Amikor 2016 júniusában pontot tettem a Földes Jolán regénye kapcsán írt olvasónaplóm végére és az élménytől megilletődve polcra helyeztem a karcsú könyvet, nem gondoltam, hogy a különös párizsi – szellemi – kalandnak ezzel még koránt sincsen vége.

Pedig akkor már tudtam egyet s mást az írónővel kortárs Megyery Sáriról, aki színésznőként, majd íróként maga is az emigráns-sors fanyar kenyerét ette, s nagyjából át- és megélt mindent, amin a szülőföldjükről elszakadt hontalanoknak mindenkoron törvényszerűen át kellett menniük.

Csak éppen azt nem tudtam, hogy a két írónő között szoros baráti kapcsolat volt hosszú éveken át.

„Az anglomániámmal teli éveimben egyre jobban összebarátkoztam a Londonban megtelepedett Földes Jolánnal. Nagyon kedvesen fogadott, annál is inkább, mert a férjem, a párizsi Les Édition de France irodalmi igazgatója, régi híve volt, s egyre-másra adta ki az angolból franciára fordított műveit” – írja 1984-ben megjelent Játékszerelem (Emlékek és portrék) című művében a nyolcvanadik életévén túl is alkotói energiákkal teli Megyery Sári (aki nem mellesleg, a harmincas évek közepén, egy ideig József Attilával együtt szerkesztette a Szép szót...), s ez a tanúság azért is értékes az utókor számára, mert a két írónőt, bármily tehetségesek is voltak, az irodalmi élet korifeusai annak idején egyáltalán nem vették túl komolyan (a néhány kivétel még csak erősítette a szabályt).

Megyery Sári esetében, akit pedig mértékadó tekintélyek igen értelmes, tehetséges fiatal ígéretnek tartottak, sokat nyomhatott a latban az az életforma, amiben családjának nagy bánatára filmszínésznőként vált ismertté. A középosztálybeli Megyery Sári – apja ügyvéd, anyja nemesi származású, nénje sikeres újságíró – fiatalon a színészet és az irodalom között vacillál, végül a pályaválasztás mérlege Rózsavölgyi Kálmán és színésziskolája felé billen: a kis Sári, a család szemefénye a világot jelentő deszkákat választja; csakhogy beiratkozásának évétől kezdve az iskola növendékeiből filmszínészeket képeznek, Sárit is kiválogatják, méghozzá a nagy Beregi Ottó partnereként egy Jókai mű megfilmesítésének fő szerepére (Mire megvénülünk), de apja kérésére ezt az életformát csak olyan körülmények között vállalhatja, amennyiben a filmiparban kizárólag felvett művésznevet használ. Ekként lesz belőle, apja ügyvédi karrierjét védendő, Sacy von Blondel, s e művésznevet használja később akkor is, amikor a csillogó, de csöppet sem biztos filmszínésznői karriernek hátat fordítva, az újságírói munkának (mindenek előtt a Színházi élet munkatársa), majd a költészetnek szenteli az életét.

Írói megnyilvánulásaiban elsősorban a szókimondó őszinteség, az ösztönös nyíltság  ragadja meg az olvasót, s győzi meg akkori két jeles mentorát, Kosztolányi Dezsőt és Karinthy Frigyest arról, hogy Megyery Sáriból érdemes írót faragni.

Karinthy egyenesen fölveszi a csinos, s egy filmszerep kedvéért elsőként plasztikai műtéten áteső magyar dívát az Így írtok ti előkelő szerzőtársaságába, s paródiát készít róla, amelyet azért érdemes idézni, mert egyként benne van a tehetséges költőnőnek szóló rokonszenv és szigorú bírálat kettős hangja. (Amikor ez kettejük között szóba kerül, a nagy gúnyolódó tréfamester ekként vigasztalja a csinos lányt: „Rosszat nem gúnyolok soha.”)

MEGYERY SÁRI

Ma azt hitted, boldog vagy

Sacy von Blondel

Ma lementem reggel

Könnyű ruha volt a derekamon

Libegett és fölfelé fújta a szél

Alulról,

Mentem és azt hittem, nagyon boldogtalan vagyok,

Nagyon boldogtalan,

Mert mindenkitől mindent el kell vennem,

A gazdagtól a pénzt, a széptől a szépséget,

A koldustól az alamizsnát

És elszedni és harcolni

És nem bánni, dögöljenek meg

És haljanak meg értem,

És jött a szőke fiú

És köszönt és elpirult,

És egyszerre úgy éreztem, hogy nagyon boldog vagyok,

Nagyon boldog.

S mindenkinek mindent odaadok,

A ruhámat a derekamról,

Odaadom a szélnek, mert úgy akarja letépni.

A pénzt a szegénynek,

A csúnyának a szépet

És mindent, amim van

És aztán meghalok érte.

(Karinthy Frigyes: Így írtok ti)

Sacy von Blondel verseiben egyáltalán nem titkolja, hogy szíve szerint őszintén szimpatizál a másik nemmel, pontosabban: hogy nem veti meg a jóravaló, rokonszenves férfiak széptevő rajongását, s ennek hitelesen hangot is képes adni. Zilahy Lajos az első, akinek kemény szavú ösztönzéssel sikerül őt rávenni, hogy kötelezze el magát végleg az irodalom mellett, természetesen a saját nevén, s attól kezdve Megyery Sárit hivatalosan is jegyzik a magyar irodalom történetében.

Addig azonban két ízben is, 1934-ben, majd 1935-ben el kell még viselnie egy féltékeny kékharisnya, Babitsné Tanner Ilona nemtelen, Nyugat-beli támadását ( Török Sophie: Megyery Sári: És könnyűnek találtatott. Nyugat, 1934. 19. szám; Török Sophie: Sacy von Blondel / Megyery Sári versei. Nyugat, 1935. 10. szám). E recenziókba bújtatott kritikákban az ugyancsak tehetséges, de családi nexusai révén könnyen kánonon belül került tehetséges költőnő szabályosan kiebrudalná az irodalom féltve őrzött udvarából az ösztönösen is riválisnak vélt Sacyt. De nem elégszik meg azzal, hogy nyilvánosan elveri rajta a port: kritikája azoknak a neves képzőművészeknek sem kegyelmez, akik szerinte a tehetségüket Megyery Sári versköteteinek illusztrálására „fecsérelték” („Egyik kötetben Szőnyi István szép aktjai pompáznak, bár a lokálhangulathoz kissé régimódias vonalakkal; a másik kötetet Molnár C. Pál illusztrálta, láthatólag szívesen illeszkedve a költőnő sikamlós elképzeléseihez...”).

Ámde az ilyen fajta praktikák nem tudnak gáncsai lenni egy karakteres írónő szépen ívelő karrierjének: a Színészkönyvtár című honlap szócikke nyilvántartja, hogy „Szabó Lőrinc a mestere, hosszú órákon keresztül beszélik meg a szakma minden apró kis részletét, Sári kéziratainak első olvasója is ő. Apró betűvel megjegyzéseket fűz egy-egy szó kapcsán, bizonyos szavakat áthúz, más soroknál felkiáltójellel élve kitüntet, egyszóval lektorál. Idővel aztán Megyerynek már nem lesz szüksége lektorra, de a barátság mindvégig megmarad. József Attila is személyes barátja, számos alkalommal húzza meg magát Sáriék lakásán. Márai, Illyés Gyula, Erdélyi József, Szép Ernő, Kemény Simon, a kor jelesei, mind-mind kedves barátokként üdvözlik minden megnyilvánulását.”

Mindez azonban még Budapest világa.

Még csak az a pillanat, amikor választania kell a színészet és az irodalom között. És Megyery Sári jól választ.

Nagy sikert arató, 1977-ben megjelent önéletírásának értékelésekor Keresztúry Dezső ekként méltatja e rendhagyó irodalmi pályát: „Nem készült írónak s nem is lett jelentős író, bár munkássága eléggé terjedelmes, és nem rekedt meg a kis haza határai közt. Nem lehetett vezető szenvedélye a színészet sem, hiszen egyébként – egykori okos sztárként – mégiscsak volna valami mondanivalója az egykori film alkotói világáról. Inkább csak segítették e foglalkozások abban, hogy lerázza családja, társasága, belé nevelt világnézete korlátait, hogy szabad legyen a maga kockázatára, gyönyörére és gyötrelmére.”

Megyery Sári akkor jegyzi el magát és sorsát Földes Jolán és még annyi magyar költő—író szerelmetes Párizsával, miután édesapja meghal, s a Színházi élet-et, amelynél dolgozik, a Horthy-hatalom betiltja. 1938-ban úgy néz ki, egy regényét kiadja Párizsban a Les Éditions de France; igazgatója nem más, mint az az André Lang, aki hamarosan az írónő férje lesz, és aki mellett Megyery Sáriból Párizsban élő regényíró válik.

Hogy miért kimondottan fontos ez az életrajzi vázlat, kiderül ama tényből, hogy Megyery Sári legmaradandóbb műveit, köztük az Én is voltam jávorfácska című önéletírását Párizsban veti papírra. (A „jávorfácskát” kiegészítve tetőzi be a már említett Játékszerelem).

Babitsné egykori szűkkeblű, kicsinyes áskálódása szerencsére lepergett róla, s a memoárt ért általános irodalmi elismerés bizonyítja: Megyery Sári nem kielégítetlen exhibicionizmusát plántálta át irodalomszeretetébe, hanem vérbeli alkotóvá vált, mert volt egyéni, merészen felvállalt mondanivalója a nőnek a társadalomban betöltött szerepéről.

Megyery Sári századának sokféle színterén élt szemtanújaként, hitelesen vall arról a korról, amely Földes Jolán életművét is életre hívta. A könyvről 1978-ban írt kritikájában Keresztúry Dezső megállapítja: „Különös erényeként említem, hogy a kékharisnyaság árnyéka sem érinti; ezért is nem beszélt arról, amihez nem értett s ami nyilván nem is nagyon érdekelte: a szakma elméletéről és gyakorlatáról. Az élet volt igazi eleme. Az életregény fő színhelyei: a Monarchia társhatalmából kis törmelékországgá morzsolódott Magyarország, főként Budapest, a weimari Németország nemzetközi forgatagában örvénylő Berlin, a háború nyomorában elmerülő s lassan újra magára eszmélő Párizs, ahol ez a viharosan túlérzékeny temperamentum végre megnyugodott, erőt gyűjthetett rá, hogy számot vetve magával megvonja élete mérlegét. Hiúság nélkül, őszintén és vonzó költőiséggel végezte el ezt a számvetést. Az Én is voltam jávorfácska ezért is több pusztán érdekes történelmi emléknél. Megyery Sári személyes műalkotássá formálta életét s ennek tükörképét mutatja be olvasóinak.” (Egy életmű tükre – Megyery Sári: Én is voltam jávorfácska... c. művéről. Irodalomtörténet, 1978. 1. sz)

Megindítóan nagyvonalú gesztus Megyery Sári részéről az a mód, ahogyan a Játékszerelem egy külön fejezetében felidézi a „világgyőztes”, ám távolról sem „világszép” írótárs, Földes Jolán alakját. Nem hallgatja el férje, André Lang csöppet sem esztétikai szempontú vélekedését: „Kár, hogy ez a zseniális asszony, aki vagyonokat keres a műveivel, nem tesz valamit a csúnyasága ellen” ... „Soha se felejtem el, hogy 1938-ban, amikor a Pour toi című könyvem kiadása ügyében, mint ismeretlen, először jelentkeztem nála, mielőtt beléptem az irodájába, fél füllel hallottam, hogy odasúgja a titkárnőjének: „Ez is olyan ijesztő, mint a Földes?” (Nyilván, abban a tévhitben, hogy a magyar írónők mind csúnyák.) „Nem, ez feltűnően csinos” – súgta vissza a kérdezett, mire én gyanútlanul, arcomon a leghódítóbb mosolyommal belibegtem.”)

A szépasszonyság, a megjelenésével együtt járó szerethetőség természetes életeleme Megyery Sárinak – bizonyság rá az a De uraim!... (Könyv férfiaknak) címmel 1941-ben megjelent, meghatározatlan műfajú „csevegő könyve”, melyben a könnyed apropó mellett a nemek kapcsolatait meghatározó súlyos terhekről és gondolatokról is szó esik, természetesen közvetlen társalgási modorban; ez a könnyednek álcázott oldottság azonban nem kérdőjelezheti meg írói kvalitásait.

Sőt, bevallott női szolidaritása is tartásosnak és csöppet sem elfogultnak bizonyul nem egy esetben – így a Földes Jolánhoz fűződő kollegiális viszonyban is. Erről is vall a már említett Játékszerelem-ben: „Valószínű, hogy én a cseppet sem hízelgő külseje mögött valami mást is megláttam Jolánban, mert mennél gyakrabban voltam a társaságában, annál kevésbé osztottam férjem nézetét. S amikor kérésemre a sikerei teljében levő írónő csillogó szemmel, kipirult arccal, higgadtan és nem túlszínezve elmondta egy-egy készülő regényének anyagát – valósággal elbűvölt a lelki és szellemi gazdagsága, emberismerete s az egész lényéből sugárzó szépsége.”

A könyvben felidézi a Londonba szakadt, élete végéig emigráns sorsra ítélt, gyönge tüdejű Földes Jolán betegeskedését, amikor az utolsó regény korrektúráját már csak ágyban fekve volt képes elvégezni. Hogy kedveskedjék neki, a Franciaországból  érkező Sári a köztük meghonosodott köszöntéssel nyitott rá barátnőjére: „A halászó macska üdvözöl Párizsból”. A kedveskedésnek szánt utalás a Földes-féle sikerkönyvre láncreakciót indít el a beteg szerzőben: bevallja, már régóta szerette volna odaadni a regény eredeti kéziratát barátnőjének, a köztük meghonosodott bizalom jeleként, ama reményben, hogy halála esetén majd visszaszolgáltatja a jogos örökösöknek.

A bizalmi gesztuson fellelkesedett, Párizsba visszautazó barátnő első dolga átolvasni a hét pepita fedelű iskolásfüzetbe írt regényt: „S mintha valami delejes fluidum áradt volna a sárgás, hártyavékony papíron halványkék vonalakkal erezett oldalakból, hogy egy magasabb rendű szépséget sejtetve, felcsigázza a képzeletet. Akaratlanul is elém idézte azt a diákos egyszerűségű kis szobát, ahol egy fiatal, még fel nem fedezett tehetség szinte vallásos buzgalommal vetette papírra ifjú szívének vágyait, keserveit anélkül, hogy sejtette volna, hogy kimagasló művet alkot... Most, hogy a füzetek igézetének hatása alatt egy szuszra újra elolvastam az úgyszólván klasszikussá érett kis könyvet, csodálkozással állapítottam meg, hogy az író szemlélete, alakjainak megrajzolása, a lélekelemzés mesteri pontossága, kifejezőképessége, humora, lírája az évtizedek folyamán mit sem öregedett... Az 1920-ban Párizsba szakadt emigrációs társadalom életformája, szenvedése, problémája nem a tegnapé, és ma is kísértetiesen ismerős. A téma nem új, de azt hiszem, ezt a hányatott életet, találóbban, egyszerűbben és őszintébb eszközökkel kevés író érzékeltette.” Megyery Sári bátran odaállítja a művet a később született Henri Troyat Les exilés (A száműzöttek) és Halász Péter Második Avenue című regényei mellé.

E ponton aztán valami igen furcsa dolog történik: a mintegy ötven évvel ezelőtt kelt szövegben Megyery Sári véghezviszi majdhogynem ugyanazt a lelkes „elmesélést”, amit előbbi olvasónaplómban magam is jóhiszeműen elkövettem, mintegy kiemelve a Földes Jolán felidézésre méltó sorait, az ő hiteles szavaival hangot adva a megrendüléses olvasmányélménynek, amely az emigránssorsot hosszú távra szóló tanulságaival együtt érzékletesen visszaadja.

Majdnem szóról szóra, ugyanazok a passzusok keltik föl a kéziratban elmerülő írónő figyelmét A Halászó macska uccájá-ból; ugyanúgy képtelen ő is közvetve felmondani az olvasottak lényegét, mint én; mesél és idéz, mint egy nagy, sorsdöntő utazás megszállott szemtanúja—átélője, szinte látni, ahogy pirul és lobog arcán a leplezetlen érzelem, és fennhangon olvassa a könyvet, mert örömét leli benne, meg azért is persze, hogy kedvet csináljon hozzá, meg hogy ő maga is pontosabban definiálhassa az emigráns-sorsot, amelyet él, és amelytől ha fegyelmezetten is, de szenved;  sorra veszi a Földes-regény valamennyi fontos szereplőjét, értelmezi életútjukat, megrendíti az univerzálissá tágult, mindenkit felrázó emigráns-temetés leírása... Majd, mikor már kifogyott a mesélni valóból, azon tűnődik: Földes Jolánnak vajon miért csak ez a könyve volt akkora világsiker, mert hiszen „káprázatos beérkezése után nem pihent meg a babérain, és szerződése értelmében a londoni Hutchinson Kiadónál évről évre jelentette meg kitűnő regényeit... de hiába változtatott formát, stílust, keresett, kísérletezett, a kiadója csaléteknek, hasznosnak találta rábiggyeszteni minden egyes új könyvére pályadíjas könyvének címét, fantasztikus példányszámát.”

Ez a jószándékú, de ízig-vérig merkantil fogantatású kiadói árukapcsolás lehet az oka annak a paradoxonnak is, amire Megyery Sári fölhívja a figyelmet: aki olvasta a regényt, az érzelmileg hosszú távon kötődik a kuriózumnak számító, legendás sikátor világához, szívesen keresi föl a történet helyszíneit. Aki viszont csak egyszerűen éli és lakja Párizst – zugszállodák vendégei, boltosok és járókelők – s benne a halászó macska utcájának környékét, azoktól hiába kérdezte, „akad-e valaki, akinek sejtelme van az időtlen s mindössze két házsorból álló, keskeny kockaköves utcához fűződő regényről. Persze nem volt! Csak bámultak rám, mind a bolondra...”

Bezzeg a turisták! Akiket egyenesen azért szállított oda a rendelkezésükre álló autóbusz, hogy a világhírű regény színhelyét viszont lássák.

Írása végén magától értetődő, természetes javaslattal állt elő Megyery Sári: „A valamikor a halhatatlanság felé induló írónő ha többet nem is, de azt megérdemelné, hogy a jóformán ismeretlen, de regényével az érdeklődés középpontjába került kis utcában legalább egy emléktábla jelezze a nevét.”

Sajnos, javaslata épp úgy papíron maradt s könyvével együtt pókhálós feledésbe merült, mint a két tehetséges magyar írónő teljesítményének emléke és valós értéke.

2016. november 9.