Olvasósarok… Vagy talán még inkább „hallgatósarok”, melyben a szóképeket, hasonlatokat, suta metaforákat mazsolázgatja az ember…, földobott kövek…, visszahullanak a szavak is, a kínos asszociációk, a nyomasztó előképek egymásra potyogva.

Képzelődő, s tán még erőteljesebben gondolkodó-sarok ez…, ahol a klocnikba tömörödött merev hangzatok visszhangoznak, bátor hasítások irdalják a leget, metélik az ellenvéleményeket, megtapossák a képzetek könyörgő kezeit is. Mert „aki ma büntet, az holnap lövet”, vagy könyörtelenül elnézi, amint levetjük cipőinket a Duna partján, hogy könnyebben vigéckedjen az a másfajta erőbeszéd, amit most még csak a büntetés hangulata sugall…

Lehet-e ilyen olvasósarokban félhangosan vagy sugárzón megszólalni, mindenekelőtt arról, hogy nem, kösz, de nem akarom hallani, hogy amikor béke van, akkor kardot csörtetünk sok éve már, mert tetszik a suhintás fensége, a damoklészi racionalitás elvitathatatlansága, az endlösungok örök kíméletlensége a megértő mód esélytelen kérelmére…? Lehet-e most még csak a büntetés szavai mögött megolvasni gyengülő erőink esélyeit, napjait, perceit, vagy elolvasni /újraolvasni?/ egykori történések kínos asszociációit, ráolvasni vagy írásmagyarázatként fölidézni mindazt, ami nem épp az ancien régime gyászos megidézése volna?

Olvasónapló, jegyzetfüzet, géphang és klaviatúra… – vagy megeshet, hogy ez már a tankok lánc-csikordulásának zaja, ahogy épp ráfordulnak a szabadság útjára…? Á…, dehogy…, képzelődjék az ördög! Vagy mégis? De valami csak-csak lehet, ha rögtön cáfolják is! Mert ezek mindig rögtön cáfolják, sőt, még el sem kezdtük, eszünkbe sem jutott, már régen „ellentámadásban” vannak…! Még a körvonalakra sem pillanthatunk, máris tudatják velünk: támadtok, tehát tévedtek, s ez lesz a végetek…!

A kormányszóvivő válaszol az újságírói kérdésekre, s legott azt mondja: ne má…, itt van nála a beszéd leirata, s ott egyértelműen az áll, hogy a miniszterelnök nem az etnikai homogenitás megőrzéséről beszélt, hanem úgy mondta: a „kulturális homogenitást meg kell őrizni”, és csak később hangzik el az etnikai kifejezés, de Orbán szövege semmilyen értelemben nem volt rasszista.

Kivárunk kicsit. A kormányszóvivő biztosan megbízható, hisz erre tartják, s szerinte a Kereskedelmi- és Iparkamara gazdasági évnyitó rendezvényen elhangzott szöveg így szól: „Ugye, először is nagyon fontosnak tartom, hogy a kulturális homogenitást meg kell őrizni”.

Kivárunk még egy kicsit, olvasgatunk… Egyhamar megjön a hiteles, a videofelvételen is rögzített…, amin a kulturális homogenitás így hangzik: „…nagyon fontosnak tartom, hogy az etnikai homogenitást meg kell őrizni”.[1]

Hallgatunk. A látható és olvasható tájékoztatás ellenére, mint akik egészen magabiztosan farzsebükben hordják az igazság kinyilatkoztatásának jogosultságát, a legkevésbé sem figyelnek oda arra, hogy alkalmasint a nyilvánosság értő és kíváncsi is netán. Illendő vagy provokált megszólalásában Lázár János ekkor kifejti „nem akarunk betelepíteni idegeneket az országba, és meg akarjuk őrizni a kulturális és etnikai homogenitásunkat, és nem akarunk párhuzamos társadalmakat.” [2] Lázár szerint nem erősíteni, hanem gyöngíteni fogja az országunkat. Lázár szerint szó sincs arról, hogy a miniszterelnöknek egyetlen sora is a romák ellen szólt volna.

Még így is értelmezhető volna ez /talán/, ha nem élnénk ugyanabban az országban, nem hallgatnánk ugyanazt a forráshelyet, s nem olvasnánk ugyanazt a miniszterelnöki portálon megjelenített szöveget, amelyben már fentebb is megjelenik az alaptónus: „De van itt még egy dolog, mert miközben versenyképesek akarunk lenni, nagyon fontos, hogy Magyarországot is fölértékeljük, és az én gondolkodásomban vagy a kormányzat gondolkodásában ez egy jelentős, közhelynek tűnő, de jelentős körülmény. A mi gondolkodásunkban nemcsak arra van szükség, hogy a Magyarországon működő gazdaság növekedést hozzon, és mindenfajta jótéteményeket nyújtson a számunkra, hanem közben a helyet, ami a mi hazánk és mindközönségesen Magyarországnak nevezzük, és amely a mostani állapotában éppen akkora, amekkora, de persze egy Kárpát-medencei nemzeti közösségben is gondolkodunk, amikor a hazáról beszélünk, tehát hogy ezt a hazát hogyan lehet fölértékelni. És a mi gazdaságpolitikai döntéseink ebben a dimenzióban is értelmezhetőek.

Ugye, először is nagyon fontosnak tartom, hogy az etnikai homogenitást meg kell őrizni. Most már lehet ilyeneket mondani. Ezelőtt néhány évvel kivégzés járt az ilyen mondatokért, de ma már lehet ilyeneket mondani, mert az élet igazolta, hogy a túl nagy keveredés az bajjal jár. Úgyhogy természetesen mi, magyarok etnikailag homogének vagyunk…, bocsánat: heterogének vagyunk… abban az értelemben, hogy európai nemzet vagyunk. Ha csak a neveket itt felolvasnánk, lenne itt minden: a bunyeváctól a svábig, de ettől függetlenül ez mégiscsak etnikailag egy bizonyos sávon belül maradó sokszínűség. Tehát egyfajta etnikai homogenitás, egy civilizáción belülről vagyunk. Szerintem ennek a megőrzése kulcskérdés. Természetesen, mint Szent Istvántól tudjuk, mindenkit fogadunk, ez helyes dolog, de az ország alapvető etnikai karakterének a megváltoztatását nem szabad kockáztatni, mert az szerintem az országot nem fölértékeli, hanem leértékelné és káoszba taszítaná. Ezért a kormánynak határozott irányvonala van. Ez nemcsak a migrációra vonatkozik, hanem általában egy megközelítés arról, hogyan gondolkodjunk Magyarország népességéről. Fontosnak tartjuk a kulturális egyszínűséget is, ami persze úgy értendő megint, hogy egy sávon belüli sokszínűségről beszélünk, de az nem teszi lehetővé, hogy kulturális értelemben egymással vegyülni nem képes civilizációk létezzenek egymás mellett. Ez a párhuzamos társadalomnak a problémája, ennek nem kívánjuk kitenni Magyarországot. Meggyőződésem, hogyha az etnikai homogenitást fönntartjuk, a kulturális sokszínűséget egy bizonyos sávon belül egyneműségben, egy kulturális egyneműségben tudjuk tartani, akkor az Magyarországot föl fogja értékelni, mint helyet. Egy olyan hely lesz Magyarország, vagy olyan mutatókat fog majd kifele jelezni, amely nagyon sok, nálunk fejlettebb országból napról napra eltűnik. Következésképpen az országot egyre értékesebbé tudjuk tenni.”[3]

Orbán ugyanott cizellálja még, „a hetes számú vállalásunk” szövegrésznél:

„Most Magyarországnak az etnikai viszonyai is bonyolultak, tehát az nem egy olyan egyszerű kérdés, de szeretném jelezni, hogy mind Magyarország adottságai, mind pedig a munkaalapú versenyképesség logikájából tekintve ez egy teljességgel elképzelhetetlen program. Ez lehet, hogy jól hangzik, bár ebben sem vagyok egészen biztos, de hogyha ezt megvalósítanánk Magyarországon, akkor azt gondolom, hogy Önök bezárhatják a boltot. Ha Magyarország visszacsúszik a segélyalapú gazdaságnak a világába, gondolkodásmódjába és kultúrájába, és a munkaalapú, teljesítmény-alapú meg érdemalapú világ megszűnik Magyarországon, akkor itt a magyar gazdálkodóknak és magyar tőketulajdonosoknak nem terem jövő. Akkor mehetnek valamelyik másik országba a tőkebefektetéseikkel, mert itt akkor csak tönkre lehet majd menni. Én azt javasom, hogy ezektől a szocialisztikus, a jó ég tudja, pontosan honnan szalajtott eszmékkel szemben, a józan ész talaján állva kellő időben védjük meg magunkat, és mondjuk ki, hogy Magyarország nem az az ország, különösen, mert nincsenek természeti erőforrásai szemben az arab világgal, ahol feltörnek az energiaforrások csak úgy a sivatagban, tehát nekünk nincs lehetőségünk arra, hogy pénzt osztogassunk szét teljesítmény és munka nélkül. Arra van lehetőségünk, hogy korrekt, szociális szempontokat is érvényesítő, emberiességi szempontokat is érvényesítő, de alapvetően versenyképes teljesítményre és érdemre épülő rendszert tudjuk felépíteni Magyarországon. Ha ezt a filozófiai lapot kirántjuk a magyar gazdaság alól, akkor nem tudunk talpon maradni. Nagyon kérem Önöket, hogy ne engedjenek semmifajta politikai csábításnak, szirénhangnak e tekintetben”.

Nem kell hozzá szentírásmagyarázati melléklet… Ha etnikaiban gondolkodik, s autark rendszerben, melyben a modernizáció útja nem valaminő kucséberkedés, az ellenséggel való lepaktálás, akkor nincs más út előre, mint a visszaút, a premodern, az egykor volt polgári világ és feudális öröksége visszaállításának programos jövője. Lehet ebben még partner a banktőke, a kereskedelem- és ipargazdaság lojális (vagy tán royális?) tábora, a bankelnök vagy a bojárok túlfinanszírozott hada is, de a cél mégiscsak a biztos világ, a modernizáció kiúttalanságából a régi és megbízható feudális kiutat meglelő nemzetállam, mely a modernitás korának globális kuszaságát nemcsak elutasítja, de ki is védi. Ha máshogy nem, a gondviselés emberének útmutatása, célkijelölő merészségének, és népét felemelni hivatott programosságának kiteljesítésével.

Olvasatok, értelmezések…

Nem kell annyit agyalni ezeken! Hisz olvasható a megmondott, feketén-fehéren ott a program. Csupán megérteni kell, s követni, tétovaság nélkül, a vakremény teljesedéséig…

„Hasonlóképpen az ország fölértékeléséhez tartozik a teljes foglalkoztatottság. És itt szeretnék ellent mondani minden olyan törekvésnek, amely bizonyos fajta munkákat automatikusan külföldiekkel szeretne elvégeztetni. Szerintem van jelentősége annak, hogy egy magyar szállodában a takarítónő is magyar. Szerintem – és ez nagyon kevés országban van már így, mármint hogy az adott országbeli polgár látja el az ilyen típusú munkákat – az egy ország értékét megnöveli, hogy egy olyan közösség él benne, ahol az emberek képességeik szerint, de maguk végzik az ország működtetéséhez és fenntartásához szükséges munkát. A legalacsonyabb színvonalú vagy képzettséget igénylő munkától az akadémia elnökének székéig mind magyaroknak kell működtetni, betöltetni és az egészet egy organikus egységben nemzetként működtetni. Ez szerintem fölértékeli a hazánkat, és nagyon fontos az is, hogy a nagyság iránti vágy ne tűnjön el Magyarországból”.

A nagyság iránti vágy, amikor a kicsiktől jön, talán nem példa nélküli analógiákkal terhes. Voltunk s vagyunk a sikerképes Dávid, kinek Góliátok hadával gyűlik meg baja, de bizton győzi a feladatot, ha egyszer etnikailag oly homogén. Kulturálisan meg legyen az más, aki nem ennek hódol, s akkor már etnopolitikailag is mássá lesz, sőt geopolitikailag ugyancsak. Ami marad, az meg csupán idő kérdése, s azt már elviszi lazán…

„…viszem a legesleges- 

legutolsó esélyt

ki tudja, lesz-e 

búcsúzni időm

viszem a Duna-parton 

levetetett cipőm

mit bánom úgyis 

elviszem lazán

elviszem gond nélkül a 

hátamon a hazám

aki ma büntet 

az holnap lövet

viszek egy mindig újra 

föl-földobott követ”.[4]