Akár eldöntheted, hogy ma éppen társadalomtudományt, művészeti irodalmat, regénytvagy verseket, filmregényt, esetleg műszaki meg talajtani szakirodalmat olvasgatsz. S ha nem túl mereven lapozgatod a forrásmunkákat, estére kiderül az is, mennyi minden összefügg tudások és megértések királyságában, érzések és élmények birodalmában, a belátások univerzumában.

Még izgalmasabb, ha e megértés és „ráérzés” éppenséggel egyazon művön belül jön létre, s egyszerre kelt jelenlét-hatást meg távolságot, közömbös rálátást és bevontságot, kínál mesés tartalmat és szociodrámát a szöveg csalafinta anyaga és összefüggésrendje. E szempontból a nagyregény más folyam, más tengere az érzületeknek, a tanulmány is szikárabb spektrumú, mint a teljes, monografikus tudományelméleti áttekintés, s a sorsok, létek, emberi történések interferenciái is hullámzón lehetnek jelen közvetlen partnerségekben, érintésekben, emberi áthatásokban vagy elhallgatásokban egy pár oldalas helyzetképben, mint a regényfolyamok óceánjának egy kisebb kikötőjében.

Darvasi László legújabb novellái[1] épp ilyen áthallásos, elhallgatásos tájakra csábítanak minket: arra az érzékletes és válaszadó magyar vidékre, ahol a múltunk sarjadzik, a jelenünk telesedik, vagy épp a lehetetlenségek masszív rendszere áll utunkba a falusi utca zárt kertjei között láthatatlanul is. Sokaknak épp ez a hely, ahol gyerekkorukat, egykorukat, tavalyukat vagy lehetőségeiket hagyták, nem ritkán apáikat vagy testvéreiket, betegedő anyáikat vagy a túlélő kényszerek világát felejtették. Mocskos vagy snassz kiskocsmák, ál-komák és kényszer-barátságok, meg helyi hitek és sompolygások tömege fogadja (be és csukja ki) a látogatót, a visszatérőt, a rejtélykeresőt, hogy mintegy föllelje/kitalálja/megtalálja a „majdnem-megvolt” boltoslányokat és pincérnőket, a buszvezetőt, a szövetkezeti programszervezőt, a boldogtalan nagynénit, vagy a rekettyésben, libatop-mezőben fölajánlkozott kamaszlány-emléket, a folytonos látomásos képzeteket, a sörös és morgáshajlamos apákat, a szava-sincs nagyapákat, a lecsóillatú vagy aranyló húsleves-kedvű nagyikat, a savanyodó tanítólányt vagy az elhagyott söntéspultok hátországába látleletként lopódzó raktári pettingeket. Saját világunk, mi országunk, mi családunk, mi istenünk és szentségtelen létmódunk terrénuma mindez, ami a címbeli szentháromságba cseles-kereszténydemokratásan beleszorult. Úgy szorult bele, ahogy a pöffeteg termékbemutatók koszlott éttermi abrosza keretezi a kocsmai feelinget, ahogyan e látlelet-novellák az apák durvaságait és anyák viseléskényszereit fölmázolják a látnivalók közé, s ahogy olvasóként legott ráismerünk a családi légkör tompa istentelenségére, a haza családi közhelyére, a közhely hazai családjára, meg a csalásra is, mely tónust ad a mi országaink álközösségiségének.

Szinte mindegyik írásban a valóság-elemek és álmok, tájékozódási terek és miliők, kapcsolathiányok és megértés-tévedések alkotják a rendező modellt: Darvasi a kapcsolati tér antropológiáját fogalmazza meg, történeteiben és impresszióiban, látomásos képzeleti játszmáiban valami megváltozott entitás szikár és pontos látleleteit olvashatjuk, nehezen feledhető félmondatok sejtetnek életnyi tragédiákat. Aligha marad érdemi kétség: kicsit mindannyian szereplői, elszenvedői, részesei vagyunk a históriáknak, emlékezetet és érzelmeket megcsaló—megsarcoló életformáknak, be- és kiteljesületlen életeknek, elhazudott vagy áthamiskodott közérzeteknek, álmodott értékeinknek és értékelhető impresszióinknak, anyaképeknek, apa-vízióknak. Keresünk bennük valamit, a Szerző oldalán, az Ő tolla hegyén vagy képernyőjén, ami egykor lehettünk vagy voltunk, amiben hittünk vagy amit reméltünk, s amiben csalatkoztunk vagy családiasodtunk. Darvasi kérdező képletei, személyes közfájdalmai, megértésre orientált összefüggés-képei olyan elemelt valóságokról szólnak (vagy ahogyan Ő fogalmazza: novellaságra vágyó tárcákról van itt szó), melyekből rejtett hangokként minduntalan kihallani a megválaszolatlanságokat, a válaszhiányokat, a hiányválaszokat, elhallgatott lényegeket, befejezetlen mondatokat és áthidalhatatlan távolságokat. Személyes, élményközeli írói hitelességbe kereteződik mindez, s szinte a fájdalmas sajnálat öleli végestelen végig a tértelenség és üresség történéseit.

Korántsem ismeretlen írói eszköztár ez, s még kevésbé gyanakodhatunk tudománytalan mivoltára: megannyi szociokulturális térelmélet szerint a frusztrált egyén „szaga” is más, az emberek közötti távolság pedig sörtől és hagymától függetlenül is interaktív mezőt formál, melyben a felismerési, a menekülési, a kritikus vagy társasági távolság mindenkor leplez valamely személyes viszonyt és adaptivitást is, ami valamiképpen az anatómiai és viselkedési sajátosságokon túl már az egyes kultúrák, kulturális miliők egyik legfontosabb különbségének jegyeit hordozza. A társadalmi terekben meglévő, rögzült vagy részben kötött szerkezetű tér (mint ezt Humphry Fortescue Osmond brit orvos-pszichiáter kimutatta) az emberi viselkedés összefüggéseit, a partnerek közötti távolságokban meglévő védekezést, behatolást, bekebelezést vagy eltávolítást is rejti. S ahogyan Darvasi társas tereiben, kocsmáiban vagy kertjeiben, társas hálóiban és családi világaiban ezek megjelennek, az teljességgel visszaigazolja a formált szó hitelességével is a szociofugális terek, az egymástól és Másoktól folyton távot tartó térhatárok intim létét,a kötött és jelentéses térelemek (közlekedési eszközök, mezővégi utak, kerti vagy telepi mozgásterek, lakáson belüli térhasználati módok, privát életszférák egységeiként rögzült) közösbe terelő, vagy épp elkülönítő működésmódját. Miképp egy kávéházi történés vagy vendéglői esemény még nem lenne egyértelműen szociopetális, egybeterelő vagy közösségképző hatású, azt szinte leíró flegmával ábrázolja úgy, ahogyan a várakozás ellenére egy vendéglő asztalkái nem összehozzák, hanem épp utálatközösségbe szervezik a szereplők élménykészletét.

Miként a libatop, mint a disznóparéjfélék családjába tartozó növényfaj, a magyarországi kertek, szántóföldek egyik leggyakoribb gyomnövénye részint megejtő módon idegen elem itt, úgy a Haza és Csal(ád) eszmeképzete is riasztó ridegségbe burkolódzik. Darvasi félelmesen ért hozzá, hogy mosolytalan vádak vagy leigázó minősítések nélkül, sőt: olykor kimondott—kinyomtatott szavak nélkül is totálisan sugallja, amit kimondani már nem is érdemes egy-egy kapcsolat tartalmáról, élményképéről vagy folyamatáról. Szinte csak kihallani, megérezni, sejteni lehet a novellák összerendeződési pontjait, a fiúk apa-képének kudarcait, az apák méltatlan fiú-kapcsolatait, a nemegyszer fájdalmasan üres vagy kihaltan közvetett viszonyrendet, vagy végső soron a saját írói énje szüleihez fűződő viszonyát is. Részkérdés csupán, de mindenképp más kérdés (miképpen Darvasi is csak az alkotás folyamatában jön rá gyakorta, hogy sokszor és természetes folyamatban „egy hang megszólal, és az létrehoz egy többé-kevésbé egy dramaturgiai madzagra felhúzható szöveget”), hogy esetenként nem is gyakorol kontrollt afölött, ami születik, „csak azt, hogy van” -már a mű írja tovább önmagát is, és nem akar ÉS-tárcává lenni, hanem épp novellává próbál formálódni. Mint a kötetbemutatón elhangzott: „Előfordul, hogy a mindennapi villanásokból tárca lesz, de ha valami novella akar lenni, akkor az előbb-utóbb az is lesz.” A tárca ugyanis Darvasi szerint folyamatosan visszakiabál, hogy ’novella szeretnék lenni!’, mire az író egy idő után belenyugszik: „jó, akkor legyél novella”.[2] Ennek pedig már a terjedelem, a belső ívek, a köztes áthallások, a szereplők kvázi-azonossága vagy hangnemi rímei is alárendelődnek, a személyesség pedig részvétlen bekúszik magába az üzenetbe… A kötet mintegy harminc írása,ha egyetlen vagy kevés szálon, de mindenképp összefügg, az talán épp ez a csal.-személyesség, a csalódottság és családfosztottság, a csalárdságok rokonsági rendje, a megcsalatások és csalhatatlan reménytelenségek szociofugális pókhálója. Kiszabadulni sem lehet belőle, de meg nem is érdemes, mert odakint sem szűkösebb a társas önérzet reménytelenségi mutatója, benne maradni meg végképp vaklét. Valahol a városba szökött reménytelenség és a faluba visszalátogató, elszánt vagy elszenvedett marginalizáltság ül végig az írásokban, melyek révén Darvasi a mai magyar deprivációk és depressziók egyik legmarkánsabb megjelenítője. Párban—harmóniában Grecsó Krisztián, Szilasi László, Závada Pál falu—tanya—kisvárosképeivel,a közösséghiányosra sikeredő társadalomvizsgálatok tapasztalataival, a kortárs jelen- és jövőképek alulhangoltságával és szplínjével, magábazárt melankóliájával.

Rang ez, vagy dicsőség, alkotói alaptónus vagy korhű élményalakzat… – ki dönthetné el…? Az olvasó, a recenzens is inkább csak maga-magában… Vagy istenben, hazában, csal.-ban. De hogy e döntéshez súlyos szükségünk van Darvasi tükrére, az utóbbi pár évben föltolult novelláira és írói hangjára, az immár bizonyos. Ha másra olykor nem is, a kötetcímlap villódzó vörössárgáinak és sötétlő fénytelenségeinek leíró harmóniái okán szerfölött.