Egy székely falu üvegcserepei


-A A+

(Cseke Gábor olvasónaplója)

Szeretem a Balázs Lajos néprajzi munkáit. Közülük is leginkább a monográfiáit. Azokat a vaskos, alapos, minden mozzanatra figyelmesen tekintő köteteket, amelyek szülőfaluja, Csíkszentdomokos legalapvetőbb sorsfordító rítusait - születés, házasság, halál, nemiség - térképezik föl pontosan, nagy beleérző készséggel és rokonszenvvel. Könyvei tárgyalásmódján érződik, hogy valósággal beleszerelmesedik vizsgálatának tárgyába, mintha nem is ő választaná ki azt, hanem a téma nyúlna utána - makacsul, végzetesen. Olyan ritka kutatói függőség ez, ami elől nincsen menekvés.

Ahogyan szaporodott monográfiái sora (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Kriterion, 1994; Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 1995; Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 1999; Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, 2009; II., bővített kiadás 2010), úgy nőtt Balázs professzor szakmai presztízse, s vált munkássága a néprajztudomány egyik hivatkozási pontjává, ahonnan ma már bőven merítenek, amelyhez visszanyúlnak, amivel érvelnek. Kedvelem a szerzőnek a teljesség köreit megrajzolni vágyó, azokat tágító szándékát, ami módszerként gyakorolva túlmutat a szigorúan vett szakmán - a népi életmód egész összefüggésrendszerét megcélozza.jan161 ritualis fedolap

Amíg ide eljutott, Balázs Lajos egy sor résztanulmányban, ún. „műhelyforgácsban" közelítette meg kedvenc témaköreinek egyik-másik vetületét. Szakpublikációinak, illetve népszerűsítő, gondolatébresztő, elméleti megközelítéseket boncolgató esszéinek száma igen tekintélyes, s egyként megtalálhatók az erdélyi, illetve az anyaországi és más külföldi folyóiratokban, s nem egyszer a tömegérdeklődésre számot tartó napilapokban. Az csak természetes, hogy e tanulmányok és esszék legjavából, a székely-magyar jelképkultúra vizsgálata mentén született, időben az ezredforduló évtizedeire tehető elemzéseiből most konvergens kötetet szerkesztett, amit immár nem a nagy közös téma monografikus becserkészése, hanem a következetes szemlélet, a rituális szimbólumok iránti fokozott érdeklődés fog egybe. (Rituális szimbólumok a székely–magyar jelképkultúra világából. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2012.)

Szabadulnék a gondolattól, de mindegyre egyfajta fordított időszámításban találom magam. Az összefüggésükben is önálló, hosszabb-rövidebb tanulmányok azt az érzést keltik bennem, mintha egy író alapvető munkái után most a műhelyforgáccsal, a tollpróbával ismerkednék. Minden a helyén, a bizonyítások rövid lefutásúak, lekerekítettek, s ha természetszerűleg hiányosak vagy elnagyoltak, mindig ott a szerzői magyarázat: rendszerint alkalmi írásokról van szó, amelyeket inkább csak meglegyint a kutatói szellem, a nekirugaszkodás is többnyire képletes és csak a következtetések kedvéért bizonyító szándékú. Dr. Balázs Lajosnak a könyvhöz fűzött szerzői-szakmai vallomása, az eligazításon túl arról árulkodik, hogy valamiféleképpen megpróbál visszatekinteni a pályájára, és ezt a gyűjteményt, erényeivel és hézagaival együtt, életművének részeként kívánja polcunkra helyezni, időben korábban megjelent monográfiái mellé.

"Tudatos törekvésem, hogy számba vegyem a székely-magyarság egy karakteres közösségének jelképalkotó műveltségét, vagyis metaforikus, analógiás látását, leleményes pragmatizmusát és elvonatkoztató képességét, amellyel az egyetemes és lokális tárgyakban, dolgokban, eszközökben meglátja a sorsfordulók - születés, házasság, halál - különböző helyzeteivel, mozzanataival kapcsolatos egyetemes és lokális emberi vágyait, céljait, érdekeit, eszmeiségét, üzenetét, visszautasításait, tagadásait, félelmeit... A rituális szimbólumok, a szimbolikus rítusok a vágy rítusai. Az emberi vágyak elérésének mágikus eszközei is, az emberi vágyak beteljesülésének remény-rítusai."

Csakhogy mindezt a most megjelentetett gyűjtemény hol adja, hol meg kitér előle. A válogatás nem elég szigorú, a könyv egy részét mintha kikezdenék az inkább alkalmi írások, a gesztus-értékű közlemények. A meghatározó nagy témakörök vezérfogalmaihoz rendelt fejezetek mellett a Más témák elnevezésű rész mintegy kényszerűségből sorolja be maga alá mindazt, ami az alapvető emberi rítusok közül látványosan kilógna.jan162 agsiratas boerlenkilona

Itt kapott helyet különben az a tanulmány is, ami a legszélesebb olvasói érdeklődésre tarthat számot, s amely ennek az olvasónaplónak is fokozott értelmet adott, irányt szabott. Ez pedig a Mit ér a népi kultúra a globalizáció korában, s elgondolásom szerint - bármennyi vitám is akadna vele - ott lenne a helye a kötet élén, hogy ne tűnjék mellékes állásfoglalásnak, hanem a székely-magyar néprajzos legszemélyesebb, szenvedélyes hitvallásának. Amit még akkor és úgy is tisztelni kell, ha számos kérdőjelt ébreszt az emberben.

Emlékszem, hogy egy közel tíz évvel ezelőtti szabad előadásában dr. Balázs Lajos a zsögödi Nagy Imre képtárban 50-60 főnyi közönségének szegezte a témát, és akkor még ő is inkább csak a kérdezésnél tartott. Nagyon is értettem akkor az ő álláspontját és a deklaratív megállapításoktól való ódzkodását... Úgy éreztem, hogy az ő helyzetében egy kutató, akinek tevékenységéhez a népi kultúra és életmód szolgáltatja az éltető anyagot, szinte kötelező módon marad a háttérben s éri be a kérdezéssel, mert ha túlságosan is nagyon köti az ebet a karóhoz, mindjárt azt vethetik a szemére, hogy persze, mert a saját malmára hajtja a vizet. Mivel nem igazán jó választás a saját ügyünk érdekében agitálni, riadót fújni, ugyancsak kiszolgáltatott helyzetben van mindenki, aki hozzá hasonlóan a népi kultúra fenntartásához kötötte mindennapi egzisztenciáját. Akkoriban elmélkedő cikkben próbáltam meglelni magam számára a megnyugtató válaszokat, s az igazságnak tartozom azzal, hogy tovább is idézzek belőle: "Ki tegye meg helyettünk, ha mi illemből félreállunk, és senki sem vállalja fel azt, ami számunkra életbevágó? Netán hagyjuk bátran a maguk mentére a dolgokat, mondván, hogy a természet és az evolúció mindig biztosította a bonyolult világegész fenntartásához szükséges egyensúlyt, amelyben a kultúrák is fontos szerepet játszanak?"

A kötetben olvasható szöveg nyitottabb és kevésbé tépelődő, konkrétumokban is jóval gazdagabb. Dr. Balázs Lajos autentikus néprajzos hitvallása olvasható e tucatnyi lapon, vezérfonala: a globális kihatású világban minden áron meg kell őriznünk a bennünket definiáló népi kulturális értékeket, még akkor is, ha azok látszatra egyfajta konzervativizmust jelentenek egy általánosan korszerűsödő valóságban. Ezeket pedig így lehetne köznapi szimbólumokkal megfogalmazni: a népdalt, a néptáncot, a népviseletet, a népművészetet, a jelképértékű szokásvilágot, mindazt, amivel manapság a néprajz foglalkozik és amit népi értékekként meghatároz.

Nagy hangsúlyt fektet dr. Balázs annak bizonyítására, hogy kiváló, világszintű kulturális teljesítmények jöttek létre, s nem csak a magyar kultúrában, a népi értékek integrálása révén a magas művészetekbe. Bartók, Kodály, Eminescu, Enescu munkássága kiragadott példák egy világot lefedő, széles palettáról. De ahhoz, hogy meggyőző legyen, a szerzőnek ismert és az olvasóhoz lélekközeli érvekkel kell előlépnie annak bizonyítására, hogy egyetemes értékeket elsősorban nem az uniformizált élmény- és szokásvilág termel ki, hanem az egyetemes érvénnyel kisugárzó sajátosság.jan163 bekontyolas

A szerző által felhozott példákból, élethelyzetekből egyértelműen az derül ki, hogy tájainkon, bár az átmenet köztessége tapasztalható, még nincsen veszve minden. A néprajzos, ha módosult életközegben is, a jelenhez igazított szokásrenddel, még mindig megtalálja - igaz, szűkebb körben és romló hitelességgel - azt, amit kutatóként megörökíthet, feldolgozhat és az utolsó pillanatban még elhelyezhet egy virtuális múzeumi tárlóban. Sőt - így a tanulmány egyik igen időszerű és eredeti alfejezete -, az egykori szimbólumok adott körülmények között új rendeltetést nyerhetnek, egykori rítushordozó funkciójuk megszűnvén, átmentik magukat az időn. Ide sorolja példaképpen a székelykapu-állítás gyakorlatában beállt gyökeres változásokat, amely immár nem egy-egy szűk, zárt székely közösség életrendjének kifejezője, hanem a székely identitás egyik látható, kifejező erejű szimbóluma - nem csupán a Székelyföldön, hanem mindenütt, amerre csak a világon a székelység kapcsolatrendszere elismerő partnerre és támogatóra talál. Ilyenkor nem éri be a tényszerű megállapítással, hangjában felforrósodik a pátosz, ahogy a székelykapuval lefolytatott jelenkori "csendes forradalmat" ecseteli:

"...Annak vagyunk tanúi, hogy a székely kapu, a népi expresszív kultúra eme erőteljes és figyelmen kívül nem hagyható eleme, eredeti funkciójából kilépve, nemzeti, a Székelyföld határait túllépő szimbólummá lett. A székelyföldi falvak bejáratánál monumentális kapukat állítanak - Felsőháromszék kiemelkedő példa -, de Szék városa előtt is az áll. De ott áll sok-sok iskola és kulturális létesítmény előtt, köztereken, emlékhelyeken, Rodostón, Isztambulban, magyarországiak portái előtt, az amerikai magyarok udvarain, Lengyelországban, és ki tudja még hány helyen. A testvérvárosi-falusi kapcsolatok jegyében több székelyföldi település lakossága székely kaput ajándékozott testvértelepülésének. Székely kapun át lehet bejutni a bukaresti és budapesti nemzetközi vásárokra! Mindez akkor, amikor a román politikai hatalom azt állítja, hogy „Székelyföld nem létezik".

Hasonló demonstratív példának tartja a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kibontakozott, majd az egész Kárpát-medencében elterjedt táncház- s a hozzá kapcsolódó népzenei mozgalmat is. Egyenesen intézménynek nevezi, amely "a magyarországi és erdélyi, később Kárpát-medencei magyar fiatalokat összekapcsolja, az együvé tartozás és önkifejezés nagy emberi élményét alakítja, nyújtja."jan164 szeretozes

A népi kultúra ezek szerint mindinkább szimbolikus, identitásjelző, dekoratív szerepet vállal magára (vagy raknak a vállára?), látható, felmutatható, önmeghatározó, közösségi hagyományokat őrző értékeire végső soron igenis, szüksége van még a sportnak, a diplomáciának, az emberi kapcsolatok ápolásának, sőt a politikának is, pedig ha valami az utóbbi évtizedekben ártani tudott a kultúrának és az azt művelő, hordozó közegnek, akkor az a politika rátelepedése volt az értékek világára, annak a sarkából való kiforgatása, „beoltása", a politikai konjunktúrákhoz való igazítása vagy teljes félreseprése. A hagyományok ilyetén haszonelvű értékesítése azonban nagy körültekintést és szakmai felügyeletet követel. Ebben látom én mindenekelőtt a néprajz, a folklorisztika tudományos felelősségét, hogy mindazt, ami valamikor a közösségi élet összetartó normáihoz tartozott, megóvja attól, hogy most kritikátlanul engedjük odavetni a formalizmusnak, a giccstermelésnek, a botcsinálta "mindenhez értőknek".

Dr. Balázs Lajos munkái révén boldog ember, és szakemberként is elégtétellel tekinthet vissza megvalósításaira. Olyan jelenségeket, töredékes maradványokat, még kitapintható nyomokat sikerült megfigyelnie, regisztrálnia és elemeznie a székely népéletből, amelyek a magyar nyelvterület és kultúrközeg legnagyobb részén ma már kivesztek, feledésbe merültek, jobbik esetben betokosodtak. Tudja és vallja, hogy kutatásai során a rendtartó székely falunak már csak az idősek tudatában pislákoló emlékeit, a szorosan egymásra utalt emberi életforma szétszórt üvegcserepeit tudja csak begyűjteni. Az Ady által zseniális képbe foglalt "minden egész eltörött" (Kocsi-út az éjszakában) nem csupán univerzális, modern kori életérzés, hanem a múlt egymásba illeszkedő rendjeinek a felpuhulása, majd magába roskadása mindenféle téren. A mai egybeérő és egymásba játszó, átjárható entitású társadalmainkban munkáló, ki nem hunyt konzervativizmus görcsösen őrizne még valamit a normák merevségéből, hogy kordában tarthassa a szétfolyni, illetve egyneműsödni látszó világmasszát. Több ez a létért való küzdelemnél, bár igen hasonlatos hozzá, és úgy tűnik, hogy a múlthoz való visszatérés, a korrekciók esélyeit kínáló újrajátszás technikájához egyre inkább hiányzik a minősített tömeg. Új rend, új rituálék, új szimbólumok kialakulását nagyban gáncsolják, sértik még a múlt cserepei és a köréjük szerveződött eszmei zűrzavar. A néprajzosok a maguk során utat vághatnak ugyan ebben az iszonyú bozótban, de tudniuk kell: munkájukban nem annyira a messianisztikus igehirdetés az, ami messze hangzó és meghatározó lehet, annál inkább a Sziszüphosz áldozata és kitartása.jan165 madarasi kisangyalok adamgyula

Csíkszereda, 2013. január 13.

Senki sem iszik H2O-t

(Balázs Lajos toldalékai Cseke Gábor olvasónaplójához)

Cseke Gábor olvasónaplója békés, értelmiségi emberekhez méltó csendes, de nem egymásnak bólogató beszélgetésre késztet. Már akkor ismertem, amikor valószínű Ő sem gondolta, hogy csíkszeredai lesz, és jó pár éve úgy csíkszeredai, mint én csíkszentdomokosi immár 40 éve: kezdeti lelki, szellemi aggályait maga mögött hagyta, és ma ott látom csaknem valamennyi rendezvényen fizikai valóságában, mint érdeklődő, szemmel követő, szellemi munkájával mint cselekvő ember. Könyvemről írt reflexiói a szellem irányából jövő és arra ható lelki melegséget árasztanak; akkor is, amikor Cseke Gábor dicsér, akkor is, amikor kifogásait teszi szóvá, akkor is, amikor tovább gondol bizonyos dolgokat könyvem olvasása nyomán.

Néhány gondolatára, észrevételére reflektálok, iránta való tiszteletem jeléül.

Nem Csíkszentdomokoson születtem, és soha sem éltem ott. (Bukarestben jöttem a világra csíkkászoni szüleim szerelméből, akiket szinte gyermekként szegődtettek el a székely munkaerőt felszívó fővárosba, és ott találtak egymásra. A Bécsi döntés hozta haza Őket, és velem együtt telepedtek le Csíkszentmártonban az akkori esperes nagybátyánk támogatásával, mivel édesapám hadiárva volt. Az alcsíki falut tekintem eszmélésem szülőfalujának. Ennek ellenére kérem, ne változtassa meg a „hibát", hiszen nem Ő az első, aki csíkszentdomokosinak tart (néhány rólam írt életrajzomban is olvastam), hiszen ezt éppen bizonyságnak tekintem arra, hogy mennyire mélyen azonosulni tudtam azzal a nagyon összetett anyagi, társadalmi, szellemi, vallási, erkölcsi stb. környezettel, ahol kutatásaimat négy évtizeden át végeztem, be nem fejeztem, csak félbe szakítottam. Ez utóbbiból adódik kutatásom hézagainak egy része, amit Cs. G. joggal észrevételez.

Néprajzos karrieremet a felismert kényszerhelyzetek irányították, alakították. És hogy ezt most így foglalom össze, éppen Cseke Gábornak köszönöm. Sorsomat gyermekkoromtól (1952-ben a VII. osztályból kizártak kuláknak minősített édesapám miatt) annyira behatárolták, hogy a választás megfontolt dilemmájától soha nem tudtam szabadulni. Életelvemmé, hitvallásommá lett. Bizonyára nem állok messze Cseke Gábortól ebben a kérdésben sem. Néprajzkutatói döntéseimben a népmesei, a népköltészeti válaszút, kettős út helyzetébe számtalanszor kerültem. Mérlegeltem. Kezdetben csábított az erdélyi folklórkutatás 60-as, 70-es évek népdal-, népmese-, balladacentrikus szemlélete és gyakorlata. Engem viszont már harmadéves koromban kezdett foglalkoztatni a közösségek társadalmi szerveződése, működése abból az időből, amikor még nem voltak intézmények, törvények, szabályok. És még sem volt káosz! A törzsközösségek népekké, a népek nemzetekké alakultak. Miből nőttek ki? Ezeket feszegetve jutottam el sorra az emberi élet sorsforduló szokásaihoz. Belépő igazolványaimat a nagy bukaresti könyvtárakba (egyetemi, világirodalmi, néprajzi, állami, akadémiai) most is őrzöm. Az ott magamba szívottakkal jutottam el Csíkszentdomokosra (amelyiken hetente átjártam, hiszen Balánbányán kezdtem tanári pályámat), amelyek rávezettek, mint a geológust, a régészt a műszerei, hogy ott érdemes az ásatást megkezdeni, ott érdemes a székely-magyar társadalom teljes spektrumát megérteni úgy, hogy általános, sőt egyetemes érvényű is legyen. Hát így jött „makacsul, végzetesen" a téma, és hozza ugyanúgy a helyszín; így alakult ki ama „ritka kutatói függőség, ami elől – valóban –nincsen menekvés". Magyari Lajos egyik verssora jut eszembe, amit fejből idézek: Az utat én akartam, mert engem akart az út.

Hogy a kötet tanulmányai „műhelyforgácsok", tanulmányaim, esszéim közül való válogatás, nem tagadom. Szempontjaim azonban nem ötletszerűek: mivel a néprajznak olyan területeit érintik (elsősorban a könyveim), amelyeknek objektíve nincs vagy kevés az irodalma, de tanítani kellene (önmagunk ismeretéről most nem is szólok), viszont szét vannak itthoni és magyarországi folyóiratokban, hadd használjam ezt a szót, potyogtatva, nem vagy alig „elérhető"-k. Állításom igazolására szakmai beszélgetéseinket (kolozsvári, magyarországi egyetemeken), magas idézettségi indexemet, a hozzám irányított hazai, magyarországi, amerikai, japán, bulgáriai doktoranduszokat (valamennyit a székely szokáskultúra érdekli!!!), magyarországi néprajzi filmesek megkereséseit szakmai tanácsadásra, néprajzi események, jelenségek értelmezésére – szóval, ezeket hozhatom fel. Össze kellett szedni, ami szerteszét volt, mint a megszáradt szénát, ami közé, mit szépítsem, gyengébb minőségű kóst is mindig bevegyül. Az ún. más témák sem idegenek a tömbösített tanulmányoktól (erre utaltam is a bevezetőben), hisz organikus részei annak a kultúrának, amit célirányosan kutattam. A lármafa és lakodalmi fenyő, keresztelő Szent János kultusza, a Jézus képe a búzaszemen hiedelme, az optimista fogolytörténet stb. valamennyi olyan szimbolikus szellemi háttérről beszélnek, mely közvetve vagy közvetlen védő és éltető medret biztosít a szokások, a mi törvényeink, mondhatnám történelem előtti alkotmányunk számára. Egyedüli, kimondottan lírai fogantatású írás, mely „kilóg" a sorból, a Pop Mihai köszöntése. Ő számomra az európai folklorisztika szimbólum-embere.

Aztán sokat foglalkoztat önismeretünk, múltjára emlékező népünk, közösségünk közösségi emlékezetének kérdésköre, a megváltozott viszonyok közt az értelmiség erre irányuló felelőssége. Értem itt Cseke Gábor aggodalmát, és ebben osztozom vele. De figyelembe kell vennünk a népi kultúra hasznosításának új világtendenciáit: azt is, hogy a parasztság ma már nem az a parasztság, amelyik ezt a műveltséget létrehozta, és különben sem volt soha saját kultúrájának sem ideológusa, sem propagálója. Ma bemutatkozásunk, önvédelmünk fegyverténye lett. Ezért csiszolom legalább 15 éve a népi kultúra és a globalizáció viszonyát: feljegyzéseim szinte naponta szaporodnak.

Szeretem a kultúrjelenségek másfajta, mint szokványos, lehetőleg retorika-mentes megközelítését. Szeretem az őstényeket keresni népi kultúránk maradványaiban: ez a törekvésem vezetett Kömíves Kelemen és Manole Mester másfajta „átvilágításához", Bartók Cantata Profana-jának másfajta, korunkhoz közel álló értelmezéséhez. Más szóval, magamra kiosztott feladatnak tekintem közösségi emlékezetünk „alapító leveleinek" gyarapítását, emlékező közösségünk szerény „okmányainak" meglelését. Ha már nem volt Homéroszunk, aki leírta volna a MI isteneink, őseink, hőseink teljes életét, nem volt Kondrád mesterünk, aki 1200 körül megalkotta volna a mi népünk hősi eposzát, mondáit, mítoszait, mint a Nibelung éneket, ha nincs Kalevalánk (noha lehetne), de nem volt Elias Lönrottunk, aki zsinórra fűzte volna népünk ősi énekeit, mint a finnekét. (Próbálkozások természetesen voltak.)

A szemöldököt felvonó címre szintén a magam számára kiosztott hitvallásszerű értelmezésem a következő: érvelni szerény törekvésem szerény eredményeivel népi kultúránk sokszínűsége, és mégis folyamatossága mellett. Mert Páskándi Gézával vallom, hogy „senki nem iszik H2O-t". Minden forrás, minden kút vizében jelen vannak a jelzett atomok, mégis mindeniknek más és más az íze.

Cseke Gábornak köszönöm megtisztelő észrevételeit, kitüntető barátságát. Tudom, néhány felvetését most is megkerültem. De hiszek párbeszédünk folytatásában.

Csíkszereda, 2013. 01. 14.








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X