavasszal és nyáron délelőttönként a Margitszigetre mentünk a kis hajóval, télen pedig a Pozsonyi út és a Sziget utca sarkán lévő korcsolyapályára.

A Szigeten TanteEdith az akkor divatos lovaspóló pálya sarkán telepedett le velem egy plédre, és ott találkozott a szintén gyerekekre vigyázó – főleg német – barátnőivel. Mialatt mi szaladgáltunk, lepkét kergettünk a kis halóinkkal, vagy a közeli homokozóban játszottunk, Tante Edit és barátnői – ahogy azt sokkal később megértettem – a pólózó urakkal barátkoztak. Érdekes módon, eszembe sem jutott, hogy erről otthon bárkinek is meséljek. Talán azért sem, mert olyan kevéssé vigyáztak ránk, hogy A. Pistával megnéztük a különbséget kettőnk között, sőt arról is volt szó, hogy ha én otthon, a parkban, kölcsönadnám a háromkerekű biciklimet, akkor hagyná, hogy egyszer pisiltessem.

Délután mindig sétálni mentünk a Lipót körútra, ahol szerintem a világon mindent kapni lehetett. A fagylalton kívül én nem szerettem az édességet, így nem a cukrászdát akartam látogatni, hanem a Babaklinikát, ahol a kirakatban érdekesnél érdekesebb babák, ruhatárakkal, mint például a kofferos baba, akinek a hajókofferjében különböző fiókokban és akasztókon lógva, babaruhák voltak kiállítva. Azokat csodáltam nap mint nap, mert ritka alkalmakkor, mint születésnap vagy Mikulás, onnan kaptam ajándékot. Sőt egyszer egy hétig minden délután hosszan álltunk a kirakat előtt, erőt gyűjtöttem, mert a szüleim megígérték, ha egy héten át nem ébresztem fel őket azzal, hogy félek, és velük akarok aludni, megkapom azt a bizonyos hajasbabát, amelyre már hosszabb ideje nagyon vágytam.

TanteEdith türelmes volt velem, kedves és jó, sok mesét olvasott fel, de nem tudott egy szót sem magyarul, és nem is akart megérteni, ha valamit nem németül mondtam neki. Ezért persze utólag nagyon hálás vagyok, de akkor még sírtam is emiatt.

De a nagy zokogás akkor történt, amikor 1939-ben, TanteEdith közölte, hogy itthagy bennünket és visszamegy Ausztriába. „Der Führer hat gerufen” – mondta nyilván szimbolikusan, de én halálosan szerencsétlennek éreztem magam, amiért helyettem azt a Führer nevű embert választotta. Elment, és soha többé nem hallottunk róla. Ha őszinte akarok lenni, még most is érzem a szívemben azt a kis éles fájdalmat, ha TanteEdithre gondolok, hogy Hitlert jobban szerette. Azt érzem, mint az elhagyott szeretők, akik már megtanultak egyedül élni, de a sebről tudják, hogy sosem fog igazán begyógyulni.

Egy idővel TanteEdith távozása után, a szüleim új „kisasszonyt” vettek fel. MissHarriet minden szempontból TanteEdithellentéte volt.

Öreg volt, legalább ötven éves, csúnya és angol. Sokat nevetett, hangosan, nyerítve mutatva a lófogait és a nyelvét, amely sötétkéknek tűnt. Már első elemista voltam, amikor hozzánk jött, és csak délutánokra, mert délelőtt iskolában voltam. Vele mentem azután sétálni, vele tanultam a leckét, és angolul is.

TanteEdithel ellentétben, MissHarriet, aki már vagy öt éve élt Magyarországon, meg akart tanulni magyarul, és ehhez mindenki segítségét kérte. Emlékszem, mennyit nevettünk azon, hogy “kecskefelhőkről” beszélt, bárányfelhők helyett, vagy hogy nem tudta az “ö” hangot kiejteni (én sem a dupla vét, de ez engem egyáltalán nem zavart). Liverpoolból származott, abban a nyelvjárásban beszélt, így tanultam angolul, de ennek a jelentőségét a szüleim akkor nem értették…” /…/

„Hiába olvastuk együtt a “Mary Poppins”-t, sosem jutott eszembe, hogy róla lehetne szó.

Ahogy romlott a politikai helyzet, a szüleim, mint zsidók, nem mertek angol nyelvű nevelőnőt tartani, féltek a szomszédoktól, féltek, hogy feljelentik őket. MissHarrietet elbocsátották, megértette, hogy miért, és azután is járt hozzánk vizitbe, kávézott anyámmal, és tudtuk, hogy még mindig magánórákat ad.

Rövidesen az ő életébe is rémes fordulat következett: ellenséges hatalom állampolgáraként 1943 körül, de lehet, hogy csak 1944-ben, internálták. Nem táborba, hanem valamilyen házba helyezték. Szerencséjére nem volt zsidó, mert akkor nem tudom, mi lett volna a sorsa. Így tudjuk, hogy MissHarriet a többi nyugati internálttal, mint a második világháború egyik keresztény áldozata halt meg Budapesten, az egyik első angol-amerikai szövetséges bombatámadás alkalmával, amely az egész épületet a földdel egyenlővé tette”.

Ami ezenfelül is izgalmas Birnbaum könyvében, az már korábbi, magyarul is megjelent sikeres művében is jelen volt szemléletmód.[3]Aligha kell kósza analógiákat keresgélnünk a huszadik századi vallomásos irodalomból, GraciaMendez históriája esetleírásokban gazdag illusztrációt nyújt ahhoz, hogy a szakralitások tiszteletére kevésbé adó, primer haszonvételben annál harsányabb uralkodó hatalmak működéslogikáját tükrözze. E perszonális történet az eltérő utókori leírások „tényei” és adatai dacára egykor is más, utóbb még eltérőbb jelentéstartalommal bír(hatot)t, minthogy az utókor is, saját kora is épp önnön múltjához vagy élő jelenéhez kellett szabja a bemutatás, rögzítés, intenció, belátás és magyarázat gesztusait, a történő történelem kontextusait. Megerősítő tehát a Szerző szándéka, hogy ha Gracia históriája minden egyedi vonásával együtt is „tantörténet”-szerű, lehet mindezt másként is megérteni, ha jelenünk és múltunk dimenziói között merészkedünk közlekedni hozzá.Könyve ezt a régvolt világot a legkisebb „kikacsintás” nélkül is a mai világok analógiájaként értelmezi.Elemzésében a mikrotörténetírásnak épp olyanaspektusa gazdagodik, mely alapján a társadalmi környezetéből kilépni kényszerülő (vagy ilyesmire vetemedő) egyén szinte egész kora teljes uralmi ármádiájával kerül szembe, s legfőbb eszközea menekülés maradhat csupán, vagy valamely messianisztikus képzet, hogy ha a keresztény Európa falai áthatolhatatlannak bizonyulnak, akár a Fényes Porta bűvkörében is létre tudja hozni túlélő közösségét, kiérdemli a kor legnagyobb tekintélyű bizánci, olasz, németalföldi és ibériai rabbijainak elismerését, s utóbb azt a vádat is, hogy „proto-cionistaként” titkosútvonalakat épített ki a menekülő zsidóság biztos célba éréséhez, nagylelkű megsegítéséhez. A Mendez-család kivételes életű Graciája éppúgy „típus”, mint az Emlékalbum megannyi szereplője: szeretetnek álcázott elhanyagolás, sorstitkolások, családi némaságok veszik körül az egyes életeket, szorongásokat ültetnek el a gyermekkorban, méltányosság-hiányt keltenek, a mások átélte érzelmek saját létbe emelését segítik elő, a családi kapcsolatok egész „mintasorát” vázolják fel, s az érzelmek megértésére fókuszáló „összehasonlító emlékezetkutatás” személyes lenyomatává teszik e könyvet is.

BirnbaumEmlékalbum-könyve azoknak is izgalmas forrásmű, akik elfogadják, szeretik vagy megértik a kapcsolatok „mérlegét” tükröző beállítódást, amely elbeszélői életfelfogással, lét-ideológiával hitelesítve a trauma intimizálódását mutatja föl. Szinte lapozunk a sorsokban, oldalanként mások és mások a szereplők, az apró fejezetek egy kortárs portré-sort alkotnak, méghozzá gyermeki fókuszból exponáltat. Ez a „lapozgatós” könnyedség, stiláris gördülékenység, adekvát drámaiságot pótló haragnélküliség vagy elfojtás valamiképpen egy etnokulturális sérülékenység szükségszerű tüneteit villantja föl, de indulat helyett mintegy kedélyes gyásszal, a meg-nem-engedődő harag helyetti föloldásban tálalja mindazt, amit korántsem az elfogadás diktál. A saját emlékfoszlányokban kisajátított és megörökölt, tovább vitt és 1956-os disszidáláshoz vezető úton túl mintegy tartósított életélmények ilyen formában feltárása talán épp a beszélőközösség, az emlékező intimitás megszólaltatása révén a magmaradt társadalmi feszültségeket oldja föl. S teszi ezt épp olyankor, midőn e feszültségek közel olyan életteliek, mint Daisy gyermekkorában voltak.

Rövidebben megfogalmazva: lehetett volna talán az emlékalbum fotóit arra használni, amit Birnbaumegykor GraciaMendez sorsában a túlélők esélyének kultúratörténeti körvonalaival pontosított, s most, a történeti antropológia esélyét mintegy szándékosan elvetve, az emlékezés terhét közszemlére bocsátvaír a zsidóságról és a világról, immár mentség nélkül pusztuló sorsok kitettségéről.

Méltó, és alázatoskodás nélkül is tiszteletet kihívó könyv. Mindenkinek, akinek erre szüksége van vagy lehet. S amíg lehet.