KISEBBSÉGBEN: Kisebbségi jogfosztás, intézményesített gyűlölet


-A A+

/Itália, fajvédelmi törvény, zsidóság, 1938/

A magyar (és részben az európai vagy közép-európai) neveléstörténeti alapmunkákból nemigen ismerhető meg az olasz térség, s még kevésbé a csak olaszul megjelent publikációk szemléletmódja, vagy a jogszabályi háttér és ennek alkalmazás-technikái, melyek a fasiszta indoktrináció, a korai Mussolini-rezsim rasszista gyökereit és sikereit illetőismereteink hiányáról vallanak. K. Farkas Claudia pécsi egyetemi tanár egy eddig nemigen ismert szervezeti rendszer belső összefüggéseiről és forrásairól tett közzé elemző kötetet Jogfosztástól a zsidó iskolákig. Fajvédelem és oktatáspolitika a fasiszta Olaszországban címmel.[1] Könyvében az 1938-as faji törvényt és az iskolai zsidóellenes jogszabályokat mutatja be, lényegében elsőként adva alapos körképet az olasz fasizmus és a zsidóság viszonyáról, történelmi játszmáikról.

A Mussolini Olaszországában felvirágzó „reménysugár” a zsidó iskolák számára a nevelési—oktatási szféra „zsidótlanítását” hozta. 1938 augusztusa a Nemzeti Nevelés Minisztériumának körlevelével kezdődően a nevelési színterek „teljesen olasszá” tételével mutatkozott meg, amire ugyan időleges választ adott a zsidó közösségi iskolák (scuola ebraica) létesítése, de az olasz antiszemitizmus a hivatalos politika rangjára emelkedett ekkortól már. Idézem a Szerzőt: „Benito Mussolini rendszere kevesebb, mint két évtized alatt lebontotta a jogbiztonságot adó sáncait a zsidók körül. A fasiszta állam kezéhez 1938 és 1942 között több zsidóellenes törvény tapadt, melyeket autonóm módon jegyzett. 1943 korszakhatár: Mussolini bukása, Észak-Olaszország német megszállása és a Salói Köztársaság megalakulása után a fasiszta és a náci politika egy szintbe került zsidóellenes téren: ekkor a zsidóktól a létezés jogát is megtagadták. Az 1938-ban bevezetett zsidóellenes intézkedésekkel a fasizmus a félszigeten korábban ’bevált’ joggyakorlathoz nyúlt vissza… Az itáliai zsidók különös, ellentmondásokkal teli történelmet mondhattak magukénak. A Félszigeten jelenlétük az i.e. II. századig nyúlik vissza, és a folyamatosság jellemezte. Sokakat rabszolgaként hurcoltak magukkal római hadvezérek. A római zsidó közösség a legrégebbi Európában. Az i.e. II. századtól éltek zsidók többek között Tarantóban, Otrantóban, Pompeiben, Capuában, Siracusában, Ravennában, Ferrarában, Bresciában és Milánóban is. Az itáliai élet viharokat és szép pillanatokat egyaránt tartogatott az olasz zsidók számára, a velük szembeni toleranciát vagy diszkriminációt a politikai és az egyházi hatalom változó erőtere határozta meg. Egészen a IV. század elejéig a római hatalommal a kapcsolatok összességében pozitívak voltak. A kereszténység megjelenésével – amely i. sz. 380-tól a birodalom hivatalos vallása lett – az olasz zsidók helyzete fokozatosan rosszabbra fordult. A birodalom hanyatlása, majd bukása pedig a pápai hatalom megerősödését hozta. Szabolcsi Miksa megállapítását kölcsönvéve: ’az olasz zsidók is megállották a tűzpróbát. A pápaság árnyékában őrizte meg hitelvét az olasz zsidó’ /…/ Hogy az olasz zsidóság az ókort és a középkort átélte, a história egyik legnagyobb csodája: I. Gergely pápaságától kezdve (i.sz. 590) mintegy tizenkét évszázadon át helyzetüket erősen befolyásolta az aktuális pápák álláspontja, amely mindig más színt öltött. Sorsuk a politikailag extrém módon széttagolt félszigeten nagy változatosságot mutatott, a helyi politikai struktúrák függvényeként. /…/ Az olasz zsidók számára a jogi egyenlőséget a XIX. század hozta meg, az egységállam megteremtésének puzzle-szerű eseménysorozata. 1870. szeptember 20-án felszámolták az utolsó gettót is, Rómában. Új korszak kezdődött Európa legrégibb zsidó közössége számára… A huszadik század elején a zsidó közösség szinte teljesen beolvadt Olaszország szövetébe. Az emancipációval társadalmi érvényesülési csatornák is nyíltak. Az antiszemitizmus – helyesebben talán – antijudaizmus szélsőséges katolikus optikaként azért jelen volt, hátterében a két vallás dogmatikai ellentéteivel. A zsidó közösség tagjai közül sokan futottak be fényes karriert a múlt század eleji Olaszországban és töltöttek be fontos pozíciókat a politikában és a hadseregben. Úgy tűnt – Szabolcsi Miksa szavaival szólva – hogy itt ’a zsidó hite […] semmiben nem akadály’. Néhány példa a zsidók érvényesülésére számokban és pozíciókban kifejezve: 1902-ben az Olasz Királyság hat szenátora volt zsidó, 1922-ben számuk 19-re emelkedett. 1910—1911 között a velencei zsidó családból származó jogász-bankár, Luigi Luzzati lett az ország miniszterelnöke. 1907-től hat éven át Ernesto Nathan töltötte be Róma polgármesteri székét. A zsidók kivették részüket az első világháború küzdelmeiben is, a hagyomány mintegy ötven zsidó tábornok nevét őrzi, közülük a legismertebb Emanuele Pugliese. A fasizmus hatalomra jutása önmagában nem sodorta válságba az olasz zsidók sikeres társadalmi integrációját. A mozgalom alapítói között, annak finanszírozásában is szerepük volt. 1922 októberében a »Marcia su Roma«-ban több mint 230 zsidó vett részt, majd a hatalomra jutást követő küzdelmekben is ott voltak. A győzelem után bármely állami állást nyitva állt előttük. Voltak zsidó tagjai a Fasiszta Nagytanácsnak, sokan szolgáltak a fegyveres erőknél, jelen voltak az egyetemeken, a közigazgatásban, a sajtó területén is… A Duce zsidókkal kapcsolatos kommunikációját a félrevezetés és a ’kettős játék’ határozta meg. Súlyos következménye lett mindannak, hogy nyilatkozataival megtévesztette az olaszországi zsidó közösséget: eltompította a veszélyérzetüket és köreikben sokáig ’jó Mussolini-kép’ élt. A fasizmus kezdetben nem mutatott rasszista vonásokat, ezzel magyarázható, hogy sok zsidó lépett be Mussolini pártjába. A 20-as évek elején Mussolini olyan értelmű nyilatkozatokat tett, miszerint itt nincs különbség zsidó és nem zsidó között, a zsidók számára Olaszország földje maga az ’új Sion’. Mussolini 1921 novemberében a III. Congresso Nazionale dei Fasci-n úgy beszélt, hogy a fasizmus nagy jelentőséget tulajdonít a faji kérdésnek, ’mert a faj az (alap)anyag, mellyel történelmünket akarjuk építeni’. A fasiszta vezér többször nyilatkozott olyan értelemben, hogy Olaszországban nincs antiszemitizmus, mert az itt élő zsidók állampolgárként és katonaként is ’bizonyítottak’ /…/ ’Ostobaságnak’ nevezte a rasszizmust és így beszélt: »Természetesen nincs tiszta faj, zsidó faj sem. Faj: egy érzés, nem realitás, 95%-ban érzés. Nem hinném, hogy biológiailag bizonyítható lenne egy faj tisztasága«. Majd a germán faj állítólagos felsőbbrendűségén ironizált: »A nemzeti büszkeségnek – mondta – nincs szüksége a faj delíriumára«. Arról is beszélt egy német írónak, hogy Olaszországban nincs zsidóellenesség. /…/ A fasiszta pártba még a harmincas években is sok zsidó lépett be: 1928 és 1933 között 4.920 zsidó tagja volt, az olasz zsidó közösség több mint 10%-a. Giorgio Bassani Finzi Continiék kertje című regénye érdekesen világítja meg mindezt: 1933-ban, történt, a fasizmus úgynevezett „Decenniumának” ünnepi évében. A Duce hirtelen, kegyesen, szinte ihletből elhatározta, hogy kitárja karját a ’tegnapi közönyösök és ellenségek’ felé, s e „nagylelkűség” révén egyszeriben kilencven százalékra emelkedett a ferrarai hitközséghez tartozó fasiszta párttagok száma” – így ír a Szerző egy összegző tanulmányában.[2]

Az 1934 után átalakuló hangnem és a zsidókkal kapcsolatos politika változása 1936-ra már a szerkesztőségekből, újságírók köréből eltávolítandó munkatársakig hatott, mivel úgy vélték: „Az antiszemitizmus elkerülhetetlen ott, ahol a szemitizmus erős. […] A sok zsidó miatt jön létre a zsidóellenesség. A faji politika a félelemből táplálkozott. A fasizmus faji koncepciójában a 30-as évek derekán mély változás állt be, akkor, amikor Olaszország Afrika szarvában vívta gyarmati háborúját az etióp néppel. Már a háború kezdetén, 1935-ben fasiszta újságok, mint például az Il Popolo d’ Italia, ’olasz faji öntudat’ szükségességéről kezdtek cikkezni. Mussolini 1935 októberében egy beszédében élesen kikelt az afrikaiakkal kötött házasságok ellen” (u.o. 4-5. old.). „A Ducénak a mesztic faj” létrejöttével kapcsolatos aggodalmai vezettek a diszkriminatív törvénykezéshez. Az etióp háború előtt a fekete kontinens olaszok uralta területein elterjedt volt az ún. ’madamismo’: az itt élő-harcoló katonák és a gyarmatügyi kormányzás tisztviselői közül sokan éltek együtt bennszülött nővel és sokaknak gyermekeik is születtek. A szituáció akkor még nem okozott fejtörést a kormánynak, mert kevés olaszt érintett. Etiópia meghódítását követően az itt élőkkel való kapcsolat más összefüggésbe került: a régi gyarmatoknál (például Líbia) sokkal népesebb területről volt szó, és a terv az volt, hogy többmilliós nagyságrendben telepítenek olaszokat a meghódított területre. Voltak kormányzati elképzelések a ’madamismo’ mérséklésére, például az, hogy az olasz férfiak legfeljebb hat hónapot töltsenek a fekete kontinensen, egyúttal ösztönözték a feleségeket, hogy kövessék férjeiket a távoli helyekre. A sikerrel megvívott gyarmati háború után úgy gondolták, hogy Olaszország ezt az etnikailag heterogén birodalmat csak abban az esetben képes összetartani, ha megóvja magát a ’meszticizmustól’ és nem oldódik fel a »fajok« tengerében. Az 1937. április 19-én kiadott törvényerejű rendeletet értelmében egytől öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújthatók azok az olasz állampolgárok, akik a Királyság vagy a Gyarmatok területén házastársi/élettársi kapcsolatban éltek Olasz Kelet-Afrika alattvalójával. Büntetés csak az olasz állampolgároknak járt, mindkét nembelieknek, a ’bűntársaiknak’ nem. A »faj minőségének rombolásáért« csakis az olasz állampolgárokat tartották felelősnek, mondván, ők magasabb civilizációhoz tartoznak. Az volt az álláspont, hogy aki »megengedhetetlen kapcsolatot tart fenn« bennszülöttekkel, bizonyítja, hogy megfeledkezett állampolgári kötelességéről. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy a faji törvények kibocsátását követően a prostitúciót eltűrte a rezsim. Kelet-Afrikában nyílt faji diszkrimináció történt, és mindez jóval megelőzte a zsidóellenes törvények kibocsátását. A faji tisztaság deklarációjával a fasizmus gyökeres váltást hajtott végre: jogi téren felavatta a »tiszta vér« mítoszát” (u.o. 6-7).

Az idézett előzményeknél jóval részletesebb maga a könyv, mely nyolc nagyobb fejezetben ismerteti a folyamatok kirekesztésig, fajvédelmi iskolapolitikáig, egyetemi szférában ható következményekig, vezető ideológusok képbe kerüléséig és a Fasiszta Nagytanács 1938 októberi üléséig eltelt időszakot, a zsidótörvények okait és politikai hatásait is, beleértve a nagyobb városokban végbement változások és iskola-változatok témakörét. Nemcsak hiánypótló (például mintegy egyötöde bibliográfia, javarészt eddig nem ismert forrásművekkel), de felrázó, agybakólintó munka is.Akut folyamatokkal párhuzamosítható tónusai, mikropolitikák és fajelméleti hőbörgések terén átlátható analógiái vészterhesen hangzanak. Ahol a gyerekek a fasiszta iskola áldozataivá lesznek, a kultúra általános fasizálódásának végletei mindenütt teret követelnek, a közoktatás csinovnyikjai beáldozzák a tanárokat, iskolai normákat, új generációk képzésének ideológiai programját, s maga a rendszer izolálja, majdan fajvédelmi okokra hivatkozva törvényessé is teszi a diszkrimináció minden módját, ott a másságot semmiben és sehogyan sem toleráló világkép totális, de végveszélyt is hordozó uralma köszön be. A totális kohézió vakreményében és a „nemzet életéből” kizárt állampolgárság evidenciáival itt is, mint sok helyütt másutt, „drámai törésvonal alakul ki a rezsim/nép viszonyában” (116. old.). A fejlemények későbbi alakulása viszont már közismert.

A Szerző fontos műve közismereti anyag, a közép- vagy felsőoktatás szintjein ténylegesen is kötelező ismeret kellene legyen. A Belvedere Meridionale (már nevéből adódóan is) a talán kevéssé ismert mediterrán térség ekképpeni, történeti és társadalomtudományi folyamatokat feltáró vállalásával talán kivételes, mindenesetre hiánypótló munkákkal lepi meg olvasóit. Jó volna követni tudni, kiadványainak tudásanyagát és megfontolandó „szentenciáit” alaposan számításba venni, ha európai univerzumok nem csak az egytónusúra színezett látvány-egészt, hanem a társadalom mélyfolyamataiban zajló intim háborúzásokat is átláthatóvá teszik. E kötet bizonnyal ezt teszi, s az olasz pedagógiai modellekről írott másik kötete, megannyi tanulmánya és egyetemi habilitációs értekezés[3] is hasonló tudástárat rejt magában.

A képek forrása: https://www.szombat.org/tortenelem/a-zsidok-iskolai-kirekesztese-a-fasiszta-olaszorszagban

 


[1] Belvedere Meridionale, Szeged, 2015., 139 oldal.

[2]K. Farkas Claudia 2015 „…Olaszországban bizonyos dolgok nem történhetnek meg”. Az olasz zsidók a befogadás és kirekesztés útjain. Yerusha. Zsidóság és kulturálisantropológia. Online folyóirat. 2015/2:1-11. Online:https://yerushaonline.com/?v=bd73b4kn2








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X