Hitek és ízlések is bizton belejátszanak, ki mire érzékeny vagy fogékony, magam ritkán büszkélkedem ilyesmivel, de szinte függő vagyok, ha régi könyvekről van szó. Egykoron ugyan nyomdászként kaptam efféle fertőzést, de kicsivel később a régi magyar nyomtatványok tárának egyfajta segédmunkása lettem Borsa Gedeon műhelyében, midőn egy bizonyos szepesváraljai Bernard Máté protestáns könyvnyomtató németújvári és pápai kiadványaival, betűmintáival foglalatoskodtam. Így hát már elöljáró szóban is bevallom, maga a taktilis élmény, a mesteri betűformák és dekoratív oldaldíszek, míves tipográfiai megoldások is elvarázsoltak a Makula nélkül való tükör új kiadásának matt papírjától, szinte kora-újkorian zengzetes „tomus”-ától.[1]

No, de a személyességen túl, ez az egyház- és művelődéstörténészek, irodalmárok vagy folkloristák által jobbára csak Makula-ként vagy Tükör-ként emlegetett testes Mária- és Krisztus-életrajz mint a hazai lelkiségi mozgalmak egyik legsikeresebb forrásműve, melynek sokféle kiadásából az 1712-es került itt facsimile változatba. Mind a nyelvemléki, mind a katolikus vallásos forrásokra jellemző életrajzi ihletettség egyaránt ritka értékké teszi ezt a munkát, melyet a klarisszák nagyszombati kolostorában élő Újfalusi Judit fordított cseh nyelvből, s nem másért, hanem mert a nemesi származású hölgy szívére vette, hogy a magvas mívet mint a barokk kor egyik leghíresebb népkönyvét elérhetővé kellene tenni klerikusok, előkelő családok, s maga az egyházi iskolai képzés számára is. A kor éppenséggel nem mindenben kedvezett a szerzetesi létnek, de az eredetileg 1677-es német kiadást (Martin von Cochem német kapucinus szerzetes Das Grosse Leben Christi című művét) felkapta a választékosabb nemesi világ olvasási kedve, így a több változatban is megjelent alapmű mindig ki-kiegészült a fordítók—lejegyzők személyes irályával, egyéni értelmezési és nyelvi kifejezési megoldásaival, gondolat- vagy érzületkötéseivel. Ekképpen szól ez is, hol barokkosan czirkalmasan, hol csillogóan áhítatosan, de leginkább a hit tanításának szolgálatában, elbeszélési és rávezetési célrendszerének mintegy képes természetrajzával gazdagon.

A klarissza szerzetesnő nemcsak nyelvismereti, hanem olvasottsági, műveltségi tekintetben sem volt érdektelen, így a korszak amúgy nem túl sok hazai könyvben bővelkedő rendi és nemesi könyvhasználói egyértelműen a lelkiségi és olvasási élmény tiszta egységét kaphatták a műből. Ilyes és hasonló források a papság képzésének, a lelki igazgatás emelkedettebb szféráinak, a vallási kiadványok sorának gondozásában persze kiemelkedő szerepe volt a Pázmány Péter alapítású nagyszombati egyetemnek és nyomdának, így e „Jézus Társasága Académiája bötűivel” készült opusz már a korszak hazai hitterjesztésének, a lelkiségi írók 18. századi közösségének munkájával is megismertet egyúttal. Ez a barokk időszak fölötte lelkes volt minden „Mária és Jézus életét túláradó érzelmekkel bemutató, az apokrif legenda-hagyományokból is jócskán merítő hitszónoklatok és népkönyvek terjesztésében” – írja a kötet 543 oldalát kiegészítő utószavában Frauhammer Krisztina, a Szegedi Tudományegyetem Vallási Kultúrakutató Csoportjának kutatója, egyetemi tanára. A lelkiségi munkákat író és fordító klarisszák művei híven tükrözik a kor, s azon belül is a népi vallásosságban meglévő elszánt, szívós, küzdőképes szellemiséget, amit – ne feledjük: csupán a lakosság igen kicsiny hányadára tehető – korabeli írástudás és olvasásképesség tart fenn, s visz az egyre sűrűbben megjelenő nyomtatott ponyvairodalom felé, ami viszont hozzájárul a korra jellemző szóbeli közlésformák írott változatának, s mi több folklorizációs örökség fennmaradásának területén (4-6. old.).

Értendő mindez akképpen, hogy a barokk korban jellegzetes katolikus megújulás nemcsak a szakrális építmények díszítésében nyilvánult meg, vagy épp egyetemi és kommunikációs színterek újranyílásában, hanem a vallásos olvasmányok új térhódításában, a népkönyvek megjelenésében, a vizuális közléstartományok belakásában, továbbá az orális, beszélt nyelvi hagyomány nyomtatott rögzülésében is. Minthogy azonban a plébániák többsége leginkább csupán a misekönyvek, biblia, esetleg zsinati határozatok „információs anyagával” rendelkezett, egy-egy eklézsiának több tucat könyve már komolyabb gyűjteménynek minősült, s messzi külföldet járt papok magánkönyvtárát leszámítva a kicsi és szűkös készlet volt általános. A szervezett papképzés 18. század eleji, a katolikus oktatás szerzeteseken túli világában is ritka volt a száz éves helyi könyvanyagon (ráadásul főképpen protestáns könyveken) változtatni képes helyi könyvellátás, így ebben az egyetemek és nyomdák új fellendülési korszakának volt fejlesztően esélyes szerepe, melyet javarészt a ferencesek és a jezsuiták vállaltak magukra. E kötet belső címlapján is egy ferences tartományfőnöknek szóló ajándékozási bejegyzés van 1715-ből, s talán épp a klarissza zárdától kapta, akiknek mint intézményeknek jelenlétét a ferences központok is vonzották, hisz a szentmise bemutatását és a lelki vezetés felelősségét is utóbbiak vállalták – ünnepi alkalmakkor szónoklatokkal, homíliákkal, felekezeti megerősítésként, a 16. század végétől a „nép közé vitt katekézis formájában is”. Minthogy a katolikus könyvek kiadásának, ellenőrzésének, szélesebb „olvasóközönség” elé juttatásának jogáért is meg kellett küzdenie a kor irányadó „értelmiségének”, magyarázatot kap a „makula nélkül való tükör” barokkos kiadványokra jellemző, lényegében a címoldalt betöltő teljesebb szövege, mely alapján a kiadás „Az üdvözitö Jesus Krisztusnak, és Szent Szüléinek életét, úgy keserves kinszenvedését, és halálát adgya elé, Melly Superiorok Engedelmébül, Szüz Szent Klára Szerzetében lévö Ujfalusi Judith által” kerül lejegyzésre, sőt fordításra, kiadásra pedig „a tekintetes és nagyságos ujfalui Ujfalusi Klára Aszszonynak, tekintetes, es nagysagos Karancs Berényi György Uram, ö Nagysága kedves Házás-társának költségén ki-bocsáttatott”. Vagyis hát a népkönyv-jellegen túl, mely a lelkiségi mozgalmak missziós felügyeletét (leginkább a jezsuiták célkitűzéseként) az exemplumok (középkori prédikációkba font építő szándékú és hiteles történetek), valamint a szentírási szakaszok kifejtést és meggyőzést szolgáló „postillák” alkalmazását a prédikáció-gyűjtemények részévé teszi, külön is erénye az efféle forráskiadásoknak, hogy teszik mindezt a nemzeti nyelven-nyelveken megvalósuló módon. A latinul nem tudó hívek között ezzel „hitvédelmező és felvilágosító munkát” végző jezsuiták mintegy egyesületeket hoztak létre, melyek fordítani és hitelesíteni, terjeszteni és értelmezni is hivatottak voltak az alapszövegeket, például a német piacon, ahol a frankfurti könyvvásár épp ezzel a céllal vált meghatározó helyszínné. „A prédikációk, hitszónoklatok és imakönyvek mellett a nagy népszerűségnek örvendő, népi igényekhez alkalmazkodó könyvek nyomtatása különösen kedvelt volt, sőt üzleti érdekké vált. Ezek keresettek, jól eladhatóak voltak, jelentős anyagi bevételhez juttatva ezáltal a nyomdákat és kiadóikat.” (6-7. old.)

A könyv egészét nemcsak kiadói gondossággal, hanem értelmező utószóval ellátó Frauhammer Krisztina hangsúlyozott szerepét nem kell itt sokszorosan aláhúznom. Mintegy mai „klarisszaként”, aki közread és fordít és értelmez, Ő törekszik keretbe foglalni, időrendben elhelyezni a barokk, majd a felvilágosodás és a romantika korában meghatározható szerepet vivő, alkalmanként bíráló elvszerűséggel vitatott, a misztikus Isten-tapasztalatra és csodás interpretációkra épülő szöveg racionalitás-kereteit, ismertetve az olykor mindezt negatívan beállító véleményeket, a forrás- és variáns-kutatás előzményeit, a könyv 128 fejezetének szakrális konvenciókra és forrásmunkákra emlékeztető utalásait, s maga a kiadás bejegyzéseit, szerkesztettségét, záró imádságait és hivatkozott forrásainak, misztikusoknak és lelkiségi szerzőknek (Szent Tamás, Szent Bonaventúra, Szent Gertrúd és Mechtild, Szent Brigitta, Clairvaux-i Szent Bernát, Szent Anzelm stb.) hatását is értelmezni vállalja. Sok fényes adat, az interpretáció méltósága, a szakrális néprajz és a nyelvészeti összehasonlító körkép is több ponton vissza-visszatér Ujfalusy Juditra, az alkotóra, az interpretátorra, meg maga a műfaj megismerésre érdemes aspektusaira, s ezek között a női közösségekből kiemelkedett lelkiségű közvetítők, a barokk irodalomnak forrásként is szolgáló közlési műfajok megvilágítására. „A kolostorokban összeállított imakönyvek, elmélkedés-gyűjtemények, példabeszédek és prédikációk az életüket Krisztusnak szentelő nők sokaságának szolgáltak lelki táplálékul. Az itt élő művelt apácák szerepe messze túlmutatott saját közösségük lelki életének formálásán. A kezük nyomát viselő művek a középkor magyar nyelvű egyházi írásbeliségének és kultúrájának legfőbb közvetítői, egyben a későbbi barokk vallási irodalom fő forrásaivá váltak. E női közösségek sorából kiemelkedett a ferences lelkiséget képviselő klarisszák tevékenysége.”

Lehetséges, bár nem vitathatatlanul bizonyos, hogy e kötet anyaga a kortárs kultúrakutatás szakemberei számára (finoman szólva is) múltat idéző, a sok évszázados történeti múlt lelkiségi kérdéseit kielemző, s így a szakrális néprajz keretében is valamiféle avittas levéltáriságot tükröző. Magam úgy látom, bár elképzelhető kortárs néprajzi-antropológiai aspektusú tudományfelfogás, mely számára minden „tegnapi” immár a mai hipotézisek által meghaladott…, de egynémely vallási közösségek ismeretét, híveik mindennapos „fogyasztásra” beállított hitelveit és közösségtudatát meglehetősen nehéz lenne efféle ősforrások, szakrális kölcsönhatások, a lelkiségi mozgalmak mai trendjeit érdemben megelőző folyamatok alaposabb, elmélyültebb ismerete nélkül „recens értelmezésként” forgalmazni. A lelkiség, mint szakrális igény, talán épp olyan életvilág-alkotó őselem, mint a vitális szükségletek más komponensei – s ezt, ha nem megyünk messzebbre, s nem lajstromozzuk példaképpen a hazai vallásantropológiai kutatások további műhelyeit, a szegedi vallási kultúrakutató műhely egymagában is mindenképpen sokrétűen alátámasztja. A Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár ma már fél százat is meghaladó kötetei (egyre nagyobb hányaduk le is tölthetővé téve!) jól jelzik a recens valláskutatások nem is egy főirányát, mellettük a szegedi bölcsészkar más kutatóinak történeti, térségtudományi, kommunikációs és vallástudományi tanszékei szintúgy továbbiakat. Mindezekben a történeti forráskutatás, a társadalmi befogadás-folyamatok művelődéshistóriai jelentősége, a kortárs világok szakrális univerzumainak belátása, vagy az ezek hátterében is ott rejtekező forráskiadványok feladata annak a komplex világfelfogásnak, átfogó értelmezésnek és rétegzett társadalomképnek gazdagítása, melynek efféle makulátlan körképet kínáló forrásanyaga segít a történetileg is rétegzett tudást megkomponálni.[2]  

Lévén a forrásmű utószava, Frauhammer Krisztina kompendiuma megtalálható a világhálón,[3] a tudományos igényességű szöveg félszáz oldalát mintegy „kijegyzetelnem” vagy újabb, rákomponált utószóval ellátnom fölösleges is lenne. Kiemelni tehát magát a vállalást, a barokk lelkiségi tevékenységek összhatásai és folyamatai közt közvetítő funkciót vállaló Újfalusi Judit szellemiségét, a korkép és a hitelvek intézményes találkozásának társadalmi teljességét idéző figyelemfelkeltést érdemes. Ilyen kutatási nézet—irány, tudományterületi érdeklődés a vallásnéprajz számos hazai és külföldi ágazatában többféle is van, s ezek méltó megbecsülése éppúgy része kell legyen tudástartományoknak, szemléletmódoknak, melyek a jelent idézik, miképp a jelenbeni tüneményeket múltbéli forrásaik révén követő rálátás. Az adott korban „szent életet viselő” hölgyek és urak - kiknek szorgalmatossága révén és kik által e szövegek reánk maradhattak - számára alighanem épp a „makula nélkül valóság” lehetett késztetés arra, hogy örökül hagyják a világképek egyikének átalakulások közepette is konzekvens formáját, mellyel „Midőn elközelgetne az idő, melyben az irgalmas Isten elvégezte vala (szent fia által) az emberi nemzetet az ördög rabságából megszabaditani…”,[4] s ebből kivirágozhatott ama jövő, ahol az értelmezések utótörténete már nemcsak prédikátorok, de értelmezők és értelmezések révén is folytathatóvá lett, értelmező-közösségek lehetősége, és e makulátlan Tükörben a maga múltjára is rápillantani képes kutatói érdeklődés forrásává válhatott…