Jó úton járunk az „irrealista demokrácia” felé.

Az egykor (hatvanas évek első harmada) Roger Garaudy által terjedelmes esszében körüljárt „parttalan realizmus” témakör értelmiségi értelmezésének újbóli érdemlegességére hívnám föl a figyelmet. Azok figyelmét, akik a többségi kisebbség nevében Budapesten (és a MASZOL-cikkek olvasói kommentárjaiban is) a CEU budapesti bezáratása és a tanszabadság eltörlése, az oktatási intézmények autonómiája elleni kormány-hadjáratnak oly lelkesen örvendeznek. Az egykori parttalan realizmus talán elsősorban is irodalmi, de mögötte irodalompolitikai, világnézeti, marxista és modernista teóriák ütközését tükröző állásfoglalás volt – mai magyar kormányzati politikában azonban a „többségre” hivatkozó kisebbségellenes attitűddé vált, mint olyan áldemokráciára hivatkozás, amelyben az ötös számú kormánypárti tagkönyvvel rendelkező egyed nyíltan megfenyegeti az utcai tüntetőket egy sejtelmes túlerő erőszak-monopóliumhoz nyúlásával.

A kormányzati erőfölények új korszakában bizonnyal azt tekintik ugyanis a kortárs valóság befolyásolási, felfogási és értelmezési lehetőségének, sőt fő szabályának, ha egyfajta választási „többségre” (valójában az aktív szavazók esetében is kisebbségre, de a parlamenti üléshelyek terén kétharmados számarányra) hivatkozva azt tesznek, úgy és akkor, amit épp akarnak. Ha ez Putyin elnök kottája, orosz ügynökök mesterkedése, szervezett bűnözői csoportok számára magyar állampolgárság (s ezzel EU-belépőkártya) kiadása is, ha sok évtizedre energetikai eladósodás jár, akkor is, és legalább ennyire akkor, ha épp Trump elnök vállon veregető elismerésére számít Nagy Vezetőnk az illiberalizmus és a „sorosozás” hadjárattá vagy győzelmi tereppé változtatásában elért eredményekért.

A kormányzó kisebbség többsége ebben a játszmában totálisan rátenyerel a társadalmi többség időnként megszólaló (bár épp most egyre növekvő létszámú) másként gondolkodó kisebbségére. Ez az illiberális, antiliberális, antirelativista és tudás- vagy tudomány-ellenes kormánypolitika sem a morális megroggyanás, sem a látványos putyinizálódás, sem az erdogani eljárásrend terén nem ismer el európai kritikai normákat, s „realizmusa” az osztálypolitika tipikusan harsány megnyilvánulása, régiesen szólva: totalitárius állami felügyelet megnyilvánulása. Értsük úgy, hogy kihatásait tekintve sem nem európai megoldás, sem nem toleráns közpolitika… Sőt: a legjobb példája a minden hasonlóképpen elnyomó, véleménykülönbséget letaposó, kihívóan autoriter kivitelezésnek, melynek egyik fő veszélye lehet a ragadós példa. Lévén maga is ragadós, sőt ragasztott, importált elnyomási szisztémák követésére nyitott megoldás, a legcsekélyebb károgás nélkül is kiválóan alkalmas arra, hogy átvegyék, kövessék – mint ezt Ponta is azonnal örömmel üdvözölte már, köszönettel Orbán úrnak a kiváló megoldásért –, hogy a romániai magyarság oktatási, kulturális, nyelvi, térségi, politikai és gazdasági önállóságát csorbítani mindig is hajlamos kormánytörekvések eszközeként precedenst teremtsen a bezáratásra, korlátozásra, megszüntetésre, betiltásra, a szájkosár-megoldások térhódítására. S ezt jó lenne, ha a romániai magyar kisebbség, vagy legalább az olvasni és gondolkodni, összehasonlítani és következményekkel számolni képes kisebbség kisebbsége is belátná…

Kisebbségi ugyan nem vagyok – a szó konvencionális értelmében –, de kisebbségben igen. Kisebbsége azoknak, akik magyarországiként a MASZOL-ban publikálnak, kisebbségben azok között, akiknek lehetne hangja, de nem szólalnak meg; azok között továbbá, akik nem hallgatói vagy tanárai a CEU intézményének, de rálátnak az utóbbi évek tudományellenes és főleg társadalomtudomány-ellenes kormányzati akcióira… (Amilyen tavaly év végén a Műszaki Egyetem társadalomtudósai elleni attrakció volt, amilyen fél évvel korábban a Miskolci Egyetem és a kulturális antropológiai szakok megszüntetését célozta, amilyen a Corvinus ellen nyilvánult meg pár éve, ami előidézte az MTA társadalomkutató intézményeinek elsöprését, ami az írástudók árulóvá válására késztető főirány mögötti sundaságok végtelen tömegét élteti). Kisebbségben még azok között is, akik saját hangjukon és saját intézményeik képviseletében megfogalmazzák a tűrhetetlenségek tűréshatárait, az elnyomások korláttalanságát, a tudásterületek „egyirányúsításának” akadémiai elvét, továbbá ennek veszélyét nemcsak az írástudók árucikké válása esetén, hanem a mindennemű tudás, kérdezés, kétely, ellenvélemény jogosságát fontosnak tartó, a megismerésben és megértésben hívő gondolkodók pártján vállalnak támogatást. És kisebbségben azok között, akik mindezekért szorongást, lelkifurdalást, felelősséget éreznek. Megszólalni is főképp azért próbálok erről: hátha mégsem lennék oly szégyenteljesen elsöprő kisebbségben, hanem titkon kiderülne, hogy mégis mi vagyunk többségben, (habár lehet, csupán néma többségben), alkukereső és adaptálódni képes hajlandósággal.

A magyarországi pedagógusok hangadó és hangvállaló kisebbsége, a tudományos kutatók, jogászok, szociológusok, történészek, filozófusok, egyetemi oktatók, újságírók, vonatvezetők vagy metró-alkalmazottak külön-külön mind-mind reménytelen kisebbségben vannak a kormánytámogató közvéleményhez képest. A CEU hallgatói még a „törpe minoritás” Antall-kori fogalmának sem felelnének meg… De ettől még lehetnek elemi jogaik! A magyar vagy külföldi, a tanszabadságot és a tudáshoz való jog alapjogi elvét valló mindenkori népesség most tapasztalható ébredezése, az ápolónők, szociális munkások, kiskereskedelmi alkalmazottak, szakiskolák, önkormányzati fenntartású oktatási és szociális intézmények, szegénygondozók, betegápolók, és még egy hosszú sornyi képzettséget igénylő foglalkozás tudáshátterének elbizonytalanítása, a tankönyvek és tankönyvkiadás egyenirányítása és államosítása, a félbuta gépemberek képzésének – multinacionális vállalatok igényeit pontosan kielégítő – oktatáspolitikai „modernizációja”, a média totális állami és államközeli érdekeltségek általi megszállása, a hetven ezres tüntetés tényét is elhallgató médiabirodalom árulkodó ócskasága ismét hangzatos és korszakos fogalomkört enged fölidézni: az értelmiség, az írástudók árulását, Julien Benda kiváló alapmunkájának figyelmeztetéseit (1927). A műben, mint arra Babits Mihály korszakos előszava is rámutat, az antiintellektualizmus veszélyei szólalnak meg, az Igazság és Morál nemessége csorbul, midőn „az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben” (81. old.).[1] Azonban az Igazság megfogalmazására merészkedő ön-kiválasztottak, mint mindenkor az igazság és élet pártjának kombattáns ügyfelei, mindenekelőtt a politikai szenvedélyek műveikbe engedésével alázatot és megfelelés-kényszert gyakorlók, elveiket a politika kezére játszók veszélyességére utalva Benda is megfogalmazza: a világ erkölcsi állapotának két jól megkülönböztethető „nagy formája” közül kitűnik „az osztályszenvedély s a nemzeti szenvedély”, valamint ama gyülekezet szenvedélye, mely ezt a tömegek „realista” szenvedélyére választ kereső, de azt mégis elfogadó attitűdből fakad. Ez ugyan értelmes vállalás lehetett a nemzetek 12. századi kialakulás-történetében, de végzetes háborúhoz vezet a 20. század első harmadában, ha „ezeket az érdekeket egyetlen törvényként ismeri el”, főútvonalon haladva „a legtotálisabb s a legtökéletesebb háború felé, amit a világ valaha is látott, akár nemzetek, akár osztályok között tör is ki majdan”, mikor „a szükség törvényt bont” jelszavával a zoológiai háborúhoz vezető, „a rágcsálók s a ragadozók életre-halálra menő marakodásához hasonlító” állapotokat idéz elő (254. old.).

Benda főműve kilencven éve jelent meg, új magyar kiadása éppen húsz esztendeje. A jubileumi dátumok fontossága persze csak ürügy, ha épp a szükséges intellektuális figyelmeztetésre van mód fölhívni a figyelmet. A mai magyar közpolitikai légkör „zoológiai háborús” atmoszférája ugyanis nem csupán arra emlékeztet, hogy elhangzott már jó régen s nem is egyszer a drámai figyelmeztetés, amely az ész-ellenes világokban a védtelen tömegek erőszak általi lebírására és az eldurvult társadalmi közkapcsolatok képtelenségeire utal…, hanem azt is előrevetíti, mi következik a vaksi erőfölényt kiszolgáló értelmiségi morál légköréből. Valamiért a némethszilárdok és bayerzsoltok fenyegető pökhendisége, ordenáré vaksisága és minden írástudót megszégyenítő stiláris aljassága olyan „trendivé” lett, melynek egyenes következménye a „politikai korrektség” nyelvi változatának likvidálása, az árnyaltságok száműzése – s helyükbe a harsány és otromba közhelyesség úri divattá tétele kerül. Talán ha a kontraszt kedvéért arra utalok, hogy Benda értelmiség-történeti esszéisztikus mívessége, Babits szinte morálisan finnyás előszava és értelmező elemzése áll itt szemben korunk értelmiségi/politikai szerepmagatartásaival, a húsevők és növényfogyasztók marakodásának dzsungel-háborúja közepette, akkor talán egyértelmű lesz, hogy jön ide, Bendához és az árulóvá váláshoz a CEU ügye, az értelmiség- és morál-ellenes uralmi közhangulat. A realizmus „parttalanná” válása, az egynapélő ember feladattudata és ehhez viszonyítva az oktatás, az egyetem, a tanszabadság és oktatási önállóság összes lehetséges elemét totalizáló önteltsége, valóban „a legtotálisabb s a legtökéletesebb háború felé” vezető út egyik meghatározó állomása.

De figyelem, csalok…! Csalok azért, mert társadalomkutatóként inkább csak „kihangosítom” a vitát, megnevezem a konfliktust, értelmezem a történéseket, nem pedig akcionalista aktivitásba szervezem a küzdők kisebbségi csoportját. Ez csupán teszt-üzemmód, a kíváncsiság egyik formája, melyben a Másik elfogadása, megértése alapfeladat lenne. Sajnos azonban sürgetőbb, égetőbb, harsogóbb kérdés, hogy mindazok számára, akik előtt még van Másik, s akik a Mások másságát megérteni hajlamosak lennének, lehet-e annyi alapszintű naivitás, mely egészen addig engedi közel a vadak harsogását, ameddig már „Igazság és Morál nemessége csorbul”, midőn „az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben”. Benda záró mondata esszékötete utolsó lapján: „És a történelem elmosolyodik majd a gondolatra, hogy Szókratész és Jézus Krisztus ezért a fajzatért halt meg…” De az „Áttekintés és kilátások” zárszó sajnos nem múlhatja fölül az emberiség erkölcstörténetének máig megmaradt alapkérdését, melynek tanulsága bár múlt idejűnek látszik, napjaink aktualitásaitól mégsem mentes: „Századunk valóban úgy lesz egykor emlékezetes, mint a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada”. S ha azt hisszük, úgy reméljük, hogy ezt éppen kilencven éve írták le és azóta lapoztunk a millenniumi naptáron, talán nagyot tévedünk. A tudás- és tolerancia-ellenes évszázadot alkalmasint sajnos egy még zúzósabb követheti… Nevezzük ezt akár jelennek, akár a parttalan realizmusok, kortalan intoleranciák életképes újkorának. De megnevezni, legalább kimondani kötelezettség ma már, akkor is, ha Szókratész védőbeszéde vagy Krisztus megbocsátó ölelése valóban a parttalan realizmusok ködébe vész…