Ki és mit olvas, miért és mikor…? Ki dönti/döntheti el, hogy ez olvasás, tájékozódás, kommunikációs igény, bezárulás vagy magányoldás éppen?

Kerül-e összhangba az ember az olvasmányaival, s ha nem regény ez, hanem szakkönyv, vajon rejlik-e lehetőség a találkozásban valami vitára, kontraszt átélésére, véleménykülönbségre, összhangra, okulásra, gyarapodásra? S vajon tényleg ez kell-e, s nem inkább az öntévesztés, ámítás, beleérző-képesség mozgatása, tájékozottság próbája…?

Össz-válasz helyett: egy ajánlat. Bármikor olvasható – de megerőltet, tesztel is türelmet – de meg is erősít, s gondolkodtat –, de megfélemedni is elősegít. Jövendő világunk ez, vagy egyike a lehetséges jövőknek – esetleg inkább távoli, s jó is hogy eléggé távoli valóságok summázata…?

Igaz, már pár éve jelent meg, de kevesen citálják, s még kevesebben ajánlják ezt a kötetet. Mert kínos világok ábrázolója? Mert érthetetlen másság és távolság veszi körül? Vagy mert semmi sem veszi körül, csak fennsík és tengeri kalózkodás híre, békétlen népek folytonos háborúja, s menthetetlen szegénység…?

Nehéz ezt rövidre fogalmazni. Szomália esete és esélye[1] egy afrikai világban elvileg épp annyi kellene legyen, mint a földrész másik partján fekvő Nigériának vagy Egyiptomnak, Marokkónak vagy Zambiának. Az egész földrészre szinte az jellemző, hogy a lakosság fele 15 és 64 év közötti, másik majdnem fele kiskorú, s a maradék két-három százalék öreg. De míg a 150 milliós lakosságú Nigériában tíz Magyarországnyi terület áll rendelkezésre és roppant sokféle erőforrás kínál kiaknázást vagy piacot, addig Szomáliában hét Magyarországnyi területen 9 milliónyian élnek, és természeti erőforrások nélkül, a művelhető földterület pedig az ország felszínének 1,6 százaléka. Vagyis: esélyek egyenlősége, s emiatt a történelem kihívásai úgy mások, hogy már sosem is lesznek egyebek, de még kevésbé egyenlőek. A térképen kivívott helyet tehát a folytonos változások mellett a stabil mutatók kiegészítője, a pillanatnyi szerepkör is meghatározza – Marokkóét ugyanúgy, mint Dél-Afrikáét, Kenyáét hasonlóképpen, mint Szomáliáét. Utóbbi esetében a rangos pozíció egész történeti korok hosszán át a „kapuőri” szerep, a vámszedői esély, a „mesés Kelet” felé ívelő utak kanyarulatában álló tengeri partvonal.

A kötet tíz fejezetében a főszereplő államot az Arab-tenger, Indiai-óceán és Adeni-öböl háromszögében fekvő, szinte éles rinocérosz-szarvként a távolabbi Keletet fenyegető, a Vörös-tenger felé vezető vízi utakat sarcoló, s talán Etiópia, Eritrea, Szudán, Kenya minden keserűségét a védtelen sérülékenység formájában hordozó államalakulat utóbbi negyedszázadára „szűkíti” le a két szerző. Ez idézőjel azonban nem csupán a mélyebb és „tágasabb” térségtanulmány fejezetsorát jelzi, hanem azt a történeti, etnopolitikai, migrációs, nemzetközi kapcsolati, hadászati és biztonságtudományi spektrumot is, mely nem helyettesíthető laikus politikatudományi vagy tájnéprajzi következtetések kigyűjtésével.A kötet szerzőpárosa viszont mindezen tudásterületek szükségképpeni alkalmazására is kísérletet tesz. S tesz nemcsak azért, mert a szomáliai „események” sajtóanyaga, a biztonságpolitikai kurrens kérdések és katonai diplomáciai történések folytonosan ki-kivezetnek Szomáliföld völgyeinek és fennsíkjainak, tengerpartjainak és a szövetségi köztársaság, a többségi, az iszlám és a független területek lakosainak helytörténetéből. Hanem mert mindezeknek az 1990-es évektől újságcímlapokra kerülő gyászos híranyaga szinte folytonossá vált lázadások, helyi háborúk, merényletek, robbantások, kalózkodások eseménysoráról értesít, s csupán igen elvétve ennek ellenkezőjéről. Szomália a nemzetközi politikában, térség-diplomáciában, földrész-közi kapcsolatrendszerben egyaránt a válság-övezetek közötti rangja alapján pozícionált állam, melynek politikai eseménytörténetét, s ennek drámai alakulási folyamatait legtöbbször a „Nyugat csődje”, az Amerikai Egyesült Államok kudarca, a lebénult ENSZ és a hatástalanul megoldásokba feledkező Európai Unió totális hatástalansága szavatolta.

A könyv hátoldalán mintegy ajánlásként hangzó szöveg szerint „Marsai Viktor és Hettyey András ezekre a kérdésekre igyekeznek választ találni ebben a kötetben”, leginkább azt kutatva, „melyek azok az okok, amelyek ide vezettek, és hogyan élnek az emberek Afrika Szarván?”… Az 1991 óta eltelt időszak, de főleg az utóbbi néhány év változásait „óvatos optimista” minősítéssel szemlélő szerzők végül is happy ending-gel zárják a művet, megértő belátással értékelik a fejleményeket „különösen az új szomáliai kormánnyal kapcsolatban, amelynek jó esélye van e tragikus sorsú ország stabilizálására”.Kritikai olvasatban ugyan főképp másodelemzésnek tetszik ez a mű, noha a Szerzők helyismerete, terep-élményei és magabiztos áttekintő képessége hitelesíti a gazdag szakirodalmi, sajtó és más forrásanyagot, de ezekből nem a(z élet)veszélyes gyémántok ismeretterjesztő krimije hangzik ki, hanem a rálátás szándéka, hogy „a magyar olvasó egy olyan tudományos igényű ismeretterjesztő munkát kapjon a kezébe, amelynek segítségével egy átfogóbb, teljesebb képet kaphat az Afrika Szarván zajló eseményekről”. Az események képe, a történések rendje és anarchiája persze folytonosan „bezavar” a tudományos távolságtartásba – de ez korántsem okoz a Szerzőknek hiányérzetet. Inkább azt igyekeznek tudatosítani, hogy a történések (melyek „hiteles” megjelenítése lényegében reménytelen és óráról órára változó is) az ókor óta nyomon követhető „rendje”, a helyi civilizációk összecsapása korántsem pusztán földrészközi vagy civilizációs konfliktusokkal magyarázható, hanem mindazzal a napra nap változó helyi világgal, melynek az elmúlt 25 évben mintegy félmillió ember esett áldozatául, és egymillió menekült időz a szomszédos országokban, hogy további 1,3 millió belső migráns élethelyzetéről már ne is szóljanak.

A fiatal szerzőpáros valójában „köztes műfajú” opuszban tárja föl egy állami szervezetrendszer összeomlásának, az etnikai, gazdasági, szegénységi, szárazsági és klánrendszeri, iskolázatlansági és menekültügyi, radikalizált és terrorizált népességre vonatkozó forrásokból táplálkozó áttekintés alapkérdéseit – olyan politikatudományi szakterületi problematikaként bemutatva mindezt, amire a mainstream politológia, az akadémikus távolságokból „valóságképet” alkotó szaktudományok többsége csak elvétve vállalkozik. De éppen ezért az inter- vagy multidiszciplináris megközelítés megannyi előnyével találkozunk kötetükben: a szegénység- és megélhetés-történeti áttekintést az ókori egyiptomi krónikákban már szereplő térség vallás- és rétegződés-képlete hatja át, a gazdasági térségvizsgálatot a szomszédos államokkal összefüggő, vagy a polgárháborús ország belső problémáinak megoldását célzó amerikai beavatkozás és etióp megszállás következményeit tekintve végzi el; kitekintést nyújt az államiság nélküli, helyi klán-rendszerekre épülő társadalom belső rétegződése, az eredményes kormányzás hiányából fakadó polgárháborúsválsághelyzet értelmezése felé is. Bőséges illusztrációt kapunk az anarchiába és polgárháborús konfliktusokba torkolló gyarmatosítási előképekből, a nemzetközi helyzet és a belső gazdaság összefüggéseiből, a radikális iszlám előretörésének és térfoglalásának, vagy a nemzetközi terrorizmus helyi változatainak, lecsapódásainak jelenkortörténetéből is. A külkapcsolatok sokrétű vázlata és eseménymenete (lényegében fejezetenként) folytonos állapotábrán mutatja a térségben meghatározó súlyú és nagyságú (kilencven milliós) Etiópiával, számos arab és muszlim sejkséggel, az Oszmán Birodalommal, a kenyai fenyegetéssel, Eritreával és időről időre az európai (olasz, francia, angol) megszállókkal vagy gyarmatosítókkal folytatott küzdelmeket, melyek mintegy nem mellékes következménye volt, hogy 1991 és 2012 között kimúltnak tekintett államszervezet nem volt képes ellenállni a külső szuverenitást a belső önállóság-hiány terhére kiépítő törekvésekkel szemben. S hogy ebben a meghatározó periódusban kalózok, szárazföldi hadurak, terroristák, vallási fanatikusok, érdekkörökre osztott politikai vállalkozók találtak rá a maguk legsikeresebb terepére, azt már szinte nem is érdemes a központi kormányzat cselekvés-képtelenségével magyarázni, a helyzet maga elsősorban ezek részletrajzából ismeretes. Sikeres játékfilmek, fotókiállítások, a nemzetközi sajtó lenyomatai, nemzetközi szervezetek segélyakciói, béke-műveletek és konszolidációs programok, ENSZ-jelentések és anarchia-analízisek könyvtárnyi anyaga illusztrálta mindezt, államkudarcok és partnerségi konfliktusok irdatlan tömege kísérte mint folytonos históriát vagy mint a globális terrorizmus egyik kiemelt hadállását – a kötet utolsó harminc oldala egyetlen, megszakítás nélküli forrásjegyzék, melyből cím szerint is ömlik a vér és reménytelenség, nemzetközi bénultság és morális döbbenet.

Tíz világos fejezet, jól áttekinthető struktúra, esemény- és jelenség-értelmezések fölépítménye… Kérdések és kérdéskörök a hatalom mechanizmusai, a konszolidáció perspektívái, az elmúlt öt esztendőt jellemző átrendeződés állapotrajza és az esély-keresések kísérletei, verziói mentén. Meg egy kis reménységgel, hogy talán minden sok-milliós gyilkos áldozat véget ér valaha…

Fontos szakkönyv ez, nemcsak afrikanistáknak, békefenntartóknak, valláskutatóknak, egyetemes vagy nemzetközi kapcsolattörténetet elemezni hajlamosaknak. Hanem mindenkinek, akiben a megértő humánum a tisztánlátás igényével, a sokszor megmagyarázhatatlan történések értelmezésének lehetőségével találkozik. Nemigen szokásunk távoli földrészek emberközeli nehézségeit a magunkénak átélni, a reménytelenség perspektíváit a lehetséges látószögek közé emelni, sem a partnerség, szolidaritás vagy kölcsönösség alapján beleérző lelki játszmákba kezdeni. De annak átlátásához, hogy például a fél Európát átható migrációs kérdések mögötti eseménymenetet, a kibocsátó országok migrációs folyamatainak okait, a befogadás lehetőségét immár ezen a fókuszon keresztül képzeljük el, talán ez a könyv is komoly spektrumot kínál. Civilizációk közötti, civilizációk alatti és civilizációkon túli világokat láttat. Már ameddig egyáltalán elláthatunk ebben az összecsapásoktól hangos és félelmes világban.