S. Nagy Katalin könyve T. Horváth Éváról

Sokszor vagyunk praktikusak, mi, könyvolvasók—könyvajánlók is. Rendszeresen választunk olyan kisebbségi témakört, minoritás-forrást, melyben valami „tanulságosság” lelhető fel, parallel helyzet, példázat, asszociálható magatartás, vagy értékvédő felfogásmód. Kisebbségben vagyunk, persze, nemcsak a szó többségivel szembeállított verziójában, hanem talán olykor érdeklődésünk ilyen irányával is. Mert hát mily élvezetesen jó lenne olykor nem csupán példás vagy tanulságos, hanem talán önmagában véve is szépecske változatával mutatkozni valamely világnak, csak lapozgatni békésen, afféle túlokos taníthatnék helyett…

Most valami ilyesmire vetemednék. Lapozgatásra, „szépelgésre”, direkt „tanulság” nélküli szóra. Ürügyem sem kevesebb, sem több, mint egyetlen kötet. Művészettörténész, szociológus, kultúrakutató elmélénc műve, kinek ilyesfajta monográfiája tucatnyi van, sűrűn vastag, csodásan gazdag művek, képek és képrészletek százaival olykor.

S. Nagy Katalin könyvéről szólok most, melyet T. Horváth Éva portréjának, munkásságának szentelt. Címe is csak ennyi, a kötet szennycímlapján mindennél lakonikusabban csupán: THÉ.[1]

Ahogy lapozgatom az albumba zárt világot, textusok és kontextusok rémítően koherens, magába záródóan szuverén világát, mintegy igazolást nyer a Szerző, S. Nagy Katalin önvallomása arról, mit is csinálok/csinálunk, s hogyan lehetne egyáltalán egy művészeti életút-albumról a nem-művészet szótárával próbálni bármit is elmondani. Avagy: bemenekülni az időbe, a művészébe és a monográfuséba, a tárgyakéba és közléseik érzés-tartományaiba… „Amikor esszét írok, menekülök az idő elől. Megállítom a múló időt. Megragadom az elszálló pillanatot. Csak a fehér papír van és a fekete toll, sorjáznak a sorok (mint vetéskor gyerekkoromban nagyapám lovai után), és egyszer csak már nincs is idő. Semmi nincs, csak a mondatokká formálódó szavak és a festményről készült színes nyomatok. Érzem a csendet. Az íróasztalom előtti, körüli tágas tér, a két ablakon és az erkélyajtón beáramló fény segít belépni a kiválasztott elemzendő műbe. Bal kezemnél persze a 15–20 oldal jegyzet, sűrűn teleírva apró betűimmel (olykor 2-3 hét, 2-3 hónap, 2-3 év olvasmányaiból és a fejemből a megőrizni vágyott gondolatok, idézetek, ötletek). Átélem, hogy vagyok, hogy létezem. /…/

Minden más írás (tankönyv, szakkönyv, monográfia, katalógus, kutatási zárójelentés, tudományos publikáció stb.): munka. Kemény, hosszú, fegyelmezett küzdelem. Harc az idővel. Önmagammal. Az esszéírás: öröm. Volt egyszer már: 1987 és 1989 között. Aztán 2009 (tanszékvezetés, intézet, egyetemi és közéleti funkciók megszűnése) után nekikezdtem a képelemző-esszéknek, a Micsoda útjaim…-nak és hasonlóknak. A közben eltelt két évtizedben rengeteget és kitartóan gondolkodtam azon, hogyan lehet kialakítani azt a meghittséget a művel, ami ahhoz kell, hogy kendőzetlenül feltáruljon előttem a befejezett alkotás és az alkotási folyamat legkisebb mozzanata is, s megláthassam, hogy a teremtő gondolat megnyilvánulásai, az ecsetvonások múlékony pillanatai miként válnak véglegessé. Az örökkévalóság részévé. Akartam hinni, hogy megtanulom a párbeszéd lehetőségét.

/…/

Amikor esszét írok, örülök, hogy nincs múlt, se jelen, eloszlanak a homályok, eltávolodnak a szorongások, a feszültségek, tehetetlenségeim. Tulajdonképp én sem vagyok, csak a lényem intellektuális része: a tudásom, a műveltségem, a kérdéseim és válaszaim – mindaz, ami a legjobb bennem. S tán valamennyi maradandó is belőle.

Vagyis: amikor esszét írok, elfelejtem a hétköznapokat. És ezáltal a múló időt, a halált is. Az idő törékenységét és tünékenységét” – írja S. Nagy (https://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/s-nagy-katalin-amikor-esszet-irok/)

E kötetében S. Nagy – számos korábbi, például Farkas István vagy Ország Lili művészetéről írott monográfiájában, ahol bár kedvelt, személyesen ismert, de befejezett életművű alkotókról írt – ezúttal egy még le nem zárt életpályát mutat be, s „mivel nagyon is aktívan folytatódó életműről van szó, a műformák szerinti csoportok ismertetése mellett döntött” (6. old.). S ha összegződhet egy művészettörténész—esztéta—műelemző—tanár közlésvágya, alighanem kifejezi ezt (saját) distinkciója: „Ha egy művész közel áll hozzánk, akkor nem kevesebbre vágyunk, mint megtalálni azokat a szavakat, megfogalmazni azokat a mondatokat, amikkel a kívülállókat behozhatjuk egy világba, ami számunkra kedves, de másoknak még talán idegen. Ráakadni a kapcsolóra, ami működésbe hozza az objektívet, amitől hirtelen éles lesz a kép…” (https://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/tag/konyv/)

„Az igazi műalkotás születése titok. A művész pedig teremtő, alkotó, új világ létrehozója a semmiből, akárcsak a korai teremtésmítoszokban szereplő különféle alakzatú, anyagú istenek. /…/ A teremtés lényege a gondolat, az elgondolás, ez tárgyiasul, formát, alakot ölt, közvetít, mint írás-kép. A másik bibliai teremtéstörténet szerint Isten kezdetben teremtette az eget és a földet, majd a világosságot és a sötétséget, a mennyezetet /eget/ és a vizet és így tovább. T. Horváth Éva vegyes technikával készült hat Genezis képe a teremtés ezen mozzanatait közvetíti az őrá jellemző vonalstruktúrákkal, amorf alakzatokkal és a történésekhez illeszkedő visszafogott színekkel…” (írja a legutóbbi, pár nappal ezelőtt megnyitott Kilenc művész – kilenc Genezis-értelmezés című kiállítás katalógus-bevezetőjében, Artézi Galéria, Budapest https://issuu.com/artezi/docs/genezis_2017).

Fontosnak vélem saját „olvasatunk” komponálásához és magához a befogadás és nyitottság állapotához mindezen előzményeket, de épp ily lényegesnek a személyességet is. S. Nagy mindig tudott és akart közvetlen lenni, nézőpontja egyszerre a saját, a művészé és a műé magáé is. „Szociológusnak tekintettem magam, vizuális kultúra kutatónak (ebből írtam 1983-ban a kandidátusimat is)” fogalmazza önvallomásai egyik sorában (https://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/snk-kiallitasokrol-amelyeket-rendezhettem-i/). Magam is mint szociológussal találkoztam egykoron, midőn művészetbefogadási, televíziós képzőművészeti és filmesztétikai kutatás segédmunkatársaként dolgozhattam Vele. De lakonikus önminősítése épp oly lekerekített, mint e kötet Bevezetőjének első mondatában idézett egyik kedves ideálja, Paul Klee rögzíti anno: „A művészet se nem szolgál, se nem uralkodik, közvetít csupán”. S. Nagy ezt véli jellemzőnek T. Horváth Éva munkásságáról írott könyvének mottójaként. Majd rögtön a festőt magát idézi: a festés „kalandozásra csábít”, „vándorlás egy életen keresztül, útkeresés”, „amikor festek, szabadnak érzem magam”. E szabadságot az életpálya két nagyobb szakaszában, az útkeresés éveinek változatos állomásait követve, a vászonra—papírra—fatáblára készült művek, majd 1997-től napjainkig tartó munkák, sorozatok és egyedi alkotások, rajzok, festmények applikált, vizuális és taktilis hatásokat egyre izgatóbban felhasználó korszakában a textúrák és faktúrák sokszorosan rétegzett változataiban tárgyalja. Sorra veszi az anyagszerűség rendjében, a fölhasznált alapanyag (a későbbiekben főképp papír, de annak őrlemény, pépesített változata, tekercskép, leporelló, dobozképek, textillel applikált változatok) és az „elfedések, takarások és ugyanakkor az áttűnések, átláthatóságok /rétegei/. Képei lényegi közlendőit hordozzák az ezeket elősegítő festékfelrakási módok” (8. old.).

A hagyományos stíluskategóriákat, a látványok rögzítését, a műfaji jellemzőket (akt, portré, csendélet, tájkép) elsajátító művész a kubista, konstruktivista, szürrealista kísérletek korrekt formanyelvi készletével fölszerelkezve a kilencvenes évek közepéig lassan formabontó, a figurativitástól mindegyre eltávolodó karakterű művek formálója lett, hogy azután akár művészkönyvek, kalligráfiák, paravánok, dobozképek, asztalfiókok kollázsos technikáit is beépítse személyes kreativitása, formanyelvi szabadsága, világmagyarázó vizuális nyelve komplex rendszerébe. A figuralitás utáni félfiguralitás, majd a nonfigurális és absztrakt kreációk sora, az installációk nyelve (talán bizonyos „arte povera”, értéktelen és idegen anyagok használatát előnyben részesítő irányzat egyedi stílusjegyei) révén mintegy a műalkotás részévé teszi a kiállítóterem anyagait, eszközeit, installációs tereit is, melyek építménybe formálását bonyolult szerkezetű, alkalmanként színpadiasságot sem nélkülöző, mégis a szabálytalan bizarrságot („barocco”) narratív kompozícióvá, végeérhetetlen körmondatokká formált képi eposzokká teszi ezek alkalmisága révén. Szabadon, festőként a röppenés, a siklás, a felfedezés és rálátás örömével…

„Amikor festek, szabadnak érzem magam. Olyan szabadság ez, amely a repülésre emlékeztet; arra, hogy elemelkedve a földről más törvényszerűségek között létezem. Nincs bennem aggodalom a kudarc miatt, mert sikervágy sincs, a dolgok egymásból következnek, mintha tagjaim meghosszabbításai lennének. A világ többi része szorongások tere, itt biztonságban érzem magam.

Szeretek olyan felületen dolgozni, amely nem érintetlen: valami – bármilyen kicsi – világszerűséggel rendelkezik, terra incognita, ami kalandozásra csábít. Ebből is látható, hogy nem tervekkel, vázlatokkal kezdek, hanem egy sejtéssel, vagy többel. Mesterem, Fischer Ernő, azt mondta, hogy párbeszédet folytat a képpel. Most is azt hiszem, ez pontosan kifejezi azt a tevékenységet, amit ilyenkor elindítok.

Természetesen sok minden meghatároz, s ezek immár mélyről, gyakran öntudatlanul mozgatnak. A tisztelt, szeretett elődök; az újabban szerzett rengeteg élmény – vizuális és más művészetek –; a világ új arca, a borzalmas és a gyönyörű egyaránt; a megismert új technikai lehetőségek; és amik még jönnek.

A rétegek a képen egymásra rakódnak. Az évek során változnak is, az átfestések, letépések, újraillesztések, beépítések, szétvágások, a felbukkanó véletlenszerű találkozások következtében. Vándorlás ez egy életen keresztül, és keresés, kutatás, önvizsgálat, viszonylatba helyezés.

S mikor van kész egy kép? Nem szeretnék az alkotó felelőssége alól kibújni, de gyakran előfordul, hogy a képek – s ez különösen a jó munkákra igaz – befejezik önmagukat” – írja saját munkájáról a festő, kinek nem a szó-formálás a fő eszköze.[2]

A motívumok és szimbólumok világából S. Nagy fölidézi ezt a párbeszédes szándékot, a sejtést, a világ új és borzalmas vagy gyönyörű arcait is fölfedezni kész „vándorlást”, amelyben „elemelkedve a földről más törvényszerűségek között létezik” immár, hogy lehetőséget teremtsen magának a műnek, fejezze be önmagát… „Lényei nem emberek, nem démonok, de antropomorfok. Kitalált lények, a festő teremtményei, kapcsolatuk kétségtelen a mítoszok, legendák, mondák hasonló személyeivel, de nem azok” – írja S. Nagy a művész motívumairól, szimbólumairól (16. old.).

„Az egyiptomi falfestményektől a keresztény táblaképeken át a kubizmusig, dadaizmusig, majd lettrizmusig nyomon követhető az írás funkciója a képzőművészetben. A japán és kínai festészetben elválaszthatatlan az írás (kalligráfia) és a kép, ez is hatással volt T. Horváth Évára, amikor elkezdte beépíteni munkáiba a betűket, az írást.

Legtöbbször írásai a felületen kifejezett esztétikai hatást keltenek, pedig arról a töredezett, rendezetlen, olykor szétesett világról szólnak, amelyről sorozatai, és amelynek áldozatai a Fejek sorozatban megmutatott, többnyire sérült emberek. És mégis, az írás segít, keretez, reményt ad, talán a tudás, a ráció mégiscsak legyőzi és újrarendezi életünk közegeit” (20. old.).

A kötet fejezetei (Az útkeresés évei; Lepedőképek, Neupack, rajzok; Tekercsképek; Művészkönyvek; Leporellók, paravánok; Anyagképek; Dobozképek; Sorozatokon kívül) végül dokumentumokkal egészülnek ki, sajtóanyaggal, kritikákkal, kiállítási meghívókkal, a külső lenyomatok sorával, interjúkkal, életrajzzal, kiállítások lajstromával bővülnek – a Szerző szándéka szerinti műforma-követő ismertetés révén. A nem-kolorista festő alkotói folyamatában hivatkozott, s így a műtörténész által is kiemelt ösztönösség, a véletlenek szerepe mellett a tudatos színszimbolika eszközkénti használatára is kitér: „A feketék, csontfehérek, krémszínek mellett háttérszínként használja még a festő a bézst, a sárgásbarnát – ezek gyakran a papír, csomagolópapír, doboz, karton textúrájából adódnak” (21. old.). A kilencvenes évektől mintegy évtizeden át festett műveinél „tágítja a felhasználandó anyagok körét – már a lepedőképen megjelennek különböző applikációk” (30. old.). A több százra becsült papírra készült kisebb méretű munkáin „a megjelenítet alakzatokat és vizuális közléseket az alkotási folyamat mozzanataként is szemlélhetjük” (38. old.). Majd a 2005-től kezdődő kiállítási korszakban már „akárcsak a kínai tájképfestészetben és a hegyfestőknél, T. Horváth Éva tekercsképei többségén a hegy, a hegyek, a hegyvonulat a főszereplő, köréjük szerveződik minden további képi elem” (44. old.). A Repülő hegy (2008) széles horizontján „az ismeretlent rejtő feketék és az ismerős, nyugalmas kékek mellett fontosak a fénylő sárgák, a növények színét idéző narancssárgák (a vegetáció jelenléte), a föld barnái, a tompa szürkék, a homokszínek és a festőnél elmaradhatatlan terrakotta… /…/ Tele van a kép belső mozgásokkal, sokfelé irányuló vonalakkal, elmozduló színfoltokkal, szabálytalan alakzatokkal, és még sincs feszültség, kiegyensúlyozódnak a részletek. Megyünk, haladunk, egyik pontból a másikba, nincs gabalyodás, se zsákutca, a nehézségek leküzdhetők. Lentről feljutunk, onnét tovább és még tovább folyamatosan… /…/ Olykor maguk a hegyek egy-egy részlete, oldala vált át emberi formába, az egymásba fonódó alakzatok megerősítik: a művészetben, a gondolatban, a képzeletben bármi lehetséges” (49-50. old.). Ebben a vízszintes tekercsformában „a majdnem lehetetlent kísérli meg: képi nyelven mutatni meg a képi műalkotást, a művészt, ahogy létrehozza a művet” (61. old.), és T. Horváth Éva kora művészkönyv-technikáit követve 2005-től maga is kísérletezik ezzel a horizont-fókuszált technikai eszközzel: „Művészkönyveinek egy része állítható, szétnyíló könyvtárgy, inkább plasztikának tekinthető, más részük síkban, fektetve lapozható, inkább a festészettel, rajzokkal rokon” (64. old.). Készül így film-fohász, városkép, forgatókönyv, világtöredék, színpadtér, absztrakt expresszionista ihletfolyam is: „A pozitív és a negatív, a valami és a semmi, az anyagi és a nem létező egysége” (74. old.) kap itt olykor mitologikus, máskor profán, s nem egyszer hommage-jellegű közlésalakot, s gyakorta a hegy, az ember, a mese maga is üzenet-értékre erősödik: „A betű, az írás fontos és gyakori képépítő elem, kiemelt szimbólum, akárcsak a madár és a hegy. Üzenet a múltból, üzenet a jövőnek” (78. old.). A játék a léptékkel („a leporellók valójában kisméretű paravánok, a paravánok pedig nagyméretű leporellók. Lényegében csak a méretkülönbség alapján sorolhatók egyik vagy másik csoportba” (82. old.), játék a színnel és a színrevitellel, a szerepekkel, a vetített világok tárgyi eszközeivel, az abszurd figurákkal szimbolizált cirkuszisággal, a groteszk köré szerveződő fogalmisággal: „Megjelenik a humor, a földi jelenségek abszurditásának megmutatása, a komikus emberi szokásokkal, tulajdonságokkal szembesítés” (85. old., 90. old.), a paravánok „nyitott elölnézettel” és rejtőzködő hátulrétegzéssel, a térhatás és az ornamentika tájképi kibontásával (Kárpátok I-II-III.), melyek leporellóként is triptichonba szervesülnek, parafrázisokba stílusodnak, szecesszióba rejtőzködnek, labirintusokba kacskaringóznak át (90-101. old.). A 2009 után megújított tematika pedig új „Fej-lények” sorozatát kínálva azonosíthatatlan lények organikus teremtményeire emlékeztetnek, „a fantázia szüleményei, álombéli jelenségek, elmosódott emlékek, valahol a valóságos és a valószerűtlen határán” (102. old.), angyalok, nők, „befelé rétegek” reliefhatást keltő nonfiguratív szerkezetekként mintegy „az eltűnt idő üzenetét” őrizhetik, s mintegy „földrészek, földrétegek történetét” invokálják: „A taktilis élményre késztetés különböző mértékben fontos T. Horváth Éva különböző korszakaiban. Az anyagképek különösen arra csábítanak, hogy ne csak nézzük, hanem tapogassuk is őket” (108. old.). Pizzásdoboz, faltöredékek, fiókokból formált „oltárképek”, kódex-imitációk, groteszk és vidám bibliai figurák portré-sorozatai (Angyali üdvözlet, Szent Család, Nórák, Paraszt Madonna, apostolok, írnok, tizenkét biblikus alak) a számmisztikában, Bibliában, asztrológiában és numerológiában is „kiemelten fontos szám, profán hétköznapi jelentőség is figyelemre méltó” jelentésterét hozza a folytonosság mezőjébe (117-124. old.).[3] De kísérletei a sorozatokon kívüli opuszokkal, melyek „kijelölik saját helyüket az életmű folyamatában, az alkotó által teremtett különös, szubjektív, személyes térben” (126. old.) valójában a teremtő értékrend gótika, reneszánsz vagy felvilágosult tudás teremtette város, architekturális rendképzet, barangolási mező, sétálások és városképeket is megelőző „várospalánk-darabok” bűvkörében fogadják vendégként a kíváncsiskodót, az eligazodni vagy bolyongani hajlamosat, a bagoly-módra rálátni, a labirintust imaszőnyegként végigjárni, lírai hangulatokban szinte népi szakralitást meglelni képeset.

A tárgy nélküli világok vendége, a lírai absztrakt élményét a formai hangulatkeresésben is meglelő, az érzelmi kifejezést megérteni kész befogadó ezzel a komplex életművel úgy gazdagodik, hogy nem „róla”, hanem „belőle” halmozza föl élményvilága tartós tartalékait. E felfedezés-tartalékok a hozzáadott érzelem vidékei is, de magukban rejtik az alkotó szándékát, annak kihatását, kisugárzását is: „Festőként a képzőművészeti műfajok határterületei vonzanak. Síktól a térig és onnan vissza, és majd azon is túl. Az anyagok találkozása, ütköztetése, de harmóniává oldva, asszimilálva őket. A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani” – írja életét összefogni, kötetbe foglalni késztetetten T. Horváth Éva (138. old.). Ez pedig, ha lehet, S. Nagy Katalin segítségével mesésen sikerült, aki ezzel beemelte főszereplőjét abba a szcénába, melynek folytonos alakítása saját műtörténész szerepének is része: Ámos Imre, Farkas István, Ország Lili, Anna Margit, Deim Pál, Péter Vladimir, Hargittai Pál, Mózes Katalin, Marc Chagall mellé most ím, bekerült T. Horváth Éva is.