Húsz éve a romakutatásban

Tudományos könyvekről formált szó, különösen akkor, ha kortárs, folyamatosan változó társadalmi világok köré kerekedik, mindig felelős azért is, amit elterjeszt, megerősít, vagy épp elbizonytalanít. Még harsányabban, ha mindez egyetlen könyvcímbe, meghatározó írásba összegződik.

Az éppen két évtizede megjelent könyv, Leonardo Piasere: A ciganológusok szerelmei. (Válogatott tanulmányok) címmel került a magyar könyvpiacra, abban is a tudományosba, az oktatásiba, a szakirodalmi ajánlások és forrásmunkák körébe.[1]

Méghogy „szerelmei…?” És egyúttal tudományos…? Van ilyen hibriditás a társadalomvizsgálatban? Lehet ilyen tónuskeveredés a szociokulturális integrációk elemzésében?

Nyelvbotlásnak, vagy jobb esetben túlzó fordításnak nézi első olvasásra az ember Piasere kötetcímét, amelyet a Prónai Csaba szerkesztette Kulturális Antropológiai Cigánytanulmányok sorozat második köteteként foghat kézbe. Prónai a kötetbe gyűjtött Piasere-írásokhoz írott előszavában rögvest föl is idézi azt a korántsem rejtőzködő vitát, amely a cigánykutatók kutatásai és a cigánykutatók cigányai közötti viszonyt körvonalazta az 1986-os párizsi konferencián, majd azt követően még sokáig. Eszerint karakteresen megkülönböztethetők azok, akik a cigányok és nem-cigányok közötti „dialógust” a cigánykutatók munkásságáról való kritikai beszédmóddal helyettesítik, eltérően azoktól, akik a cigánysággal való találkozás után keletkező szimpátia, avatottság, hűség és elkötelezettség tónusában értekeznek választott témakörükről. Piasere ez utóbbiakhoz, a roma-kérdés kimeríthetetlenül örök tematikáját megejtő elfogultsággal kezelő kutatókhoz tartozik három évtizede, s tartozott akkor is, midőn (még 1985 és 1995 között) kihívóan úgy fogalmazott, hogy cigányok pedig nem léteznek...

Nos, Piasere láthatóan korántsem ellentmondásmentes személyisége mégis arról bizonykodik, hogy cigányok nemcsak vannak, hanem „mind nyelvi, mind pedig a házassági szokások értelmében a legmélyebbre nyúló indoeurópai hagyomány hűséges követői”. Ez „anciennitás” azonban nem teszi fölöslegessé a kérdést, sőt alá is húzza a történetiség jelentőségét, nem csökkentve (s nem mereven elválasztva azonban) a szociálantropológiai vizsgálódás értelmében vett „sajátos rokonsági szerkezet” továbbélésének alapvető okát. Piasere nem állítja ugyan a rokonsági rendszer elsőbbségét a gazdasági—termelési viszonyokkal szemben, de – mint mondja – „azokat a helyeket, ahol a termelési kapcsolatok érvényesülnek”, a romák térbeli tagolódása teszi tartalmassá, ugyanakkor a romák térbeli eloszlása teszi nyilvánvalóvá, hogy a rokoni kapcsolatok mennyire fontosok.

A genealógiai és rokonsági terminológiai rendszer közötti kapcsolat áttekintésével Piasere a lakóhelyi csoportok egymáshoz való viszonyát, az életvitelhez szükséges tér kialakításának és szabályozásának módjait, valamint a cigányság gázsókkal szembeni (nemegyszer másolt, minták alapján követett) attitűdjeit emeli ki, hangsúlyozva, hogy a javak és szolgáltatások cseréje, mint egy sajátos újrahasznosítási, „reciklálási” termelési rendszer működik, s hozzárendelődik a térbeli mozgás, valamint az eltérő fokon fejlett környező társadalom (társadalmak) elemei közötti kapcsolatközvetítés is. Egyszóval a romák termelési rendszeréről és megélhetési szerkezetéről írt összefoglalásban Piasere bizonyos adaptációs válaszok szekvenciáit, mozgásfolyamatait, illetve egy, a gazdasági antropológia értelmében használt „niche” (hézag, űr) betöltésére alkalmas társadalmi csoportfunkció fenntartóit követi vándorlásaik útvonalain, peripatetikus közösségeik alkalmi telephelyein. A szerző válogatott írásaiban a javak megszerzésének és megtermelésének egy érdekes kulturális ökológiai aspektusára világít rá. Piasere úgy véli: a társadalmi munkamegosztás és rétegződés nyomán keletkező többlettermelés olyan életteret alakít ki, amelyben a legszervesebb módon találnak megélhetési lehetőséget, s egyúttal biztosítják a fölösleges javak „visszaosztásának”, reciklálásának megoldását is. A vándor közösségek (melyek nem „nomádok” a szó nagyállattartó értelmében, és nem élelemtermelők a szó etnokulturális értelmében) valójában nemcsak a makrogazdaság szerkezeti hézagjait töltik be, hanem „az erőforrásokkal és vetélytársakkal vívott küzdelem” sajátos vállalkozóiként „javakat és szolgáltatásokat kínálnak” a helyi gazdaságok és lokális piacok világában.

Piasere tanulmányainak válogatása kivételesen izgalmas kérdéskörökben kínál eligazodást. Egyfelől abban, hogy a hiányzó, el nem készített és sok szempontból összehasonlítási célra alkalmatlan cigánykutatások közé új színfoltot fest: az olvasó tekintete előtt felködlő ismeretek és igazolatlan előítéletek helyébe olyan belátásokat ajánl, amelyek vélhetően nemcsak a kutatók számára elfogadhatóak, hanem a közvélekedést is befolyásolják, a megkövült képzeteket helyettesítik ésszerű belátásokkal. Másfelől a tanulmányok sorában végigvonul az a szemléletváltozás, amely a cigánysággal kapcsolatos kutatások két alapvető irányzatát segít elválasztani: a „centrifugális iskolát”, amely a cigány kultúrára távolról tekint, ám lehetővé teszi a valamikori jövőben elvégezhető interkontinentális összehasonlításokat (pl. az indiai, afgán, pakisztáni, koreai vagy amerikai közösségek elkészült leírása alapján); illetve a „centripetális iskolát”, amely a vizsgált közösségek fontosságát, az általuk kidolgozott elméleti és gyakorlati megoldásokat, kreativitásukat és ideológiájukat vizsgálja. (Későbbi írásaiban az előbbi kutatói csoportot az „állandósági irányzat” képviselőinek nevezi Piasere, akik az alkalomszerű világ állandóit próbálják megfogni, az utóbbiakat pedig mint az alkalmiságot, „a változó valóságban történő öntevékeny cselekvést” elemzőket osztályozza).

Érdekes módon Piasere maga sem csupán kategóriákat gyárt, hanem azokba be is illeszti magát, sőt, átértékeli korábbi minősítéseit és áthelyezi magát a másik csoportba... Szeretné ugyanis beláttatni, hogy nincs száz százalékosan mobil (=vándor) közösség, amely minduntalan máshol bukkan föl, máshol alszik, máshol űzi piacozó, mutatványos, szerző-mozgó, felvásárló és eladó tevékenységét – ezért a „peripatetikus közösségekről” kialakítható fogalmi keretbe beékeli azt a kérdést: mennyiben van értelme ilyen fogalmakat alkotni, ha a vizsgált csoportok végülis nem képesek folyamatos állandóságot fenntartani, de a folyamatos alkalmiságot sem lehet rájuk bizonyítani. Mint antropológus, kutatásaiban is az állandóság utáni vágy és az újra meg újra felülvizsgálandó bizonyság között keresi helyét. Ezért is van azután, hogy – mint Prónai Csaba összegezi ezt bevezetőjében – „miközben ‘tudja’, hogy nincsen egységes cigány kultúra, ennek ellenére úgy véli, hogy van valami életstílus vagy inkább kulturális stílus, ami töretlenül fennmaradt a cigányság története során”. Ebben az állandósult mechanizmusban „a nem-cigány jegyek elfogadásán és újrahasznosításán alapuló” magatartás rejlik, amely a változatlanság és az egyformaság ellen küzd.

Prónai Csaba nem igazán vállalja a kötet előszavában, hogy kritikai vagy összehasonlító alapon „tegye helyére” Piasere már ezideig is igen gazdag munkásságát. Igaz, a válogatás valójában tükrözi ezt részben azzal, hogy – bemutatva Piasere indulását, kategorizációs elméletét és voltaképpeni hovatartozását – mégiscsak összeállít egy tanulmánykötetet a szerző megismerésre érdemesített írásaiból, melyek között az Olaszországi cigányok csoportjait leíró, rendkívül izgalmas és meglepő tényanyagot felvonultató írástól a xoraxano romák vérbosszú-elvét és békéltető mechanizmusait, a matrilineáris – anyaági leszármazású - cigányság mítoszát, a szlovén romák megtelepedését és a romaromák csoportjainak territoriális viselkedését bemutató dolgozatokig széles merítéssel kapunk vérbő megfigyelésekkel teli összképet a Balkántól nyugatra élő cigányságról. Az összeállítás szempontjait dicséri, hogy egy önálló fejezetben négy könyvismertetést is közread, melyekben Piasere a kortárs cigánykutatások és cigánykutatók meggyőző bemutatását, a viták és értelmezési kísérletek szemléjét kínálja.

A kötet (talán) egyik legimpozánsabb írása egy előadásként elhangzott szöveg a cigánykutatók magatartásáról. Piasere elutasítja a „hagyományos” cigánykutatók „kém-szerepét”, sajnálkozik az erre válaszul kialakított „emancipált” cigány véleményen, amely rasszizmussal vádolja ezeket, mondván: még jobb lenne talán, ha a cigányokat „elmaradottaknak” tekintenék, akik majd egyszer behozzák hátrányukat..., s ugyancsak elveti a cigányok másságát elismerő, s ezzel örökösen a nem-cigányokhoz adaptáló szemléletet. „Előbb ismerni kell azt, amit meg akarunk változtatni...” – szól a kézenfekvő érv, s belőle merít a „megismerni annyit tesz, mint megváltoztatni” elmélet is. Piasere az „intervencionizmus” és a „tudományos elvakultság” útvesztői között látja pályatársait kódorogni, hála és frusztráció közöttinek minősíti a cigányok és a cigánykutatók kapcsolatát. A ciganofóbiát és a ciganofíliát elkülönítő osztályozásában a ciganológusok és a hús-vér cigányok között töltött életutat írja körül: a módszertani alapelvek közül kiemeli a „harapj és fuss” módszert, amely a legrövidebb idő alatt begyűjthető ismeretek nyomán a hazamenekülést eredményezi; a „sátor és nyelv” taktikára épülő, barátkozásra és rövid összeköltözésre, beilleszkedésre koncentráló metódust, amely ugyancsak kétes eredményekre vezet; valamint a „cigány az ajtó előtt” taktikát, amely a kutatóhely-környéki állomáshely felállítását, napi munkaidőben végzett megfigyelést és esti lejegyzést igényel, „tudás-újító” és adat-talicskázó munkát, amely azonban mind a kutató, mind a kutatott számára aligha több, mint a „tudomány nevében” megcsalt társas kapcsolat. „Hagyományos” és „emancipált” cigányokról szóló „hasznos kapcsolatokról”, egyszóval „gázsó” értekezésekről azonban egyetlen cigány sem akar hallani. A „munka tárgyaként” definiálható cigányok azonban az antropológusnak, szociológusnak, nyelvésznek, pszichológusnak, pedagógusnak vagy szociális munkásnak éppen azt adják (vagy azt sem), amit az hallani—látni szeretne, nem hisznek a gázsó könyveknek, és nem hisznek azoknak sem, akik a tudomány nevében megcsalnak egy olyan kapcsolatot, amely emberileg ennél többre volt esélyes... Ha a tudomány célja a valóság birtokba vétele, s ez esetben a cigány valóságé is, akkor „gázsó ciganológia” alakul ki, de ugyanakkor nem áll ellenében cigány „gázsológia” is.

Mi lenne akkor a megoldás? Piasere nem köntörfalaz: lemondani ugyan nem kell a megismerés szándékáról, de ha megoldható lenne, hogy a gázsók ne csak „az Akadémia barlangjában bolyongó árnyék-teóriák szemlélésének” adózzanak, akkor „a cigányok iránt érzett profán szerelmüknek” átadva magukat, s a lemondás magabiztosságát is kétellyel fogadva előfordulhat, hogy többre juthatnak kutatásaikkal, mint elődeik...

Piasere kötete éppen arról szól első és legfontosabb bizonyságként, hogy a „profán szerelem” íme beteljesülhet a tudomány nyelvén és fogalmainak körében is...