Talán nem egykönnyen kimondható, hogy a romániai magyar tudományosság intézményes leszorítása szinte sosem kerül szóba a sajtóban, közbeszédben, tudományos körökben, vagy akár a szélesebb közbeszéd-tereken. Hébe-korba talán a magyarországi médiában előfordul, de hallhatóan még a romániai sajtó és közbefolyásolás eszköztára sem forgalmaz ilyesfajta híreket. Pedig a hasonlóképpen kevés közfigyelemre méltatott ténykérdés, mely a budapesti szcénában immár bőszen tudományellenes légkört teremt egyre egyértelműbben, még a messzi nyugati sajtóban is hangot kap. Kétségtelen: a romániai magyar oktatási, kutatási, hagyomány- vagy örökségvédelmi intézményesség többször méltatódik az anyaországi „határontúli támogatások rendszerében” figyelmet kapni, s ebből a kisebbségi léthelyzetben talán lehet néha folyamatos és megokolt támogatásra számítani, olykor még építeni is. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében, melyet mostanság sokszor minősítenek a nemzeti elmeháborodás rendszerének /NER/ is, a közelmúlt akadémiai években egyre gyakrabban megfogalmazódott a tudományos kutatások helyzete, az alapkutatások forráshiányának kérdése, a kutatásba vagy felsőoktatásba fektetett támogatások tudástőke formában megtérülő, sőt GDP-gyarapító hatása is – mint amiképpen ennek ellentéte, a diplomák leértékelődése, a felsőoktatás létszámcsökkentése, a tudástámogatás visszafogása, vagy épp a virtigli munkásideál megvalósítása, mely a kevés tudásra, nem konvertálható ismeretekre, alulinformált betanított kényszeralkalmazottakra bazírozza a jövendő iparágfejlesztést, kiszolgáló-üzemi ellátást, munkaerőpiaci bővítést.

Egy akadémiai ciklussal ezelőtt, a víg Pálinkás-korszakban – midőn kinyilatkoztatást nyert, hogy minden tudásterületnek tessen visszaszorulnia a maga szűk mezsgyéjére, mert így lehet azt hatékonyan fejleszteni –, már megfogalmazódott a jövőkép: amennyiben az MTA nem építi ki kapcsolatait az egyetemekkel, s nem törekszik a megtérülő tudástőke mozgáspályáinak szélesítésére, akkor totálisan el fog maradni a magyar felsőoktatás, le fog gatyásodni a magyar tudomány, s el fog unalmasodni a tudás-intenzív ágazatok fejlesztésének minden esélye. Sőt: a multik fognak diktálni akadémiának, egyetemeknek, mert nem vezető tudósokra, kísérletező agytornászokra vagy eszmerészegségben tobzódó filoszokra van szüksége az iparnak, hanem kissé alulképzett és szerény alaptudással bíró középértelmiségre, melyet a multi majd betanít a legszükségesebb tevékenységi területre három hónap alatt, s ennyi bőven elég lesz az utókornak…

Azóta kissé módosult az ábra: kevesebb pénz van, s ami volna is, másra megy el, bővül a tudásgazdaságtan kiszolgálói kisebbsége, s lassan meghatározó többséggé, haszonelvű intézményhálózattá erősödik, egyetemi önállóságot korlátozó kancelláriákkal, akadémiai alapkutatásokat visszafogó pályázati rendszerrel, pénztermelő ágazatok priorizálásával és társadalmi tudásterületek visszametszésével. Az új undokak rendszerében már minden fölösleges, ami a kutatói kisebbség joga, státuszhelyzete, érdekeltségi köre, szabad mozgáspályája volt, s minden előnyt élvez, ami ezt „racionalizálná”. A klasszikus „ratio” fogalom átírva immár kollaborációra és penetrációra, mely áthatja a tudástőke minden haszontalan területét… A diplomák rangja ismét a semmibe vész, a felsőoktatás intézményei teljességgel kitéve a jelentkező diákok létszámának és fizetőképességének. Előnyt az élvezhet, akit diákjai hamarabb és több készpénzért megvesznek: orvosi, jogi diploma az utóbbi öt évben 1,1—1,7 millió forint félévenként. Utána kezdő értelmiségiként 130—220 ezer forintért szolgálhat több/sok évtizedig. Más szakokon kicsit mások az arányok, de egyre meghatározóbb trend, hogy divatpályák és sikerképes ágazatok épülnek az alulképzett alkalmazotti rétegre.

Mindez nem ismeretlen, hasonló folyamatok megannyi afrikai, dél-amerikai vagy ázsiai országot is jellemeztek a hatvanas-hetvenes években. Csak mi, kisebbségi európaiak hittük, hogy „bezzeg…” másként van ez Európában, mint az amerikaiaknál, s más lesz a trend is, mint Koreában vagy Vietnamban, Namíbiában vagy Szulavézin.

Aztán változott a trend. Itt a rosszabb immár. Egy kutatói fizetés már annyira kevés egy akadémiai intézményben, hogy tudományterülettől függően persze, de mindenki rákényszerül oktatásra is, olykor publikálásra is, látszat-kutatások tömegére, hogy valamiképpen kipótolja a vajas zsemlére valót. Mellékállások korlátozása viszont intézményesítve, tudományos publikációk (száma előírásosan és fenyegetően növelve, ám) jobbára megfizetés nélküli értelmiségi beruházások, haszonkulcs nélkül. Ami még talán nyugalmas mindebben, az a „tudományos kutató” státusz, közalkalmazotti bértábla, szabályozott etetőrendszer. Meg a képzetes nyugalom, a jólviselkedés mentén megajánlott nyugalmas papírmunka, viharmentes övezet, nagyobb hullámok nélkül.

Egy ideig. Ám néha változásokkal. Ezek nemcsak személyfüggőek, esetenként politikai irányvonalak mentiek, pártelőírásosak, hanem a létmódok körülményeit is kívülről, de meglehetősen erőteljesen áthatóak. Most éppen a ciklikus leszámolások korszaka van soron.

Ennek egyik – bár látszólag formai – fázisa a fejlesztés, átszervezés, hatékonnyá tétel, centralizálás. Kiegészítő- vagy mellékhatás: elvárjuk az elégedettséget, megköveteljük a hatékonyságot, „paraméterezzük” a teljesítmény-mutatókat, megtoroljuk a másságot—egyéniséget. Illetve: előirányozzuk a kutatói körök programozott elégedettségét, szabványosítjuk és jogilag lefedjük a mozgástereket, korlátozzuk a döntési és alkotói szabadságot, munkaszerződésbe foglaljuk az ideiglenességet, hogy mindenki a megfelelés-képesség érdekében érezze elkötelezettnek magát. Visszabeszéd nincs, vagy nem ajánlott, másfajta racionalitások keresgélése nem támogatott. Lojalitás persze a legelső sorban elvárt, efelől kétely ne maradjon…

Ki- és leszámolás, avagy a modernizációs paradigma

A hatékonysági mutatók egyike az MTA kutatóhálózatának, mint fölösleges adminisztratív szférának lehetőség szerinti redukálása. Ehhez kell egy fölérendelt praktikus egyed, aki levezényli, kell egy erőteljesen hierarchizált hálózatos szervezetrendszer, s kellenek fehérgalléros egyedek, akik a kékgalléros darabbéresek mintájára sorozatban gyártják a megrendelt terméket. Minőségtanúsítvánnyal, termelési tervekkel, ötéves tervvel és egyévessel is, lefokozás fegyelmező eszközével teljesítmény elmaradása vagy romlása esetére. Munkaruhát nem adunk, bérfejlesztés nincs, a szolid gyári konyhán mindenki ehet egyen-ételt, s kész. Alternatívák nincsenek, vagy ne legyenek. Magát a szót sem viseljük el…!

A sikerképességi mutatókat azonban néha tervszerűnek feltüntetett akciók, vagy inkább attrakciók rontják. A tervutasításos rendszerben azonban ez nem okozhat gondot, sőt elemelkedett elégedettség köde veszi mostanság körül a főhatalmi intézmények Budai Várba telepítésének óhajtását. Valójában valamely félfeudális királyi, vagy poszt-trianonos urizálásnak megfeleltetett budavári beköltözési tervek szükségképpen hozzák magukkal az MTA kutatóinak kiköltöztetési programját elszenvedők indokolt „helyzetbe hozását”.[1] Kétségtelen, hogy a magyar tudományosság több ezer honi képviselőjének „darabra” mérve csupán elenyésző kisebbségét teszi ki az egykori nyolc-kilenc kutatóintézet tudósainak köre, így súly-arányi alapon akár (a kormányzati klasszikusok szótárából vett minősítő jelzővel) „törpe minoritásnak” is nevezhető lenne ez a kvázi-közösség… Azonban mégiscsak az MTA vezető társadalom- és bölcsészettudományi elitjének egy részéről, mintegy 270—300 vezető kutatóról van szó, akik most távozni kényszerülnek a Várból, ahová egy évtizede épp ugyanilyen célracionális tervek okán paterolták egybe őket, mondván: több az egyben mégiscsak hatékonyabb, mint sok az egy ellen, s hát minek az a sok intézményi autonómia, tudományterületi széthúzás, széttagolt hálózat, átláthatatlan működés-egész. Most pedig itt az ideje egy elegáns mozdulattal letakarítani őket a politikai söntéspultról, amitől talán bizony még kiváltságos presztízsük nem sérül súlyosabban…

Helyesebben mondva mégis sérült. A törpe minoritás persze kicsit dacolt, húzódozott, remélte, hogy talán mégse akarják ezt, vagy nem most, vagy nem így… Hisz súlyosan, durván, abszurd módon sérül intézményenként is a saját érdek, a kutatók közösségének megannyi érdeke, a közalkalmazotti érdekközösség normatív hatékonysága, no meg közérzete is. Hisz egyszer már elszenvedte, hogy pár százmilliárd költségén áttelepítették a Várba, s most sem lenne racionalitása áttelepíteni máshová.

Azután változtak a feltételek, satnyultak a remények, nyomasztóan közeledtek a költözési fenyegetések, szikárodott a belenyugvás. Kikerültek a tervek az új központról, fél falnyi vázlatokra színezték az elhelyezés helyszíneit, irodától a tárgyalóig, könyvtártól a fogadótérig, a főzőfülkéktől a poroltóig pontos tervrajzot láthatott mindenki. De még élt a remény, hogy a régies, kolostorias miliőből multiszuper központba átköltözni mégiscsak annyiba fájna, hogy azt senki nem kívánhatja. Meg még mennyi idő is, mire az új épület elkészül, berendezik, átadják, lakhatóvá teszik…, hol van az még…! Volt már terv „kormányzati negyedről”, s mivé lett az is egy-két év alatt…

Majd „felgyorsultak” az események. Körkérdés ment, melyik kormányzati főintézmény pályázna a budavári akadémiai központra. Sorra nemet mondtak. A kutatók rejtett örömére, hisz a frissen fölépülő kutatóház eleganciája kínálta központosítási eljárás senkinek nem volt vágyott reménye, a húsz évvel ezelőtti budavári MTA-központba költözés akkor is kutatóintézeti összevonások és egyetlen tömbbe adjusztálás közbeni összevonások és létszámfelügyeleti mészárlások emlékével volt terhelt… Ráadásképpen körülvette mindezt az elvárás: a kötelező öröm, a mentális adaptáció kínálta lelkesség, az újabb alkalmazkodás kényszerét övező emelkedettség is fölülről lett a kutatók körére testálva. Na, nesztek, új központ, mindennél központabb, hát aztán most már csitt…! Az új Humán Tudományok Kutatóháza nemcsak kisebb térben összezsúfolt kutatói körről szólt (az előző állapotokban átlag két-három kutató/szoba jutott, ma akár hat ember is zsúfolódik már a praktikusan megosztott légtérben…), hanem egyben arról is: feledd mindazt, ami tegnap volt, a múltat végképp elsöpörjük, holnap még nincs, s tán nem is lesz, a mai időszámítás pedig délután kettő és negyed három között esedékes…!

A növekedési és hatékonysági eufória nem rögtön és nem is önként ébredt sikerre. A teljesítménykényszeres és darabbéres kutatói lét szép lassan lopózott be a fehérgalléros tudósvilágba Pálinkás elnök úr idején, szelíd kutatói ódzkodás kíséretében, de napjainkra szép türelmesen identitás-formáló erővé is vált. Ami Te magad vagy, az önmagában még nemvan… Van azonban teljesítmény-mutató, vannak tervszámok, van pontozási rendszer, melynek egyetlen társadalomtudós sem tudott megfelelni az elmúlt években – vagyis, ha nem vagy szimplán azonos publikációid számával, hivatkozási mutatód és DOI-számaid szimbolikus tartalmaival, akkor hát nincs létformád, nincs hivatkozható identitásod, nincs tán respektusod sem, bizottsági tagságod, VIP-rangod, előmeneteli pályád, közalkalmazotti biztonságod sem. Kisebbségi vagy, vedd észre, s nem te diktálsz, hanem a körülmények racionalitása, az előírások normatívái, a megfelelés-kényszeres elvárásrend, melyben az új feudalizmus új közszolgáit új uraságok parancsolják új tennivalók irányába. Ehhez a költöztetés a budai várból a ferencvárosi Közvágóhíd egykori bélmosó telepére, szinte csak formális körülmény. Formális ugyan, de sajátosan fejezi ki a megfelelés-kényszeressé tett társadalom- és bölcsészettudományok egzisztenciális valóságát. Belvárosi ingatlanokból a Budavárba költöztetés még talán szimbolikus presztízs-növekményként is elkönyvelhető volt, hisz mégiscsak a magas lelátóra, az idegenforgalom és az UNESCO-örökség Hill-Topjára telepített intézményről volt szó… Igaz, már akkor is a különálló intézmények autonóm működésének centralizálása a tudományos életvilág mesterkélt határolásának tűnt, azóta pedig immár a tudástőke marginalizálásának legtisztább megnyilvánulása lett.

A költöztetés persze rendeltetés-szerűen, kicsit megkésett határidőkkel, de perfekten zajlik tavaly december vége óta. Van, aki majd csak júniusban kap irodabútort, de most azonnal kell fölszámolnia néhány évtizedes kutatói múltját, fényképeit, adattárát, fénymásolatait, forrásjegyzeteit, kérdőíveit, adatbázisát, táblázatait, könyvespolcainak anyagát, szoba-, kor- és pályatársainak örökségét…, mert „az új helyen” már nincs tér a „raktározásra”, nincs felület a retrospektív tárolásra, nincs garancia a „mentésre”, tartósításra, örökség-átadásra. Egy laptop-méretű hely kutatónként – bőven elegendő. Aki nem tudta digitalizálni a múlt századokat, azt nagyon sajnáljuk. S ami tegnapi, vagy mégannyira tavalyi, rendszerváltás kori, netán azt is képtelenül megelőző tünemény, az már bizonnyal a régiségek tárában keresendő… Ember is, tárgy is, tudás is, örökség is.

Sőt…, a tárgyak élete és halála semmivel sem különb, mint az ekként szimbolikus tőkévé, tudástranszfer-elemmé változott emberé. Maga a változás pedig leginkább a Ray Bradbury 1953-ban megálmodta Fahrenheit 451 utopisztikus, de annál sokkolóbb regényének (majd 1966-os filmfeldolgozásának) légkörét árasztó feelinget varázsolt a budavári kutatóközpontba. A pakolás során 30—60 méteres folyosók, padlás- és pinceszobák, irodák és tárgyalók, kiskonyhák és könyvtárpolcok, beépített szekrények százai okádták ki a letűnt évtizedek minden hordalékát. Konferencia-plakátot és különlenyomatokat, kutatási vázlatokat és konferencia-előadások printelt verzióit, pályázati terveket és gazdasági elszámolásokat, publikációs listákat és forráskiadványok kéziratait… Kosáry Domokos gépiratos értekezése a folyosói lomhalmazban, másik kupacban Szűcs Jenő Európa három történeti régiójáról szóló vitaanyagának sokszorosító lemezei hevernek, alagsori pinceraktárban Glatz Ferenc gyűjteményes kötetei, a Kisebbségkutató folyóiratai, az akadémiai székfoglalók nyomtatott sorozatai válnak koszlott selejtté, térség-, elit- és roma-kutatások kérdőívei halmozódnak „vegyes papírhulladékká”, mindenféle intézeti kiadványok bontatlan nyomdai példányai kapnak „MEGSEMMISÍTENDŐ!” feliratot, folyóirat-sorozatok hegyei és tudományos társaságok több évtizedes dokumentációi mennek a selejtbe. A költöztető sintéreknek naponta 16 kukát kell papírőrleménnyé nemesedő alapanyagként szállítaniuk, hogy rentábilis legyen a Papírtaxi Recycling cég partnersége. Plafonig érő beépített szekrények rettentő anyaga, irodai polcok könyvsorai, elárvult irodai virágok szomorú cserepei, lebontásra ítélt folyosó-hosszú üveges könyvszekrény kiadvány-tömege, bontatlan kéziratpapír-tömbök, viszonylag frissebb számítástechnikai készlet kerül „újrahasznosításra”, az installáló lemezek együtt mocskolódnak a régi kutatási interjúkkal, a konferenciák anyagával, az ajándékba jött dedikált kötetekkel, nemzetközi társadalomtudományi folyóiratok bekötött évfolyamaival, a falinaptárakkal és kávéfőző masinákkal. Le- és szétszórva, helyenként egy régi írógép vagy újabb klaviatúra, antik vagy tegnapi képernyő, másológép-toner kiszóródva, privát teásbögre elanyátlanodva, mindenről lemondó gesztusok tora ül a szobákon és tárgyalókon, törött lábú vagy lesántult Totális siker, pár hét alatt írmagja sem marad a régészet, a művészettörténet, a jogtudomány vagy a kisebbségkutatás intézményi „lomtárának”. Győztünk. A központosított és alapműködésre redukált társadalomkutatás mostantól majd úgy paríroz, ahogy illik, s azt kutat, amire megrendelést kap. S kész.

A több száz kutatóra alig jutott talán fél tucat, aki menteni próbálta, amit még lehetett. Gyűjtötte három-négy elszánt és elszállt lélek azt is, amit másutt talán használhatnának, vidéki főiskolán, kárpátaljai vagy erdélyi miliőben, hazai diákköri konferencián, egyetemi tanszékeken, vagy akár csak osztogathatnák néhány összejövetelen, könyvbemutatón, szemináriumon – potya ajándékként. Jöttek sokszori hívás dacára kicsit kényszeredetten néhány közgyűjteményből is, kiválasztottak hónuk alá való néhány kiadványt a sok tonnából. Egy-egy igazgató ajtaja előtt embermagas, sok méteres kupacok dicsérték a szorgalmas titkárnői gondoskodást, melynek nyomán tonnányi tömegben váltak múlt idejűvé az értékek. Jöttek szerencsepróbálók is, kik hírét vették a háborús állapotoknak s a romás századának… Ha szemfülesek voltak, még egy új monitor is akadt, meg vaskos lexikonokból majdnem teljes sorozat… Összeállt azután négy-öt alkalmi „emlékezőkör” is, melyek sírva-vigadós búcsút vettek a negyedszázados ittléttől, aztán decensen a sarokba állították a homoki rizling kifeneklett üvegét. Volt talán még másik fél tucat szaktárs is, aki hívott és megajándékozott néhány intim-személyes társkapcsolatot egy rakatnyi „selejt” kiadvánnyal. Legalább hasznosuljon…, ha már itt jövő sincs. De ez is kivételes volt, a többség összecsukta lapolvasóját és laptopját, kisétált reményveszetten.

Hihetetlennek minősült, hogy van balsejtelmes „racionalitás”, mely ebben a hat emelet mélységű várhegyi labirintustól alulról penészedő hodályban, egykori kolostori másolóműhelyben a kormányzati terjeszkedés célzott felületét látná meg. Nem is látta, sőt deklarálta egy ideig, hogy kösz, nem kéri ezt a saját céljaira használhatatlan épületet… Aztán mégis győzött a hübrisz, ide nekünk ezt is, mit vacakolunk holmi milliárdokkal, tűnjenek el a szemhatárról ezek a betűvetők, amúgy is jobb lesz nekik az új kültelki csodapalotában… Helyükre majd a megbízhatósági minisztérium valamely részlege kerül, s a máris fölkért vállalkozói érdekkörben sebtében fölmérés készül az udvari—kerti növényzet életképességéről, a boltívekről, névtáblákról és nyílás-zárókról…

El is tűntek a betűvetők, előírásosan. Szépen, szótlanul, szánalmasan pakolgatva, vagy minden tegnapit lábbal kitolva a folyosóra, …jöjjön, aminek jönnie szükségszerű és megfellebbezhetetlen… Lassúdadan aztán hangot kapott a modernitás csáberejének hatása…, mégiscsak egy modern irodaház, digitalizálva minden, csúcstechnológia a köbön, mi kell még. S ha mondják, menni kell amúgy is. Aztán már mondták, sőt előírták. Kipakolási határidő az év vége. Utána megy minden a zúzdába, iratsemmisítőbe, elektronikus temetőbe, digitális hulladékhegyre, fafeldolgozóba, neoncsőhegyre, könyvsilóba.

Az időközben felhúzott csupaüveg, szél-tájolt, fotocellás és hődetektoros feeling, az üvegajtók mögé zárt újdonatúj tudományosság zokszó nélkül, türelmes barikák módjára átvándoroltatott személyiségei mindezt a bekövetkező végítélet békés elfogadásának alapérzésével, esetenként a „rossz közérzet a tudományban” impressziójával vették magukra. Mintegy a megtisztulás kereszttüzében hangzott el röviddel ezután az új születésének édesbús bölcsődala, a friss intézményi esemény, mely „Isten hozott a Vágóhídon!” szimbolikus címmel a nyilvánosságnak is elégedett arcot mutathatott az új épületből.[2] 

Ami a Várban maradt utánuk, az már az önfelszámolás tükre, a lemondás ragacsa, a kiszolgáltatottság antropológiája. Elhagyott trikó, kinyúlt pulcsi, ernyedt esernyő, iroda-papucs, konferencia-meghívó, lába-törött szék, osztálytitkárnői íróasztali szerkók, dohányzóasztal-terítők, régi írógép-korrektor, képesnaptárak, levlapok a múltból, kollégák nyaralási üzenetei, bevételi szállítókönyv, különlenyomatok és kollégák kötetei, műanyagpoharak, nasi-pogácsatároló, békebeli fikuszok és állólámpák, csetresz holmi, mely mind csupán a lét maradványának tekinthető. És könyvek, tanulmányok, vitaanyagok, folyóiratok, saját művek és kapott adományok, díszkiadvány és muszáj-olvasnivaló, meg minden, ami múlt. Életképtelenné lett – a tárgyak élete és halála épp oly sűrű és szomorú, mint az embereké. Nehéz is eldönteni, melyik van előbb, s melyik jelzi egyértelműbben a másik közeledtét. Tűzre velük most már. Ray Bradbury láng-lovagjai csak képzelet-szülte fenyegetés hírnökei voltak, akkoriban tán sodróbb divat volt a falanszterek irodalmi víziója. Ma már talán közelebb mindez a valósághoz: kevesebb a tűzőr, s több a selejtvadász, kinek mindegy, ki volt Tőkei Ferenc vagy Kulcsár Kálmán, Szalai Sándor vagy Hankiss Elemér…, meg aztán jóval kevesebb már az is, aki beleolvasna az egykori fantasztikus regénybe.

Pedig lehetne több is, aki még emlékezik. Bár, talán nem érdemes ezt tennie, senkinek. Lett…, ahogy lett. Túlélt a kollektív közöny, s megkönnyebbülve vette mindenki, hogy ha senki meg nem szólalt, hát neki sem kell kiáltania, még kevésbé petícióznia, lázítania, tiltakoznia, rapliznia vagy hőkölnie, beolvasnia, vagy lázadnia. Kevéssé elegáns így látni, de a kortárs akadémiai értelmiség szótlanul kisétált a Duna-partra, s el, tova, egészen a vágóhídig. Jól tudták: „aki ma büntet, az holnap lövet”, vagy könyörtelenül elnézi, amint levetjük cipőinket a Duna partján, hogy könnyebben vigéckedjen az a másfajta erőbeszéd, a Hatalom Akarása, amit most még csak a büntetés hangulata sugall…[3]

Mentek, s vitték az „ezernyi véglet közül a köztest”, a felhalmozott kapcsolati tőkét, a tutit, a gagyit…, s talán még a „megannyi némán átbliccelt évet” is. Jobb ez így. Ennyi még nem árt az imázsnak, nem az emléknek, s még kevésbé a konszolidált sikernek. Hőn vágyott állapot, ha végre ismét magunk lehetünk magunknak, sikerre predesztinálva, meghatározott idejű munkaszerződés reményében. Ágállni minek, „a Hatalom Akarása a káosszal szemben az egymással harcoló erők hierarchizációs elve, egyszersmind tendencia az egyre nagyobb tartomány kisajátítására. Az erős akarat képes harmonizálni tulajdon erőit, bármennyire széttartanak is, tudja ellenőrizni állandó fejlődésüket. A Hatalom Akarása beteljesítette igenlő természetét. Gyönge pedig az az ember maradt, aki e feladatnak nem felel meg, és a megoldást mindig bizonyos erők elfojtásában vagy kiküszöbölésében keresi, vagy a megfelelésre játszik, a mai napi túlélésre. Az igenlő és erős Hatalom Akarása vállalja a változatosságot, a különbséget és a pluralitást. Ha negatív és gyönge, akkor összezsugorodik a védekezésben és a menekülésben az előbbi szöges ellentéteként, amelyre a hatalom kiteljesedésének nemes egyszerűsége jellemző. /…/ De a Hatalom Akarásának mindig önmagával van dolga. Mindig önmagának meghaladása, akár az akcióban, akár a reakcióban. Önmagával szemben az elemi ösztönök kaotikus és ellentmondásos sokféleségének arculatát ölti. Az eredendő indulatiság maga. Nietzsche pontosan a Hatalom Akarásának ezt az eredendő határozatlanságát nevezi káosznak. A káosz viszont azt a pillanatot is jelenti, amikor az értékek összeomlanak, amikor a Hatalom Akarása önmagába visszafordulva holtpontra jut” (Romhányi, 2002).

Könnyen lehet, talán kevesen vagyunk itt és most, kiknek mindez kínos ráébredés, keserű felfedezés, sorsszerű fénytörés. Ők sem irigylendők… Így jött, így kellett lennie, vagy másképp, de imígyen lett. Csak mentek, központosítástól megviselten…, a Vágóhídra… Mint az eredendő indulatisággal, az értékek összeomlásával megbékélni kész, a kicsiny de saját káoszban még jövő esélyét remélő utópisták. Vagy mint a jelentudás fantasztái…

--------------------

Lásd még:

Uschi Nussbaumer-Benz: Nietzsche: Nadelöhr der Philosophie. Eine Einführung in die wille zur macht. Thematik. https://www.eurobuch.com/buch/isbn/3926848200.html

Romhányi Török Gábor: A Hatalom Akarása, avagy A hatalom akarása. A fordító „használati utasítása”

Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása (1887) című művéhez. http://epa.oszk.hu/01300/01343/00013/muhely.html Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása
/Der Wille zur Macht. Fordította: Romhányi Török Gábor
Budapest, 2002/