„Önmagunk historizálása, múltunk korszakokra bontása roppant kínos dolog. Nem csak azért, mert minél távolabb kerülünk a kezdettől, nyilvánvalóan annál vészesebben közeledik a vég, hanem azért is, mert annyiféle módja van; bármelyikhez nyúlnál, mindegyik önkényes, mindegyiket kizárólag az elbeszélő kénye-kedve alakítja.” (Clifford Geertz, 1994)

A témaválasztásról

Már a cím olvastán felvetődhet a kérdés, miért, kinek lehet érdekes magyar zenészek tizen évvel ezelőtti helyzetének vizsgálata?

Magyar komolyzenészek „nyugati” munkavállalása már abban az időben sem volt előzmények nélküli folyamat, de olyan tömeges jelenség sem, mint a kétezres évek második évtizedében. A mai helyzet előzményeinek rövid áttekintése hasznos lehet a most indulóknak, és nem érdektelen az azóta is ott dolgozóknak. A Nyugat-Európában munkát vállaló magyarok, illetve magyar zenészek történetének felvázolásához, a „zenefogyasztási” szokások változásainak feltérképezéshez, a zenészmigráció mint egyre erősödő folyamat és jelenség kutatásához a mikró jelenségek megfigyelése is szükséges, sőt, a mindennapi élet jelenségeinek vizsgálata akár még magát a folyamatot is befolyásolhatja: „…a cselekvések és interakciók tanulmányozásakor (…) égetően szükségesnek tartják annak megértését, hogy a rendszer milyen előzményekből fejlődött ki, hogyan alakítják és reprodukálják, hogyan változtathatták azt a múltban s hogyan alakítható majd a jövőben… [mivel] a rendszernek (…) igenis nagyon befolyásos, sőt determináló hatása lehet az emberi cselekvésre és az események formálódására.” (Ortner, 2002—2003)

A zenészek esetében különösen kirívó a fenti állítás igazsága: a hazai zenei munkavállalási „rendszer” determinálja a zenészek kivándorlását, mely folyamat a rendszerváltás óta egyre erősebb.

„Az embert azonban nem csak a környezete formálja, hanem az a világ is, ahol él. Az antropológia fő célja megérteni azokat az általános kényszereket, melyek között az emberek élnek, és azokat a különbségeket, melyek nyilvánvalóak az egyes társadalmak és kultúrák között” (Simpson – Coleman, 2002), s ezen kényszerek és különbségek különösen jól kirajzolódnak az ezredforduló komolyzenészeinek életpályájában, megismerésük nem érdektelen az antropológiai kutatás számára sem.

1997 és 2001 között alkalmam nyílt résztvevő megfigyelőként betekintést nyerni egy sajátos közösség életébe. Feleségként részt vettem a befogadó közösség napi rutinjában, a megfigyeléshez szükséges kellő távlatot viszont megadta, hogy (sajnos) nem vagyok zenész, így a perspektíva is adott volt.

Természetesen az alábbi rövid összefoglaló nem tekinthető kutatásnak, célja csupán néhány kutatási téma felvetése, áttekintés, helyzetleírás. „A jelenlegi antropológiai értelmezés szerint tudományos elképzeléseket nem lehet, illetve nem is illik légüres térben kialakítani (Kürti, 1995), s a tapasztalatok átültetése a gyakorlatba segítheti az eltérő kulturális háttérrel rendelkezők közös munkáját is (Simpson – Coleman, 2002-2003), mely a zenekarok esetében napi feladat.”

Eltérő kulturális háttér?

A(z akkori) magyar és német életforma, kulturális—társadalmi hagyományok eltérései minimálisak, mégis jól érzékelhetők (elég csak a pontosságra vagy a munkához való hozzáállásra gondolni, de messzire vezetne a pénzügyek kezelése vagy az oktatás területén tett „kirándulás” is). A magyar zenész nem lóg(ott) különösebben ki a (megfigyelhető) német életmódból, bár azt is figyelembe kell venni, hogy a „terepet” alkotó kisvárosok nem átlagosak, mivel jelentős átmeneti turista- és betegforgalmuk van, az emberek többsége nyaraló, gyógy-kúrázó, illetve ezekhez kapcsolódó intézmények dolgozója.

„Mindenki, aki a saját életmódjától eltérő életet élő személyekkel, akár ugyanannak az országnak más táján élő embercsoportokkal kapcsolatban áll, tudja, hogy nincs két olyan szokásforma, mely részleteiben megegyezik egymással”, illetve „minden nép kialakít valamiféle véleményt a sajátjától eltérő életmódról” (Herskovits, 2002—2003), ám a magyarok ebből a szempontból a vizsgált közegben nem idegenek (az ekkoriban tömegesen megjelenő oroszok inkább, és a már akkor is jellemző török vendégmunkás réteg), a kulturális háttér nagyrészt azonos, a magyar zenészek mégis „idegenek” és külföldiek maradnak mindvégig. „Radtke szerint a funkcionálisan differenciált modern társadalmakban megszűnik a saját és idegen dichotómiája. Közöttük helyezkednek el a semleges idegenek csoportjai, ők funkcionális szerepeikben jelennek meg, és a hozzájuk való viszonyt a közömbösség határozza meg.” (Radtke, 1997; idézi Füzes, 2010). Ez a megállapítás a vizsgált közösségre nagyrészt igaz: a zenészek funkcionális szerepben jelentek meg, ezen túlmenően a közömbösség jellemezte a hozzáállást a bolttól a kórházig: senki nem kérdezte, milyen nekünk itt, hogyan boldogulunk, vannak-e nehézségeink.

Közösség

„Míg a kulturális antropológia szempontjából a természettől való fokozatos eltávolodásként értelmezhető a civilizáció története, a társadalom-antropológia ugyanerről a folyamatról a tradicionális közösségeket két oldalról bomlasztó erők: a közösségből kiváló, egyéni boldogulási stratégiát követő individuumok, s a közösség – mindinkább erejüket vesztő – társadalomszervező mechanizmusainak funkcióit átvállaló, keresztező intézmények történeti pályafutásának elemzésével adhat képet.” (Klaniczay, 2002—2003).

Bár a hazájuk zenei életéből kilépők bizonyos szempontból valóban bomlasztják a tradicionális közösségeket, a „vándorzenészek” új helyszínen újból felépítenek egyet, majd innen is továbblépnek. Munkájukból adódóan is szükségszerű, hogy ilyen közösségeket kialakítsanak, s a fent említett közömbösség miatt csak ezek által tudnak megmaradni helyzetükben. Hogy ezek az újabb kisközösségek mennyiben tekinthetők társadalomszervező erőknek, kérdés, de a külföldi munkavállalás tömegessé válásával szerepük nem jelentéktelen, annál is inkább, mert esetünkben az intézmények (még) nem vagy csak nagyon hiányosan vállalták át ezeket a funkciókat. A Klaniczay által említett folyamat tehát itt visszájáról is tanulmányozható.

Mivel a kulturális antropológusok „…azt a számtalan módot tanulmányozzák, ahogy a különböző emberek megszervezik önmagukat, hogy biztosítsák a stabil (…) közösségi életet (Simpson – Coleman, 2002-2003), ezen zenészközösségek vizsgálata e szempontból is érdekes.”

Zenei antropológia?

A zenei antropológia kissé elhanyagolt és definiálatlan, esetleg zenekarokhoz köthető szubkultúrák feltérképezésekor találkozunk a kifejezéssel. „Ez a terület csupán egy-két hazai kutató munkásságának margóján sejlik föl, szélesebb körben nem is ismert, s még kevésbé használt megismeréstudományi tematikát ölel fel.” (A. Gergely, 2010)

Talán az is kérdés, mit tekinthetünk zenei antropológiának (pl. a hangjegyírás fejlődése? A hangszerek használata adott társadalmakban? Zenekarok története? Hozzájuk köthető szubkultúrák feltérképezése? stb.). Véleményem szerint nagyon is hozzá tartozna a hangszereken (saját hangot is beleértve) játszó ember és körülményei vizsgálata. Ilyen kutatással azonban eddig nem találkoztam.

Ha egyetértünk azzal a feltevéssel, hogy a zenei kultúra szorosan összefügg a politikai kultúrával, s „a zenei világ lényegében sosem volt politika-mentes” (A. Gergely, 2010), világossá válik az is, hogy miként határozza meg a zenészek (kényszer)pályáit a politika. Erről az oldalról is érdemes lenne zene és politika összefüggéseit szemügyre venni.

Az összefüggések fölvázolásával a zenészek életlehetőségei, a „kultúraközvetítők” (akár koncertszervezők), a „mecénások” (l. állam!) megítélései és a befogadók lehetőségei között a már említett kényszerek tisztán kirajzolódhatnak.

Helyzetkép itthon

Magyarországon a rendszerváltás után a szimfonikus zenekarok nehéz helyzetbe kerültek, sok közülük feloszlott, támogatásuk megszűnt, máshol leépítések zajlottak, a zenészek helyzete ellehetetlenült. A zeneiskolák tanári kara telített, nagy szerencsével lehet csak óraadónak is bekerülni.

A jól bejáratott, „haknikat” szervező rendszer és hamarosan az ORI is összeomlik. Menedzserek, impresszáriók nincsenek. Próbajátékot ritkán hirdetnek, inkább akadémistákat vesznek föl, alkalmi szerződésekkel.

Ha néhány zenész alkalmi zenekarral próbálkozik, nem sokáig bírják: nincs próbaterem, nincs támogatás, nincsenek még pályázatok sem, ha egy-egy fellépést sikerül is megszervezni, több a telefonszámla, mint a bevétel.

Miből, hogyan éljen meg egy komolyzenész? (A művészi ambíciókról most nem beszélve…)

A frissen végzettek és a feloszlott zenekarokból kikerülők egyaránt keresik a lehetőségeket.

A külföldi munkavállalás még nem általános, Nyugat-Európában munkavállalói vízumot kapni szinte lehetetlen.

Egy-egy alkalmi munkára tíz-tizenötszörös a túljelentkezés, a zenészek mégis értesítik egymást, ha adódik valami. Híre járja, hogy egy kivándorolt magyar zenekarokat tart fenn Észak-Németországban. Magyarokkal dolgozik. Nem szimfonikus zenekarokról van szó, de mégis: Németország. Telefonálgatás, hosszú hónapok várakozása, próbajáték, várakozás újabb hónapokig.

Zöld jelzés.

Próbaidő. Egy hónap.

Helyzetkép „odakint”

Észak-német nagyváros elővárosa, inkább kis falu, a lakosok száma talán még a 10 ezret sem éri el. Ide érkezik 14 órás autóút után a magyar zenész. Az újoncokat mindig egy szabadságról visszatérő hozza, a hosszú úton elmondja a legfontosabb tudnivalókat. 3 kis elővárosban működik „szalonzenekar”, a helyek cserélődnek (családosok előnyben, ők kérhetik, hol legyenek, hol jobb lakni, hol jobb az iskola). Lakást biztosít a főnök, vannak szobák vagy apartmanok, nagyon drágák, de nem kötelező, lehet keresni is a városban, van, akinek sikerül, de ezek még drágábbak. 2-3 előadás van egy nap, délután és este mindig, hétvégén délelőtt is. A városkák gyógyközpontok, a gyógykúrák része a zenehallgatás a hatalmas, ősfás gyógyparkokban… Az előadások változatosak, mert a kúrák 6-8 hetesek legalább, a vendégek nem hallgathatják ugyanazt a műsort, van, aki jön minden koncertre. 2-3 próbanap van, aztán „mélyvíz”.

Nyáron kell a legtöbb zenész, de azért nem megy haza mindenki, 4-5 zenész mindhárom helyen marad, csinos kis színházakban, koncerttermekben télen is dolgoznak. Jó lenne visszajönni, még jobb lenne egy egész éves szerződés.

Letelik a hónap, vége a nyárnak. Hazamennek a turisták és a próbaidős zenészek. Téli álom.

Február közepe. Telefon. Lehet csomagolni.

A társak

A visszatérők már ismerősként üdvözlik egymást. Az itt élők is közelebb lépnek, most már mernek barátkozni. Megosztják beszerzési forrásaikat, hol, mit lehet kapni, mit érdemes venni. Segítenek a költözésben, berendezkedésben, hivatalokkal, bankkal, autóval adódó problémák megoldásában. Mindhárom helyen van zenekarvezető, aki több-kevesebb hibával, de beszél németül, pártfogásába veszi az újoncot. Ha valaki nem szimpatikus, nem éreztetik, a furcsaságokat csak nyugtázzák, de nincs kiközösítés, kibeszélés. Mindenki gondol magában valamit a másikról, de ez nem téma és nem konfliktus-alap még a nehéz időszakokban sem. Mindenki tudja, hogy mindenkinek nehéz. A befogadás a csapatba, a megosztás, a segítés jellemző.

Nyáron több a munka, lazább az élet, ősztől tavaszig és főleg a téli estéken viszont csak egymásra számíthatnak. Akinek nincs még családja, azért, akinek van, de nem itt, azért keresi a támaszt, a közösség megtartó erejét – ami itt nem közhely. Olvasni, filmezni lehet, páran könyvtárba, videotékába is járnak, de kell a társaság, és testi-lelki bajok esetén a konkrét segítség.

A feleség csak turistavízummal lehet kint, egyszerre 3 hónapot, nem vállalhat munkát, de amíg kicsik a gyerekek, ez nem probléma. Utána „feketén” mehet(ne) takarítani, mosogatni, de ezzel kockáztatja a férje, illetve a zenekar hírnevét, illetve a kitoloncolást.

Családos nők is dolgoznak kint zenészként, néha hosszú évekig, de a férj nem költözik utánuk, valamelyik nagymama neveli a gyerekeket…

Lakáskörülmények

A többség a felajánlott lehetőséget elfogadja, a kint élő családok kivételével együtt laknak, egy-egy nagyobb ház szobáiban, ahol van mosogató és a szerencsésebbeknél zuhanyzó, W.C., ezeket kissé nagyképűen apartmannak nevezik, és az áruk jóval magasabb. Tűzhely nincs, de lehet „lomolni”, akár a mosógépet. Sötétben és teljes titokban, mert kicsik a városkák, a zenészeket ismerik. Van ágy és szekrény; aki ezeknél többet szeretne, „lomol” – egyeseknél szinte szenvedéllyé válik ez a vadászat. Senki nem akar ilyesmire költeni, és ez egy gazdag környék, a kirakott holmikon sokszor még ott az árcédula… A vezetékek szerencsére bírják, német minőség. Van közös konyha, ahol lehet együtt főzni, esténként összeülni a konyhaasztalnál. Ez az összeülés, főleg télen, szinte rituálévá válik, a vendégeket is „bemutatják a törzsnek”, így mindig van új téma, történet. Takarítás nincs, ez sokszor okoz gondot, főleg a közös helységeknél, szemét levitelénél. A szelektív szemétgyűjtés otthon még ismeretlen fogalom, ezt villámgyorsan meg kell tanulni minden újoncnak, a büntetés nagyon szigorú. A nyaraló családok, barátok meghúzódnak a szobákban, ezért szerencsére senki nem szól. Megosztoznak a közös fürdőn is, mert legközelebb hozzá érkeznek. Alszanak „lomolt” matracokon, esténként kiülnek a közös konyhába, mesélik, mi van otthon. Akinek kiköltözik a családja, lakást keres, lehetőleg közel a többiekhez. Van, aki házat bérel, kell a kert a gyerekeknek.

Étkezés

A honvágy jelentős részét a megszokott ízek utáni sóvárgás teszi ki… Hiába lehet „mindent” kapni, nem olyan az íze… vízízű a paprika, a paradicsom, az ötféle hagyma, nincs pirospaprika, túrórudi, cukrászsütemény(!), és a sokféle „wurst” mind egyforma. Mák egyáltalán nincs, hiába a mákos tészta, mákos guba utáni vágyakozás, nem beszélve a karácsonyi mákos bejgliről. A mák itt kábítószer, s mint olyan, be van tiltva. (Emlékezetes kaland, mikor egy ott élő ’56-os magyar német felesége mákos bejglivel szeretné meglepni a férjét, s eget-földet megmozgatva végül sikerül 10 dkg mákot szereznie. A feleségek törhetik a fejüket, hogyan tanítsák meg E. nénit mákos bejglit sütni 10 dkg mákból…)

Mindenki nevet, de érti, mikor egy feleség utánfutóval költözik ki, s a gyerekek játékai mellől az otthoni fűszeres polcocskát húzza elő a kis üvegcsékkel.

A boltban leveszöldséget válogatva nincs petrezselyem, zeller, a kedves idős úr a zacskós levesekre mutogat, nem érti, miért akar valaki levest főzni zöldségekből.

A piac választéka persze nyáron sem közelíti meg az itthoni sarki zöldségesét januárban; az árak pontosan a bolti árak duplája, bioáru esetében háromszorosa – akkoriban Magyarországon a biopiac nem volt jelentősen drágább, sajnos az árképzést mára sikerült teljesen átvenni. Aki kocsival „fordul”, megpakolja „szedd magad” almával, jóféle magyar zöldséggel az autót, este a közös konyhában a répavermelési technikák a fő téma, de van, aki fél disznóért megy haza, amit most vágott a sógor. Mit neki az 1200 km, kétszer, megéri, hogy jót egyen.

A kenyér szintén hiányzik, itt ugyan van vagy 20 féle a legkisebb boltban is, de Magyarországon még jók a kenyerek, nem a mai felfújt, ízetlen, morzsálódó ki-tudja miből készültek még, s hiányzik az igazi, napérlelte görögdinnye.

A fiúk szeretik a bódékban árult sültkolbászkákat, és finom a makréla, sőt az angolna is (különösen az északi halastavaknál frissen fogott, tábortűzön sütött), de ezek drágák, alapvetően nem változtatják meg a magyarok étkezési szokásait.

Mindenki főz, néha kisebb csapatokba összeállva, krumplit krumplival leginkább, hogy többet spóroljon. A levessel ritkán vesződnek, konzerv borsóból adódik egy-egy főzelék. A tőkehús ritka, talán egy-egy hentes van a városkákban, s igen drága.

A több év után hazaköltözők különös tapasztalata: itthon a kinti ételek, szószok s a jó magos kenyerek hiányoznak, évekig.

Időjárás

Itt már óceáni éghajlat van. Az újoncok egy-egy kitörő zápornál várni akarnak, hátha csendesedik, a „régiek” indulásra biztatják őket, órákig így fog még esni, néha másnapig. Legalább annyit esik, mint Londonban, cserébe zöld minden, smaragdzöld a pázsit, viszont sokszor nehezen elviselhető a páratartalom (az átlag 70—80%). Télen a -2, -3 fok már nagy hidegnek számít, hó nincs. Nyáron a kánikula ismeretlen, ha már 25 fok van, elviselhetetlen a magas páratartalom miatt. Júniusban sokszor be kell kapcsolni a fűtést estére. Szél, pláne szélvihar sem jellemző, csak a napokig tartó eső. A helyiek szerint nincs rossz idő, csak rossz öltözék, óriási a választék gumikabátból, eső-öltönyből (borsos áron természetesen, de legalább jó minőségű is). A gyerekek minden időben kint vannak az óvoda/iskolaudvaron, a babakocsik is közlekednek időjárástól függetlenül.

A legtöbb zenésznek az „igazi magyar nyár” hiányzik, a száraz meleg, a hetekig tartó jó idő. Annál is inkább, mert nyáron sosem mehetnek szabadságra, az a főszezon. Van, aki évek óta október elején „leugrik” még a görög szigetekre, hogy elcsípjen egy kis nyarat.

Továbblépés

Az újonc mindig nagy tervekkel, álmokkal érkezik, aztán lassan beleolvad az álmos közönybe. Télen a legrosszabb, a nagyváros messze van (30—35 km.), a vonatjegy drága, a benzin még inkább, próba van vagy előadás, egy héten egy szabadnap. Németül kellene megtanulni, ám helyben nincs nyelviskola. A nagyváros messze van, a vonatjegy drága, a benzin…

E-tananyagok még nincsenek, kazetták, régi szótárak járnak kézről kézre, de ez kevés a nyelvtudáshoz. Németül az tanul meg, aki német barátra/barátnőre tesz szert, de hol és mikor ismerkedjen? Próba van vagy előadás, a vonatjegy… Be kell érniük egymással, ritka a kivétel, gyógykúrára kevés fiatal érkezik, s azok is elutaznak. A városka lakóival nincs hol ismerkedni, a „vásárlóutcán” bank, néhány bolt, idősek, kismamák, a dolgozók talán a nagyvárosba járnak be, napközben kihaltak az utcák, még mozi sincs.

A másik két városka talán jobb egy fokkal, mindenesetre szebbek és népszerűbbek a gyógyulni vágyók körében, nagyobb a turistaforgalom is. Az egyik legfőbb nevezetessége egy hatalmas sófal, a másik hegyek közé ékelt szubtrópusi éghajlatú gyöngyszem – a helyiek szerint legalábbis. Épp ez a baj: az élet itt annyira élhető, a környezet annyira magával ragadó, hogy kopnak a vágyak, felejtődnek az álmok… egyre több a munka, nyáron sokszor szabadnap sincs, egyéb felkérések, esküvők, szabadtéri musical-előadás német színészekkel. A fizetés ugyanannyi, ezen lehet morogni, éjfélekig a konyhaasztal mellett két sörrel, de tenni ellene nemigen lehet, a lázadozó hamar otthon találja magát. Százan várnak a helyére.

Délelőtt próba vagy előadás, délután és este előadás, változó műsorok, azért annyira nem egyszerű a szalonzene sem, valamikor főzni is kéne, edzeni is jó lenne, tanítani kell a főnök zeneiskolájában, nyelvtudás nincs, nyelviskola nincs itt sem. A város messze van…

Az újonc még próbálkozik, a cél minimum a Berlini Szimfonikusok. Nem érti, hogy ragadhat itt valaki több évre. Miért nincs társaiban ambíció? Miért nem gyakorolnak? Miért lógják el a délelőttöket? Hány zenekar, hány operaház van Németországban?

Szigorú napirendet követ. Termet szerez, gyakorol minden szabad percében. Kideríti, hogyan juthat információhoz, nem egyszerű, nincs még mobilnet… Melyik újságban jelennek meg a próbajáték-felhívások? Előfizet, lesi a postást. Fényképészhez, fordítóirodába jár. 3 hónap alatt 32 helyre adja be a jelentkezést. Lesi a postást. 30 elutasítás jön: a munkavállalás nem lehetséges. Egy kisvárosi zenekarhoz végre behívják…

És a 32. válaszlevélben a Berlini Szimfonikusokhoz.

Vannak még csodák.

Próbajáték

Szabadságot kér, az indoklás: városnézés. Egy nap miért nem elég? Nem lehet 8 óra vezetés után próbajátékra menni, de ezt persze nem lehet elmondani. Miért pont azon a 2 napon? Valamit ki kell találni. Szállás kellene, jó lenne egy tolmács, kísérő legalább…

Próbajáték, óriási terem, a kísérő nem mehet be, meg kellene szólalni németül. A teremben a teljes zenekar, majdnem csupa ötvenes férfi… és 352 jelentkező az egyetlen helyre.

A zenekarnak tetszik, a karmester bólogat, köszönjük, majd értesítjük.

Tíz rémes nap, hullámvasút, koncertek reggel-délben-este, sikerülni fog, nem fog, a legnehezebb a barátok előtt hallgatni.

Nem sikerült.

Mégis maradni kell.

Sok út közül lehet választani: ha van család, otthon maradhatnak, van pár hét szabadság télen (nem az ünnepekre!), nyáron meg kijöhetnek hozzá. Nem látja felnőni a gyerekeket, nem ő neveli őket. Az SMS-forgalomra rámegy a fél fizetése. Válás a vége legtöbbször. Másik út: kiköltözik a család. A lakbérre (gyerekekkel élhető lakásra) elmegy a háromnegyed fizetés – ez nem nagyvárosi környezet, itt nincsenek olcsó bérkaszárnyák. A gyerekek német iskolába járnak. Egy darabig beszélik még a magyart, aztán már törve vagy sehogy. Mindig idegenek maradnak. Az unokák németek lesznek.

Mégis haza kell jönni.

Lehet menni tengerjáró hajóra, „vendéglátózni”, ja, és Dél-Németországban is vannak fürdőhelyek… Lehet újra próbálkozni.

Felhasznált irodalom

A. Gergely András (2010): Zene mint politika? /Bevezetés a kötet írásai elé. In A. Gergely András szerk. Zene és/vagy politika? Zeneantropológiai megközelítések. MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutatóközpont, Budapest. http://mek.oszk.hu/10200/10296/10296.pdf (2017. 01. 25.)

Felhasználva ugyaninnen:

Angyalosy Eszter „Egy éjszaka a föld alatt…”. Az underground technozene köré kialakult csoportkultúra antropológiai elemzése.

Füzes Stefánia: A multikulturalitás megjelenése két francia zenei együttes példáján.

Nagy István: Elektrógerek. Bevezető egy elektronikus party-kultúrában.

A. Gergely András: Autentikus és inautentikus diskurzusok a kortárs magyarországi afrozenében és koncertplatformon.

Gazsó Dániel Puricuna: Latin-amerikai utcazenészek egy másik világban.

Kulturális antropológia. Tantárgyi forrásanyag az Ember-, erkölcs- és vallásismeret tantárgyhoz. Összeállította A. Gergely András. MTA PTI – ELTE BTK – Veszprémi Egyetem Tanárképző Kara, 2002-2003; Fővárosi Pedagógiai Intézet, Budapest. http://vmek.oszk.hu/01600/01668/01668.htm (2017. 01. 26.)

E kötetből:

Clifford Geertz: A tény után. (ld. még: Lettre 18. szám, 1995. Ősz. Letöltés: http://epa.oszk.hu/00000/00012/00002/10.htm (2017. 01. 25.)

Melville J. Herskovits: Az antropológia: az ember tudománya.

Klaniczay Gábor: A történeti antropológia tárgya, módszerei és első eredményei.

Sherry B. Ortner: Az antropológia elmélete a hatvanas évektől.

Robert Simpson – S. M. Coleman: Az antropológia felfedezése.

Daragó Rita Laura 2014 Zenetörténet és antropológia. Parlando, 2014. 5. Letöltés: www.parlando.hu/2014/2014-5/DaragoRitaLaura-Zenetortenet.pdf (2017. 01. 25.)

Kürti László 1995 Antropológiai gondolatok a táncról. In: Zakariás Erzsébet szerk. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 3. Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár.