Állam-eszélyesség amerikai módra (1.)

A könyvlapozó, újságolvasó érdeklődők előtt nem hiábavaló a kétely, hogy a tudományos hókuszpókuszolásban nemegyszer több vész el a drámai és sorsszerű üzenetekből, mint amennyi haszonnal jár az okostojás-szerepkör értelmiségi (vagy akár csak értelmes) védelmezése. „Bátorság és spontaneitás” – ez lehet szolidra fogalmazott üzenete annak a tudományos közlésmódnak, amely az amerikai közéleti irodalom tónusában politikáról, nemzetről, demokráciáról és ezek kijátszásáról vagy megmajmolási kísérleteiről szól. Az a tudományos kérdés, hogy miként siklik ki a politika a „normális” utakról, miként lesz a hatalom megszerzése és megtartási kísérlete több mint vádirat-értékű a köznép/választópolgár szemében – újságírós beavatottsággal megválaszolva megannyi érdekes példával szolgál Joe Klein könyvében, Az elveszett politika oldalain.[1] A szerző, aki a Time magazin egyik politikai rovatvezetője, akinek 1980 óta öt sikeres könyve jelent meg, s egyik művéből filmet is készítettek, mindegyre ugyanabban a közlési tónusban leli kiteljesedését: közéleti és kvázi-dokumentatív forrásanyag, markáns üzenet, érzékeny dramaturgia, sikerképes főszereplők – a szavak Hollywood-ja, mikor épp közérdekű üzenetbe formálják.[2] További könyvei, vietnámi tengerészgyalogosok visszaemlékezéseivel, Clinton elnökségének félreértett fogadtatásával, vagy épp a politikus-sors és a sorsszerűen politikai megvezettetés témaköreiben szinte mind azt a világcsalódást törekszenek előkészíteni/magyarázni, amely épp most tört rá a kortárs emberiségre Trump elnök tavalyi megválasztásával. Az „elveszett politika” talán sokkal inkább a megvezetés politikájának diagnózisa, avagy mint a kötet alcíme is körvonalazza: „Hogyan trivializálják az amerikai demokráciát azok, akik hülyének nézik az embert?”. De a részválasz már a kötet mottójából is kihallható, az 1989-es New York-i polgármesteri választások kampányából fölidézve: „Ha tizenkettőből kilenc kérdésben egyetért velem, szavazzon rám! Ha tizenkettőből mind a tizenkét kérdésben egyetért velem, forduljon pszichiáterhez!”. Mármost ez a szimpla közlés, mely a várható választói többséget épp a pszichiáter-függőség tipikusan amerikai divatjához kapcsolja, mintegy telibe találja az érdeklődő tömeget. Hisz aki egy „nemnormális” országban normális marad, az már jó eséllyel pszichiáterre is szorul! S a kötet, mely az adott-választott korszakot (1968, avagy Robert Kennedy sikervonata és Martin Luther King meggyilkolása pillanatával kezdve, egészen a 2008-as választások válságkezelési menedzselésével zárva) lépésről lépésre, kampányról kampányra vezet végig bennünket a folyamaton, melyben fölszámolódik, elpárolog a jogállamból a demokrácia, kicsurog a politikából az ideológia, eltűnik a köztámogatásból a köz és marketing-stratégiává mállik az állampolitikai rendezőelv – valahol mégis föltámasztja a reményt, hogy „az amerikai politika brutálisan megcsonkított regényességének feltámadását ígérve” talán még elérhető valami olyasmi, amiben már senki sem hisz, s amivel mindenki leszámolt már, mint régvolt világok tünékeny jelenségével. Klein szókészlete (és ennek érzékeny magyar fordításban, Pető Márk igényes munkájában megjelenő legkiválóbb esszéirodalmi verziója) azt a balsejtelmet erősíti, amit a hatvanas-hetvenes évek óta az USA politológusai és szociológusai már figyelemre méltattak: a pluralista demokrácia hanyatlása és érdek-özönbe fulladása a helyi politikában (Robert Allan Dahl munkáiban és Yale-egyetemi óráin), a helykereső társadalmi csoportok kiszolgáltatottságai a feltörekvő üzletemberek világában és a szexualitás, reklám vagy piacnyerés dúlódásai közepette a szükséglet-társadalom rejtőzködő rábeszélőinek sikere (mint Vance Packard számos művében), vagy akár a politikai racionalizmus emberi tudás alaptermészetével ellenkező eszmevilágának és amerikai változatának és ideologikus politikává silányodó „átiratának” kényszerei (Michael Oakeshott alapművében) – de a sort folytathatnánk az elmúlt negyedszázad főbb hatalomtechnikusainak erőfölényre kerülésével is…, sorozatban kínálják, folytatásos spektákulumba illesztik az Egyesült Államok diverzitásra, sokféleségre hangolt színművét. Mindezek, ha nem is ily szakirodalmasított változatban, de épp a mindennapiságra jellemző, változó karakterű, sőt a harsányság természetrajzát aprólékos jegyekkel megjelenítő verziói tündöklő tükörben mutatkoznak Klein könyvében. Egy rövid idézetben még megjelenik a kötet elején a vágykép: „Szenteljük magunkat annak, amire a görögök annyi évvel ezelőtt intettek: szelídítsük meg a barbárságot, és teremtsünk humánusabb körülményeket a világban! Szenteljük magunkat ennek… és mondjunk imát hazánkért, népünkért” (R. F. Kennedy, 1968; 14. old.) … De az interjúkra és „olvasatokra” épülő kötet végén már a tanulságra is rálelünk: „…egy politikai reformot össze lehet hackelni, ellenben egy politikai hackert képtelenség megreformálni” (253. old.).

Klein politikai vagy politológiai, politikai kommunikációs invokációi a bármikori olvasó, de gondolkodó és normatartó ember felé irányulnak. Már fejezet-címei is tükrözik ezt a megértő és közpolitikai értelemben „démosz-párti” világot - a kötet amúgy is a Napvilág kiadó Demos-sorozatában jelent meg! Ilyen sugallatai vannak: „A déli történelem terhe”, „Farkasszemet néz a nyakkendőmmel”, „Banánhéj-szavak”, „Nagyon megszerettem a heti közvélemény-kutatásokat”, „A húszpontos csók”, „Az ügyek a gazemberek utolsó mentsvárai”, „Elébe megyünk az embereknek”, „Kedves amerikai honfitársaim, következtetésképpen annyit”… Ezekkel mint sugallt tartalmakkal is pontosan illusztrálja, hogy (például G.W. Bush elnökségét jellemezve) „Különös egyvelege volt ez ideológiának, cinizmusnak és látnoki nihilizmusnak, ha egyáltalán lehetséges ilyesmi. Arra a – helyes – feltevésre épült, hogy az emberek nem igazán figyelnek oda a részletekre; beérik azzal, ha időnként elhangzanak olyan buzdító jelszavak, mint ’szabadság’, ’morál’ és ’gonosz’, de a sok szép elv pusztán betű marad. Azt feltételezte, hogy a közvélemény sosem pillant a dolgok mélyére, így a magasröptű szólamok mögött nem láthatja a nepotizmus, a felelős kormányzás elvének semmibevételét, a rossz politizálást és a valóság öncsaló manipulációját” (235. old.).

E visszatekintő politikatörténeti és kormányzat-kritikai munka ezenfelül épp abban nyújtja a legjobb példát, amit ma idehaza tényfeltáró újságírásnak, politikai esszéizmusnak, hatalomkritikai ésszerűségnek nevezhetnénk, s abban mutat korszakos retrospekciót, ami az embereket hülyének néző politikai vállalkozók sikerképességének megértéséhez fölöttébb szükségessé válik ma már. Az összkép – persze – kritikán aluli, mondhatnám szatirikusan drámai, minden létezhető klasszikus démosz-eszmének valahol a totális ellenkezője, nem kevés cinikával elmesélve. De legalább tanulságosan!

S hogy mi volna a „megoldás”, az alternatíva mindarra, amit kétszáz oldalon keresztül folyamatosan elénk önt az amerikai lehetetlenségekből és zabolátlan sikerképességek sodró lenyomataiból…? Talán olyan politikus, aki sosem tart beszédet egy repülőgép-anyahajó előtt vagy egy zászlógyárban, s „nem abból a feltételezésből indul ki, hogy az emberek hülyék és közönyösek. Kiáll legalább egy olyan elgondolás vagy programpont mellett, amelynek támogatottsága a közvélemény-kutatások szerint nem éri el a 40 százalékot. /…/ Nem áll tőle távol, hogy egyszer-egyszer sípcsonton rúgja az ellenfelét, de ezt finoman és ügyesen teszi. Jóérzés, józan tisztesség és nyugalom árad belőle. Nem fél attól, hogy rossz hír hozója legyen. Nem fél beismerni, ha hibázott. /…/ Jóllehet az ilyen politikus nem fog győzni, de legalább tiszteletet ébreszt maga iránt. Az a politikus, aki képes erőt, eredetiséget és vibráló emberséget sugározni… – jó eséllyel nyerni fog… és vele mi is” (252. old.).

Államférfi, amíg tényleg az… /meg egy óhazai identitás külhonban/

Az erőt sugárzó, jó eséllyel népszerű és sikeres személyiség egyik (számunkra valóan egyértelmű) alaptípusa az amerikai értékvilágban is teljes nagyságával megjelenő, ott lehorgonyzott és konstans értékvilágot szimbolizáló magyar közéleti ember is, jelképi minőségét magába a névbe foglalóan: Kossuth Lajos, a magyar forradalom, a demokratizálási kísérletek és a szuverén népfelség eszmei ikonja. Az ő szerepe és mentális hatása az amerikai magyarságra, az ott élő migráns népcsoport kulturális identitása, társadalmi és gazdasági boldogulása, továbbá a politikai—gazdasági rendszerváltást követően ismételten föllángoló hazafiság-érzülete a tárgyköre annak a (már korántsem mai, de témakörünkhöz szorosan tartozó) kötetnek, mely magyar szerzők, magyarországi életkezdésű, de az Államokba emigrált lakosok életpályájának, valamint az amerikai magyarság haza-tudatának, Óhazához kapcsolódó képzeteinek belső világát tárja föl. Ez „amerikai magyar törzs”, melynek múltját és küzdelmeit a honi szakirodalomban is megannyi emigráns író, kutató, feltaláló, művész vagy épp vállalkozó hajlandóságú magyar egyéniség sorsválasztása jellemzi az elmúlt évtizedekben, kicsit más arculattal szerepel és más hazafiság-képet tükröz, mint például a „hazacsalogatónak” becézett egykori világszövetségi hetilap, a Magyar Hírek. A „világ magyarságának” orgánuma, (melynek a teljes képet kívánva adni, bevallom, magam is sokszor szerzője, cikkírója, recenziókat komponáló külső munkatársa voltam a nyolcvanas években), ebben a Várdy Béla és Várdy-Huszár Ágnes szerkesztette kötetben[3] huszonhárom tanulmányban hordozza a magyar migránsok múltjának, jelenének, társadalmi és politikai beilleszkedésének tanulságait. A kötet főbb tartalmi egységeit a szerkesztők még további hat kérdéskör szerint engedik átlátni: e múlt és jelen mellett 2) Kossuth Lajos szerepének és amerikai hatásának állapotrajza, 3) az ottani magyarság kultúrájának, s főleg írásbeliségének, 4) vallási és társadalmi életének, 5) a revizionizmusnak, továbbá a világháborúk minden következményének, nyomasztó hatásainak részletgazdag rajzolata, 6) a rendszerváltó évek utáni hazához kialakított viszony, s végül 7) Amerika magyarságképének változása, az elmúlt másfél évszázad alatt átformálódott nemzetfogalom és kulturális örökség árnyalatai szerint.

A szerkesztők már előszavukban is jelzik, hogy magyarországi születésűek, a magyar nyelv és kultúra elkötelezettjei, szemléletmódjukban a hozott családi örökség, magyarságtudományi érdeklődés és hivatás, kultúraközvetítői vállalás teszi hitelessé a magyar irodalommal, történelemmel és a magyar szellemiség amerikai népszerűsítésével kapcsolatos alapállást. Következetesen „a magyar nemzet Amerikába szakadt törzsé”-nek felfogásmódjának, történelemhez való viszonyának közvetítőiként, kinti küzdelmeiknek és a hazai folyamatok megismerésének elkötelezett megjelenítőinek egész habitusát vállaló, a szerzőknek feladatot adó mutatkozásaikat értékelik fő vállalásuknak, a Magyarországon már megjelent tanulmányok, cikkek újraközlőinek, de egészét tekintve összegző szerepűnek mutatják magukat. A kötet hat nagyobb fejezete részint tükrözi is ezt az aspektust: az elsőben a szerkesztő-szerzők két tanulmánya az amerikai magyarság múltját és jelenét foglalja össze; a másodikban Várdy Béla Kossuth-recepciós írásai, Kossuth hatásának, politikai kérdésekkel kapcsolatos (demokrácia, rabszolgaság, politikai és személyes kapcsolathálók) amerikai körkép szerepel; a harmadikban ugyanők az írás, olvasás, kultúra és tudomány területén lezajlott befogadástörténeti áttekintést adnak; a negyedik a vallási és társadalmi, egyházi és felekezeti közösségi folyamatok elmúlt száz éve kap összefoglalót kettejük öt tanulmányában; az ötödik az 1920 utáni, trianoni kérdések, a magyar emigráció háborúkhoz való viszonyát és Habsburg Ottó, Horthy, valamint a szovjet kényszermunkatáborok magyar női foglyainak életét és elbeszélését foglalja keretbe; az utolsó fejezet pedig a rendszerváltás „külhoni” olvasatát és a valamelyest megváltozó (százötven éves) magyarságképet ismerteti Várdy Béla tanulmányai révén.

A három és félszáz oldalas tanulmány-válogatás érdekes módon áll kontrasztban a fentebb ismertetett politikai életvilág kérdéseivel. Nemcsak az asszimilációs, adaptációs folyamatok terén mutat egy valóban szinte „törzsi” világot, a migrációs korszakok, hazai dicsőségek, származási vagy felekezeti eltérések, habitusok és világképek szerinti különbségek mentén tagolt emigrációs közösséget (inkább talán élményközösségeket, csoportozatokat, politikai világnézeti és korosztályi alakzatokat), hanem be is vezet ezek mikro-történetébe, a gyökerek és hagyománytartás alapján ugyancsak elkülönülő formációkba, szerepértelmező vagy alkalmazkodás-függő helyzettudatokba.

A könyv név- és tárgymutatói között szinte folytonosan jelen van Kossuth, a migráns politikus és a magyarság „importált” plebejus forradalmiságát megjelenítő ikon, az amerikai demokrácia öröksége, a polgárháborúban és politikai szövetségekben formálódó társadalomszerkezet toleráns vagy tartózkodó mivolta is. Nehéz lenne összegző jelzővel illetni a könyvet, de feltehető, hogy e közel két tucatnyi tanulmány nem is igen engedné a lakonikus minősítést. Magyarságtudományi, kulturális integrációt és viselkedésmodelleket fölvonultató írások ezek, melyek összességében jócskán kiterjedt hivatkozás-jegyzéke, levéltári vagy könyvészeti alapja eléggé sokféle is, tehát bántó lenne a „panaszkodás”, az „öntetszelgés”, a szereptúlbecsülés, a túlélés-képesség vagy szenvedéstörténet markáns jeleit fölmutatni belőlük. Ami ennél érdekesebb és érdemesebb is, az az átfogó rajzolat, melyet kevés emigráció-kutatási alapmű tudott ilyen nagy térségre fókuszáló, s nem tisztán egyházhistóriai vagy néprajzi, celeb-rajzoló vagy magasztos etno-specifikus csoportrajzolatot adó jellegű.

Várdy Béla nem tekinti folytonosnak sem a Kossuth-kori „szabadságszerető nemesi nemzet” összbenyomás magmaradását, sem a kivándorlók áradatainak egyetlen jelzővel illethető minősítését. Reménykedik viszont „a viszonylag kedvezőtlen nemzetimázs tovább javítható” mivoltában, annak jelzésével együtt, hogy ez „nem egy Magyarországról hangszerelt és irányított ’Országimázs Központon’ keresztül” megvalósítható feladat, hisz az csupán egy újabb propaganda-minisztérium sugallta képzet lenne, s ehelyett „a mindenki által látható, felfogható és érzékelhető, tényleges magyar gazdasági, társadalmi, tudományos és kulturális eredmények alapján” összerakható pozitív képre lenne igény inkább…: „A magyar imázs javításához arra is szükség van, hogy az eredmények mindegyike magyarként tudatosodjék a nagyközönségben”, s e téren még sokak szerepe vitatható, sokak felfogása kritizálható, hitehagyottságuk is nehezményezhető, ellentétben azzal, amit „egykor, a negyvennyolcas szabadságharcot követő években” mások megítélésében megteremtett, de idővel veszni hagyott vagy elhallgatott (347—348. old.). S e távlati, történeti célhoz, feladathoz a Mundus Kiadó mindenesetre méltóképpen hozzájárult e könyv közrebocsátásával…

Két szabadság, egy jelképben

Távlati víziók, történeti és kortárs interpretációk, már címlapján is magyar és amerikai szabadságszobrok párhuzamai kínálják a rátekintő olvasatot Újszászi Ilona könyvében is. A Hogyan lettek ők „amerikai magyarok”? cím alatt[4] a „magyarországi magyarok” és az „amerikai magyarok” követeinek, kultúraközvetítőinek bemutatásával vállal „tolmács” szerepet e kötetében, mely alcíme szerint is „Vallomások ott-hon az itthonról”. Az „Óperencián túlra” vándorolt családok, személyiségek, egyetemközi hálóban feladattudattal szolgáló, misszióját a kultúraközi megértés elősegítésében látó szerző és emigráns partnerei közösen formálták kötetté, s tették illusztrált valóság-lenyomattá mindazt, ami távoli létük és honi identitásuk együttes összképévé az Ohio államban élők. A Szerző a tudományok, s a médis, kommunikáció oktatásában használható forrásanyag keresése közben lelt rá Toledo és Szeged közös világának képzeteire, képeire. Újságíróként kereste, egyetemi szóvivőként kapta meg és kereste föl a toledói magyarok (az Államokban élő legnagyobb számú csoportozat) interjú-alanyait és dokumentációs tárát. Eközben rálel Mikszáth Kálmán 1881-es tárca-írására, mely egy Szeged mellől, Tápéról 1850-ben amerikai farmra költözött farmert mutat be, s megy utána az „amerikás magyarok” helynevekkel és származástudattal kibékülten élő interjú-alanyokhoz, hogy szavaikat és fotóalbumaikat hozza haza. E véletlen és kutatási leleményeket a narratív életút-interjú és a családtörténeti forráskutatások metodológiájával közelíti meg, 2013-tól 2017-ig tartó munkájában a szegedi Bölcsészkar Amerikanisztikai Intézetéig hozza.

A lajstrom sok-sok családnév, életút és eseménytörténet követésével, az alapos újságíróra jellemző következetességgel illusztrálja az elbeszélt világok és a fotóvilágok harmóniáit, generációk együttélését és életút-kanyarok változatosságát, mindezzel arra is ékes bizonyságot keresve, miképpen értesülünk az adatokon túli személyességekről, életvilágról, gazdasági és migráns életút-fordulatok sorjázó variációiról, amikor mindezt a történetszociológia, a vizuális közléskultúra vagy a sajtó segítségét is igénylő forráskutatás eszköztárát alkalmazzuk a megélt életek elbeszélésére. Hagyománytartók és megújulók, századfordulósok és ezredfordulósok, ötvenhatosok és kalandéhesek, munkamigránsok és menekülők évszázadnyi generációi tárják föl családtörténetüket, s ezzel a boldogság-keresés szomorúságát, az identitás-váltás kényszereit, az adaptációs stratégiákat, a vágyakozásokat és visszatéréseket is. Toledói orvos, szegedi pedagógus, néptáncos és politikus-palánta, boltos és vállalkozó, katona és földműves mind akad a családok körében, az „olvasztótégely” alapelvével is szembeszegülő identitás-keresők között mégis a kötet címébe emelt itthon/otthon maradt a mérvadó különbség.

A kötet lapozhatósága és érdekessége önálló tünemény, s ide, e szakkönyvek közé ékelése is főképp azzal indokolható („amerikás” mivoltán túl), hogy forráshely marad még sokáig azokról a világokról, ahonnan elindultak, s azokról is, ahová érkeztek – egyúttal magáról a módszertanról is megtudunk ezt-azt. Miként egy fotóalbum tükrözheti a fotós nézőpontját, s válogatása jelezheti a világról alkotott képének elbeszélhetőségét, úgy tekinthető ez a könyv is narratív közléstartománynak, a hasonló tónusú, de képekkel és interjú-árnyalatokkal korántsem mindig gazdagon illusztrált kötetekhez képest. Érdemes lapozgatni márcsak korunk migrációs jelenségeinek előképeként, a jövendő kultúrakutatások egyik lehetséges példázataként is… Ha csak az érkezés, az odáig vezető kanyarok és akadályok történetisége, árnyalatai vonják magukra figyelmünket, máris túl vagyunk az Ellis Island fogadóbázis-történetének részletrajzain. Talán kár volt a sok-sok szöveg „olvashatóvá könnyítése” kedvéért a szövegbetűk kövérítése, ami látszatra tankönyvi jegyzetanyaggá teszi itt-ott az elbeszélés-egészt – miközben ennél sokkalta árnyaltabb, kevésbé újságírós helyenként, sőt a magyarországi amerikai „álom” és államterületi „valóságok” kontrasztjában izgalmasan mutatja föl nem csupán korszakok, ideológiák, vágyak és univerzális érzületek mindennapiságát, hanem érzékíti a nemzet-érzület, a populizmusok, a nacionalizmusok és államiságok egyén-tipró, durva historikumát, a hagyomány és megújulás főideológiájának, szinte birodalmias fővonalának emberi elbeszélhetőségét is.

(Folytatjuk)